- Jó srác vagy. – Nem tudom, honnan jön ez a felismerés; nem tudatosult bennem igazán, hogy valaha is másképp gondoltam volna rá. Talán, mert korábban egyáltalán nem szántam sok gondolatot annak – ha bármennyit -, hogy milyen ember is ő és milyen célok vezérlik. Hallottam félszavakat a múltjáról, és bár nem vagyok olyasvalaki, aki túl sok hitelt adna a pletykáknak, valamilyen szinten nyitva hagytam annak lehetőségét, hogy Elixír egyszerűen csak hozzánk sodródott a kiváltságosok világából. Pontosabban, hogy a szükség vezérelte hozzánk. Ebben a pillanatban nehéz elhinnem, hogy ez így lenne. Sokszor dolgoztunk már egy csapatban, de azt hiszem, és ez egy erős talán, mintha most kezdeném csak megérteni őt. Lehet, hogy mégiscsak van bennünk közös vonás.
- Menni fog! – biztatom tovább határozottan. Ha én legyőztem az illúziót, neki is sikerülni fog. Lehet, hogy nehezebben, hiszen a saját akaraterejét leszámítva nem áll rendelkezésére semmilyen mentális védelem a mágiával szemben, de biztosan nem lehetetlen.
Rá kell ébrednem, hogy nem a fülem tréfálkozott velem: Josh valóban azt mondta, hogy… Igazából nem is számít, mit mondott, hiszen csak az illúzió okolható miatta. Még az is lehet, hogy nem az igazi arcomat látja – hogyan készíthetne vagy láthatna bárki illúziót olyasmiről, aminek még sosem volt szemtanúja korábban?
- Köszönöm – felelem hát tárgyilagosan. Míg Josh valami értelmet próbál találni a kottában, amivé a térképünk változott, én legszívesebben gondolkozás nélkül rontanék előre, hogy darabjaira szedjem a kalauzt.
Nem, nem teljesen szó szerint.
Azért az még az én figyelmemet is leköti, hogy Josh a semmiből énekelni kezd, mintha valamelyik Mamma mia filmbe csöppentünk volna.
- Na, ne mondd – mormogom magam elé, döbbenten pislogva a semmibe. Esküszöm, még öt perc ebben a kocsiban, és legalább az egyikünk teljesen meghibban.
Van tippem, kicsoda.
Nem szeretném megvárni.
- Elég ebből. – Úgy ragadom meg Elixírt a karjánál fogva, mintha teljesen normális lenne férfiakat tapogatni; egy részem erősen átkozódik, de ezen a ponton már nem bírom ki cselekvés nélkül. Ha sokáig várakozunk, Josh tényleg belesüpped a szomorú énekes szerepébe egész valójával.
Szóval nemes egyszerűséggel a kabinajtó felé húzom őt, még mindig vigyázva, hogy ne érjen minket a reflektorfény. Már csak pár sor választ el minket, az utasok is tétlenül tűrik, ahogy kifelé igyekszünk – aztán az egyik fénysugár iránya olyan hirtelen változik meg, hogy csak a reflexeimnek múlik, hogy Elixírt arrébb ráncigálva ki tudjuk kerülni, kis híján bezuhanva az ülések közé. A mellkasára kell szorítanom a tenyerem, hogy ne zuhanjak rá teljesen. Zavartan köhintek párat, néhány óvatos lépést hátrálva a folyosó irányába, és persze minél messzebb húzva a kezeimet a fiútól. Csak remélem, hogy az arcomat elöntő pír nem ér el a kalauz által befolyásolt valóságig.
- Legutóbb akkor került elő, mikor áttörtem az illúzión és… - És megakadályoztalak benne, hogy késekkel dobálózz. – Történt akkor más is, vagy ennyi lenne az egész?
Ezen a helyen másképp telik az idő és mintha az események sorrendje sem lenne egészen a helyén; az öt perccel ezelőtti történéseket is nehéz hűen felidézni, összemosódnak a dolgok.
Nem egészen tudom mire vélni, hogy Josh a jegyét kezdi vizsgálgatni, egészen addig, amíg meg nem látom a túloldalán megjelenő tükröt. Összeráncolt homlokkal húzódok közelebb hozzá, hogy lássam, milyen tükörkép fogadja őt. Legnagyobb meglepetésemre az igazi Joshhal találom szembe magam.
- Most már el tudod hinni? – kérdezem lelkesen.
És akkor egyszerre minden reflektorfény megáll a mozgásban, hogy aztán egyenesen ránk szegeződjön. A kocsi utasai egy emberként kezdenek izegni-mozogni, lassú és bizonytalan mozdulatokkal, ám egyértelműen azzal a céllal, hogy a közelünkbe férkőzzenek. Innen nincs kiút, adják a tudtunkra kórusban.
- Hol van ő?! – kérdezem fojtott hangon, őrült tempóban kutatva a szememmel a tömegben. Hiszen az előbb is jelen volt, mikor a tömeg látszólag ránk támadott. Nem akarom megkockáztatni, hogy kisöpörjem a homokformámmal a vagont: attól tartok, azonnal elhúzná a csíkot, ha úgy érezné, ez az egy esélye van meglépni.
Végül a türelmem, úgy tűnik, meghozza a gyümölcsét. Olyan természetességgel vegyül el az utasok sűrűjében (mintha az imént még sokkal kevesebben lettek volna), mintha ő is egy lenne közülük.
Ezúttal nem elhúzódok az értem nyúló karok elől, hanem megpróbálom áttúrni magamat a tömegen, hogy elérjek hozzá. Talán alábecsülöm a tömeg agresszivitását, mert egy pillanat múlva a földön találom magamat, karjaimmal a hátam mögött támaszkodva tartom meg magamat. A fejem búbja erősen lüktet. Dühösen lököm vissza magamat álló helyzetbe, az ellenállásra való tekintettel kissé imbolyogva, és cserébe arrébb is taszítva néhány rám ragadt koloncot.
- Miért nem jössz ide hozzám? – kiáltom a kalauznak fenyegetően, ahogy ismét közeledni kezdek felé.

- Köszönöm, hogy meggyógyítottál – fordulok Josh felé halvány mosollyal az arcomon. Egy pillanatig sem szeretnék úgy tenni, mintha természetesnek venném a gesztust, csak azért, mert tudom, hogy képes rá. Igazából fogalmam sincs, mennyi erőt követel meg tőle egy ehhez hasonló seb eltűntetése, de néhányszor láttam már, hogy kimerítheti egy súlyosabb sérülésről való gondoskodás. Ezért is kérdezek rá, hogy van: egyrészt a személye miatti aggodalom, ám talán, ami jelen esetben ennél is fontosabb (kell, hogy legyen) a küldetés sikere miatt. A történtek után azt hiszem érthető, hogy elbizonytalanodtam, mi lesz a dolog végkimenetele: hogy képesek leszünk ketten véghez vinni a ránk bízott feladatot, vagy itt maradunk a többi fogságba ejtett mutáns megbabonázott társaságában.
Nem mondhatnám, hogy a válasza teljes mértékben megnyugtat, ugyanakkor nyugtázom, hogy nem számol be semmiféle különleges fáradtságról, és az elcsigázott hangulatán túl én sem észlelek rajta ilyen változást.
- Ez az egész csak egy káprázat. Ha tudatosítod magadban, biztos vagyok benne, hogy a szomorúság is el fog múlni. – De könnyebb mondani, mint így tenni. Korábban sikerült megtörnöm az illúzió rám gyakorolt hatását, most viszont ismét kifacsarva látom a valóságot Elixír fekete hajával és saját, elegáns ruhámmal. Megkönnyebbülésemre ezúttal sokkal visszafogottabb öltözetet hordok, mely mind a karjaimat, mind a lábamat megfelelően takarja, kizárólag a mellkasomat és a nyakamat hagyva fedetlenül. Kevés erőm van ahhoz, hogy vitatkozzak mindennek valóságával. Időnként, mintha két különböző valóság mosódna össze, úgy jelenik meg előttem a kocsi valós képe, ez az átmeneti kettősség azonban inkább összezavar, mint segít, a rám telepedő fáradtságot mélyíti.
Igaza van Elixírnek: rá kell jönnünk, mi teszi ennyire erőteljessé, méghozzá lehetőleg azelőtt, hogy összecsapnánk vele. Bele sem szeretnék gondolni, mi van akkor, ha eddig visszafogta magát. A kérdés csak az, hogy hogyan?
Elmekontroll, illúziók, a valóság manipulálása – akár egy is elég lenne a képességei közül, hogy tömegekben tegyen kárt, mint ahogyan tesz is minden egyes perccel, amíg akaratuk ellenére tartja a vonaton a társainkat. Fel nem tudom fogni, hogy lehet, hogy mind ezidáig elkerülte a figyelmünket. Mi történhetett, amiért hirtelen ámokfutásba kezdett? Ha ezt tudnánk, valószínűleg közelebb lennénk a válaszhoz, hogyan állíthatnánk meg őt, ám erre igen kevés esélyt látok jelen körülmények között.
Amikor arra jutunk, hogy megkeressük a kalauzt, tekintetem egy hosszabb pillanatra elidőzik a mellettem álló fiú vonásain, mielőtt halkat szusszantva az alsó ajkamba harapnék (egészen megfeledkezve róla, hogy ezúttal nem rejti el maszk az arcom ezen részét). Nem szabad teret engednem az aggodalmaimnak, mégis… Nyugtalanít ez az egész helyzet.
Zavartan vonom össze a szemöldökömet, mikor azt mondja – igazából nem is vagyok biztos benne, hogy jól értettem őt.
- Tessék? – Bizonyára a hallásom szórakozik velem. Az első illúzió is épp eléggé megkavarta a fejemet, és ez már a harmadik ilyen bűbáj, aminek ki vagyunk téve; nem lenne csoda, ha cserbenhagynának az érzékszerveim. Esetleg mindkettőnket.
- Mármint én is látom – teszem hozzá, amikor a kottáról érdeklődik. A hirtelen megkönnyebbülését nem tudom másnak vélni, minthogy félreértett, de sajnos ki kell ábrándítsam, egy cseppnyi tudásom sincs a témában.
- Még az is lehet, hogy most van. – Kissé szórakozottan jegyzem meg, nem hiszem, hogy valóban énekpárbajra kerülne sor.
Valamiféle megkönnyebbülés vesz rajtam erőt, mikor végre elindulunk a következő fülke felé. Sokkal jobb tenni valamit, mint egy helyben várakozni. Folyamatosan kiszolgáltatottnak érzem magamat ezen a vonaton, mintha figyelnének. Pillantásom másodszorra is gyanakvóan fut végig a jelenlévőkön – minthogy nem idegen tőle, hogy eltűnjön és felbukkanjon valahol, a kalauz akár meg is jelenhetett közöttük időközben -, majd a kocsi tetejére vándorol. Nem látok kamerákat, de talán csak az illúzió teszi.
- Tetszik az ötlet. Mégis úgy lenne igazán hatékony, ha meg tudnánk lepni őt. – De hogyan? Az eddigiek során minden az ő akarata szerint történt, mintha minden mozzanatot tökéletesen az irányítása alatt tartana. Hogy kerülhetnénk egy lépéssel elé, ha látszólag mindig, mindenről tud? – Majd én elintézem őt. Már korábban meg kellett volna tennem. – Ha nem állt volna ki egy kés a hátamból, bizony nem sok minden akadályozhatott volna meg benne.
Még véletlenül sem szeretném azt mondani ezzel, hogy nincs szükségem Josh segítségére, de tény, hogy úgy a legveszélytelenebb, ha csak az ütés pillanatában érintkezünk vele, ennek a feltételnek pedig képes vagyok eleget tenni a képességemmel. Homokformában egy pillanat alatt előtte teremhetek, hogy lecsapjak rá.
Valami azt sugallja, hogy kerüljem el a kocsin végighaladó reflektorfényeket, és valószínűleg Elixír is ezt a kimondatlan gondolatmenetet követi, amiért az ülések közt szeretne meghúzódni. Hangtalanul bólintok, mielőtt könnyed léptekkel a négyes menedékébe szökkennék, minél több időt hagyva Joshnak, hogy kövesse a mozdulatomat.

Nem is gondolkozom, mielőtt Josh csuklójáért nyúlnék. Bármit is látok visszatükröződni a tekintetében, most nem tűnik elegendőnek, hogy észérvekkel figyelmeztessem őt.
- Minden rendben - sóhajtok fel megkönnyebbülten, mikor végre visszanéz rám. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egyáltalán nem észlelné a jelenlétem. - Az egész csak egy illúzió. Mármint, a késedet leszámítva. Az nagyon is valóságos, a helyedben nem hadonásznék vele - teszem hozzá. Közben elengedem, helyreállítva a kettőnk közti udvarias távolságtartást.
Gondolom, ez nem volt tervben - hogy valaki átlásson a mutáns-gyűjtőnk varázslatán. Az emberünk rendkívül kifejező módot talált rá, hogy a tudtomra hozza a nemtetszését. A dobás erősségéből ítélve azt sem tartom kizártnak, hogy inkább a játékból való végleges kiiktatásom volt a cél, mintsem figyelmeztetés, hogy tartsam be a szabályait.
- Nem tudod meggyógyítani. Ki kell húznunk. - Bármennyire is igyekszek higgadtnak tűnni, néhol meg-megremeg a hangom. Hogy a fájdalomtól vagy az idegességtől, nehéz lenne eldönteni. Csak arra koncentrálok, hogy átjussak a következő kocsiba, ahol több helyünk lesz végrehajtani a műveletet.
Amint a vagonba belépek, ismét különös fantáziakép elevenedik meg előttem: látok egy parókás-bajszos karmestert, aki Dumbledore-stílusú félhold alakú szemüveget visel, de van itt goth stílusú csellós és punk rocksztár is. Nem hat meg túlzottan a biodíszlet, mégis úgy érzem, muszáj minden arcot végignéznem, hogy meggyőződjek róla, a kalauzé nincs közöttük. Nem vagyok vevő több kellemetlen meglepetésre, azt pedig végképp nem szeretném, hogy Joshnak is baja essen a figyelmetlenségem miatt.
- Inkább használjuk ki az alkalmat. - Késlekedés nélkül fordítom felé a hátam. Nem tudom, hogy festhetek, hogy mennyire lehet mélyen a kés, de talán jobb is így.  - Csak gyorsan. - Addig van időnk, amíg nem koncentrálnak ránk az itteni utasok. Meg egyébként is, Elixír egy pillanat alatt begyógyítja a sebhelyet, mielőtt még jelentősebb vért veszíthetnék - láttam már, hogy megy ez.
Szóval felvértezem magam.
Legalábbis úgy gondolom, hogy felvérteztem magam. Ezzel szemben minden jel arra mutat, hogy én vagyok a fojtott hang forrása, amely valahol félúton lehet nyögés és ordítás között. Minden eltűnik, ami nem fájdalom. Sípol a fülem, csak tompán, messziről hallom, ahogy jó adag vér csorog le a talajra. Ezek szerint kint van már, megszabadultam tőle.
Ahogy újra elkezd kitisztulni előttem a helyiség, úgy tudatosul bennem, hogy a lábaim nem tartanak - karjaim a hozzám legközelebb eső ülésbe csimpaszkodnak, hogy ne csússzak le a földre. Semmi gond, túl vagyok a nehezén. A többi már gyerekjáték lesz.
- Minden rendben? - kérdezem egyből, miután Elixír meggyógyít. - Úgy értem, veled. - Remélem, nem fárasztja ki túlságosan a képessége használata.
Értetlenül ráncolom a homlokomat, ahogy a kocsiban körbepillantva teljesen változatlan kép fogad. Mintha az utasok semmit sem érzékeltek volna az elmúlt percek történéseiből. A mélykék, meghitt félhomályt három folyamatosan mozgó, fehér reflektorfény sugara töri meg, melynek mozgásteréből egyelőre kiesünk. A csend szinte tapintható, ami a zenés tematikát tekintve kissé különös. Nem mintha hiányolnám a felhajtást.
- Igen, a kalauz lesz az. Minél előbb rátalálunk, annál hamarabb vége ennek az őrületnek. - Fogalma sincs, mennyire szétrúgom majd a fenekét. Egyetlen kegyetlen ötlete sem marad majd, mire végzek.
- A kottát? Igen. - Tudatosan próbálok elvonatkoztatni attól, hogy ez nem a valóság. Kell, hogy legyen valami mélyebb tartalma, valami titkos üzenete ennek az egész felhajtásnak. - Szerinted fontos lehet? - Nem tudom mire vélni a hirtelen szomorúságát, vagy ha már azt illeti, azt sem, hogy még mindig itt vagyunk. Már csak ezen a vagonon kell túljutnunk ahhoz, hogy elérjük a legelső, mozdonyvezetői részt. Lehet, hogy a kalauz is ott vár ránk.
- Mehetünk? - kérdezem türelmetlenül. Ötletem sincs, mire kellene számítanunk az itteni utasoktól, de biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk oldani. Nincs más opció.

Kelletlenül húzogatom lejjebb a ruhám végét, valósággal meztelennek érzem magamat ebben a szerelésben. Még a négy fal között sem hordanék szívesen valami ennyire merész és figyelemfelkeltőt - a legalább négyféle ízlésficamról nem is beszélve. Elixírt elnézve ő sem élvezi jobban a helyzetet, egy ponton úgy tűnik, mintha végérvényesen a hajába gubancolódnának az ujjai. Végül is ez is egy módja annak, hogy lelassítsanak minket.
Nem szokásom a sértődöttet játszani, a kifakadás valahonnan mélyebbről jött, inkább az egész szituáció, mintsem Josh ellen irányul. Ennél több időt azonban ha akarnék, sem szentelhetnék a témának, a hippi utasoknak ugyanis továbbra is közelebbi ismeretségre fáj a foga. Az iménti kudarcom után abban sem vagyok biztos, hogy tudnám használni az erőmet.
- Most enélkül kell megoldanunk - jelentem ki a szokásos higgadtságommal, miközben megállíthatatlanul töröm előre az utat. Az a szerencsénk, hogy lassú, szervezetlen és bizonytalan a mozgásuk. Ha egyszerre vetnék ránk magukat, tényleg a képességem lenne az egyetlen reményünk.
Josh magától is elég dilis tud lenni, de ahogy a kamera felé kiabál, egyre inkább az a benyomásom támad, hogy komolyabb hatást gyakorol rá a légkör, mint rám (ha az álmos beszéde és a tompa felfogása nem lett volna elegendő bizonyíték). Ez csak megerősíti a teóriámat, miszerint valami mágiával kapcsolatos támadásról van szó. A professzornak volt egy olyan elképzelése, hogy a homokformámban ellenállóbb lehetek a varázslatokkal szemben is, a pszichés behatásokhoz hasonlóan.
Ez viszont… azt jelentené, hogy mégis sikerült átalakulnom részlegesen? Lehetséges, hogy meg sem éreztem a változást? Rendkívül ijesztő így bármivel is próbálkozni, látatlanban.
Nehezen kivitelezhető a manőverezés egy ennyire szűk térben, márpedig a nálam kétszer akkora, látszólag drogok hatása alatt álló férfival szemben ez lenne a legjobb esélyem. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudtam volna leszerelni őt valahogyan, de azért örülök Josh gyors reakciójának. Minél hamarabb lerázzuk őket, annál jobb.
- Kösz - mosolygok rá futólag. Nincs se idő, se alkalom ennél többre: szabad az út a következő vagonba, mi pedig kihasználjuk a lehetőséget.
Kis híján felhördülök, mikor először megpillantom Josh kopasz fejét. Elég… rémisztően fest. Nem tudom nem észrevenni, hogy az ajkai még így is feltűnően teltek és formásak, mintha egy plasztikai sebész szabta volna csókra őket.
Itt le is szögezném, hogy kizárólag a karakterem beszélt belőlem.
Ha lehet, az utasok még visszataszítóbban festenek, az ugyanolyan kopasz fejükkel és fekete fogsorukkal.
Amikor azt kéri, csípjem meg, automatikusan a karjára pillantok. Remélem, ez csak bőrfesték, mert őszintén, fekete-fehérben vagyunk… Az alvadt vér is lehet ennyire sötét. Erős passz részemről, hogy hozzáérjek.
- Valakié biztosan - morgom az orrom alatt. Pillantásom gondatlanul esik a (megint) csupasz felsőtestére, nem, nem áll szándékomban megbámulni őt; ami azt illeti, kezd nagyon frusztráló lenni, hogy egy héten belül már másodszor kell így látnom.
Nem segít, hogy még kevesebb ruha van rajtam: felülről lehetnék akár fehérneműben is ugyanennyi erővel.
De ez nem az az alkalom, amikor megengedhetném magamnak, hogy leragadjak a részleteknél, vagy a saját kellemetlenségemnél. A mostani csapat már köszönőviszonyban sincs a korábbival. A groteszk külsejük ellenére ugyan lehetnének ártalmatlanok is, csakhogy hamar bebizonyítják, hogy nem ez a helyzet, amikor kivont fegyverekkel megindulnak felénk. Ezúttal valóban kifogytunk az alternatívákból.
Lehunyom a szememet egy másodpercre, hogy ne lássam a környezetemet. Minden idegszálammal próbálok elvonatkoztatni a levegő finom áramlásától a csupasz bőrömön, a csillogó anyagtól, ami épphogy fedi a mellkasomat. Valójában nikábban vagyok. Dust vagyok.
Mire kinyitom a szememet, az alakom homokból áll; egy szelídebb vihart alkot, amely végigsöpör a fülkében. Nem célom ártani nekik - hiszen most már látom, kikkel van dolgom. Egyszerű emberek zuhannak hátra az üléseik felé, a szabadon lévő bőrfelületükön felületes karcolások keletkeznek a részecskéimtől. Elixír ugyanúgy néz ki, mint amikor felszálltunk a vonatra, legalábbis számomra. Ahogy elnézem a késeivel - amik meglepő módon valóságosak -, ő még mindig benne van a fantáziavilágban. Éppen a karját lendíti, hogy elhajítson egyet. Gondolkozás nélkül nyúlok a csuklójáért, újra materializálva az emberi kezemet, hogy megállítsam a mozdulatban.
- Ne bántsd őket. Nincsenek maguknál.
Nos, nem mondom, hogy a náluk lévő kések csak kellékek lennének, a beavatkozásom következtében viszont senki sincs talpon, aki ellenünk használhatná őket.
- Gyerünk!  - terelem előre ismét Josht. Eddig is bevált, hogy hátulról fedeztem őt.
Olyan könnyen és gyorsan elérjük a vagon túlsó végét! Sejthetném, hogy valami nincs rendjén, még azelőtt, hogy megtörténne.
Josh éppen kilép a kocsiból a két szerelvény közötti átmeneti szakaszba. Én a helyszűke miatt a nyitott ajtóban várakozok, mikor éles fájdalom hasítja ketté a világomat. Egyszerre önt el jéghideg és forróság; Josh tincsei szőke-fekete foltokká mosódnak a szemeim előtt, ahogy a szúró érzés szétáramlik a hátamban. Azt hiszem, megtántorodom. Tompán, önkéntelenül pillantok hátra az utastérbe. A sok, eszméletlenül heverő ember között azonnal kiszúrom az egyetlen álló alakot, széles, túlságosan is ismerős vigyorral az arcán - mielőtt felszívódna.
- Josh- - Alighogy megszólalok, megérzem a vér ízét a számban. - Az átkozott kalaúz… Azt hiszem, képes helyet változtatni. - Nehezemre esik beszélni, miközben minden levegővételnél hullámokban tör rám a fájdalom. Ha egy egyszerű ember lennék, mostanra minden bizonnyal eszméletlenül estem volna össze. Csak az erősebb, mutáns testfelépítésemnek köszönhetem, hogy van bennem annyi erő, hogy az oldalfalba kapaszkodva tovább botorkáljak Elixír nyomában. Vagy ki tudja? Lehet, hogy a dühöm is elég lenne ahhoz, hogy éber maradjak. Nem volt jó ötlet belém állítani azt a tőrt.

Terroristák, mutánskereskedők, veszélyes mutánsok - ezekben az esetekben tudom, mi a teendőm. A fizikai fenyegetéseket könnyedén el tudom hárítani, a varázslatokkal szemben azonban éppolyan tehetetlennek érzem magamat, mintha randizási tanácsokat próbálnék osztogatni (ha lenne bárki olyan vak, hogy hozzám forduljon ilyesmivel). Nem tudom, működött-e az iménti próbálkozásom, hiszen arra is kell gondolnom, hogy talán én nem érzékelem a változást és mindez nem több puszta illúziónál. Bármi is legyen, elég motivációt szolgáltat ahhoz, hogy minél hamarabb meg akarjam találni a felelőst, hogy véget vessek a manipulációjának.
- Meg se merem nézni, mi van az enyémben - sóhajtok fel, a hangom azonban valahogy elcsigázottabbnak tűnik, mint ahogy a fejemben csengett.
A következő hölgy, aki elindul felénk, olyan szellős ruházatban van, hogy rá se merek nézni, miközben félrelököm. Nem akarom használni az erőmet, amíg nem feltétlenül muszáj - kétlem, hogy saját akaratukból cselekednének így. Vajon köztük vannak valahol az eltűnt mutánsok is? Ugyan azért ragadtak itt, amiért én sem tudtam használni a képességemet?
- A "homok" én vagyok - tör ki belőlem a felháborodás, amely látszólag még az álomittas atmoszférán is felülkerekedik. Hát ennyire nem figyel senki másra saját magán kívül? Remek, hogy ilyen eredeti ötletekkel áll elő, csakhogy nem tudom anélkül használni az erőmet, hogy ha csak minimálisan is, de kárt tegyek bennük. Egyelőre sikerült kordában tartani minden kísérletüket, már csak néhány lépés hiányzik hozzá, hogy elhagyjuk a kabint.
- Mi van, ha nem is változott át semmi? - Oké, nem értek sokat a mágiához, azonban jelenleg nem is tűnődöm sokat azon, hogy a teóriáim érdemesek-e a megosztásra. Szívesen javasolnám, hogy kezdje el próbálgatni a táskája tartalmát, de ugyan ki tudná megmondani, melyik a bénító és melyik az éles fegyver?
- Nem hagylak hátra - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Lehet, hogy ő a csapatvezető, viszont én vagyok a nehézfiú kettőnk közül - ha-ha! -, nem áll szándékomban szem elől téveszteni őt egy pillanatra sem.
Mintha rám akarna cáfolni, valaki a nyakamnál fogva karol át, hogy magával rántson az ülések felé. A támadás váratlanul ér, kis híján az egyensúlyomat is elveszítem, mielőtt egyáltalán elkezdenék küzdeni a szorítása ellen. Nem akarom bántani, nincs okom azt feltételezni, hogy egyáltalán a tudatánál van... Jól jönne Josh segítsége a fickó leszereléséhez, de nélküle is megoldom, ha szükséges, csak nem lesz szép, ha áthajítom a hátam felett.
Miután ezt lerendeztük, szinte futva közeledek az ajtó felé - szigorúan magam elé terelve Elixírt.
Ha tippelnem kéne, a következő kocsi a negyvenes-ötvenes évekbe repít vissza minket. Egy csapásra minden szín kiveszik a világból, az új öltözékem pedig leginkább egy hastáncos jelmezére hajaz. Az üléseken kopasz, sötét tekintetű férfiak és nők foglalnak helyet, néhányuk kezében karcsú tőr. Ez a szín már közel sem tűnik olyan ártalmatlannak, mint az előző. Csak próbaképpen használom a képességemet, hogy homokká alakítsam a karjaimat a potenciális veszélyre készülve, az utasok viszont abban a pillanatban megőrülnek - annak ellenére, hogy semmi változást nem veszek észre a csupasz bőrömön.
Tényleg csak illúzió lenne?
Amint ők megindulnak felénk, én teljesen homokká formálom magamat (de legalábbis mindent megteszek ennek érdekében), és egy gyengébb vihart kísérlek előidézni a fülkében, vigyázva, hogy Elixírnek ne essen bántódása. Vajon történni fog bármi?

Muszáj uralkodnom az arckifejezésemen, hogy ne áruljon el azonnal a nyílt fájdalom, amikor Elixír a táskájában kezd el kutakodni - vagy inkább kutakodást színlelni - ahelyett, hogy a képességével gyógyítana meg. Igaz, hogy nem volt szó ilyesmiről, de azt hittem vagyunk annyira egy hullámhosszon, hogy vegye az adást: ide akarom csalni az emberünket. Ha biztos lehetnék benne, hogy nem tart minket szorosabb figyelem alatt, most rátaposhatnék Josh lábára, hogy gondolja újra a helyzetet, azonban nem merem kockáztatni a lebukásunkat. Ehelyett tovább folytatom a színjátékunkat, mosolyogva nyúlok a zsebkendőkért, hogy a szörnyen bibis ujjam köré csavarjak egyet.
- Köszönöm szépen. - Egy jelzésértékűen hosszú pislantással adom a tudtára, hogy felfogtam az utasításait. Ennyit talán még le tudunk kommunikálni a megkérdőjelezhető csapat-telepátiánkkal.
Hamarosan fel is bukkan a jegyellenőr. Nem tudok szabadulni az érzéstől, mintha lenne benne valami ismerős - nem az arca vagy a mozgása, inkább...
- Gyakran dolgozik ezen a vonalon? - kérdezem bájosan, csak egy-egy futó pillantást vetve a vonásaira, mialatt a jegyemet ellenőrzi.
- Nem mon'hatnám, kedvesem. - Még kapok tőle egy fogvillantós mosolyt, mielőtt továbbállna. A könyvemet már korábban betúrtam a táskámba, így most csak átvetem a pántot a vállamon, és készen is állok az indulásra. Ezen a ponton már feleslegesnek tartom megjátszani, hogy ismeretlennel van dolgom, és persze egyébként sem lennék hajlandó egyedül előre engedni őt, amíg nem tudjuk, milyen természetű fenyegetéssel kell megbirkóznunk. Azt hiszem, túlságosan is megbízhatok a professzorban, mert van bennem egyfajta mély meggyőződés a döntését illetően, ami talán hamis magabiztosságba ringat: nem bízta volna kettőnkre a feladatot, ha úgy gondolná, nagyobb veszélyt rejthet magában, mint amivel meg tudunk birkózni. Igyekszem ennél reálisabban tekinteni a helyzetre, hiszen ő sem tudhat mindent előre. Nem árt, ha mindenre készen állunk.
Ahogy mondtam, mindenre.
A változás annyira feltűnő, hogy nem kell tükör ahhoz, hogy észrevegyem, valami nincs rendjén. A végtagjaim szabadon, a hajam teljesen feltupírozva; arrébb kell húznom az őrült tincseket, hogy egyáltalán fel tudjam mérni a környezetemet. Josh hosszú hajjal, hippi szerelésben. Utasok, hippi szerelésben, gyilkos tekintettel. Még nem tűnik annyira vészesnek a szituáció, hogy elmulasszam a megjelenésem helyrehozatalát, ám bárhogy erőlködök, a képességem hatástalan. Miféle varázslatnak vagyunk kitéve?
- Mi történik? - teszem fel a költői kérdést, épp egy másodperccel azelőtt, hogy a hozzám legközelebb ülő pasas nekem iramodna. Szerencsére felfigyelek a mozgásra a szemem sarkából, és marad időm lereagálni úgy, hogy egy jól irányzott rúgással visszatessékeljem őt a helyére.
Ezután nem kell kétszer mondani, hogy fussunk - ha szükséges, Elixírt is magam után rángatom, egy pillanatra sem hagyva figyelmen kívül a közvetlen környezetét. Ha bárkinek is az a remek ötlete támadna, hogy rávesse magát, készen állok azonnal közbeavatkozni.

Meglehet, a szokásosnál is hallgatagabb voltam, mialatt az állomásra tartottunk Joshhal. Még mindig nem feledkeztem meg teljesen a legutóbbi találkozásunk körülményeiről, mikor a professzor összehívott bennünket a közös küldetésünk ismertetésére. Nem kételkedem benne, hogy gondolatolvasás nélkül is nyitott könyv voltam a számára, mert még az egyeztetés alatt rákérdezett, rendben lesz-e, ha mi ketten megyünk. Értékeltem, hogy csak mentális üzenetként intézte felém a kérdést, és nem Elixír füle hallatára. Minden esetre biztosítottam felőle, hogy nem jelent gondot számomra: már egészen korán elfogadtam, hogy az X-Men tagjaként nem tehetek minden alkalommal eleget a hitemből fakadó kötelezettségeknek. A világ megóvása mégis csak prioritást élvez a vallásommal szemben, és amíg ahhoz hozzájárulunk, azt hiszem, Allah is szemet hunyhat az apróbb vétkeim ellen.
Legutóbb persze szó sem volt a világról, az egyetlen ártatlan, megmentésre szoruló dolog Elixír jelmeze volt, amit szemrebbenés nélkül dobott le magáról a jelenlétemben, minden előzetes tiltakozásom ellenére. Persze azonnal elfordítottam a fejem, de az első pillanatokban nem tudtam nem látni őt. Most pedig a fél suli arról beszél, hogyan szaladgált Josh félmeztelenül ki a szobánkból és vissza, Laurie távollétében. Maga Laurie már azelőtt tudomást szerzett róla, hogy visszatért volna. Nem repesett a hírektől. A kontrollálatlan képességének hála tudtam, hogy nem is érdemes magyarázkodnom, amíg le nem csillapodik - azóta pedig nem találkoztunk. Attól tartok, a professzor tervei sem fogják elősegíteni az ügyemet, de emiatt már igazán nincs kedvem aggódni. Végső soron nem én tehetek a kialakult helyzetről.
Mi lehet Joshban, ami ennyire megbolondítja a lányokat? A felelősségtudat és komolyság teljes hiánya? Elismerem, van benne valami kisfiús báj, de erősen hírhedt arról, hogy ki is használja.
Először arra gondolok, Elixírt talán feszélyezi a kettőnk közt beálló csend: a szemem sarkából látom, amint az órájára, majd a vonatjegyére pillant. Aztán, ahogy futólag végighordozom a pillantásomat a környezetünkön, furcsálló, tapintatlan tekintetekkel találom szemben magamat, melyek célpontja egyértelműen Josh.
Volt időm hozzászokni, hogy kinéznek az egész alakomat fedő, éjfekete nikábom miatt, Elixírrel viszont olyan ritkán megyünk “normális” emberek közé, hogy egészen megfeledkeztem róla, esetleg feltűnő lehet a bőrszíne a kívülállók számára.
- Segíthetek valamiben? - intézem a kérdést a tolakodó szempárok irányába, elég hangosan és határozottan ahhoz, hogy hirtelen más érdekességet keressenek maguknak.
Nevetséges. Akár májbeteg is lehetne a sárgaságával, akkor is így legeltetnék rajta a szemüket?
Csak bólintok, mikor ismerteti a tervet. Egészen meglep a hozzáállása - majdnem, mintha tartana attól, mire kell számítanunk.
A felvetését megfogadva már azelőtt elhúzódok mellőle, hogy a vonat megjelenne a látóterünkben, és magam elé engedek pár embert, mielőtt követném őt a vagonba.
Sajnos a kevesek egyike, aki felszáll velünk a szerelvényre, éppen az Elixír háta mögötti helyet foglalja el, így kénytelen vagyok új pozíciót keresni magamnak: végül vele szemben, átlósan ülök le, hogy még mindig a legkevesebb feltűnéssel tudjunk egymással kommunikálni, ha a szükség úgy kívánná. Mindent elkövetek a testbeszédemmel, hogy ne érződjön a kettőnk közötti kapcsolat.
Egyelőre minden teljesen szokványosnak tűnik. Alighogy elhelyezkedem, előhúzom a könyvet a táskámból, amit külön erre az alkalomra választottam: szociológia szakirodalom, érdekes és száraz egyszerre. A tökéletes párosítás egy olyan alkalomra, amikor folyamatosan fenn kell tartani a külső környezetre irányuló koncentrációt.
Úgy tűnik, egy örökkévalóság telik el eseménytelenül. Végül hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, magam pörgetem fel kicsit a történéseket. Egy ügyetlen lapozással alaposan "elvágom az ujjamat" és a lehető legfeltűnőbben szisszenek fel.
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de nincs véletlenül egy ragtapaszod? - szólítom meg Josh-t, hogyha nem kapcsolna azonnal. Ideje magunkhoz csalni az emberünket.