to: Niel We are not alone

Könnyűt kérdezel, a válasz viszont bonyolult, ránehezedik a vállamra, nem bírom tőle megvonni, alig rezdül. Pedig szeretném lerázni, nem eltöprengeni. Utálok töprengeni, zátonyra futnak a gondolatok, hol lakatlan szigeten, hol David csitítgatásában. Te nem fogod kihalászni őket, megtarthatnám mindet, mégis eléd vonszolok párat mutatóba. Vágyom rá, hogy megértsük egymást. Hogy téged se marcangoljon a magány. Az a fajta, amit nem oldanak fel cirógatások és csókok.
– Önzőségből. Mert akkor vagyok tényleg boldog, amikor ti boldogok vagytok.
Végigsimítok a karodon, megpaskolom a kézfejed.
– Tudom. Ebben az életben sem magadért kívánsz. Azért akarsz csillagász lenni, mert most csillag vagy. És nem te választottad.
Kutatom a pillantásod, végtelen tenger, kapu egy másik univerzumba, tükör a galaxisnak. Annyi mindent mesélnék neked, rólad. Magamat épp nem ismerem, de ettől mintha jobban ismernélek téged. Ügyetlenül tákolom össze a mondatokat, sok bennük az érzés, kevés az értelem. Valamit mégis mondanom kell, mert így nyelsz, ilyeneket pislogsz, mert átszakítottam a gátakat, és fuldokolva kapaszkodsz belém. Visszaölellek. Lehet, ettől gyorsabban süllyedünk. Az sem baj.
– Szabad. Sőt, muszáj! Így megkereshetlek, amikor nem találod magad. Elismételhetem ezerszer, hogy nekem Niel maradsz meg szeretlek, és a többi nem számít. Nyugodtan ellenkezhetsz! Az én ürességemben is visszhangzanak néha a nyugtatások. Tudom, milyen. Azért még itt leszek. Itt leszünk. Együtt. És jelentünk valamit, fontosak vagyunk. Ha saját magunknak nem tűnünk annak, akkor legalább másoknak, egymásnak… – Felsóhajtok, megbicsaklik a torkomban. Gyengének, esetlennek hat, akárcsak a vigasztalásom, az ingatag támogatás. – Bocsi – motyogom. – Rossz nap vagyok...
Hátrabillentem a fejem. Összeszorítod a szemed, a szád, belülről biztos ugyanígy összeszorulsz. Sajnálom, hiba volt belerántani. Rólad kéne szólnia.
Bár Jan bácsi hazudhatott, hiszek a zsigereimnek. Nem ringatom hamis ábrándokba magam, mással simítom el a rettegést, a szorongást. Tovább ajándékozom a Davidtől kapott nyugtatást.
– Semmi baj. – Meglapogatom a hátad, gyengéd, vigyázó köröket rajzolok rá. – Nem fog mindig ennyire fájni. És tágas a szívem. Belefér más, akkor is, ha borzasztóan hiányoznak. Szorítok helyet a gyász mellett a jó dolgoknak. Ne aggódj! Szuperül felneveltek. Tudom a lényeget. Megtanítottak szeretni.
Azért meglocsolom könnyekkel a mellkasod. Belesüppedek a közelségedbe. Pihenő vagy a maratonon, amire sosem vállalkoztam. Rühellek futni. Kifulladni, kitikkadni, lihegni. Kortyolok a testmelegedből, a közös remegésből, megtöltöm veled a tüdőmet, mielőtt ledörgölöm a sírást, és rád bízom a gitárt, hogy visszacsempéssz egy halvány sugarat a napsütésünkből.
Elnyűttem a varrásomat, előfordul. Különben picit ég meg lüktet, de szükségem van ennyire. Eszembe juttatja a valóságot, a saját létezésem. Könnyebben vetem meg a lábam a pillanatban. Miután azt mondtad, nekem tilos érteni, ezt inkább nem osztom meg.
– A-a – csóválom a kobakom. – Minden rendben. – Eligazgatom az anyagot a vérfolt felett, megkötöm a derékövet. Talán elég elkaparni párszor a heget, és akkor hosszabban benntartanak.
– Értünk – bólintok. Felitatom a nedvességet a bőrödről a köntösöm pihepuha szegélyével. Letörlöm a hangszerről, zokog értünk enélkül is. Elsírja a Here Comes the Sunt, szomorúság pendül a húrokon, éjkék, áradó, belehalványulnak a kivetítő fényei. Hazugság, hogy értünk énekel. Valójában Liamért bőg. A szüleimért. Azért, ami sosem lesz vagy sosem volt.
Bánom, hogy dalt kértem tőled. Nem segített. Ártott. Belerokkansz a dúdolásba, keserű hümmögéssé olvad a nyelveden. Kiszivárog a remény a dallamból, szétfoszlik. Kicsúszol a markomból.
A mondandód elejét együttérzéssel fogadom, tapogatózom utánad. Fáradt mosolyban ül meg a kérdésed. A másodikba beledermedek. A vége satuba szuszakol. Átveszem és zsebre rakom a gitárt. Ajkamba mélyed a fogsorom, vibrál a nyomás, a sérülésem, minden lélegzet, vibrál a tehetetlen zokogás.
– Nem – tiltakozom. Alig harsogja túl a gépeket. – Senki sem érdemli meg. Főleg te nem, Niel. Te csupa klasszat érdemelsz, nem szenvedést, halált vagy ilyesmit – magyarázom. Bujkálsz, nem sejted, mennyire felbőszítesz és elcsüggesztesz. Puffogva félredobom a takarómat, odamászom hozzád, feltérdelek, ingerülten a vállamra hajtom a homlokod, átkarolom a bánatod. Szívesen a tarsolyomba zárnám, melléjük zsúfolnám a bűntudatod, a démonjaidat, bármit, ami megmérgez.
– A sors buta, kegyetlen. Az élet vacak. És megpukkadhatnak a gonosz világok gonosz variánsai. De mindegy, megoldom, elfogadom a sok buta, gonosz, vacak kegyetlenséget. Miattad. Mert túlélted. – Lehántom az arcodról a tenyereidet, a sajátjaim közé zárom kétoldalról, és nyomok egy makacs puszit a bús barázdára a szemöldökeid között. – Tényleg hálás vagyok érte. Örülök neki. Neked. Büszke vagyok rád. Szétzuhantam volna, ha nem ébredsz fel. Megmentettél. Vagyis nem lehetsz ennyire dilis! Nem hordhatsz össze ekkora sületlenségeket! – Lejjebb ereszkedem, kényelmesebb pózba ülök, közben eligazgatom a tincseidet. – Azért szeretnél még kicsit sírni? Adjak egy pókemberes párnát? Szerintem abba a legjobb.
Előtúrok egyet hátulról a vánkoskupacomból, biztatóan nyújtom feléd.
– Egyébként úgy döntöttem, itt alszom. – Ma, holnap, meg azután is. Valószínűleg addig, amíg ki nem paterolnak. Szóltam. Figyelmeztettelek, hogy nem egyszerű engem levakarni.

to: Niel We are not alone

Ez a baj, Niel. Ragyognom kellene, de nem bírok. Pislákolok. A kórház komorsága elrejti, ebben a hidegben titok maradhat, mennyire kihűltem. Odakint lebuknék. Nem akarok lebukni. Legalább ti találjatok meg engem önmagamban.
– Hagyd csak! Nézhet a rajongódnak. Nem zavar. – Felhúzom a térdem, megtámasztom rajta az államat. Begubózom, elzárkózom a távozás ötlete elől. Engem sem szólít vissza Bayville. Honvágyam van. Otthonom viszont nincs.
Azt hiszem, a csillagot miattad mondom, hogy figyelhessük egymást távolról, amikor a kozmoszt fürkészed a távcsöveddel, amikor átszelem a világűrt, újra meg újra. Hatalmasabb lennék a végzetnél és tényleg vigyázhatnék rád, megmenthetnélek, nem botolnék bele a béna igyekezetembe.
– Szerintem klassz lenne – motyogom egy macinak a pizsamanadrágomon. – Boldoggá tehetnék másokat, attól boldog lennék én is. Aztán ki tudja? Lehet, találnék valakit, aki értem kívánna. – Hullok, zuhanok most is, pedig szeretnélek elkapni. Olyan vékony fonál tart téged a szakadék felett, szinte látom szétfoszlani. Megsuhintom a karod, túl gyengéd ütésnek, simogatásnak rövid. – Még mindig dilis vagy. Nem hagynám, hogy belém halj. Akkor ottragadnék az égbolton. Örökre.
Fürkészem a szemhéjad, latolgatom, milyen rémképek villódznak mögötte, milyen emlékek kínoznak, amikre a szenvedés ellenére szükséged van. Mivel enyhíthetnék rajta? Tudok bármit adni? Tenni érted? Kiperegsz az ujjaim között. Érzem, feldörzsölöd a tenyerem, viszket tőle a cipzáram. Neki annyi volt. Pecsétet nyomsz rá. Attól félek, magadra is.
Visszaszorítalak, hálásan, mert ehhez a kívánsághoz elég a zsebem. Biccentek, melléd fektetem a párnára a gitárt, egyszerű darab, nem olyan extra, mint amiket neked csentem, csak néhány olcsó matrica került rá dísznek. Pókemberes, Star Warsos, mindenféle kocka-jelvény. Ne beszéljünk róla. Kínos sztori.
Megijedek. Hatalmas, kerek tó a szemed, jégpályát fagyaszt belőle a pánik, és én megcsúszom a felszínén. Lebuktam. A fejem rázom, mialatt megragadsz, tagadnék mindent, az egészet. Hadd legyek üde nyár, virágos tavasz, akár esőillatú ősz. Csak ne tél. Csak ne kelljen miattam dideregned. Ilyen rémülettel meredni rám.
A takarót vizslatom, a köntösöm derékövét birizgálom. Nem engedsz távolodni, szóval közeledem, a válladnak döntöm a homlokom, visszafojtom a bőgést, miközben kiköszörülöm a torkomból, lecsócsálom az ajkamról a szavakat. Először ejtem ki őket hangosan.
– Meghaltak. Mindketten.
Ne kérdezz többet – könyörgök némán, a fölsődbe csimpaszkodva. Másodszorra áztatlak el könnyekkel. Utálom magam érte. Inog körülötted a világ, erre itt hüppögök a mellkasodba, földrengést gerjesztek ahelyett, hogy menedéket építenék, hóvihart hozok, napsütés nélkül.
Arrébb dőlök, kitapogatom a hangszert, és az öledbe rakom, inkább ezt őrizd a karjaidban, ez tuti nem taknyoz össze. Felitatom a nedvességet a képemről, egyszerre elcsigázott és kapkodó a mozdulat. Kizökkentem a ritmusomból. Már én sem bírom követni a tempómat. Túl sok, túl kevés lettem saját magamnak. Sietek vissza hozzád, vánszorgok.
Felszisszenek. Lesandítok, önkéntelenül a sebem nyűttem, halovány, piros folt érte a jutalom. Összefogom fölötte a köpenyt, hátha nem veszed észre.
– Légyszi? – billentem az állam a gitárra, a szabad kezem a térdedre pakolom. Muszáj hozzád érnem, különben elillanok. – Értünk játszd el. Magadnak és nekem – unszollak. Határozottabban fonódnak a lábadra az ujjaim, bennük lüktet a csillió érzés meg gondolat, amikhez kevés a hangom. A magány, amire orvosság vagy. Az elveszettség. A megkopott remények. A tény, hogy nincsenek többé, nem kapcsolnak kislámpát a sötétbe, soha nem mosolyognak már ránk a reggeli felett, és egyszer végleg elhalványulnak bennünk a részleteik. Hogy nagyon akarnék ragyogni neked, pótolni a világosságukat. Hogy áll, amit ígértem, lehetsz simán Niel, összetört, szomorú, bármilyen. Ér meghasonulni. Ér belefáradni a létezésbe. Megértem. Cipelhetjük ketten. Úgy könnyebb.

to: Niel We are not alone

Én képlékennyé váltam mostanában, de te a siratókat búgó gépek, a vidámságra tekeredő, reményeket fojtogató csövek között is szilárd vagy. Örülök neked. Hálás, halvány mosoly dukál a sorsnak, amiért megtarthattalak. Hiába fordult borongósba a mesénk, hiába nem leszek benne sosem királylány. Legalább melléd kucorodhatok melegedni.
Keményen, makacsul markolja a bűntudat, megfejtem abból, ahogy inog a feje és kerül a szeme. Nem sürgetem. Bár igazából nincs mit, én mindent megbocsátok neki. Egyszer biztosan megbocsát ő is magának, elég tündérpor rakódik a szomorúságra, behinti a fájdalmat. Niel mágiája túl ragyogó, fényes az ilyen sötét átkokhoz.
– Kábé egy hét. Tesztelgetnek. Asszem az eredményektől függ. Téged meddig? Tovább, ugye? Akkor meggyőzöm a dokit, hogy korai kiengedni engem. Bár Sarah, az egyik nővérke, elvetemült rajongónak tart. Lehet, kitiltanak, ha rajtakap nálad.
Csillagokat lesünk, záporoznak körülöttünk a fals csodák. Egyszer szeretnék veled a valódi égbolt alatt heverni. Ellopni az univerzumot, ami annyi mindent ellopott tőlünk.
– Hmm – mormolom. Simogatom a tekintetemmel, belekényelmesedem a létezésébe a sajátom helyett. Hosszan tűnődöm, sosem terveztem ennyire előre. Következő életekig. Ebben szerettem volna valaki lenni. Boldog. Erős. Anyu és apu lánya, akire büszkék… – Én dzsinn leszek, elvarázsolt aranyhal, vagy örökké zuhanó hullócsillag. Kívánságokat fogok valóra váltani – döntöm el. Ez a Freddy önző, sokat rabolt, csupa lényegtelen cuccot. A következő fontos dolgokat ajándékoz majd. Így fair.
Előtte azért kifosztanálak.
– Szívesen zsebre tenném neked azokat az emlékeket. – Félretűröm a haját, kicsalogatnám a bánatot a halántékán keresztül, de haszontalan a képességem, a lényegre, a lélekre nem hat.
Viszonzom a pillantását, a kivetítő lila szikrákat szór a szeme kékjébe, világít a félhomályban, Narnia égboltját idézi. Nem mehetnénk vissza? Nem kereshetnénk egy dimenziót, ahol elbújhatok a tompa sajgások és szívet tépő keserűség elől? Ahol nem veszik mérgező füstbe a jövő?
Felel a kérdésre, mielőtt feltehetném. Maradunk. Nincs menekülés, nincs bűbáj. Magamra kell vigyáznom. Mástól remélünk nekem védelmet. Karistolja a fülemet a hangja, az enyém sem szól szebben, elnyűtt takaró, sokat gyűrték, csak attól selymes. Meglazultak a szövetszálai, alig fed.
– Ne félts! A füstös micsudikkal tényleg meggyűlt a bajom, viszont minden mást simán elsuvasztok! Szerzek ipari pórszívót is a köd-izék ellen!
Aggodalom ráncigálja a szelepet a mellkasomon. Niel vonásain apró grimaszokban fodrozódik a fájdalom, és ez csupán a felszín, a fizikai. Belül tuti hatalmasabb hullámokat vet. Magával sodor, kirántja a kezemből az evezőket. Ráébreszt, hogy semmit sem érek velük, míg tombol körülöttünk a tenger.
Letörlöm az arcáról a nedvességet. A másik kezemmel magamhoz húzom a kezét, mintha közös imára kulcsolnánk össze őket. Közelebb fészkelődöm, nem dőlök neki, féltem a sérüléseit. Alig súrolom a vállát, miközben megvonom a sajátom. Nem jön a vallomás. Még gyűjtöm hozzá a kurázsit. Hallgatom a félelmeit, a sajnálkozását. Rezegnek, feljebb kúsznak a torkomban a könnyek.
Az ajkam elé emelt bütykeinkre lehelem a választ.
– Lehet. Talán tényleg ramaty hely az is. Én azért szépnek képzelem. Olyannak, ahol békében nyugodhatnak. Ahova nem viszik magukkal a sérelmeiket. – Megtornáztatom az ujjaimat az ujjai között, visszaejtem őket együtt az ölembe. – Persze, hogy fontos vagy. Mindig az leszel. Nem tudnád annyira elszúrni, hogy ne legyél. – Felé billentem a kobakom, megint csak a közelségért, nem támasztom meg. Könnyeden, súlytalanul omlik rá néhány tincsem. Én nem omlok rá. Az élet metaforája, a Nap nem csinál effélét. – Elénekled? Nem baj? Elég jól vagy hozzá? Különben nekem is rengetegszer eszembe jutott. Ezer éve nem játszottam le. Anyu kedvence volt.
Volt.
A múltidőbe beletörik a mécses. Nem bírom visszaszívni a sírást, patakoznak a cseppek. Eltávolodom Nieltől felitatni őket, rendbe tenni magam. Összepréselem a szemhéjaim, beledermedek a valóságba, megkövülök. Ennyit rólam. Metaforákról, napsütésről.
– Bocsi – szipogom. Annyi minden örvénylik körülötte, bőven van mibe belefulladnia, nem szabadna nekem is elárasztanom. Mély, szaggatott, szaggató lélegzetek. Megdörzsölöm ruhán keresztül a hegemet. Ha dzsinn lennék, most kívánhatna.
Az ágyneműbe ázik a hamis galaxis. Szédülten keringenek a plafonon a műcsillagok. Én sem vagyok valódi. Vajon te azzá tudnál változtatni? Dalolnál nekem varázsigét?
– Énekeld el – kérlek suttogva. – Akkor talán lehetek megint a Nap.

to: Niel We are not alone

Berendezkedünk, dunsztom sincs, pontosan mihez. Én eligazgatom a párnákat, ő orrot, könnyeket töröl, hagyja, hogy megkaparintsam a kezét, lehorgonyozzak mellé a pillanatban, ami most nem kong annyira az ürességtől, mert osztozik rajta velem, mert kibéleltem magunknak plüssökkel.
Megszorítom az ujjait, összepréselt ajkakkal ingatom a fejem. Nem ezért kelebóláltam egész nap a szobája körül, nem egy sajnálomért osontam vissza éjnek évadján. Csak… látni akartam. Emelkedik a mellkasa, meleg az érintése, és így már könnyebben lélegzem, kevésbé fázom. Ennyi bőven elég.
Két rozoga épület vagyunk, de egymásnak dőlve nem omlunk össze. Ugye?
Erősebben fogom, közelebb kecmergek, makacsul meredek a szemébe.
– Nem bántottál engem, Niel. Semmi közöd a hülye sérülésemhez. Maradni akartam. És maradnék megint.
Kihúzom a hátam, vigyorra ível a szám.  Nincs hozzá gödröcském, varázslatom, Beatles dalt sem tudnék gitározni, az éneklésemtől a falat kaparnád, viszont nézd! Egyben tartottam magam. A kedvetekért.
– Aha. Kutya bajom. Az az izé különben pont középre célzott. Szerintem menő heg lesz belőle. – Bekukucskálok a pizsim alá, néha ellenőrzöm a kötést, alá képzelem a recésszélű, vörös választóvonalat, megpiszkálgatom, amikor túlzottan zsibbadok. Emlékeztet, hogy létezem. És muszáj. Nem szabad eltűnnöm, kifakulnom.
Játszom a kezével, köröket firkálok a tenyerébe, a körmeit dörzsölgetem. Kipakolom a kedvenc kivetítőmet az ágy végébe, színes galaxist fest körénk. Beleveszek a plafonon derengő lila felhőbe, kergetőzik a pillantásom a benne táncoló kék fénypöttyökkel.
– Igazából nem emlékszem. Lándzsa bátya még megvan, az ügyetlenkedésem a kötéllel, aztán a gomolygó fekete alakok. Mint a narniás pukiszörny kisebb verziói. Onnantól semmi. Totális képszakadás. – A sóhajtól enyhe fájdalom nyilall a tüdőmbe. Ajakcsócsálással leplezem, miközben visszaterelem Nielre a tekintetem.
– Utálni? Esélytelen. Kénytelen leszel maradni és elviselni minket. – Törökülésbe rendezem a lábaimat, két marokra zárom a mancsát, úgy fordulok szembe vele. – Segíteni mentünk. Szeretünk téged, azért járunk a nyakadra. Ha most miattunk gyepálod magad vagy elbújsz előlünk, akkor az olyan, mintha feleslegesen próbálkoztunk volna. Ezerszer, milliószor jobban bántana ennél a karcolásnál – bökök lefelé az állammal.
Beiktatok néhány légvételnyi szünetet, míg az univerzum ragyogóan, élénken kering körülöttünk, kisöpri a ridegséget és kopárságot a kórteremből. Felé nyúlok, a szétmálló ábrák beleivódnak a köntösöm szövetébe, bevonják az alóla előbukkanó csupasz bőrt, ahogy megcirógatom Niel arcát.
– Értem. Tényleg – suttogom bele az űrbe. – Hogy nem vagy a régi. Hogy sosem leszel. Hogy tök ingoványos a jelen, a jövő… kábé megszűnt. Jelentés nélküli idegen fogalom meg ilyesmik. És a halál valahol kényelmesnek tűnik, amikor ennyire kellemetlen létezni. – Visszaeresztem a karom, az ujjbegyem végigsiklik a borostáján, mielőtt a csuklójára simítom. Megnyugtat a pulzusa. – Nem tudom, várnak-e minket a túloldalon. Abban viszont biztos vagyok, hogy én nagyon-nagyon vártalak, itt. Szóval nem hagyhatsz hátra. Megtiltom. Akkor is, ha innentől vacakul befoltozott, búvalbélelt plüssök leszünk.
David morbidnak tartotta a gondolatot. Azóta úgy döntöttem, nem az. Inkább otthonos, egészen kedves. A gyerekek mindig a legrongyosabb babájukhoz kötődnek igazán, békésebben alszanak vele, bátorságot merítenek belőle. Vagyis nem vesztünk el, Niel. Van számunkra remény.

to: Niel We are not alone

Végre felébredt! Enyhül a szorítás a mellkasomban, bár teljesen nem szűnik meg, szerintem sosem fog. A hegem rosszul záró cipzár a fájdalmon. Legalább másképp feszül, nincs benne annyi görcsös aggodalom.
Niel magához tért! Felépül! Rendben lesz!
A kedvenc ápolóm, Sarah elkönyvelt rajongónak, hiába súgtam meg neki, hogy az itt lábadozó sztár közeli barátom, nem hitte el. Különben rendes. Azonnal beszalad meghozni a jóhírt, plusz egy jótanácsot. Távolról örüljek és ne kószáljak arra, mert frissek a sérüléseim, a srácnak pedig ijesztő a managare. Lelkesen egyetértek, megvárom, amíg továbbáll, majd útra kelek.
Lihegek. Sprintnek érződik a tötymörgés, mérföldeknek a méterek. Azért megteszem a távot, többször. Sokan kíváncsiak Nielre, folyton ténfereg körülötte valaki. Kábé tizedszerre fordulok vissza.
Egy kigyúrt mellkasra sikerül kifújnom a csalódott sóhajt. Felbámulok a bácsira. Kopasz, rémisztő.
A manager? Juj! Akkor spuri!
Mielőtt kikerülhetném, megkérdi, Nielhez jöttem-e. Töprengő ráncok gyűrődnek végtelen homlokára. Azon merengek, min merenghet. Talán ő is elvetemült kamaszlánynak hisz? Ki fog dobni? El leszek tiltva? Feljelentenek kukkolásért? Rám hívja a zsarukat? Jézus Atya Úristen! Azt nem hagyhatom!
Elhadarom, hogy Freddy vagyok, Niel barátja, tényleg, nem autogramért vagy fotóért jöttem. Sőt, fényképem már van! Épp mutatnám bizonyítékul a közös szelfit Sir Maximusszal, amikor kiszól egy srác a kórteremből, és elvonja a figyelmét. Kihasználom az alkalmat a szökéshez. A férfi nem követ, csupán mély hangja dübörög a nyomomban. Menjek vissza látogatási idő után? Ez vajon nekem szólt?
Meglepetten nézek hátra, közben kis híján nekiütközöm Sarah-nak. Kiadós fejmosást kapok visszafelé, cserébe megígéri, ha nem császkálok ennyit, dedikáltat nekem valamit Niellel. Szusszantok rá. Nevetésre nem futja.

A kórházak furák. Éjjel sem alszanak, zümmögnek, zúgnak, sípolnak, fűtik őket és tele vannak emberrel, mégis fagyosak, magányosak.
Mély levegőt veszek. Nincs időm holmi szúró tüdőkre. Amint az ügyeletes nővér eltűnik a kanyarban, tovább osonok a folyosón. Hugrabugos mamuszom némán surran, köntösömön lepacsiznak a tappancsok, ahogy összehúzom a pizsim felett. Hüppögő, szívszaggató neszek szűrődnek ki Niel szobájából. Nyitok egy rést, remegő ajkakkal kukucskálok be.
Egyedül itatja az egereket.
Visszatér a görcsös aggodalom. Én vacillálok, toporgok, a zsebem viszont nem hezitál. Plüss hadsereggel veszi körbe, Pikachutól kezdve dinókon át Fogatlanig mindenkit csatába küld. A középre idézett papírdobozból fehér zászlóként kandikál ki a zsebkendő.
Hát… Ez eldőlt.
Becsukom magam mögött az ajtót, és odatotyogok hozzá. Nem merek ránézni, attól félek, elküld. Inkább arrébb blippelem a szekrényt, hogy közvetlenül az övé mellé pakolhassam az ágyamat. Direkt magammal hoztam. Felmászom rá, a háttámla elé halmozott párnáknak dőlök féloldalasan. A kezéért nyúlok, közelebb vonom. Muszáj lehorgonyoznom a valóságban, és csak így megy. A tenyere puha melege emlékeztet, hogy létezünk, nem egy lidércnyomásban kóborolok.
Végre felpillantok az arcára.
– Szia, Niel! – mosolygok rá.
Fészkelődöm, a kezét cirógatom, keresem őt a könnyek mögött. Részvét, együttérzés kavarog bennem. De azt hiszem, két másik dolgot szeretnék igazán elmondani neki:
– Bocsi, amiért elbénáztam. És köszi, hogy túlélted.