Éreztem, hogy nem fog tágítani. Miért is tágított volna? A makacsság minden bizonnyal családi vonás volt, akárhol is voltunk. Mély levegőt kellett vennem és ujjaimmal az orrnyergemre csippenteni, hogy ott masszírozzak el egy kezdődő fejfájást. Ezen Bitbug nem segített.
- Jujka, nem hangzik egészségesen. Ilyen kiégések után inkább a rosszabb verzióval kéne számolnod, Nagyfőnök. De értitek, kiégés - szerintem jobb lett volna ezt a szóviccet nem észrevenni.
- A problémám ezek után még mindig az, hogy tudod, min mentél keresztül, és ébredés után azonnal ugrálnál. Az egy dolog, hogy én nem bízom a hivatalos intézményrendszerben, de mindeddig azt hittem, te legalább bízol bennük annyira, hogy ellátják a kölyköket - erőltetett volt a nyugalom, amivel magyaráztam. A végére sikerült elemelnem a kezem az arcomtól. Abba nem mentem bele, minek vitt annak idején kórházba, ha ennyire leértékelte a munkáját az itteni dokiknak. ... Jó, az elvérzésnél jobb opció volt.
Azért jó volt látni, ahogy elmosolyodott. Akkor a nehezén már túl kellett lennie. Az én szám is rándult volna, de egyelőre még nem akartam, hogy túlzottan elbízza magát. Még nem akartam azért teljes felmentést adni neki.
A válaszát hallva viszont elmosolyodtam és bólintottam. Ennyi elég volt válasznak, nem igaz? Nem feltételeztem indokolatlan udvariaskodást. Az számomra is nehézséget okozott. De jó volt tudni, hogy a saját jogomon élveztem a bizalmát. Nekem ennél többre nem volt szükségem. Jobb volt mindez úgy, hogy én gondoltam túl a helyzetet. Talán indokolatlanul féltem attól, hogy valaki mást lát bennem, mint aki vagyok.
Lucas mosolyát látva szinte érezni véltem Bitbug elégedettségét. Eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam az apró reakcióit. A csuklómon érzett bizsergés pedig határozottan büszkeség volt.
- Nem sokat láttam még belőlük. A korábbi mentőakciójuk alapján a sima csapatmunkán is van még mit csiszolniuk, de sokat segítene, ha kiemelkedne közülük egy vezető jellem - széttártam volna a karjaim a megjegyzéshez, de tekintve, hogy fogtam a bátyám kezét, a mutatvány félkezesre sikerült. Ennyi baj legyen. Talán a helyzetre tekintettel egy kicsit finomíthattam volna a véleményemen, de nem tudtam elrejteni a meglátásaimat. Lucas elől nem. Már ő is kiismert annyira, hogy lássa rajtam, ha valamit el akartam hallgatni. És nem akartam a jelenlegi kapcsolatunkat ebbe az irányba vinni. Arról nem is beszélve, hogy mint nemrég megjegyezte, ő sem pártolta a felesleges udvariaskodást.
Ahogy Lucast hallgattam, kénytelen voltam egy sóhajjal elereszteni a feszültséget, amit magamban éreztem. Akármennyire szerettem volna, hogy ebben a helyzetben ne neki legyen igaza, a vereséget be kellett ismerni.
- Igazad van. Azt tetted, amit a helyzet megkövetelt. Jobban örültem volna, ha nem egyedül vágsz neki ennek, de majd legközelebb okosabban csináljuk. Cserébe én sem állok neki többet magánakciózni, ha nem muszáj. Megegyeztünk? - szerintem fair ajánlat volt. Ennél többet nem tudtam ígérni. Ha véletlen keveredek egy szituációba, vagy más kérésére indulok neki egyedül, azzal nem tudtam mit kezdeni. De ami felett volt kontrollom, abban engedhettem én is. És reményeim szerint ez neki pont akkora megnyugvást jelentett volna, mint nekem.
Ettől még egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy büntessem a meggondolatlanságaiért. Valahogy mégsem tűnt fair játéknak. Amúgy is csak szóban akartam visszaütni egy kicsit. Sosem utasítottam vissza a segítséget, amikor rászorult. Most sem tettem. És kifejezetten jól esett.
- Okézsoké. Elég kőkorszaki módon csepeg, szerintem nem lesz vész. Max a tűt tudnám beléd sütni, de mindig jobban nyelted az energiát ennél. Szólj ha mehet a menet - hallhattuk aztán Bitbugot is. A magam részéről inkább úgy fordítottam a karom, hogy Bitbug szerkezete közvetlenül érintkezzen Lucas-szal. Így közvetlenül kaphatta az áramütést. Én csak egy kis bizsergést éreztem, de a bátyámnak láthatóan jót tett.
- Pedig Bitbug jól vezet - válaszoltam a bátyámnak. Ha maradni akart, nem bántam. Jót tett neki. Vártam egy kicsit mielőtt félmosolyra húztam a szám. Mintha csak azzal piszkálnám, hogy nem mer beülni az AI mögé a prof Teslájába. Bitbug viszont nem vette sértésnek a dolgot.
- Helyes, most még pihenj csak. Később is hazaviszlek, a sofőrszolgálat egy lécciért cserébe áll rendelkezésre.
A következő kérdésre megráztam a fejem. A nevek egy része vagy nem mondott semmit, vagy a saját történelmem egy figurájára tudtam asszociálni. Üres képek, személyes tartalom nélkül.
- Kórházban csak ketten vannak, Topsfield és Freddy. Az ő állapotuk súlyos, de már túlvannak a közvetlen életveszélyen. A többiek sérülései könnyebbek voltak és azt sem tartották benn, aki ellátásra szorult. Már ha jól sikerült kivennem Romy mondandójából. Én csak vele és Alvers-szel találkoztam - válaszoltam őszintén. Megpróbáltam felidézni a beszélgetést. Vagy elhadart monológot. Értelmezés kérdése. - Leginkább Romy beszélt. Alvers-szel csak az automatás kávé minőségét tárgyaltuk meg - ilyen förtelmet is ritkán ittam. Szerintem leginkább cukor volt, minimális aromával. De nem terveztem a bátyámat magára hagyni a kórházban, szóval kénytelen voltam megbarátkozni annak a kávénak csúfolt valaminek a gondolatával.
- Majd szólok Romy-nak, hogy hozzád is benézhet. Ő biztosan többet tudna elmondani a Bayville-iek állapotáról. Egyelőre nagyon rá van fókuszálva a két benn fekvőre. Talán neki is jót tenne egy látogatás nálad - ajánlottam fel azért, ha már információval nem tudtam szolgálni. Abban nem voltam biztos, hogy Romy-t képes lettem volna berángatni, amikor ennyire hiperaktív volt, de azért egy próbát megért. És talán Lucas-t is megnyugtatta volna, ha valaki tényleg el tudja neki mondani, hogy vannak a többiek.

- Sokra megyek vele, ha egyik füleden be, a másikon ki - sóhajtottam a válaszát hallva. A megbecsülést felszögelhettem a falra céltáblának. Ettől függetlenül legalább azt tudtam, hogy valamennyire oda is figyelt arra, amit mondtam.
- Szerintem nem akarod megnézni - figyelmeztettem sötéten. Legyen neki elég az ultimátum. Jobban örültem volna, ha nem kell beváltanom. De már a válasza alapján kezdtem gyanítani, hogy sort kerítünk majd mi még arra a kényszerű orvoshoz ráncigálásra. Komolyan... Annyira nem volt kedvem hozzá. Csak egy kicsit kellett volna vigyáznia magára. Vagy gondolkodnia sérülten.
- A kicsit megégett belülről szerinted nem sérülés?! - ha lett volna a kezem ügyében valami puha, ami nem a takarója, én esküszöm a képébe vágtam volna. Morrantam egyet erre a válaszra. Lehet, hogy az ő értékei rendben voltak, de az én vérnyomásom biztosan kilőtte a Holdra.
- Számból vetted ki a szót. Az értékeid tényleg pöpecek, Lucas, de azért ezt ne vedd ennyire félvállról. Sokkal-sokkal csúnyább lenne a szitu, ha csak egy icipicit figyelsz kevésbé. Valami nem egészen okézsoké odabenn. Neked most amúgy pihi lenne a neved - őszintén hálás voltam azért, hogy Bitbug elővette az anyáskodó oldalát és ennyire kedvesen közbekotyogott. Én még vacilláltam, hogy aggódjak a helyi bátyámért, vagy inkább megfojtsam az infúzió madzagjával. - És ha nem tartod be az orvosi előírásokat, könnyedén meghackelhetem az értékeidet, hogy az ágyhoz kötözzenek. De hadd ne kelljen eljátszanom a rossz zsarut a szituban, jó? És most már igazán meg kéne tanulnotok jobban vigyázni a kasznitokra. A ti hadveretek nehezebben pótolható - éreztem, hogy ez nekem is szólt, de most nem terveztem ezt jobban lereagálni. Egy “jó-jó”-nál amúgy sem tudtam volna többet hozzátenni.
Végül az aggodalom és megkönnyebbülés győzött nálam is, úgyhogy közelebb ültem, a kezével az enyémben. Apró szorítások, a biztosíték, hogy nincs egyedül. Ennyit tudtam nyújtani jelenleg.
- Saját jogon, vagy félig összemosva az igazival? - mosollyal válaszoltam, de keserédes volt. - Az én fejemben néha elmosódnak a határok, hiába gondolok rád a testvéremként saját jogon - tettem hozzá őszintén. Ennyivel tartoztam neki a megjegyzésért. Főleg, ha már ennyire határozottan kijelentette, hogy tényleg a húgának tart. Talán csak én gondoltam túl az egészet. Talán ez a megszokott szerepkörömmel járt. Mégis jól esett a szorítás a kezemen. Engem is megnyugtatott valamennyire.
A kis okításommal is lehet, hogy túlzásba estem. Átcsúszott szentbeszédbe, és komolyan vehetetlenbe. Vagy valaki mást is tett ebbe az infúzióba, mint kellett volna.
- Esküszöm, levetetem a morfium adagodat... - füstölögtem halkan erre az egészre. Bitbug volt az, aki hamarjában megszólalt.
- Pedig nem kapott a kelleténél több jó cuccot - tudtam ezt én is. De ettől még nem voltam benne biztos, hogy valóban így is volt.
Akadtak még csodák. Az itteni Lucas más volt. Nem kevésbé makacs, de sokmindenben már másképp gondolkodott. A saját bátyámnak még lett volna mit tanulnia. A saját bőrömön éreztem, elvégre majdnem annyi idős voltam már, mint ő akkor. Azt is tudtam, hogy innentől minden nehezebb lesz majd. Most sem volt egyszerű. Látni, hogy mi minden lehetett volna máshogy, ha mindketten másként gondolkodunk. Talán épp azért nem bízott bennem eléggé és védett ennyire, mert látott kilenc évvel korábban összeomlani. Egy részem hálás volt érte, egy másik viszont vádolta miatta.
- Mondanám, hogy a barátok közt ezt egy bűvös szó - léccike - megoldja, de éles szituban azért kicsit bonyisabb - és itt egy beismerést hallhattunk Bitbugtól. A lázadók közt nem volt függelemsértés, sem hivatalos eljárás. De vezető nélkül, csak barátságra alapozva küldetésre menni egyet jelentett egy halálos ítélettel. Ezekben a helyzetekben a légyszinek nem volt helye.
- Itt miben más? Ha elég erélyesen szólsz, az egy utasítás. Vagy követik, vagy nem. Az, hogy nem fegyelmezheted őket nem módosít azon, hogy van egy terved. Éles helyzetben vagy kiemelkedik egy vezető, vagy mindenki megszívja. És itt sem az a megoldás, hogy azonnal feláldozod magad mindenkiért. Csak, hogy tudd, a variánsodnak sem bocsátottam meg, hogy akkor és ott helyettem vállalta mindegyikünk fedezését. Neked sem bocsátanám meg, ha elpatkolnál a világmegváltásért - azt nem tettem hozzá, hogy mindezt a jelenlétem nélkül. Nem mintha ez javított volna a dolgon. De külön fájt, hogy a kis magánakciózása akkor történt, amikor én ott sem voltam. Higgyen gyerekesnek vagy haragtartónak. Utóbbit örömmel vállaltam. Ha ez csak egy picit is visszatartotta a jövőben, ám legyen. Nem hiszem, hogy ő díjazott volna tőlem hasonló mutatványt.
A kérésre nagy hirtelen csak pislogni tudtam. Aztán mosolyt villantottam rá.
- Nem tudom, megérdemled? A mai műsor után szerintem járna neked, hogy viseld a következményeket - csak pár másodpercig álltam a pillantását, mielőtt szemeimet forgatva a tenyerembe irányítottam egy nagyobb adagot a bennem lévő energiából, át az ő kezébe. Ebben a világban annyi időt tudtam a természetes fényben tölteni, hogy bőven akadt belőle mindenre, amire csak szükségem volt.
- Cheater!!! Csak viccelek, ha még kell energia, akkor megcsiklandozhatlak egy kis áramütéssel is, ha szeretnéd. Shardnál be szokott válni. Eskü, csak félig lenne nevelési célzatú - ha az ember a poénkodás mögé látott, ez Bitbugtól is egy anyáskodó ajánlat volt. Segíteni akart a felépülésében, én pedig nagyra értékeltem.
- A személyes holmijaid nem nálam vannak. Egyrészt nem kértem, másrészt nekem nem biztos, hogy kiadnák - jegyeztem meg, miután feltűnt, hogy Lucas mennyire nézelődik az ágy körül. Ahhoz sajnos neki kellett rendbe jönnie, hogy összeszedje a cuccait. Köztük a ruháit. - Annyira ne kapkodj az öngyógyítással. Most még biztosan csak saját felelősségre engednének ki. Nem kell a túlzott figyelem - tettem hozzá óvatosan. Még mindig akadtak fenntartásaim a hivatalos szervek és az egészségügyi intézményrendszer kapcsán. De ez valószínűleg az én paranoiámra volt írható.
- Ha kiíratod magad a kócerájból, akkor haza a mi kocsinkkal megyünk. Ja, és én vezetek - szólt Bitbug figyelmeztetése. Szinte láttam a szemöldök emelgetését mellette. Ennek részemről nem volt akadálya, ide is úgy jöttünk. De úgy sejtettem, ezt Lucas kevésbé fogja díjazni.

Ezt az ócska választ hallva felvontam a szemöldököm. Látványosan nem volt a helyzet magaslatán.
- Ennyi fájdalomcsillapítóval a szervezetedben pont annyira lehet tiszta a fejed mint egy részeg lónak - Bitbug megelőzött a reakcióval. Erre tényleg csak bólogatni tudtam. És sokkal jobbnak tűnt nem lovagolni a dolgon. Inkább az infúziót kellett visszahelyeznem a karjába, ha nem roncsolta teljesen szét az ereit az előbbi mutatvánnyal.
- Egy kórházban vagy. Szomorú lenne ha innen nem jönnél rendbe - meglehet nem kellett volna ennyire szigorú tekintettel rámorrannom. De ez egy elég üres nyugtatás volt. Neki is éreznie kellett. Szakszerű orvosi ellátás után siralmas teljesítmény lett volna a gyógyulás küszöbén elpatkolni. Akkor is, ha a kor eszközei messze elmaradtak attól, amihez én ódivatúként szoktam. De meg lehetett velük oldani. A megjegyzésére sóhajtottam.
- Viszonoznám a gondolatot, de elég leharcolt vagy - villantottam rá fanyar mosolyt. Egy kísérlet a humorizálásra. Vagy bármi hasonlóra. - Nagyszerű. Most ismerted be, hogy mindketten a falnak beszélünk - világítottam rá az aprócska tényre, hogy a vallomása egyáltalán nem volt megnyugtató.
- Na nem mintha te annyira könnyen ülnél le, Munkakirálylány. De tény, hogy téged nem traktorral kell az orvoshoz vontatni, ha végre levegőt veszel - ezt inkább meg sem hallottam. A munkamorálomról nem most akartam vitát nyitni. Az csak Lucasnak adott volna kibúvót a következő ilyen mutatványa alól.
- Mint mondtam, a következőnél a fülednél fogva foglak elrángatni egy ágyig - hangsúlyoztam ki inkább a fenyegetést. Talán ennyi megmarad majd neki a jövőben. Arról már nem beszéltem, hogy egyáltalán nem akartam beváltani. Reméltem, hogy a szóbeli ultimátum elég lesz majd.
- Jobb lenne ha nem zaklatnád fel magad - ezt már lágyabb tónusban említettem, de elég határozottan. Nem kérdeztem, hogyan történt. Még. Elég volt annyi, hogy egyben marad ő is meg a két zöldfülű is. Náluk mondjuk nem sokon múlt. Még szerencse, hogy megbízható csapat állt mögöttük. Az alternatíva nem lett volna szép.
- Ez csak természetes. Elvégre jobb híján a húgod vagyok - a végét már valamennyire elharaptam. Még mindig nem tudtam, mennyire kezeltük egymást tényleg testvérnek. Nálam néha elmosódtak a határvonalak. Többször, mint el akartam volna ismerni. Viszont zavaromban is megfogtam a kezét és szorítottam rajta. Járt neki a támogatás. Akkor is, ha még kiosztottam volna neki pár verbális taslit azért, amit művelt. De inkább közelebb helyezkedtem hozzá az ágyon, a kezét meg az ölembe vettem, hogy kényelmesen legyünk. Így talán látott is, és nem kellett többet pattognia.
- Óvin, Lucas, ez a visszaesés nekem fájt. Még az én áramköreim is belerezonáltak - szisszent Bitbug is. Osztottam a véleményét. És tényleg berezonált tőle az eszközöm, szóval még csak nem is túlzott.
A magyarázat hamar félbe szakadt. Egy bátorító mosolyt villantottam és aprót szorítottam a kezén. Mesélhetett. Itt voltam, nem terveztem elsétálni. Akkor sem, amikor pipa voltam rá. Annál jobban aggódtam érte. Ezt neki is tudnia kellett. Valahol mélyen. A monológ vége meglepett. A döbbent csendből Bitbug tért magához először.
- Valami belement a hangfelismerésembe... De ezt a napot felvéssük a naptárba. Már mentem is a felvételt - oké, tényleg nem sokszor fordult ez elő, de a soha azért költői túlzás lett volna. Sóhajtva ráztam meg a fejem. Hogy melyiküknek, azt magam sem tudtam.
- Nem baj, ha vezető szerepet vállalsz, Lucas. Mert az vagy, sokkal ösztönösebben, mint én valaha voltam. Egy csoport irányító nélkül csak káosz és zűrzavar. Amit még tanulnod kell - itt megálltam egy pillanatra és vettem egy mély levegőt. Ez még mindig fájt. - Amit a variánsodnak tanulnia kellett volna, és emiatt úgy sejtem, neked is, az a delegálás. Talán magadra ismersz, ha azt mondom, ő mindent feladott volna magából, hogy a csapatát mentse. Inkább magára vállalta a dupla akkora kockázatot, mint hogy azt küldje be, akinek a képessége jobban passzolt volna. Csak mert az illető még tapasztalatlan volt. A veszte ez, és az én naivitásom kombinációja lett. Én elbíztam magam, ő nem bízott bennem annyira, hogy a saját szerepemet vigyem. Amit mondani akarok, hogy nem kell mindent neked megoldanod. Nem kell azonnal feláldoznod magad. Ez legyen végső megoldás, miután már minden mást kimerítettetek. És teret kell adnod a tapasztalatlanabbaknak, különben sosem tanulnak - fájt erről beszélni, de legalább sikerült nem látványosan összemosnom kettejüket. És már ezt is eredménynek könyveltem el. Apró lépések előre. Nem ugyanaz a személy, de ugyanolyan fontos. És pontosan ugyanazokat hordozta magában. Nem gondoltam, hogy ennyi idősen megváltoztathatnám. Fundamentálisan semmiképp. De még nem volt késő korrigálni bizonyos berögződéseket.

Azt így december közepére-végére már sikerült megemésztenem, hogy a karácsony ebben a világban teljesen mást jelentett, mint odahaza. Ideát cukormázas ünnep volt, az egész intézet teljes lázban égett. Azok is, akik itt laktak, azok is, akik haza akartak menni az ünnepekre. Én jobbnak láttam a szobámban tölteni az idő nagy részét. Aztán csörgött a telefon.
Ilyen gyorsan se voltam még a garázsban. Most én kértem meg Bitbugot, hogy kösse el velem a Teslát. Ő vezethette újra, én hamar eljutottam New Yorkba. És ismét megállapítottam, hogy meg kellene tanulnom motorozni. Az itteni autóvezetés nem volt nekem való. Ezt már párszor megállapítottam.
A kórházban hamar megkaptam az útbaigazítást. Idő közben Bitbug már le is töltötte a kórlapot és duruzsolta a fülembe a részleteket. Az első utam a bátyám szobájába vezetett. Azt hiszem, ennyire erőtlenül régen roskadtam le egy székre. Egy darabig csak nézni tudtam, ahogy a gépekre kötve pihent, élet és halál között. Vagyis már nem ott. Bitbug volt szíves felhomályosítani, hogy kedves bátyám állapota stabil, az értékei kiválóak, és valószínűleg a kiütöttsége is csak átmeneti. Ezen a ponton kezdett visszatérni belém is az élet és inkább felálltam kimenni egy automatás kávéért.
És itt jött a következő meglepetés: Alvers és Romy, szintén nem nyugodtan, szintén látogatóban, szintén az automatás kávét kiátkozva. Próbálták elmesélni, mi történt, már amennyit tudtak belőle. Bitbug szavaival élve az itteni verziójának a memo-gyártás nem volt épp erőssége. Mindenesetre a kávé után visszatértem a virrasztáshoz. Lehet, hogy egy picit le is hunytam a szemem.
Arra viszont elég határozottan felnéztem, amikor Lucas mozogni kezdett. Mire a takaróig jutott, már össze is fontam a karjaim a mellkasom előtt. Felvontam a szemöldököm, és vártam, hogy egyáltalán észrevegyen. Akkor is fenntartottam a látszatot, amikor összegörnyedt. A lényem egy része azt mondta, helyes. Szembesüljön csak a tetteinek a következményeivel. Akkor is, ha egy másik részem teljesen összetört ettől a látványtól. Abban az egyben biztos voltam, hogy hasonlított az általam ismert variánsára: ő sem tudott a seggén maradni sérülten.
- Ugyan, kérlek, folytasd. Kíváncsi vagyok, meddig jutnál, mielőtt beléd állítanak két-három ampulla nyugtatót - oh, egyáltalán nem voltam kedves, ezzel én is tisztában voltam. De szükségem volt arra, hogy egy kicsit kiadjam magamból a feszültséget. Lucas-nak meg egy reality-check-re. - De jó tudni, hogy még emlékszel rám. Rémlik, mit ígértél az első estémen? - tettem fel a kérdést a szemöldököm felvonva. Aztán sóhajtottam és felálltam, hogy megkerüljem az ágyat és összeszedjem az infúzió végét.
- Ugye tudod, hogy ezzel több kárt tudsz csinálni, mint hasznot? Nem véletlen adják, ami benne van. Azzal, hogy kitéped, még az eret is roncsolhatod. Add a karod - nem kérés volt. Leültem az ágy szélére, hogy szemrevételezzem a károkat. - Bitbug, szkennelnéd nekem, légyszi? - kértem a megbízhatóbbik családtagomat. A választ kivételesen csak az én fülembe duruzsolta. Még szerencse, hogy minket keményebb fából faragtak, mint az átlagot. - Lazítsd el a karod - kértem Lucast, miközben megkerestem, hol lesz jó helye az infúziónak. - A variánsod sem volt képes nyugton maradni egy-két fejmosás előtt. Meg kellett tanulnom ezeket az elsősegélyeket, miután végre sikerült leültetnem. Ha jól sejtem, neked még nem volt meg ez a fajta elbeszélgetésed a húgoddal, de nem gond, pótoljuk. Viszont legközelebb a fülednél fogva rángatlak vissza az ágyba. Mégis mi járt a fejedben? Hogy ha odamész a nővérpulthoz verni az asztalt, majd tájékoztatást kapsz Freddy-ről és a fiúról? Nem vagytok rokonok, úgyhogy legfeljebb kényszerzubbonyt kaptál volna, pár ampulla nyugtatót és két biztonságiőrt az ajtó elé - foglaltam össze, még mindig kicsit bosszúsan. Az infúzióval viszont elégedett voltam. Szerintem a helyére került. Ezután a takarót is vissza tudtam tenni a jól megérdemelt helyére. Szusszantam egyet és végignéztem rajta. Nos, mint akin átment egy lánctalpas. Nem irigyeltem. De nem terveztem most rögtön megadni neki az örömöt, hogy azonnal a nyakába ugrok. Még mit nem. És valahol Bitbug is egyetérthetett, mert ezt a csendes tombolást még meghagyta nekem.
- Egyébként megmaradnak - jegyeztem meg halkan, egy apró mosollyal. - Bitbug csekkolta az adatlapjukat a rendszerben. A sérüléseik súlyosak, de profi ellátást kaptak. Túlélik, bár sok időt kell majd itt eltönteniük.