to: Niel We are not alone

Eddig egyedül csimpaszkodtam, most először kapaszkodsz vissza belém, talán megtanultad, hogyan kell, mert annyi mindent elragadtak tőled.
Ringatlak, dédelgetlek, szeretlek, azt mímelem, nem késtél el. Úgy teszek, mintha nekem szólna a remegésed, mintha léteznénk a valóságban, együtt, túl ezen a pillanaton. Pedig mi mindig köztes dimenziókban rekedünk. A zsebedben, Narniában, átvirrasztott éjszakákban, félálomban, kórházi szobák kietlenségében. Egész költői, igaz? Tudnék neked szépeket írni, lehet, papírra vetem megint, elsuvasztom, mert nem valódi búcsú, tilos kimondani. A feladónak címzett levél arról, hogy egyszer pontosan így képzeltem el magunkat, egymás karjaiban, még mielőtt felébredtem. Fel fogsz te is. Leszünk majd barátok, olyanok, akik nem rúgják fel a saját meséjüket. Mackótestvér bizonytalanul elcsent csókok nélkül.
Addig még birizgálom kicsit a fürtjeidet, cirógatom a tarkód. Addig meggyőzöm magam róla, hogy David nem bánná, megbocsátaná. A gyengeségem része vagy, és engedélyt kaptam gyengének lenni.
Óvlak a morc bácsitól, mindenkitől, bárkitől. Hiába akarnak jót, ha rosszul akarják. Ne hallgass rájuk! Zokoghatsz, fájhatsz, nem rokkansz bele, ettől vagy erős, nem a száraz arctól és kemény vicsorgástól. Durcásan nézek a férfire, miközben védelmező puszit biggyesztek a fejed búbjára.
Muszájból távolodom, épp csak egy lépést, hogy odaengedjem az orvost. Belém vésődnek a hátadat szántó ostorcsapások, lehunyt szemmel is tisztán látom őket, térkép a kínodról, hógolyót gyúr könnyekből a torkomban. Nem értem, hogyan bírsz még mozogni. Honnan szerzel spirituszt a szónoklathoz és lázadáshoz. Nálunk komolyabb felnőtteket taglózol le vele, én meg szinte gyerekesnek érzem magam tőle. Szégyenlősen tiltakozom. Ez már nem a köztes dimenziónk, Niel. Itt nem kaphatsz ölbe királylányként.
– Tényleg ne csináld… Ráérsz edzeni. Rendes súlyzókkal. Utálnám, ha miattam felszakadna a sebed, sérvet kapnál vagy ilyesmi. Jövök majd. Gyakran – fogadkozom. A végét a mancsom mögött susmorgom a füledbe: – Ha Mr. Kopasz Menedzser itt lehet látogatási idő után, akkor nekem is szabad! Együtt alszunk, amíg ki nem engednek.
Hozzátenném, hogy külön ágyban, hadarnám a körítést, de biztos csak én értem félre saját magam. Aztán Sarah kiábrándít a paraván mögött. Tényleg rajongó csitriként viselkedhetek. Kívülről is látni. Ellenkeznék, ha lenne energiám vagy kifogásom. Egyik sincs. Bonyolult a magyarázat, és bármennyire kedvelem Sarah-t, nem pazarlom el rá. Davidnek tartogatom.
Kapok haladékot, ide köt a kényszer, idén nincs választás, nem kell elfogadnom, hogy hiába akarnám, sosem tölthetem többé otthon, családdal a szeretet ünnepét. Nekem ez a borogatás, apró, falatnyi vigasz a bánat üres tányérján.
– Jó, boruljunk együtt – vigyorgok rád. Ismét lehűtött tenyeret tapasztok a homlokodra.
Egyetértek a dokival. Szép a színed. Ezüstös kék, átmenet Narnia égboltja és Sir Maximus sörénye között.
Nem köszönök el, téged figyellek, mialatt kivonulnak a látogatók a saját kis univerzumunkból. Hozzád simulok, megtámasztalak, játszom a kezeddel, összemérem az enyémmel. A nyakhajlatodba fúrom a kobakom, szusszanó nevetéssel örülök az örömödnek, és hogy közöm lehet hozzá.
– Ühüm. Karácsonyozzunk együtt! Beöltözünk egyen kezeslábasba, eszünk mézeskalácsot, nézünk valami nagyon meghatót, aztán a Die Hardot – ötletelek halkan, ábrándos lelkesedéssel.
Bár visszapislantom az ágyamat, nem tágítok mellőled. Nézegetem tovább az ujjainkat, hallgatom a légvételeid szaggatását, a szíved dübögését, és megkönnyebbülés húzza feljebb a cipzárt a mellkasomon. Biztonságban, melegben tartod a lelkem maradékát. Itt vagy. Túlélted. Rendben leszünk.

to: Niel We are not alone

Csócsálom az ajkam, lekoptatom az epres balzsamot, mert perzsel a homlokod, pislákol a lelked, és aggódom, az összes törött porcikádért. Pedig erős vagy. Tudom. Azt szeretném, hogy te is tudd. Hogy akarj küzdeni. Valamiért. Bármiért. Közben nem merlek túlzottan félteni. Lehűtöm a kezem a hátam mögött jégakkuval, odaidézem, eltüntetem, fürgén. A homlokodra csempészem a tenyeremből a hideget. Lehetnél királyfi, felmásznék érted a toronyba, de már akkor sem vágytál megmentésre. Szóval sunyiban óvlak. Álcázott borogatással, éjjeliszekrényre varázsolt csillapítókkal. Várva az alkalmat, a lehetőséget picit, titokban a hősöddé válni.
Megszorítom a vállad, kimasszírozom belőle a rándítást. Milyen apuka lehetett az, akinek csupán ennyi jár? Cirógatod az arcom, elhanyagolt kiskutyaként simulok bele a mozdulatba, és tanulmányozom a szemed. Kékebb a kékje, mélyebb, játszik benne egy ismeretlen érzelem. A mellkasomra vonlak, mielőtt megfejthetném.
Súlyosak a légvételek, tisztára csiszolt kavicsok. A gyomromig süllyednek. Koppannak, kerge szívhangokban visszhangoznak.
A fürtjeid közé szusszantok, az ujjamra tekerek egy hosszabbat.
– Így is bátor vagy. De oké.
Hangos válasz helyett a fejem ingatom, elég közelről, hogy érezd. Nem értek a csillagokhoz, és kevés a világosságom, a melegségem napként ragyogni, neked különben sem forró fénysugarakra lenne most szükséged. Lángolsz. El kéne eresztenem téged, orvost hívni, levinni a lázad, mégsem teszem. Nehezen engedlek el, erre pont nem telik az erőmből. Tartalak, ölellek, belemosolygok a hajadba. Értjük egymást. Értem én is. A fájdalmad, az opálos reményeket, a bizonytalanságot. Hogy homokként pereg ki alólunk a valóság. A menedzsered emlékeztető rá, kiragad a zsebedből, ahova portálok, ereklyék nélkül suvasztasz el mindig, amikor kettesben maradunk. Néha megijeszt.
A bácsi továbbra sem mutatkozik be, ráadásul nagy szavakat használ, a „de” kezdetűek általában azok, most sem értem, mire céloz. A gúnyt meg az iróniát viszont felismerem, kitanultam David mellett. Elhúzom rá a szám. Jó, akkor degáljuk magunkat vagy micsoda. Biztos neki van igaza. Szakadatlan sírással vádol téged. Szégyenlősen szemet hunysz felette, győzlek babusgatni, közelebb húzni, magamhoz préselni. Miért kell szekálni? Mióta halálos pityeregni? Hogy gyógyítottak meg, ha ennyi sem fér bele?
Kopasz úr ügyetlenül szépít, és tényleg itt van neked, ezért elharapom a panaszokat. Bólintok, veled együtt, elfogadom a megadást. Elfogadom a magyarázatot is, szuper csillagokról, vibrálásról. Belepirulok, tuti kerülget engem a hőemelkedés, elkaptam tőled. Összepasszírozom az ajkaim, elmorzsolom köztük a zavart. Dalokat írsz, neked könnyen jönnek a költői, megható dolgok, igaz? Nem szabad túl sokat képzelnem mögé, ugye?
Segítek a pirulákkal, a pakolással, fitogtatom a tarsolyom, letisztogatom rólad a felbugyogott vért. Csiklandozza az orromat egy könnycsepp. Sosem fognak elfogyni. Sóhajtok rá, mennyire szörnyűek és egyformák vagyunk, félszeg vigyor jelzi a végén, hogy igen, észrevettem. Talán előző életünkben te voltál én. A következőben is biztosan találkozni fogunk. Ez megnyugtat. Puha megkönnyebbülésbe süppeszt, vattafelhőbe. Lehet, megleltem a tömést, ami kiszakadt belőlünk.
– Adjak bármi mást? Rendben leszel? – duruzsolom. Illenek az ujjaid az enyémek közé, természetesek a mozdulatok, ösztönösek. Alvajárva ugyanígy igazgatnám a párnád, egyengetném a takaród, rendezgetném a szőke fürtöket.
Megérkezik a doki, először találkozom vele, a nevét sem sejtem, de a nővérnek integetek. Odahajolok a füledbe suttogni.
– Sarah. Akit említettem.
Kiakad, virít róla, ebből faggatózás lesz meg prédikáció. Végre elhiszi majd nekem, hogy nem egy rajongó vagyok a rengetegből, hanem barát a sok közül. Felmerül bennem lehámozni magam rólad, távolabb húzódni, ne hátráltassam a vizsgálatot. Nem jutok messzire, alig lazítok a szorításon. Megszólalsz, és odadermedek. Lassan kapcsolok, hosszan pillogok rád, késve, Sarah gyengéd noszogatására húzódom arrébb az orvos útjából. Egyik talpamról a másikra billegek. Azt kérted, maradjak. Forduljak el? Nézzek félre? Asszem izzad a tenyerem. Feltűnt mennyire nyirkos?
Belém reked az agymenés, becsomagolja a mellé ragadt levegő. Győz a kíváncsiságom, általában nyerni szokott, megleslek a ruha alatt, összetörve, beforrasztva. Reszketnek a vonásaim, örülök, amiért nem látod, és mert rengeteget bőgtem, alig maradt bennem folyadék, nincs mivel feláztatnom a varrataidat. Egy-egy száraz hüppenés azért kiszalad a harmincnyolc ötre és a gyulladásra. Két kézzel fogom satuba a kezed. Felemelem, béna puszit nyomok rá, részegen kóvályog a bütyködre, becsiccsent a bennem örvénylő mindenfélétől, a téged súlytó szenvedéstől. Szeretnélek megjavítani. Mindkettőnket szeretném helyrehozni.
Megint megrekedek, félúton lóg a levegőben a mancsom közted és köztem. Rád hull a döbbenetem, pillantásokban, az eltátott számon keresztül. Kénytelen vagyok letörölni a verítéket a tenyeremről, legalább félig eltakarni a zavarom, aztán meglegyinteni a karodat. Azt állítod, idehoznál benne, hiába tiltják. Megfenyegeted vele az orvost, még neki is fennakad a szemöldöke, Sarah végképp kiakad, záporoznak rám a kérdések a tekintetéből. Kopasz úr falat fejelne, tiszta Lándzsa bátyás a reakciója.
– Ne csináld… – tiltakozom esetlenül, akár egy szerelmes csitri. Hülye hasonlat. Elhessegetem magamtól. – Visszajövök, a lábamon, és biztos nem fognak zaklatni.
Megkönnyebbülés bevonulni a paraván mögé, elbújni előled, a határozottságod elől. Felpörgetett dallamot zongoráznak a gondolataim, csupa rossz, hamis billentyűt nyomnak le, közös kalandokról, lopott csókról, titkos levélről. Az orvos csekkolja a sebem, majd rábíz Sarah-ra. Ő zökkent ki.
– Tényleg jóban vagytok – jegyzi meg. – Mi van a másik sráccal? Ejtetted?
Heccelődésnek, viccnek szánja, mégis kiszalad belőlem a ritmus. Elnémulok. Dacosan, ijedten őrzöm a csendet. Figyelem, ahogy letisztítja a vért a mellkasomról, összehúzza tapasszal, fertőtleníti, újra bebugyolálja. Csíp. Távolról.
– Mondasz valami megnyugtatót? Hogy rendben vagyok? – pusmogom neki. – Niel aggódott, amikor elkapartam.
Fürkészi az ábrázatom, keresem az elítélést az övén, igazolást a feszültségemre. Motoszkál bennem a kínos igazság, és másnak még nem merem elárulni. Sarah visszaereszti a pizsamámat, elegyengeti a gyűrődéseket, anyai gondoskodással bazsalyog hozzá. Ettől valahogy pocsékabbul érzem magam. Rákancsalítok a homlokomhoz nyomott lázmérőre.
– Szépen gyógyulsz – közli hangosan, hogy eljusson hozzád. Okkal ő a kedvenc ápolóm, eltátogok neki egy köszönömöt. – Viszont van egy kis hőemelkedésed. Attól tartok, itt töltöd a karácsonyt.
Cinkosan rám kacsint. Most aztán végleg rögzül a lelkiismeret-furdalás, és hirtelen utálok mindent, amit anyu szeretetett bennem, amit te annyira nagyra tartasz. A megértést, elfogadást, hogy túl közel engedek embereket, és bár összefércelték a mellkasom, nyitott könyv a szívem bárkinek. Összehúzom a köntöst, leszegett állal poroszkálok elő. Kipasszírozok neked egy mosolyt. Mély belégzés. Tüdőt karistoló, hadd emlékeztessen rá, vannak súlyosabb veszteségek és bűntudatok. Két fiút szeretni egyszerre nem lehet a világ vége, hiszen a szüleim halálát is túlélte az univerzum.
– Akkor maradhatok, ugye? – Visszamászom melléd, a matrac szélén gubbasztva várom a választ. – Majd vigyázok rá! Kap borogatást meg ilyesmi! – Szélesebben, békésebben somolygok oldalra, kettőnknek mormolom a szavakat, titokban. –  Mondtam, hogy ápolni foglak, ha megbetegedsz! Még a zsebedben.
A válladnak dőlök. Szélzúgássá, fülzúgássá csitítom az orkánt az illatoddal, a közelségeddel. Azért tombol, mert megint túl sokat ígértem, túl sokatoknak. És kezdek ráébredni, milyen bonyolult néha betartani az összeset. Nem csoda, hogy anyuék annyi fogadalmukat megszegték. Például nem vigyáztak rám örökké… Én azért igyekezni fogok, jó? Nagyon-nagyon. Úgy igazán.

to: Niel We are not alone

Hosszabban fújom ki a levegőt, a tiédhez dörgölöm a homlokom, mert a puszta érintés valahogy nem elég.
– Jó – visszhangzom. Pedig semmi sem az, tudjuk. Elromlottak a dolgok. Mélyre kell ásnunk a jó legkopottabb, legapróbb törmelékeiért, felszínre vonszolni, letörölgetni. Nem gond. Megoldjuk. Elboldogulok az izomlázzal, felköhögöm a port, kipihenem majd a harcot, amíg ér bármit, legalább egy halovány jót.
Apró, de tartós mosolyt biggyesztesz az arcomra. Bújsz hozzám, kicsit hülye vagy, és szeretem a dilis kobakod. Szeretek itt lenni neked mentőövnek, hiába eresztek. Találni fogsz csónakot, valakit, aki a partra visz, nem itat veled hullámokat, nem küzd ennyire keservesen, hogy fölöttük tartson. Addig maradok.
A fejedre tapasztom a tenyerem, határozottabb légvételekkel cirógatlak.
– Nem baj. Szeretlek így, kicsit hülyén. Alapból – jelenetem ki. Te nem látsz a fejembe, veled muszáj egyenesebben közölni az ilyet. Néha elfelejtem.
Piszkál a pánik, ezernyi tűszúrás a megerőltetett, mozgásra kényszerített zsibbadásomban. Felbugyog a véreddel, kipukkad az ajkad szegletén. Mellékelek hozzá egy könnycseppet, a többit visszaszívom, taknyosan, szipogósan, a pizsamám ujjába törölközve.
Nem ígérhetem, hogy sosem esik bántódásom, csupán hatalmas szemeket meresztek rád. Talán elég a bennük csillanó szándék. Néma ígéret. Mivel fájna nektek a szenvedésem, igyekszem bármi áron rendben lenni. Nem sínylődni. Kicsiholni a fényt, a napsütést magamból. Vagy pár szikrát, parányi lángot, aminél melegedhetsz.
– Sejtettem… – sütöm le a szemem. – Múltidőben említetted apukádat. Még Narniában. Sajnálom…
Ott tartom a fejed a vállamon, a tincseidet babrálom, puszikat ékelek közéjük, a mondatok közé. Hagyom, hadd rezonáljon át beléd a hümmögésem, miközben szavakká szűröm a gondolatokat. Bárcsak értenék ehhez. Bár megsúgnák a zsigereim, mi a helyes válasz. Csomók gabalyodnak bennem, megfeszülnek a gyomromban, olyasmik, mint vizsgák előtt, annyira próbálnék megfelelni a teszten. Fontosabb a Danger Roomos megmérettetéseknél, és nehezebb. Sokkal nehezebb.
Mindkettőnknek szól a győzködésem.
– Nem lesz mindig ennyire rossz. Pikulát cipeled az enyémet, ha nem viszonozhatom! Az úgy igazságtalan. – Ringtalak, hajónak tettetem magam, evezőt képzelek a markomba. – Akkor szarabb. És? Nem fogok belehalni vagy belerokkanni a bánatodba, Niel. Oké, cudarabb a helyzet, mint hiszem. Én viszont sokkal-sokkal erősebb vagyok annál, amilyennek te gondolsz.
Ebben merek bízni. Ebben muszáj. Sosem árulom el neked, de hurcolom magamban David keserű, súlyos titkait is, és nem rokkantam bele, lakattal őrzöm, vigyázva óvom őket. Hatalmas bőrönddel botladozom végig az életen, fér bele. Mondtam, Niel, végtelen a zsebem. Bírom a gyűrődést. Sőt, lehet ez segít tartalmat csempészni az ürességembe. Miattatok érdemes. Hogy magyarázzam el neked másképp?
Rányitnak a majd lehetre. Mintha rajtakapnának a füllentésen, szétszaladnak a bolondos ábrándok, a könnyed jövőkép téli égbolttal, kutyákkal, simogatásokkal.
Rátekeredem Nielre, pókként tuti behálóznám, így viszont én leszek a gubója.
Biccentek a férfinek. Helyes! Senkinek eszébe se jusson direkt felzaklatni, Nielt!
Mindazonáltal?
– Nem így értettem – fintorgok. Asszem túl sokat lógtam Daviddel. Arra számítok, átmegy az üzenetem, összelegózzák a részleteimből, aztán pofára huppanok, mivel nem mindenki az én telepatám. Ügyesebben kéne céloznom a mondandómat. Megtanulni kommunikálni vagy hasonló.
Kihúzom magam, Niellel a karomban. Felszegem az állam. Elmantrázom, hogy galaxist idéztem a plafonra, mutáns csirkéket mentetettem, pegazust loptam, velem nem packázhatnak rémisztő, morc kopaszok! Összepréselt szájjal állom a tekintetét.
– Buta vagyok. Azt pontosan tudom. Milliószor butább a dokiknál. Viszont az is tök világos, hogy Nielnek nem csak a teste sérült meg, beteg a lelke is, és azt nem fogják meggyógyítani a gyógyszerek. Muszáj néha sírni. Érezni. – Ráhunyorítok, nyelek egy nagyot. – Muszáj – ismétlem. Belepasszírozom a bőgéstől felszakadt varratot, a szétkapart sebet, azt, milyen sokat számított elzokogni valakinek, széthullani előtte, ragasztót keresni benne. Hogy inkább a pukiszörny átkába pusztulnék bele az elrejtett, láthatatlan törések helyett.
A számszeríj rám erősít. Annyira bízom az igazamban, hogy hajlandó vagyok gumitappancsot cuppantani rá, ha kötekszik! Onnantól nincs menekvés! A hereállú kesztyűje béna vacak a nyilamhoz képest!
Oldalra döntöm a fejem, ám nem zuttyan helyére tőle a múzsa kifejezés, továbbra sem tiszta, mi közöm lehet hozzá.
– Intenzívebb… – Azon morfondírozom, sértésnek szánta-e. Szerintem magamra venném. Bármikor máskor elszontyolodnék, amiért még Niel managere is túl soknak talál. Viszont Nielnek olyan kevés maradt, hogy most szívesen leszek az. Intenzív és túl sok.
Grimaszba rándul az ábrázatom, gyorsan kisimítom. Persze, terhessé válhat az intenzitás, a túl sok. Niel inkább nyugtatóra vágyik.
Elrakom a fegyvert.
– Adhattam volna. Van nálam – mormolom az orrom alatt. Segítek neki felegyenesedni, megfogom a vizet, míg kipattintja a pirulát a levélből, lapogatom a hátát.
Méreget minket a fickó. Olyan dumát tol le, hogy pár pillanatig hápogok rá, forró gőzt eregetek a fülemből, piros vászon a képem a fényből formált univerzumnak. A nővérhívóra sem kapcsolok időben. Aztán bedacolok. Becsukom a szám. Vicsorgok.
– Uram, Ön be sem mutatkozott. Tuti fix, hogy nem pucérkodom maga előtt! Milyen izé ez már? Majd elfordulok, amíg Nielt megvizsgálják, de nekem különben semmi bajom! És nem kell az engedélye! Anélkül is maradnék! Esélye sem lenne ellenem! – Lemászom a matracról, elég esetlenül sikerül, a vége félig zuhanás. Azért hátra vetem a vállam, és odalejtek a mamuszomhoz, visszabújok bele. Rátartin fürkészem a managert, mialatt zsebre teszem a magammal hozott ágyamat, ne legyen útban a nővéreknek, orvosoknak. Megállapodom Niel mellett, az éjjeliszekrény előtt. Őrként strázsálok.
– Egyébként vér. – Idézek egy újabb nedvestörlőt, leitatom a bűnjelet a piercing mellől. – Mondtam, hogy szóljunk egy dokinak – dünnyögöm neki, feszülten. A managere biztos mindenfélét feltételez rólam. Alélt popsztárokat smárolok le sunyiban, visszaélek a helyzettel és ilyesmi. Vagy rosszabb! Teszek rá, Niel kiköpi-e tüdejét meg milyen az egészségi állapota, tétlenül figyelem a haldokolását. Vacak, roham-csináló múzsának néz. Kétség sem fér hozzá.
Mindegy. Nem számít. Niel a lényeg.
Összekulcsolom az ujjainkat. Egyenes háttal várom a vizitet. Ménkűbe az összes kotnyeles felnőttel, én akkor is itt fogok dekkolni! Rászorítok a fiú kezére, biztató vigyort küldök felé.

to: Niel We are not alone

Körülbelül hatéves lehettem, és szúrt a tüske, azért öltöztettem fel, bevontam gyantával, borostyánkővé formálta az idő. Mint a szúnyog a Jurassic Parkban. Most pedig csodát építesz vele, fantasztikusnak képzelsz tőle. Pedig nem vagyok. Ezért nem mondom el, hogy hatéves lehettem, és szúrt a tüske. A sok elfogadás meg megértés valahol borzasztóan félrevitt, bűntudatok, megbánások serkentek belőle. Igen, elfogadlak, megértelek titeket, és részben pont ettől szeretlek ennyire, akarva-akaratlanul. Mindkettőtöket. A nyelőcsövemen akad a felismerés, átszúrja, meglékeli a szavakat. Szétszabdalja a szerelemről szőtt elképzeléseim utolsó foszlányát. Engedem. Ebben a didergő ürességben, az ingatag bizonytalanságban keveset jelentenek a régi ábrándjaim. Most bírok igazán elfogadni bármit. Azt is, hogy ez van. Mindkettőtöket szeretlek, és csak azért nem csókollak meg, mert a csókokat Davidnek ígértem. Mert az ígéreteim még jelentenek valamit. Muszáj jelenteniük.
Simogatom a karod, a hátad, gyűjtöm az erőt egy fontosabb válaszhoz.
– Nem terhelsz. De villamosszékbe sem foglak ültetni, csak tudj róla, hogy nyári napsütésben, hóban, fagyban, őszi borongásban is ugyanúgy szeretlek, és itt vagyok. Jó? Visszatérhetünk rá bármikor, ha már nem ráz tőle annyira az áram.
Nyomok egy puszit az arcodra, hálából, a mosolyért. A végét szétkuncogom, hitetlenül ingatom a fejem. Az is én lennék, mi? Asszem megzakkantál picit a bánattól, elkevertél egy darab agyat a lélekszilánk mellé. Honnan szedsz ilyeneket? Mintha palackba kellene gyűjteni a nyálam, drága pénzért árulni. Nagyon lökött vagy.
– Beütötted a kobakodat is, ugye? – lapogatom meg finoman.
Aztán a mellkasom előtt terem, megvizsgálhatnám közelről, találok-e rajta sérülést, csakhogy kipukkasztod az összes gondolatbuborékot. Friss nyomot hagy az ajkad a friss kötésen, és megrezdül a belső békém, a visszhangos semmiben fellelt nyugalom.
Táncba hívja a döbbent ijedtséget az aggodalom, jól elkeringőznek, forog velem a világ. Kiszúrod, lebukom. Hiába próbálnálak fenntartani, biztonságban, a napos felszínen, futóhomok alattunk a kórházi ágy, a gépek sípolása, búgása, a roncsolt tüdők szörcsögő, halk zöreje. A kapálózásomtól gyorsabban zabálnak fel minket. Lelassítok a kérdésedtől, felhagyok az ügyetlen küzdelemmel. Mély levegő. Hadd érezzem megfeszülni a varratot.
– Nincs baj – motyogom. – Vagyis van… Elég sok… De nem a te hibád.
Kikémlelek rád a gubómból. Azt kéred, ne bujkáljak, belém csimpaszkodsz. Sajnálod, maradásra biztatsz, hitegetsz róla, mennyit számít a jelenlétem. Oké, legyen, elhiszem. Szükséged van valakire. És én vállalom, leszek neked valaki. Az elcsukló hangod különben is ripityára törné minden ellenállásom. Félrelököm a szorongást meg egy kitömött banánt. Odahajolok hozzád, megint a csuklódat fogom, ide-odahintáztatom, úgy, ahogy a gyerekek győzködik a szüleiket. Ahogy én már sosem fogom.
Észrevetted, Niel? Néhány dologban egészen hasonlítunk. Ismerős a pánikod, a félelmed, amit a depim gerjeszt. Talán az is hasonló, mi vigasztal és nyugtat meg minket.
– Maradok. Nem szúrtál el semmit. Komolyan gondoltam, amit a kocka kuckóban mondtam. Sírhatsz, lehetsz szomorú vagy akármilyen. Megbeszéltük, nem? Értek a megértéshez. Elfogadlak akkor is, ha épp vacakul vagy. Csak annyit kérek, te se rejtegesd. Szerintem elbírjuk egymás bánatát. Szerinted nem? – puhatolom, óvatos pillantásokkal, félig leeresztett pillák alól.
Áttérünk a csillagokra. Magamhoz vonom a fejed, eldughatod a mellkasomon, eltakarom neked a kezemmel.
– Aha. Persze. Itt is lehet egyébként kutyázni! Mindy, Lándzsa bátya előző lakótársa behozott egy irtó cuki kölyök Huskyt. Terápiás! Szeretnéd… – Ránk nyitnak, így félbeszakad a mondat. Szétrebbenünk, riadtan egyenesedsz fel, a koponyád az államnak koccan. Áuccsal nyúlok  a saját sajgó pontom után, szisszenéssel a tiédért. Ölelésbe zársz, mielőtt ellenőrizhetném. A plüssöddé változom, és a körém fonódó féltéstől végre leesik, mi zajlik a kórteremben.
Felénk ólálkodik a behatoló, a kivetítő galaxis-port szór a kopaszságára, a rémisztőséget viszont nem varázsolja le róla, harapósnak látszik, egy csoportba sorolom a szigorú biztonsági főnökökkel és morcos főbérlőkkel. Hápogok párat a mondandóján. Mire a végére ér, kézzel-lábbal csüngök Nielen, az ölébe, a dereka köré gabalyodva, vigyázva, ne nyomjam, ne préseljem túlzottan össze. Feltartott tenyérrel parancsolok megálljt.
– Ne! – Vékonyabban szalad ki a tervezettnél. Köhintek egyet. Komolyítok a hangszínen. – Ne jöjjön közelebb, Manager úr! Van zsebem, és nem félek használni! Itt fogok aludni! Hoztam magammal ágyat! – intek a bútorra. Abban a pillanatban tökéletes érvnek hat.
Összeszorított állkapoccsal, dühödt bikaként szusszantok. Csekkolom Niel állapotát. A fülére csúsztatom a mancsom, véletlenül se legyen túl hangos neki a harcias szónoklat.
– Nem lesz rohama. Vigyázok rá! Amúgy meg ha rohamot szeretne kapni, hadd kapjon! Joga van hozzá! Majd megoldjuk!
A férfira szegezett jobbomba műanyag számszeríj teleportál, plusz a hozzátartozó, tapadókorongos nyíl. Lövésre készen, zsinórral. Kopaszok ellen különösen hatásos! Teszteltem!
A pillanatnyi csendben felrémlik a bácsi szövege, kikandikál belőle egy részlet, így utólag. A nevem stimmelt, viszont hozzáfűzött egy fura kifejezést.
– Várjunk… Múzsa? – Lejjebb eresztem a fegyvert. – Szerintem összekever valakivel. – A végét Nielnek pusmogom oda, bizalmasan: – Magyarázzam el neki, hogy simán Freddy vagyok? Az segítene rajtunk? Bár mindenképp maradok, akár tetszik neki, akár nem. Végső esetben tényleg elsuvasztom…

to: Niel We are not alone

Sóhajtok, orron keresztül. Elengedem a műmosolyt, nem kényszerítem rád, az enyém is halványodik, épphogy felfelé ível, inkább emlékeztető, halovány lenyomat. A második lapon maradt véset, miután túl erősen satíroztál.
Hagynom kéne téged fázni, igaz? Lázas vagy, lázas a lelked, én meg nem bírom elviselni a didergésed, és forró zuhanyt eresztek rád. Opálos tőle a tekinteted. Párás fürdőszobatükör. Távolodsz. Tippelgetem, mire van szükséged. Megakad az érintésed, de erősebb vagy, mint hinnéd. Még most is kipréseled magadból a választ a butaságomra, engem nyugtatnál, holott te ezerszer jobban rászorulsz.
Megsimogatom a kézfejed, arrébb húzom, csókot nyomok a tenyeredbe. Utána sem eresztem, gyengéden masszírozom. Szavakkal ügyetlenül vígasztalok, muszáj tapintással.
– Igen, biztosan azt hitte, alszom. Különben nem mondta volna. Picit hálás vagyok érte. Jobban megismertem tőle. Tudod, emberként. Segített elfogadni, hogy valójában a legtökéletesebbnek tűnő személyek sem azok. Mindenkinek vannak tökéletlen pillanatai és megbánásai. – A hüvelykujjammal dörzsölgetem a csuklód. – Sajnálom… Tényleg nem értem. Nem ismertem őt. Biztos idegesítő, hogy sületlenségeket dumálok. Nem kell beszélned róla.
Nevetősen szusszanok, engedem, hadd fogj, helyet cserélnek a mancsaink, kapaszkodhatsz most kicsit te.
– Juj. Nem akarlak leköpködni! Ne adj rá engedélyt!
Bizonytalanul bólintok, hiszen próbálkozni bármikor lehet, bármivel, a kaparászás viszont nem szándékos, magától jön a külső-belső viszketéssel, csak utólag veszem észre, így nehezen fogok leszokni…
Döbbent kuncogás csuklik elő. Közel hajolsz, nagyon közel. Felmerül bennem az abszurd ötlet, hogy foggal tervezed rögzíteni azt a gyolcsot. Aztán ennél is abszurdabbat művelsz. A kötésre illeszted az ajkad. Vákuum keletkezik a tüdőmben. Lepislogok a láthatatlan pecsétre a kötésen, a védőbűbáj elillanó nyomára. Felpislogok rád. Nem… nem találom a gondolataimat. Elgurultak. Üveggyöngyökként peregnek szét a fejemben, csilingel tőlük a fülem.
Talán végre levegőt veszek, amikor megszólalsz. Talán képzelem.
Csóknak hívod. Gyógyítónak. Rémlik, hogy korábban, mielőtt szétszóródtak a gondolataim, nekem is volt egy ilyenem. Összekoccan két üveggolyó. Meredek én is az öledbe, az ujjaidra.
Rosszul vagyok. Gyomortáji remegéssel indul, pánikká feszül a mellkasomban, gombóccá sűrűsödik a torkomban. Görcsösen markolom a takarót, egy gyűrűdést fixírozok rajta. Visszaevickélek. Ez nem lényeg. Ez… semmi. Lélekdarabokról van szó, gyilkosságról, rólad, mert elvesztetted magad, és meg kéne téged keresnem.
– Vissza – lehelem. Túl puha, életlen a hangom. Megköszörülöm. – Biztos vagyok benne, hogy vissza. Láttam rá példát.
Közelebb kecmergek, mágnesként ránt beljebb az aggodalom, hiába libabőrözik a hátamon a korábbi, amíg fagyott könnyek csillognak a szemedben, vér piroslik a szád csücskében, addig akárhogy is, de érintenem kell téged, csitítgatnom, olcsó kenőcsnek lenni, ami legfeljebb hűsít, nem mulasztja el a betegséget.
Reszket a hajborzolás, túl mélyre csúszom a pillantásodban. A mondat vége visszakondul újra meg újra: mindig megcsókolni. Nem szabadna ilyeneket mondanod. Ne kérdezd miért. Félek bármelyikünknek elmagyarázni.
Kiszökik a beragadt lélegzet. Leeresztek, süllyed a vállam. Dédelgetem magamban fél percig a fájdalmat, mert fáj a válaszod, az pedig végképp, hogy benned meg sem fordul, hogy fájhat. Végül sértetten fonom össze a karom, csücsörítve nézek félre.
– Jó, akkor majd én is elbújok, amikor szarul vagyok. Véletlenül se lássuk olyankor egymást.
Bénán megy a durcázás, félrerakom, mihelyt felém dőlsz. Helyezkedem, hozzád igazodom, megtartalak. Nem omlok össze a hazugságodtól sem, pedig egyértelmű, hogy üres a bizakodás, egyetlen cseppet sem diktáltam beléd optimizmusból. Még hogy éltető víz meg ilyenek…
Súlyosabb sóhaj, belesajdul a sebem. Eleresztelek. Kenek magamra az epres balzsamból, rutinból, az édességéért. Felhúzom a lábam, átölelem, rátámasztom a homlokom. A tincseim között matatsz, belebizsereg a fejbőröm. Feléd fordítom az arcom, közben megnyomja a halántékom a térdem és a szemembe hullik egy-két lokni.
– Semmit nem tudok érted tenni, igaz? Egyetlen kívánságodat sem válthatom valóra. – Lehunyom a szemem. Nincs kedvem fehér karácsonyról, hóemberről, sapkáról, fahéjról áradozni, ha neked tündérmese és nem valóság.
Biztos rosszul csinálom. Biztos létezik megoldás, amit nem ismerek. Hatékonyabb ellenszer a gyászra, a bánatra. Vagy szomorkodjunk együtt? Az segítene?
Elterülök a matracon, az üres plafonon cikázó fényjátékot figyelem.
– Szerinted ragaszthatok rá világító műanyagcsillagokat? Nagyon kiakadnának rám érte? – mutatok fel. – Mondhatnád, milyen alakzatban. Melyiknek mi a neve. Gyakorolhatunk a következő életünkre. – Ahol te csillagász leszel, én meg csillag. Ahol nem veszítek el senkit, mert az égitesteknek nincs apukája, anyukája, mamája, papája, bárkije. Neked pedig nem kell önmagaddal harcolnod, és ha valaha kisodródnál, elkoptatna a végzet, akkor lehullok majd, hogy helyrehozzam a mágikus hatalmammal.
Így jobb. Ez mindkettőnknek mese. Nem muszáj kínlódva, erőlködve okénak tettetned magad. Rábólintani a hülyeségeimre, mint a zsebedben. Menekülhetünk messzire, maradhatunk mélabúsak. Beboríthatom ezt a mennyezetet is csalfa ábrándokkal, álmatlan éjszakákkal.

to: Niel We are not alone

A szád csücskét birizgálom a hüvelykujjammal, feljebb tornázom, mintha ettől odatapadna az optimizmus, az összes varázserőm elherdálnám gödröcskékre, valószínűleg ezért nem kaptam a mágiából. Magas, eldugott polcon porosodik a szivárványom, csak a nyakadba mászva értem fel, miattad kotortam elő.
Szélesebb, vidámabb mosollyal felelek a te keskeny, fakódra. Összeszorított ajkak közé fojtok egy csókot, amiről azt sem tudom, hova hinteném. Hinteném, ha tartozna hozzá gyógyítóbűbáj.
Puhán simítok az érdes szavaid után, lágy hümmögésbe csomagolom az igazságtalanságot és az áthatolhatatlan soha többét. Szétmállanak majd kettőnk között, kikloffolják a szívdobbanások. Ott utazik a tiéd az enyém hátán, pulzálnak a hegemben, megakadnak egy-egy pillanatra, amikor összecseng a ritmusunk.
A tincseid közé gabalyodtak az ujjaim, a lélegzetek. Ki sem kéne mondanom a választ, hallanád a mellkasomban rezonálni, olyan közel szorítottalak. Kipattant a helyéről a szűrőm, darabosan ömlik belőlem a vigasztalás, pedig biztosan igazad van, nem értem. Csacskaság erőlködni, ennyit dumálni. Azért dumálok, a hihetetlen optimizmusommal azt remélem, kiékeli egy darab béke az omladozó megbánásokat, a rád roskadó lelkifurdalást.
– Te is megtetted volna érte, Niel. És mondhatott volna nemet. Mondhatta volna, hogy nem éri meg a fáradtság. Minden gyerek terhes kicsit, még a szüleinek is. Tudod, mi sokat nélkülöztünk régen a szüleimmel. Éjjel hallottam néha azon veszekedni őket, hogy hiba volt gyereket vállalni. Anyu sokat sírt, amikor kicsi voltam. Általában miattam. Sajnáltam. És sajnálom Liamet is. Sajnálhatjuk őket együtt. De ez nem tenné őket boldoggá. Akkor minek hoztak annyi áldozatot? Gondolj bele! Megmentesz, felnevelsz valakit, áldozatok árán, aztán ő úgy dönt, az, ami neked ennyit jelentett, neki nem jelent eleget. Én tuti nyakon köpném érte magunkat a Mennyországból. – Elszégyellem a badarságom. Ez még szűrő nélkül is fennakad. – Bocsi. A vége nagyon rosszul hangzott... Biztos nem csuláznának le fentről… Az elég fúj lenne…
Tiszta ciki ilyeneket összehordani, miközben a nyakamba csepeg a szomorúságod. Miközben érzem páraként kicsapódni a bőrömön az elveszettséged. Idegesít a hibás cipzáram, ami elvonja a figyelmet a lelkedről. Főleg az, hogy még most is, itt is felbugyog a kislányos zavarom.
– Nem magától csinálja… – vallom be lesütött szemmel, halkan. – El szoktam kaparni… Ó! – szalad ki. Forróság áramlik szerte a képemen. Pikulába. Nem kínossággal akartam megtölteni azt az ürességet. – Egy nővérnek. Oké – helyeslek, és ereszteném vissza a pizsifelsőt a hasamra, amikor felém nyúlsz a gyolccsal. Fél kézzel hessegetnélek el, esetlenül ellenkezem: – Jaj, nem kell! Félreértettem!
Aztán már mindegy, mert körbetekersz, és nem merek megmukkanni, sem levegőt venni, a plafonon cikázó csillagpöttyökkel fogócskázik a tekintetem.
– Rendben, majd mondom Sarah-nak – fogadkozom, amint eltávolodsz és oxigénhez jutok. Megfogadom mellé azt is, a mackókat igazgatva magamon, hogy legközelebb nem leszek ennyire gáz, nem mutogatom random a mellkasom. Felírom a megtanulandó dolgok közé.
Visszamászom hozzád. Félig teli pohár vagyok, zokoghatsz belém, nem kopog az üvegen olyan keservesen, nem csorog ki azonnal, talán jobban passzolnak ide a könnyeid, mint egy pókemberes párnába, összekeverednek a sajátjaimmal, oldják a keserűséget.
– Szerintem a lélekdarabokat vissza lehet növeszteni. A mi lett volna ha dolgokat sajnos tényleg nem fogja megoldani, hogy itt vagyok… Egyébként örülök, ha segítek. Legalább egy picit. – Újabb puszi. A halántékodra. Fejfájás ellen. Bár úgysem használ.
Óvatosan ficergek, kikísérletezem a tökéletes ölelést, biztonságosnak kell lennie, egyszerre erősnek, kíméletesnek meg gyengédnek. Féltelek a buzgalmamtól, a vehemenciámtól. A végén belémroppansz.
Szorosabbra fonom a karjaimat a hüppögésedtől. Susogó hanggal nyugtatlak.
– Nem leszünk.
Karnyújtásnyira, nem, inkább karhajlításnyira tolom magam tőled. Reszketegebb a mosolyom, mélabúba konyul. Értelek. Nem fog tetszeni, viszont most beszéltük meg, hogy hagyjuk az egyedüllétet, a magányt, és számomra az őszinteségnél, a megértésnél kezdődik az ellentétük.
– Tudom… Én is olyankor piszkálom a sebem, amikor muszáj éreznem. – Cirógatom az arcod, fésülgetem a tincseidet. Tompítom vele a sírin neszek közé hasító, éles beismeréseket. – Rajtad látni más. Rosszabb. Az jobban fáj.
Elkésett, félreérthető vallomásokat suttogsz. Összeszorulok tőle, abban bízom nem veszed észre. Sikerül felengednem mire ismét nekem dőlsz. A tenyeremmel, az ajkammal, lomha simogatásokkal bizonygatom, hogy számíthatsz rám, törődöm veled, itt vagyok.
– Én is szeretlek. Mitől lenne kellemetlen? – duruzsolom, nem várok feleletet.
Most kevés az erőm megfejteni, mit takar a szeretlek, az enyém, a tiéd, hol tér el a kettő, mennyire szólnak hamisan, hogyan hangolhatnánk őket össze.
Kevés ide az igyekezetem is. Összeomlott tüdők, felbuggyanó vér mellé nem elég a csitítgatás, a világ összes szeretlekje sem érne semmit. Fogalmam sincs, mit húzzak elő a tarsolyomból. Kétségbeesek. Kezdek belejönni a zuhanásba.
Váltjuk egymást a pityergésben. Könnyű ott tartanod, lebeszélned. Hamar kikopik a mozdulataimból a lendület. Visszatámolygok hozzád.
– És ott… – szipogom – ott jó lesz neked? A dobogón? Azért lógsz majd velem is, ugye? Nem csak Wonggal meg Strange-dzsel.
Először csóválom a kobakom, aztán bólogatok, mintha nem bírnám eldönteni, hogy érzem magam. Valahol igaz. Percről percre változik. Sokat ingadozom. Ez még a régi.
Letörlöm az ujjaidról a bőgésem nyomait, majd kiszúrom a vörös foltot a szád sarkában, ledörgölöm azt is egy nedves kendővel. Csücsörítve hunyorítok hozzá.
– Nem haragszom.
Elkalandozom, rám tör a nosztalgia meg egy alattomos kis késztetés. Hadakozom vele pár pillanatig, végül feladom. Komiszan somolyogva, gyorsan térdelek fel a matracra, és az állad alá nyúlok. Csakazértis az ajkadra kenem az epres balzsamot. Orvul, galádul. Muszáj! Tök cserepes! Totál szétharapdáltad! Különben meg direkt ezért szereztem be. A málnás nem ízlett annyira. Rád hehegek, a csuklód után kapok, véletlenül se törölhesd le.
– Jól leszel. Jól leszünk – biccentek rá utólag. Béna az időzítés, kicsit azt sugallja az epres kencétől várom a gyógyulásod. Nem bánom. – És most? Hogy vagy? Szeretnél aludni? Biztos ne adjak gyógyszert? Rakjak be valami mesét? – Felvillan a Mackótestvér, szisszenve száműzöm emléket. – Vagy beszélgethetünk még! Mondjuk célokról! – terelem el a témát sietősen. – Kisebbekről, mint a dobogó. Én például kitaláltam, hogy fehér karácsonyt lopok magunknak. Mikor engednek majd mászkálni? Van egy teraszos rész a tetőn. Csinálhatnánk hóangyalt!

to: Niel We are not alone

Ott nyúlok utánad, ahol elérlek, az ujjaid közé fonom az ujjaimat, a másik tenyerem a térdedre fektetem. Nem győzködlek csillagokról, azok távoliak, azokért potyára ágaskodnék. Elfogadom, hogy szerinted magadért is kívánsz. Talán úgy vagy önző, mint én. Figyeled a tükörképed mások szemében, és abban keresed az értékedet. Most pedig félsz. Túl sok tekintetben köszön vissza egy olyan verziód, amit nem szeretnél látni.
– Meg – ígérem. Akármit megígérnék. Értetek lennék aranyhal, hős, dzsinn, bármi. Elengedem a lábad, az arcodat simogatom, a tarkódat. Közel fészkelődöm, rajtam keresztül bátran nézhetsz magadba! Nekem bátor vagy, kedves és tündérpor csillan a könnyeidben, mert ennyire mélyen érezni önmagában varázslat, akkor is, ha most mindkettőnket legyalulsz vele kicsit.
Mosolyformájú puszit adok a kézfejedre. Megállapodunk benne, hogy szeretjük egymást. Elengedem a részleteket. Szeretjük. Ennyi.
– Nem olyan vészes az üresség. Szuper lesz egyszer megtölteni! Zuhé után szivárvány meg hasonlók. Ne izgulj, vigyázok magamra addig! Magunkra. Az üresség meg elmúlik. Persze, közben egy darabig törékenyebbek leszünk. Én már igazából beletörődtem. A fontos cuccok gyakran törékenyek.
Próbálnék óvatosan összeolvadni veled, ketten együtt kitehetnénk egy egészet, de dunsztom sincs, hol, hogyan cirógassalak hozzá, aggódom, nem karistoljuk-e össze egymást a szilánkjainkkal, nem futnak-e tovább a repedések.
Őrzöm az ívet a szájzugomban, a kezedet a kezemben. Lezuhanhatunk. Plüssöknek szabad, azok puhán landolnak, hiába foltosak meg szakadtak. Rázáporozhatunk a világra, viselje el a szenvedésünket! Veled egyébként is durván játszott, nem becsültek meg, nem babusgattak eléggé. Most bepótoljuk. Majd leszel az én kopottra szeretgetett, csálén összevart kedvencem.
– Niel, sajnálom. Annyira szeretnék segíteni… És annyira nem bírok… Egyikünkön sem. Baromi igazságtalan az egész. Itt hagytak mindennel, amit már nem mondhatunk el nekik, nem tehetünk jóvá, nem élhetünk meg velük. Én is tudom. Érzem, mennyire borzalmas. Rühellem. Haragszom miatta, hasogatok tőle. Mégis… – A nyakadra csúsztatom a mancsom, ölelésbe csúsztatom magunkat. Rám hintheted a szétmálló szavakat, a sírást. – Elindítottak ezen a göröngyös úton, és egész messzire jutottunk rajta, kár volna feladni. Ők is arra biztatnának, folytassuk. Majd tanítjuk egymást. És ne mondd, hogy utált! Nem fair. Nincs itt, hogy ellenkezzen, pedig az a gyanúm, ellenkezne. Olyanokért teszel a magad kárára, akiket szeretsz. Értük megéri.
Elfeledkezem a sebemről, semmi kis karcolás a megnyúzott, megkínzott lelked és tested mellett. Elhessegetném a rémületed. Begyógyul, alig szivárog, tényleg. Azt hiszem, rossz néven vennéd, megbántana, ezért mégsem teszem. Inkább hagyom, hadd óvj te is engem.
Megragadom a karod, visszahúzlak. Kibogozom a szalagot a derekamon, lerázom a vállamról a köntöst. Jelzem, hogy nincs takargatnivalóm.
– Picikét felnyílt. Tényleg nincs vész. Előfordult korábban. – Bekukucskálnék a pizsim alá, ellenőrizni. A kapkodásod, a leskelődésed akadályoz meg. Nem jut vér a mellkasomba, a fejembe száll az összes. – Niel… Komolyan apróság. Megmutatnám, de… Hát, izé… Tudod… – Beharapom az ajkam. – Várj…
Bénán feljebb gyűröm a fölsőmet mell alá, ügyelek rá, nehogy véletlenül villantsak. Érmenagyságú folt éktelenkedik a fehér kötésen, nem terjed, elmosódtak, beivódtak a szélei a szövetbe. Egy tekercs gyolcsot biccentek magunknak a Yoda plüss ölébe.
– Bebugyolálhatsz vele, ha az megnyugtat, de eskü, nincs baj. Alig érzem, inkább viszket, mint fáj. Szóval jól leszek. Gyorsan gyógyulok.
Előrántok néhány zsebkendőt a dobozból, azokkal fogom fel a zokogást, amit nem a szólamok közé bújtatsz. Helyet cserélek a gitárral. Meggondoltam magam, tarts engem a karodban! Nem zenélek olyan szépen, viszont puhább, melegebb vagyok, duruzsolok neked esetlen butaságokat.
– Szeretnéd, hogy értsem? Meghallgatom, ha szeretnéd. Vagy elhallgathatod, nem szedem ki belőled. Csak áruld el, mitől lenne jobb! – Használhatsz támasznak, a ruhámat pézsének. Rendben vagyunk. Gyengén, önzőn, kegyetlenül, undorítóan, akárhogy. – Nem érdekel, ki rugdosott vissza, Niel. Szimplán az esélynek örülök. Mi még itt vagyunk. Amíg élsz, van reményem. Haladhatunk valamerre közösen. Akármennyire elszúrjuk, lesz lehetőség kijavítani, feldolgozni meg ilyesmik. – A homlokodnak döntöm a homlokom. Rád fújok egy reszketeg sóhajt. – Nem kell elégnek lenned. Egyedül senki sem az. Ezért jöttem át hozzád. Mert egyedül én sem vagyok.
Hátrébb húzódom, teret engedek neked, csöppnyi visszavonulót. Pusztán a csuklódat tartom, ujjbeggyel körözök rajta, a pulzusodhoz idomítom a sajátom. Átszüremlik belém a pánik.
– Kérsz valamit? Segítene bármi? – hadarom suttogva. – Adjak gyógyszert? Nyugtatót? Hívjak orvost? Nagyon fáj? Rakjalak zsebre, amíg elmegyek segítségért?
Számolok neked is Xanax adagot, abban már jó vagyok, egész gyorsan megy. Azt feleslegesen szajkóznám, mennyi értelme van, milyen rengeteg csoda vár, és csoda vagy te is, ezért muszáj kitartanod. Kiáradhatsz, szabad. Később mederbe terelünk. Kitalálunk valamit.
– Aha. Jobban vagyok itt, mint egymagamban.
Te leereszted a szemhéjad, az enyém fennakad. Hogyan kell pislogni? Nem rémlik.
Biztos félreértelek, az elveszettség, a feloldhatatlan magány tör felszínre belőled, rám veti ki a hálóját, mivel közel vagyok. Mivel bólintanék az összes kérésedre. Azóta is magammal cipelem Narniát. Hiába írtam búcsúlevelet.
Térden billegek vissza hozzád, süpped a matrac, süppedek. A mellkasomra vonom a fejed, csókot nyomok a búbjára. Csiklandoz a hajad.
– Szerethetsz – csilingel a fülemben az engedély, nehéz eldönteni, a szívem kalapálja vagy a torkom remegi. – Persze, hogy szerethetsz. Leszek a titkod. Leszek bármi. Bármi, amire szükséged van. – Ringatlak, csitítalak, lágy, lassú lélegzetekkel igyekszem békét, csendet plántálni beléd. Nem válik be. Összeroskadsz, szivárog a tüdődből az élet, vörös tintává folyik ajkadon a mese, mielőtt belekezdhetnék.
Megpördülök, úgy lendülök le az ágyról, mintha sosem műtöttek volna, a Danger Room edzéseken sem mozogtam ennyire fürgén.
– Hozok egy dokit! – Visszatántorodom, megtorpanok melletted. – Sőt! Az X-ek tuti ismernek szupergyógyítót! Elraklak, és keresek valakit, aki helyrehoz! Legalább a fizikai részedet! – Feléd nyúlok, sós csepp gördül a nyelvem hegyére. Előbb elér engem a sírás, mint én téged. Megbicsaklik a térdem. Pokolba az egésszel. Totál használhatatlan vagyok. Mi a manóért akarnál szeretni? Semmire nem mész velem. Hüppögök melletted, mint egy kiskölyök, aki felriadt a viharra, mumusokat képzelt az árnyékokba, és képtelen visszaaludni, amíg meg nem ígéred neki, hogy minden oké, te mindig itt leszel, elkergeted a szörnyeket. Nekem nem kell napsütés, Niel. Beérem egy zseblámpával.