Környezetébe nem illő szörnyetegként, megvetett lábakkal tűri a tél utolsó ostromait a mára már elhagyatottá vált, s végleges magányra ítélt épület. Ablakai, akár sötétlő szemek, egyedül a komplexum belső világtalanságáról tesznek csupán tanúbizonyságot, hogy így felépített, önnön zordságával teremtsen távolságot közte, és az arra tévedők között. Nekem nehezemre esik eldöntenem, ennek tényét tartom-e irritálóbbnak vagy a gondolat, miszerint ez a viselkedés, illetve a repedezett üvegtáblák mögött megbúvó, anyagtalan feneketlenség nagyon is ismerősen hatnak. Ezuóbbira a Másik, mint akinek délutáni sziesztáját zavarja meg egy nyugtalan álom, irritáltan mordul egyet a mentális falak között, ezzel adva tudtomra egyetértésének el nem téveszthető jelét. Igaz, nemtetszését is ugyanígy szokta kinyilvánítani, és én ennyi közös esztendővel a hátunk mögött már egy ideje lemondtam arról, hogy megpróbáljam dekódolni, éppen melyikről lehet szó. Ebben az esetben, érzelmeim kavalkádja színében nem tér el teljes mértékben az Övétől. Hazugság volna például azt állítani, hogy minden vágyam itt lenni, de bármennyire igyekeztem magamat meggyőzni arról, hogy a hosszantartó elszigeteltség, s egy, a rémálmaimban lerázhatatlan mumusként felbukkanó férfialak kitörölhetetlen emlékének melléktermékeként kezdett el rajtam kiütközni a paranoia, a lábaim már azelőtt vittek előre ezen az úton, hogy fejemben elkezdtem volna összeszedni a cselekvés mellett szóló argumentumaimat. Néha előbb kedesz futni, mint járni... ki nem állhatom, hogy mennyire igaz most Tony mondása.  Még inkább utálom magamban, hogy egy impulzív viselkedést igazolni próbáló Vasember bölcsességgel támasztom alá magamban a döntést, ami odáig vezetett, hogy a térség határában nézzek farkasszemet egy évek óta kiselejtezett kutatóintézettel. Nem, nem ez a legrosszabb. A legrosszabb, hogy tudom, be fogok menni. Már akkor eldöntöttem, amikor ideértem. Vagy talán még inkább akkor, amikor gerincoszlopom mentén először kúszott fel az a régi, jól ismert érzés, ami mindig elöntött, mikor valaki figyelt. Először még nem akartam hagyni, hogy a tudatom előterébe férkőzzön. Magát az alakot sem találtam volna gyanúsnak, ha nem pillantottam volna meg a szemeit. Azonnal Blonsky éktelen haragtól izzó íriszeit juttatta eszembe, onnantól kezdve pedig sepkulálásom lavinája megállíthatatlannak bizonyult. Lehet, hogy Ross embere? Vagy az alak netán a tavalyi látogatómhoz köthető?
- Lopakodási leckéket kellett volna venned Romanofftól, Banner. ─ sóhajtok, feszültséglevezetésként összébb húzva magamon a kabátot, hiába nem zavar a hűvös levegő. A viszonyok nem a legideálisabbak. Az egybefolyó felhőréteg biztosította szürkeség ellenére a terep nyílt, így egy mérföldről is kiszúrható vagyok, fedezéket pedig csak néhány örökzöld tünemény biztosíthat a közelben. De már nem számít. A Kapitány vélhetően nem nézné jó szemmel, amint lehajtott fejjel megindulok az elárvult monstrum felé, azonban alternatívák híján vagyok. Bárki is az, aki nemrég eltűnt e falak között, vélhetően felkészült a konfrontációra. Csak abban reménykedek, miközben a megrongált kerítésen mászok át, hogy elég felkészült is. Az ő érdekében.
A folyosók az ürességtől konganak, ám a levegőben még észrevehető a frissen felvert por. A szemcsék lusta, de idilli táncot járnak a kint felsüvítő szél dallamtalan füttyszavára. A bent uralkodó, feszült csend mellé társként szegül a sajátom, illetve, az Övé. Valósággal megelevenedik előttem, amint a biológiai kolosszus érdeklődve dől előrébb, kíváncsisággal vegyülő várakozással pillantva ki két ablakán. Még akkor sem mukkan meg, mikor az emeletre vezető lépcső egyik foka vészjóslóan roppan meg a talpam alatt. Egy újabb eféle, óvatlan mozdulatra azonban már nem marad időm. Még felfigyelek szemem sarkából a mozduló árnyra, ami elárulja sziluett tulajdonosának pozícióját, ám mielőtt megfordulhatnék, valami hideg, és fémes tárgy érinti torkomat. nem fejt ki akkora erőt, hogy az eszköz nyomást gyakoroljon a nyelőcsőre, s hiába veszek felkészülten mély levegőt, az oxigén útját elzáró szorítás csak nem akar megérkezni. A tartása viszont képzettségről árulkodik, a lábai anélkül értek le két fokkal lejjebb, hogy zajt csaptak volna, és éppen csak annyira húz hátra, hogy ne mozdulhassak ki a bot alól anélkül, hogy ne tenném kockára a biztos talajt, így ragadva közé és a harci eszköz közé.
- Általában nem tanácsos ilyen közel lenni hozzám. ─ ahogy egy támadót fenyegetni sem az, de sosem voltam a konvencionális megoldások híve.
- Gambitet meg nem tanácsos követni, monsieur. ─ erős akcentus, és a kiejtés alapjá nem csak álcának használ más nyelvet. Tehát idegen légiós. A megnevezését viszont nem annyira tudom hová tenni. Katona? Kém?
- Ezzel akkor ketten vagyunk. ─ azt már legalább kizárhatom, hogy Ross parancsait követné. Ha valóban a védelmi miniszter megbízottja lenne, akkor tudná, hogy ezzel a fogással nem ér el semmit.
- Az öreg Nate küldött? ─ a bot egy pillanatra jobban a torkomhoz ér, de még mindig nem préselődik oda, pedig egyetlen csuklómozdulattal el tudná érni ebből a pozícióból. Hezitál?
- Nate? ─ kérdezek vissza homlokomat ráncolva. Egy kérdés megválaszolásra kerül, és két másik lép a helyébe. Hallom, hogy mély levegőt vesz, de mielőtt újra megszólalna, közeledő zúgás hangja kezd beszűrődni kintről. Lassan lejjebb ereszti fegyverét, de nem hagy időt megkérdeznem, miért.
- Désolé, mon ami, ez a végszavam. ─ egy ütést érzek a fejem hátulján, amitől előrebukok és még épp csak sikerül kézzel tompítanom az esést, mielőtt még arcommal tesztelném a lépcső stabilitását. A dohos környezet elmosódik, de nem is kell tisztán látnom ahhoz, hogy tudjam, a rejtélyes alak lelépett. Az már sokkal jobban aggaszt, hogy valami éles hang tölti meg a levegőt. Sípszó? Nem ahhoz túl sokszor ismétlődik. És túl közelről szól.
- Ne, ne most... ─ felmordulok, ahogy agyam regisztrálja a csuklómon pihenő óra pittyegését. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy a mélyről feltörő hang legalább még az enyém, ezért kapkodó mozdulatokkal kezdek kutatni a zsebemben. Mint bebizonyosodik, túl kapkodókkal is... az apró tárgy halk koppanások kíséretében pattog le a lépcsőkön, miután kicsúszik a kezemből. Mintha közeledő lépteket vélnék hallani, de nehéz úgy figyelni az ilyesmire, hogy közben igyekszek elnyomni az elégedett morranást a fejemben.
- El kell... ─ már azzal sem törődök, ha leszakad alattam a lépcsősor, minden másról megfeledkezve nyúlok, mászok az inhalátor felé. Ha nem érem el a valóságom utolsó mentsvárát, úgysem ez lesz az egyedüli része az épületnek, ami romokban végzi, én pedig már túl fáradtnak vagyok ahhoz, hogy még egy betontemető alól ássam ki magam.

Mire berohanok a házba, pont előttem zuhan le egy férfi, egy összedőlt lépcsőről. Nagy porfelhő teríti be a környéket, amit köhögni kezdek, és óvatos lépésekkel haladok előre. Ekkor látom a épp kapkod valamiért, alig kap levegőt, és hirtelen mintha egy pillanatra zöldnek látnám a bőrét... majd vissza... -Mr Banner? - közbe már hajoltam is le gyorsan, és oda nyújtom az inhalátort, még csak az hiányzik, hogy itt változzon át nekem Hulkká.
- Remy? - kiabálok fel, reménykedve... de ha nem akarja hogy megtaláljam ha még ott is van, előjönne? Xavier professzor értesített róla, hogy látta celebron keresztül Remy-t végre megtalálta, sajnos eddigi keresései sikertelenek voltak... megannyi mutáns, megannyi hang.. De ahogy pontos koordinátákkal szolgált, azonnal repülőre pattantam, beírtam az irányt, és robot pilóta amilyen gyorsan csak tudott ide hozott. Nehéz volt megtalálni a helyet, már egy ideje bolyongtam a környéken, mivel már ott nem volt, mire idértem. Ekkor mintha láttam volna valami piros fényt a távolba, és a hangzavar, ahogy közeledtem...
- Egyedül van itt? Volt itt? - kérdezem gyorsan, de lehet nem kéne idegesítenem a számára hülye kérdéseimmel. Nem igazán tűnik olyannak, mint aki mostanában lefog nyugodni. - Kérem nyugodjon le... - mintha ez nem szokta volna még jobban felidegesíteni az embert. Legalábbis engem.
Nem tudom mit tegyek, biztos itt volt, biztos Ő volt az... de nem mehetek utána, nem hagyhatom egyedül Mr. Bannert ilyen állapotban. Mi lesz ha átváltozik? Talán itt én lennék az egyedüli, aki megállítja. Ökölbe szorítom a kezemet, miközben nézek az emelet hűlt helyére, majd belevágok a padlóba.
- Hogy segítsek? - fordulok vissza végül Bannerhez. Nem vagyok jó ... nyugtatásban, mármint ... ilyenkor mit mondjak? Vagy jó, ha mondok egyáltalán valamit? - Nem tenne jót a friss levegő? - persze ez Hulk minden gondja, a dohos, poros levegő. Az is biztos, hogy nem kezdek el vele jogázni vagy ilyesmi. Főleg, hogy én sem vagyok valami nyugodt állapotban. Megannyi keresgélés után ez volt a legélesebb, és egyértelműbb nyomom, de elvesztettem... Vajon tudta, hogy itt vagyok? Szándékosan menekül el előlem? Azt hiszi felelősségre akarom, akarjuk vonni a múlt történései miatt? Pont ezt akarom vele megbeszélni..., de így hogyan? Ha nagyon vészes lesz a helyzet meg kell érintenem, de nem szeretnék idáig eljutni.

Később majd ostorozni fogom magam az illem elmulasztása miatt, de minden ehhez fűződő gondolatot vastag, zöld ujjak söpörnek félre tudatomból, amint ujjai az inhalátor köré fonódhatnak. Szó nélkül emelem ajkaimhoz a kis mechanikus szerekezetet, s miközben egymás után kétszer is lenyomom gyors egymás utánban a saját kotyvalékomat útjára bocsátó gombot, kétség sem fér hozzá, hogy olyan benyomást kelthetek, mint egy menthetetlen drogos, aki napjának első löketét kapja meg éppen. És ahogy a szer a légcsövemen keresztül a tüdőmbe jut, lehunyom a szememet, a már ösztönösen érkező légzőgyakorlatra fókuszálva.
Mély belégzés! Elégedetlen mordulás a szobában.
Tartsd lenn! Egy ütés az ajtón. Félrebillen a kép a falon.
Az orron át, majd nyelj! Valaki üvölt az emlékben.
Mindjárt felszívódik! Sivatagi virágok édes illata.
Látod? Máris hat! Valaki keze a vállamon.
Bruce... Hulk?
- Köszönöm! ─ a megszokottnál rekedtebbnek hat a saját hangom, és lehunyt szemeimet sem nyitom ki azonnal, inkább elfordított fejjel várom, hogy az órám egyre lassuló csipogása szépen lassan elhaljon, akár egy gyermek zokogása a takarója rejtekében. A beálló csenddel együtt a múlt képeit óriásira nőtt kezek fojtják meg, behúzva őket egy hátós zugba, ahol újra és újra rájuk taposhat majd, teret engedve ezzel az imént lepergett szekundumok regisztrálásának.
- Ez nagyon kedves Öntől, de sajnos a friss levegő aligha segíthet rajtam. ─ minden nap fuldoklok, attól a pillanattól kezdve, hogy felébredek. És ha egy embert elég ideig szomjaztatnak, azután, hogy átlendül a holtponton, sóvárgása tárgyára már épp olyan mértékben fog haraggal és megvetéssel gondolni, mint amennyire tartja majd azt a gyenge tudat életmentőnek.
- Ezért van szükség erre. ─ mutatom fel az imént használt eszközt. Úgy érzem, megérdemli a választ, ugyanis néhány másodperc választott el minket csupán attól, hogy ez az egész tömb egy katasztrófa sújtotta területté avanzsáljon.
- Maga ismer engem? ─ ostoba kérdés, hiszen ezt már az első hozzám intézett szavak megerősítették, így inkább adok hangot a furcsállásomnak, semmint várok el tőle valós indoklást.
- Tartok tőle, hogy a társa sajnos már távozott. ─ dörzsölöm meg tarkóm tájékát, amint felelevenedik bennem, mi is történt pontosan. A felállított viszonyrendszerrel természetesen csak találgatok, de mintha a fiatal nő az imént egy nevet említett volna, és egyéb erre tévedt alak híján kénytelen vagyok arra asszociálni, hogy a támadóm nevét lehetett szerencsém hallani az imént.
- Ki maga? ─ nem célom, hogy modortalannak hangozzak, de azért bizalmat sem szavazok neki egyelőre, érthető okokból. Mindenesetre egy gyors pillantással meg tudom állapítani, hogy a testtartása nem fenyegető, és első ránézésre fegyvert sem látok nála. Igaz, ezutóbbit már nehezebb megmondani anélkül, hogy illetlenné válna a fürkészés időtartama, így torkomat megköszörülve mélyesztem zsebembe az inhalátort, hogy aztán orromról lecsúsztathassam a szemüvegemet. Ő segített nekem az imént, így az a legkevesebb, hogy egy ilyen nüansznyi mozdulattal hasonló biztonságérzetet próbálok nyújtani neki, miközben a lencséket törölgetve várom a válaszát.

Hála az égnek van még ereje elvenni az spray-t, és úgy tűnik kezd használni. Legalábbis nagyon remélem. Aggódva nézem őt, és a plafonon keletkezett lyukat. Reménykedem, hogy nem változik nagy zöldike emberré, és hogy Remy mégis vissza jön. De az utóbbiban csak csalódok... Miért menekülsz előlem?-Inkább én köszönöm, de igazán nincs mit. - Mosolygok barátságosan, majd megigazítom a kesztyűmet, biztos hogy a helyén maradjon, majd nyújtom a kezem, hogy segítsek neki felállni ha hagyja.
- Hááát, legalábbis a fejfájáson biztos fog segíteni. - a friss levegő tényleg segít kitisztítani a gondolatokat, legalábbis a kisebbeket, és ha egy személyiség van épp a fejedben.
- Fantasztikus, akkor minden rendben, igaz? - nézek végig aggódva, most nem pulzál, és nem jelennek meg hirtelen zöld foltok, majd tűnnek el, szóval reményeim szerint használt a lötyi.
- Oh elnézést. Vadóc vagyok. Xavier Intézetből, biztos ismeri. Bocsánat de a magázódás nem az erősségem, szeretek egyenes lenni, úgy vélem a helyzet megkívánta a barátságosabb hangnemet, de ha ragaszkodik hozzá... de engem nyugodtan tegezhet. - nyújtom a kezem egy barátságos mosoly kíséretében, bár a valóságban belül ordítok, és könnyezek. De tartom magam, nem szeretném felidegesíteni a dokit. Ugyanis aki vele volt már elment... sajnos igen, már tudom.
- Remy LeBeau volt ? Piros szem, fura égnek álló haj, megnyeri ámbár tenyérbe mászó mosoly... - sóhajtok, hogy mennyire hiányzik az a tenyérbe mászó mosoly. De még mindig uralkodom vonásaimon.
- Mi történt fent? Ismeritek egymást? Mondott valamit? Hogy hova megy ? Bármit? - de igyekszem levegőt is venni két kérdés között.  - Elnézést csak, nagyon... beszélnem kell vele. És nagyon nem tudom elkapni... Kissé csalódottan fújtatok.

Egy kissé szégyenlős, de hálás mosoly lágyít általában borús vonásaimon, miközben a felém tartott, segítő kezet elfogadván végre álló pozícióba kerülhetek, és belekapaszkodhatok abba az illúzióba, hogy nem egy enyhén megalázó és majdnem katasztrofikus helyzetben talált rám egy fiatal nő. A régi kollégáim közül páran, mint Barton és Stark értékelnének egy ilyen sztorit. Kár, hogy sosem hallják majd.
- Még szerencse, hogy ez mindig nálam van, úgyhogy nevezzük csapatmunkának. ─ rázom meg az inhalálót, mielőtt eltűntetném a zsebemben. Saját fejlesztés és már az első tesztek is ígéretesnek bizonyultak, azonban talán a mai tűzpróbája mondható a legnagyobb áttörésnek. Mindenképp fel kell majd vezetnem az eredményt a kutatási naplómba a dózisnövelési javaslattal együtt.
- Ott a pont! ─ bólintok, halkan nevetve, ugyanis nem téved, a friss levegő, különösen ezen a környéken tényleg segít. Nos, a legtöbb emberen, legalábbis. Számomra inkább esztétikai hatása van a településnek, az északi levegő tisztaságának és a táj rendületlen lakóiként díszelgő, idős fenyőknek.
- Igen, a szer még időben került beadásra, így az aktuális folyamatot meg tudta szakítani. Egy-két másodperccel később valószínűleg már nem hatott volna. ─ szigorúan nézve az anyag nem erősebb Hulknál és nem képes egy megkezdett átváltozást visszafordítani. Az én testemet és elmémet gyengíti le annyira, hogy ne maradjon elég erőm a haragra. s ezáltal a Másik Pasas se rúghassa ki belső szobájának ajtaját. De nem szeretném untatni a részletekkel, hacsak nem kíváncsi rájuk.
- Xavier? ─ a homlokomat ráncolom és közben az emllkeimben kutatok, míg fel nem sejlik előttem egy múltban olvasott esszé a DNS-spirál módosulatáról.
- Úgy, mint Charles Francis Xavier, aki a genetikáról publikált? ─ felesleges volna tagadnom, hogy rég hallottam már ezt a nevet. Még egy másik életben, az átváltozásom előtt. Sokakat megosztott, erre tisztán emlékszek. A magam részéről nem igazán tudtam, hová tegyem a teoretikus okfejtéseit.
- Még ifjabb koromban olvastam az értekezését a fajok közti kapcsolatról. ─ a középiskolai biológia tanárnő ezt nem annyira nézte jó szemmel, de nehezen tudtam leküzdeni a tudásszomjamat.
- Vadóc. Különleges név. ─ még akkor is nyelvemen ízlelgetem, mikor kezet fogok vele. Szokatlan, pláne, hogy a modora inkább udvarias, semmint vad.
- A szemszín stimmel. A többit sajnos nem tudom alátámasztani, mert háttal álltam neki. ─ ő pedig gyors volt, ügyes. De ha ismerik egymást a lánnyal, akkor erre felesleges rávilágítanom.
- Akcentusa volt. Francia. ─ hátha ez segít neki, vagyis, mindkettőnknek, ezen esetben, a beazonosításban. Ha a válasza igen, akkor legalább már egy nevet tudok társítani az alakhoz.
- Nem ismerem. ─ rázom meg a fejemet egy bocsánatkérő mosoly kíséretében.
- Azt hittem róla, hogy engem követ, és úgy tűnik, ő is ezt feltételezte rólam. ─ ezutóbbit, nem feltétlenül tévesen, ugyanis ide valóban követtem.
- Most, hogy kérdezed, említett egy nevet, mielőtt lelépett. Nate volt, azt hiszem. Azt gondolta, ő küldött engem utána. ─ kíváncsian pillantok rá, hátha ő a helyére tudja rakni azt a darabkát, ami számomra sajnos mit sem jelent.

Kissé ledöbbenek a válaszon, mármint... úgy értve, hogy ilyenkor az ember: jaj semmi gond jól vagyok, nem lett volna gáz. Tehát ha kések pár percet valószínűleg elég csúnya csata elé néztünk volna, vagy akár szét is szedhetett volna egy nagy zöld ember. Bár ha megérintem valószínűleg egyenlő lett volna a küzdelem.- Értem, azt hiszem akkor ez mondható egy jó hírnek is, igaz? - kissé zavarban vagyok, és áldom a szerencsém. A hajam a fülem mögé helyezem, ne zavarjon, illetve ez nálam egy kényszeres reakció, mikor zavarba ejtő helyzetbe keveredem.
-Igen, te hát hallottál róla. - bár nem csodálkozom, a Professzor, igencsak magasztos hírnévnek örvend a tudósok körében. Bár én semmit nem értek belőle, de nagy koponya. Lelkesen, és büszkén bólintok, hogy róla van szó. - Igen, rendkívüli ember, sok fiatalnak biztosít otthont, és családot, akiket kiközösítenek az emberek. - vagy akikről nem akarnak még csak tudomást venni. Az ismeretlen, és a más ijesztő, és az félelmet szül.
- Igen, mindenkinek van egy beceneve. Mint például a Hulk. - elvigyorodom magam a frappáns válaszom miatt.
A szeme piros, és francia akcentussal beszél. Bár az évek folyamán szépen kikopott, az elején eléggé éles volt. De így is kizárásos alapon róla van szó. Kezeim ökölbe szorulnak. Miért menekülsz előlem te bolond ?
- Őt keresem. Gambit-nek is hívja magát. - sóhajtok, majd hosszan kiengedem a levegőt. - Sajnálom, hogy elbánt veled, de nem bízik az emberekben, szeretnek vadászni a mutánsokra... - a név, miért olyan ismerős?
- Nate? Ismerős, de meg kell valljam, nem igazán tudom most hirtelen hova tenni. - a szívem hevesen megdobban, mikor erre a névre gondolok, és hogy üldözi Remy-t. Valami nem stimmel. Félelem jár át, és érzem, tudom, hogy veszélyben van.
De valahogy ez a név nem jut el a tudatomig, hogy összekössem bármivel. Vissza kell mennem az intézetbe, és körbe kérdezősködnöm. - Ennek utána nézek, köszönöm az információt. Esetleg segíthetek valamiben? Haza kísérhetlek? Nem sérültél meg? - bár tudom Hulk sebezhetetlen, nem tudom Bruce mennyire az. Illetve, nem csak testileg lehet sérülni.... de az is lehet jót tenni csak neki egy társaság, lehet nekem is. Őszintén szólva nem hiába bolyongok egyedül, többen is akartak csatlakozni hozzám, hogy haza hozzuk Remy-t, de jobban esik egyedül... ez az én harcom, én üldöztem el. Nem bírom elviselni a sok sajnálkozó tekintetet, hiába díjazom.

Jó hírnek? Azoknak meglehetősen híján vagyok, ennek köszönhető a kissé talán nyersre, és egyben átgondolatlanra sikeredett, őszinte válaszom. De ha már így alakult, megérdemli, hogy teljes választ kapjon, miért nem került az élete veszélybe miattam, így hát kurtán bólintok egyet az elhangzott kérdésre. Igaz, szeretném azt hinni, hogy Ő nem támadt volna ok nélkül egy ártatlan civilre, hacsak nem érzi magát fenyegetve, amikor legutóbb... de ez most mindegy is.
- Az én munkámban fontos része a tesztmenetnek a pozitív visszajelzés, szóval igen, jó hír. Amit most használtam, az egy új formula. Egy régi ötletemet fejlesztettem tovább vele, amit S.H.I.E.L.D. ügynökök hasznosítottak több, mint tíz éve, mikor még létezett a szervezet. ─ amennyire tudom, egy korai verziójának Nick Fury nagy hasznát látta a szükség órájában, ha már nekem nem vált be akkoriban. Minden rosszban van valami jó, azt hiszem.
- Nehéz lett volna nem hallani róla, több évtizedre megosztotta a tudományos köröket. Igaz, a legtöbben soha nem vették többnek a feltevéseit annál, aminek hangztottak. ─ vagyis feltevéseknek. Teóriáknak. Volt olyan kollégám, aki egyenesen sarlatánnak nevezte és olyanokhoz hasonlította, akik fesztiválok alkalmával mások tenyeréből akarnak jósolni. Jómagam nem értettem egyet Rick ezen minősítésével, de tagadhatatlan tény, hogy szilárd bizonyíték, például a huszonharmadik kromoszómapár pontos szerkezetének vizsgálata nélkül a Xavier által leírtak első olvasatra nem tűnhetnek többnek a laikusok számára egyszerű fantazmagóriánál. Viszont addigra már érdekelt annyira a sugárfertőzés hatása, és Ross törekvései ellenére a szérum biokémiai szövődményeinek feltárása ahhoz, hogy egy hosszabb lefolyású, többgenerációs mutáció lehetőségét ne zárjam ki teljes mértékben. Viszont, hogy mindez már ennyire adott lett volna a hatvanas években? Vagy Einsteinhez és Oppenheimerhez hasonlóan korát meghaladó zseni ez a Xavier vagy van valami a tudása mögött, amit nem tárt nyilvánosság elé. Esetleg mindkettő igaz lehet.
- Ez a beceneves elkeresztelés valamiféle beavatási ceremónia részét képezi? ─ távoll áll tőlem az ítélkezés, így ennek lenyomata sincs a szavaim mögött, hangomban egyedül kíváncsiság fedezhető fel. Noha szemlélttetésként értékelem az általa vont párhuzamot, kötve hiszem, hogy hasonló esetről volna szó kettőnknél. A Hulk nevet nem én választottam. Még csak nem is rám vonatkozik. Épp annyira ellenzem, hogy én részesüljek ebben a megnevezésben, mint amennyire a Másik utálja, ha valaki Bannernek szólítja. Ő más. Én is más vagyok. Ezért kell a határvonal.
- Vadászni? Miért? ─ a homlokomat ráncolva nézek rá. Noha van sejtésem az intenciókat illetően, szavaiból arra következtetek, hogy többen is tudhatnak a létezésükről és arról, hogy állásfoglalásuk szerint hová, pontosabban kinek a pártjához sorolhatóak. Ezt felettébb érdekesnek találom. Mégis hány emberről beszélhetünk?
- Ezzel akkor már ketten vagyunk. Szemmel láthatóan nem volt magyarázkodós kedvében. ─ mindenesetre ez a Nate, akárki is legyen, eléggé felzaklatta a szóban forgó Gambitet ahhoz, hogy idegenekre támadjon rá. Ha nem óvatos, az ilyen viselkedéssel nem csupán annak a figyelmét keltheti fel, akit elkerülni szeretne, de csak annyit ér el, hogy újabb ellenségeket szerez majd magának. Ami, tekintve, hogy máris menekül, nem a legszerencsésebb metódus.
- Jártam már rosszabbul. ─ rázom meg fejemet egy apró mosoly kíséretében. Hulk belül mordul egyet, Ő kikéri magának, hogy bárki elbánt volna vele. Velem. Velünk. Furán működik a büszkeségérzete, ha már az én, általa satnyának titulált emberi alakom védelmében is kész felszólalni, ellenére annak, hogy épp most zártam őt vissza a szobájába.
- Talán érdemes lehet itt körbenézni. ─ pillantok az emelet irányába jelzésértékűen.
- Mielőtt a barátod felfedezte volna, hogy a nyomában vagyok, erre a környékre jött. Viszont itt közel, s távol nincs semmi, ezt a régi gabonakutatót leszámítva. Szóval, miért jött volna pont ide? ─ hacsak nem volt itt valami, amiről neki tudomása volt. Amiről talán Vadócnak is van. Tudom, hogy nem a világ legbombabiztosabb kapaszkodója ez, de talán segíthet neki megtalálni a férfit, mielőtt még más járna sikerrel ugyanebben a küldetésben.

Őszintén szólva nekem túl sok a válasz, amit kapok, és nem is igazán értem. De, mint ahogy rendes x-men-ek kitanítottak, csak bólintok, és figyelek. De minden tiszteletem az övé, és az eszéért. Bólintok, majd mély levegőt veszek. - Remek, a lényeg, akkor hogy remekül csinálta. - felemel a kezem, egy hurrá reakcióval a levegőbe boxolok. - Az a lényeg, hogy használt, ezzel megmentette mind kettőnket, szóvla felőlem szabadalmaztathatja. - vigyorodom el, bár ehhez nem igazán tudtam érdembe hozzá szólni. Ő a tudós, én meg az x.
- Nem tudom, nem igazán. Mindig is voltak szuperhős nevek, és mi is átvettük őket. Jobb beceneveket használni, ami kimutatja valamiképpen a mutáns képességeinket, mint a rendes nevünket. Meg persze aki nem akarja, hogy tudják a személyazonosságát, inkognitónak is tökéletes. - bár tény, és ezzel én is tisztában vagyok, hogy vannak idióta nevek. Néha én is nevetek, és szórakozok, enyém se a legértelmesebb, de ez a miénk.
- Sok okból vadásztak már ránk, nehéz lenne elmagyarázni. Nem szeretik az emberek, ha valaki más mint ők, esetleg hatalmuk lehet felettük, az félelmet szül. Vannak mutánsok aki mutánsokra vadásznak... - sóhajtok nem könnyű az életünk, ez tény, de igyekszünk rendet, és békét hozni.
- Értem, persze... - sóhajtok. De legalább van már egy nevem, és ez több mint, amit eddig tudtam szerezni.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy Bruce nem is add rossz ötletet, sőt, nem is értem magam, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. Körül kell néznem, hisz lehet nem véletlenül volt itt. Esetleg itt hagyhatott valamit...
- Fogalmam sincs, de jó ötlet, körül kéne nézni.. - sóhajtok, majd biccentek fel. - Kezdjük ott ahol össze futottak...  - bár romos a lépcső, egy kis ügyeskedéssel fel lehet mászni a romokon.
- És te hogy kerültél ide? - kérdezem miközben igyekszünk először az emeleten körülnézni. Első ránézésre semmi furát nem látok, egy sima elhagyatott ház. Se itt hagyott csomag, ruhák, poggyász, semmi.. De hátha valamit találunk alaposabb kutatás után, Remy mit művelsz?

"A lényeg, hogy remekül csináltad." Na, ez sem olyasmi, amit sűrűn hallasz, Banner! Talán ennek is köszönhető, hogy a következő szavai hallatán halk nevetés tör utat magának. Utoljára Tony volt képes hasonlót előcsalni belőlem.
- Kedves tőled, hogy részedről zöld utat adnál a találmányaimnak, de mivel egy városok elpusztítására is képes melákról lettem híres, kétlem, hogy létezne olyan vállalat az Államokban, vagy bárhol a világban, amelyik örömmel fogadná az én ötleteimet. ─ érzem, hogy koponyám rejtekében Hulk sértett morgást hallat at imént ráaggatott melák megnevezés miatt, de azzal még ő, a maga egyszerűbb, letisztultabb világnézetével sem tud vitába szállni, hogy a hibáink sorozata közel sem ér véget az első átváltozásunkkal. Márpedig egy olyan instabil világban, mint amilyen a mai, ránk van a legkevésbé szükség. Ezért tartom a távolságot minden mástól.
- Na és a neved milyen mutáns képességeket hivatott kimutatni? ─ nem akarok átlépni semmilyen személyes határt a hosszabb pórázra engedett kíváncsiságaimmal, csupán a tudatom tudományos affinitását tároló részének figyelmét igencsak felkelti, hogy az adottságokkal kötik össze ezeket a kódneveket. Ez nem csupán szervezeeti egység meglétére utalhat, de arra is, hogy létezik valamiféle kategorizálása ezeknek a személyeknek. A "Vadóc" ilyen szempontból számomra nem sokat árul el, az egyedüli, amire gondolni tudok, hogy talán ő is rejteget magában valamiféle elzárt bestiát, de az eddigi jelek alapján ezt kizárnám.
- Ez egyfajta evolúciós viselkedés. ─ osztom meg a véleményemet az emberek feléjük tanúsított attitűdjét illetően.
- Az őskorban például az ember kitapasztalhatta, hogy az olyan vadak, mint a mára már kihalt kardfogú tigrisek vagy mammutok veszélyt jelentenek az életükre a puszta adottságaiknál fogva. Az evolúció során sokat változtunk, és sokat változtak a környezetünkben felllelhető fenyegetések is, de bizonyos érzések és ösztönök ott maradtak a génjeinkbe gravírozva. Szóval, ha jön egy idegen invázió vagy valaki, aki látszólag a tudatával manipulálja a tüzet, az újra aktiválja az erőtlenség érzését, az elkerülési és a tartózkodási ösztönt. ─ amihez hozzájárulhat az is, hogy a törzsfejlődés során két faj versengése általában a domináns csoport fennmaradásával és az alsóbbrendű réteg kihalásával zárult.
- Mutánsok is vadásznak mutánsokra? ─ meglepettségemben enyhén felvonom szemöldökömet. Az emberek reakciója még érthető is, de a belső viszály említése váratlanul ért.
- Mi alapján? Társadalmi berendezkedés? Politikai nézet? ─ mivel ezek jelentős mértékben megtalálhatóak a világunkban, feltételezem, hogy ők sem mentesülnek azok pozitív és, zömmel inkább talán negatív hatásai alól.
- Úgy érted, hogy kerültem Kanadába, vagy inkább arra volnál kíváncsi hogy kerültem a barátod útjába? ─ egy bújkáló mosollyal kérek némi pontosítást, de inkább csak játékos heccelésként, és mivel úgysem fogok elkésni egyetlen randevúról sem a belátható jövőben, a költői kérdésemet, és egy gyors szemüveg igazítást követően válaszolok neki:
- Még régebben, a Bosszúállók előtt némi zűrbe kerültem a kormánnyal. ─ mivel Vadóc felismert, a részletekkel inkább nem untatnám, szerintem a kimondásuk nélkül is érteni fogja, mire próbálok utalni.
- Volt egy férfi, aki meglehetősen kitartó volt és éveken át üldözött. Szóval, amikor ma megláttam Gambitet, a felszínre törtek ezek a régi érzések a menekülésemről és azt hittem, talán a védelmi miniszter küldte őt. ─ mint a mellékelt ábra mutatja, ez a feltevésem tévesnek bizonyult. De legalább egy másik megérzésem úgy néz ki, gyümölcsözőbb...
- Ezt nézd meg! ─ szólok neki, mikor már feljutottunk az emeletre, majd állammal a szemben lévő fal felé bökök, pontosabban, egy lyukra, amit valaki a falba ütött. Ez még önmagában nem is lenne annyira érdekes, hiszen egy régebbi épületnél ez lehet az idő vasfoga miatt természetes úton bekövetkező károsodás is, de a mögötte húzódó helység már annál inkább gyakakodásra adhat okot.
- Valamiféle labor lehetett, de elfalazták a bejáratát. ─ a kíváncsiságom erős, így hát átlépek a lyukon. A hely maga üres, néhány asztalt, lepakolt polcokat és felborult székeket leszámítva. A legtöbb felületen vastag porréteg ül, még a falnak sorakoztatott magas ketreceken is.
- Feltűnik itt valami szokatlan? ─ egyelőre nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni és kíváncsi vagyok, vajon ugyanarra a megfigyelésre jut-e majd, mint amire én.

Csak felhúzom a szemöldököm, és átkulcsolom mellkasom előtt a karom.
- Nos, hát ha nem is szabadalmaztatod, te tuti használd, és mindig legyen nálad, mert most tuti bevált. - felsóhajtok megkönnyebbülten. Bár az tuti érdekes lett volna, és kíváncsivá tett, hogy mi lett volna, ha megérintem Hulkot. Én is zöld lennék?
Kissé meglepődök, mikor rákérdezz, hogy a Vadóc becenevem mit takar. Zavarba jövök, ezt nem igazán szokták megkérdezni, így nem is igazán tudom összefoglalni szépen. Így gondolkodóba esek.
- A képességem az élőlények életenergiáját, mutánsoknál még a képességeit is, illetve emlékeikből, személyiségeikből is tudnék csipegetni... - utóbbi kettő már hála a Professzornak sikerül kontroll alatt tartanom, így csak akkor használni, amikor én akarom. Az első kettőt sajnálatos módon nem tudom irányítani, így eléggé megnehezíti a kapcsolataimat. - Tehát próbálom távol tartani magam az emberektől, és az erőm féktelen, nem tudom irányítani. - megvonom a vállam, már hozzászoktam, bár mindig átokként tekintek rá. - Azt hiszem így tudnám összefoglalni mit jelent a Vadóc név, rakoncátlan. - kacsintok, ezzel valószínűleg sikerül is zavarba hoznom. Régen ezt élveztem is, de most nem igazán... mármint nem Banner miatt, mert meg kell hagyni sokkal jobban néz ki, mint az újságokban, és felvételeken, csak ... ez viccesebb volt, mikor szabad voltam.
- Persze, sokkal egyszerűbben: az ember fél attól, amit nem tud - nem akar megérteni, és ismeretlen. És ilyenkor mikor félnek egyszerűbb támadni, mint megismerni, és elfogadni. - ezen mi is sokat gondolkodtunk, de ugyan ez tartozik a mutánsokra is. Mi is félünk az emberektől..
- Természetesen a mutánsok se értenek egyet mindenben. Van akik nem akarnak rejtőzködni, van akik titokban akarják tartani kilétüket. Van aki békét akar, van aki uralkodni akar, akár az embereken is. Ugyan úgy léteznek mutánsok között is rosszak és jók.
- nehéz, mint például Magneto-nál. Erik mindent a mutánsok érdekében tesz, de nem úgy ahogy kéne. Charlies békét akar, de néha az ő gondolataival se értek egyet. Nem játszhatunk mindig áldozatot. Egyszer valamelyik oldal fel fog erősödni, és tudom... háború lesz, érzem.
- Oh ha épp csevegni akarsz valakivel, szívesen meghallgatom azt is, hogy kerültél ide, de momentán arra gondoltam, hogy ide, ahol épp Gambit volt. - vigyorgok. Szívesen meghallgatom, inkább mást, mint, hogy én beszéljek arról miért is vagyok itt. Úgy se értené meg és túl bonyolult lenne, így elég annyit tudnia, hogy a barátomat keresem.
- Oh értem. Nem lehetett kellemes. Mármint, az ha üldöznek... ezért is vagy itt? Bújkálsz ? - jó lenne tudnom, hogy a jelentésemből mennyire hagyjam majd ki őt a Professzornál.
A keresés igencsak felzaklat. Egyszerűen türelmetlen, és figyelmetlen vagyok. Csak az jár a fejembe, hogy Remy miért nem akar szóba állni velem, miért nem segíthetek neki ha bajban van? Összefacsarodik a szívem, de igyekszem tartani magam.
- Mi a fene... - nézek amerre Banner mutat, és valóban találunk egy titkos szobát, labort. A fejem kóvályog, nem igazán fogom fel mi történhet itt. Sok az információ, sok a gondolat..
- Nem mainak tűnik... - nézek körbe, és a kesztyűs újaimat végig húzom az egyik asztalon, poros. - Lehet Remy ezt megtalálta, és ezrét üldözik? - gondolkodom hangosan, fogalmam sincs mi folyik itt. Gondolataimba merülök, mikor Bruce kirángat belőle.
- Mi ? A feltűnően sok poron, és dohos szagon kívül? - nézek körbe gyorsan, nem igazán figyeltem meg a helyet eddig. A ketreceken akad meg nekem is a tekintetem, és dühös leszek.
- Azt ne mond, hogy itt emberi kísérletek zajlottak? - akkor bizony belenyúlt valamibe az én idiótám...

Ahogy hallgatom őt, amint a képességeiről beszél, ismerős érzések kerítenek hatalmukba. A kontrollálhatatlanság okozta magatehetetlenség érzése, a kiszolgáltatottság, és elveszettség, egy olyan világ forgatagában, ami nem hajlandó nyitni arra, hogy megértse az elme nyugtalanságának okait. Ez, illetve a tény, hogy a társadalom határmezsgyéjére kényszerült olyasmi miatt, ami felett esélye sem volt kontrollt gyakorolni, sötét fellegeket generál a fejem felett. Én legalább okolhattam magam évekig, amíg próbáltam magam távol tartani az Államoktól, s éltem is ezen lehetőséggel, de neki ez nem volt megadatott. Számtalanszor érezhette a helyzetét reménytelennek, és nyomasztó a gondolat, hogy egy ilyen fiatal nőnek ilyeneken kellett keresztülmennie.
- Így már értem a kesztyűket. ─ pillantok futólag ruházatának kiemelt kiegészítőire.
- Ha nem tévedek, esetedben taktilis képességről van szó, ami egyedül az epidermiszen keresztül képes kifejteni a hatását, hogy a te biokémiai folyamataid közvetlen reakcióba léphessenek egy másik szervezettel. Jól sejtem? ─ nem is tudnám letagadni, hogy az adottságainak részletei lázba hozzák az utóbbi időben alulfoglalkoztatott agysejtjeimet. Thanos óta semmilyen módon nem tartottam a kapcsolatot a külvilággal, pláne nem olyan személyekkel, akik különleges, emberfeletti tulajdonságokkal bírnak.
- Milyen érzést kelt benned ez a folyamat? ─ arra ugyan kitért, hogy az ereje mit képes elszívni, de medikai szempontból azt is izgaémasnak tartom, hogy a külső forrásból beemelt elemek milyen változást idéznek elő őbenne. Kimeríti? Érez fájdalmat? Jelentkezhetnek megbetegedésre utaló tünetek túlzott használat esetén?
- Ez a "rakoncátlanság" teljesen passzív módon, mindenféle ráhatás nélkül érvényesül vagy befolyásolhatja a képességedet az érzelmi állapotod? ─ igen, több célom is van a kérdéssel. Egyfelől kielégíteni a mélyebb részletekre kiterjedő, tudományos kíváncsiságomat, továbbá elfedni vele a tényt, hogy a kacsintása sikeresen kibillent a megszokottság alapjaira épített komfortzónámból. Arcomra halovány pír költözik, ezért jobbnak látomn tüzetesen megvizsgálni az épület legtávolabbi sarkait, nem azért, mert találhatnék ott bármit, hanem azért, mert addig is tudom kerülni a tekintetét.
- Azt elárulhatod, hogy egészen pontosan mióta működik a.... csoportosulásotok? ─ némi hezitálás után, jobb ötlet híján emellett a szóhasználat mellett teszem le a voksomat. Fogalmam sincs, hogy a mutánsok szövetsége mennyire kiterjedt, de az alapján, ahogyan az imént a belső konfliktusokról beszélt, nem olyan nézeteltéréseknek hangzottak, amik tegnap vagy a múlt héten kezdődtek volna. Márpedig, ha régebbre nyúlnak vissza, hogyan lehetséges az, hogy egyetlen kormányszerv figyelmét sem keltették még fel?
- Nem, többé már nem. ─ valamivel halkabban közlöm a hazugságot, ami könnyedén gördül le ajkaimról. Magamat áltatom vele? Elképzelhető. Viszont még ha bújkálás is az, amit csinálok, az már sokkal inkább önmagam által választott, semmint kényszerből fakadó.
- A Bosszúállók megalakulása óta már nincs rá szükség, Tony gondoskodott róla. ─ még ha ez változott is volna azóta, a veszélyes egyének, mint jómagam, illetve James Barnes őrmester, amnesztiát kaptak Ritson elnöktől Thanos legyőzése után.
- Ez inkább nyugállomány. ─ újfent, jobb szó híján. De a feladás is hasonlóan jó szó lenne.
- Nem meglepő.... ─ jegyzem meg, látva, hogy Vadóc a porréteget vizsgálgatja.
- ... ezt a helyet már évek óta nem használják. A Rice Gabonakutatót még a Csettintés előtt felszámolták. A helyiek szerint átköltöztették máshová, ahol olcsóbb munkaerőt alkalmazhatnak. De olyan találgatást is hallottam már, hogy Zander Rice igazgatót maga az albertai kormányzó szólította fel a mihamarabbi távozásra. ─ feltehetően nem több ez rosszindulatú spekulációnál, elvégre az telep lezárása sok alkalmazott szélnek eresztésével járt. Az ilyesmi, érthető okokból, gyakran dühöt fakaszt. Nem is keveset.
- Mi másért lenne egy gabonakutatónak szüksége ketrecekre? ─ költői kérdés és általa valami még fontosabbra próbálom felhívni a figyelmét.
- Nem vagyok szakértő a gyártásukban, de ezek a tárolók nekem egyedi készítésűnek tűnnek. Az átlag ketreceket inkább kisebb testű állatoknak szokták fenntartani, de ezek magasítottak. Hasonló azokhoz, amiket vadak szállításához használnak. ─ ennek ellenére kétlem, hogy gorillákat neveltek volna bennük puszta kedvtelésből.
- Talán nem is akármilyen meberkísérletek. ─ jelentőségteljes pillantást vetek Vadócra. Nem akarom felkavarni (még jobban) azzal, hogy kimondom, de ha a barátja itt járt, ráadásul keresett valakit, akkor nem zárhatjuk ki, hogy bárkik is használták ezt a helységet, mutánskísérleteket folytattak.

Automatikusan ahogy megemlíti a kesztyűs kezemet ránézek. Mióta ábrándozok arról, hogy egyszer lekerülhet úgy rólam, hogy ne kelljen félnem egy érintéstől sem. Ökölbe szorul a kezem, majd felsóhajtva biccentek.
Majd olyan kérdés sorozat hurrikánt zúdít rám, hogy csak állok, és pislogok. Őszintén szólva, nekem ez most eléggé sok, nem ezért vagyok itt. Több okból kifolyólag is, most ehhez nincs kedvem: nem szeretek erről beszélni, és ahogy Banner beszél, olyan mintha dilidokinál lennék, nekem erre elég Xavier. Másik hogy nem ezért vagyok itt egy romos házba. Még talán nem hült ki Remy utáni nyomok, így nem hiszem hogy itt és most ezt kéne kitárgyalnunk. Banner se néz ki a legjobban, tiszta por, és kosz, a ruhája is szakadt az eséstől, neki se hiszem ez a legfontosabb.
- ÖHm, oké doktor úr, most nem rendelésre jöttem. De köszönöm az érdeklődést. A képességem eléggé intim, és most nem szeretnék belemenni. - nem szeretnék vele bunkó lenni, megértem a kíváncsiságát.
- A Xavier intézet régóta működik, de fokozatosan nyitott ki a "nagyvilág" számára. Én úgymond a második generációba számítok bele. - most hirtelen őszintén nem tudnám megmondani mikor nyitott ki pontosan.
- Rendben, értem. Köszönöm. Csak nekem valószínűnek Xavier professzornak jelentést kell tennem, így ha nem bánod ha említem a neved ezesetben. - mosolyodom el. - Szerintem az imént hallottak után, biztosra mondhatom ha esetleg velem jössz, megértenétek egymást. - nem mutáns, de akkor se átlag ember. Meg kell küzdenie a másságával, és a megkülönböztetéssel, biztosra veszem, hogy a Xavier intézetben teljesen jó helye lenne, mint remete életet élni.
A kis szoba amit találunk nem éppen bizalomgerjesztő. Ami azt illeti megrémülök, főleg ha Remy-re gondolok. Még is miért jött ide? Van köze ehhez? Francba is, miért nem beszél velem. A méreg átjár, és csak ökölbe szorított kézzel tudom kontrollálni.
- Nagyon jó, szóval találtunk egy tiktos labort. - sóhajtok, majd lefotózok mindent. A helyszínt is elmentem, pontos koordinátákkal. - De ez rég elhagyatott, valamit akarhatott innen Remy? - aggódva nézek körbe. Jegyzetekért, vagy bármiért. De végül felrúgom az egyik széket.
- Semmi... kicsit kapok, majd többet elvesznek. - mély levegőt veszek. - Találtál még valamit? - csak annyit látok, hogy egy adott pontot nagyon bámul Bruce. - Ugyeeee nem fogsz átváltozni? - nézek rá kérdően,ez egy rossz vicc volt, majd oda sétálok. - Hogyan tovább doki?

Finoman felszalad mindkét szemöldököm a defenzív hangnem hallatán. Na, nem azért, mert ne lenne jogos a reakciója, éppen ellenkezőleg! Teljesen igaza van. Azonban olyan régen ütköztem már ilyen falba, hogy ennyi idő alatt az ember szemei előtt óhatatlanul homályossá válnak a személyes tér határai. Szép volt Banner, ki tudja, mióta, most folytatsz először valakivel három mondatnál hosszabb beszélgetést és sikerül az idegeire menned kevesebb, mint negyed óra alatt. Miért érzem úgy, hogy Tony büszke lenne egy ilyen rekordra? Vagy még inkább arra, hogy helyette én állítottam fel egy ilyet. 
- Igaz, bocsánat! ─ emelem fel kezeimet megadóan, egy szelíd mosoly mellé ajánlva fel őket, hogy ezzel is jelezhessem, tiszteletben tartom az általa meghúzott vonalat.
- Úgy fest, közel három év alatt meglehetősen elszoktam a kommunikáció illemtanától... ─ próbálom zavaromban megmagyarázni az iménti, túbuzgó kíváncsiságomat. Ami segít abban, hogy magam is egy nagyon fontos felfedezésig eljussak:
- ... és a kommunikációtól is. ─ mi értelme volna tagadni? Mint minden tudás, ez is kopik, ha nem csiszolják. És én határozottan berozsdásodtam. Ettől még persze nem könnyű az ilyesmit hangosan beismerni, s ennek köszönhetően a szavak alighogy kiszöknek a hely enyhén poros levegőjébe, én a falakat kezdem pásztázni, vizsgálódást mímelve.
- Persze, ez érthető. És csak nyugodtan. ─ egyébként sem szorulnak az engedélyemre, és ha a nevem végre egy olyan jelentésben szerepelhet, amelyben kivételesen nem valami pusztítás vagy katasztrófahelyzet társul hozzá szövegkörnyezetként, hát én igazán nem fogok az útjába állni.
- Köszönöm, jól esik a felajánlás, de nem jó ötlet engem olyan menedékhelyre vinni, ahol ártatlanok élnek. ─ meg is rázom a fejem mellé, nonverbális nyomatékosításként. Nem sokat tudok arról az iskoláról, de Vadóc elmondásából kiindulva elég sok fiatal töltheti ott a relatív békés mindennapjait, és bármennyire szeretném azt gondolni, hogy a hátam mögött álló esztendők valamelyest finomítottak azon, aki, és még inkább, ami vagyok, ez mit sem változtat egy kikerülhetetlen igazságon: időzített bomba maradtam. Egy szükség esetén viszonylag célozható, adott esetben pedig, mint amilyen például a mai volt, átmenetileg elcsendesíthető, ám végső soron kontrollálhatatlan biológiai szerkezet, ami bármelyik pillanatban detonálhat. Márpedig egy pokolgépet nem tanácsos egy tanintézet falain belülre juttatni. Tapasztalatból tudom.
- Nos, ugyan a nyomozói munka távol áll tőlem, de nézd csak ezt. ─ mutatóujjammal a padlón található törmelékek felé bökök. Rajtuk igazából semmi különös nincs, de az elhelyezkedésük már érdekesebb lehet.
- A darabok mind a szoba ezen oldalán vannak, egy sincs belőlük kint, a folyosó felőli részen. Vagyis valaki kintről ütött befelé. ─ ha átváltoztam volna, most lenne egy igen egyszerű, de annál erősebb tippem arra, hogy kicsoda tehette. Ennek hiányában viszont Vadócra pillantok.
- A barátod képes ilyesmire? ─ nem ismerem az ő adottságainak természetét, de ha azok lehetővé teszik számára a bejutást, még egy tömör betonfalon át is, akkor igen, nem zárhatjuk ki, hogy ő akarhatott valamit megszerezni innen.
- Nem sokat.... ─ leguggolok, a mozdulat közben jobbomat belső zsebembe mélyesztve egy pillanat erejéig, hogy előhúzhassak egy tollat, és a talált tárgyat arra akasztva emelhessem fel, elkerülendőn, hogy közvetlenül hozzáérjek.
- ... csak ezt. ─ mutatom felé a különös, fémből készült nyakörvet.
- A kijelző alapján valamiféle elektronikai szerkezetet is beleépítettek, de hogy milyen célból, azt ránézésre nehéz lenne megmondani. ─ épp ezért nem is érek inkább hozzá kézzel. Kikapcsoltnak tűnik, de jelenleg nem kockáztatnám meg, hogy ez így is maradna-e, ameddig nem tudjuk, mire használhatták pontosan.
- Lehet egy felerősített feszültségű sokknyakörv valamilyen állat számára vagy... ─ vagy mutáns számára. De ezt már elharapom.
- Ha magaddal viszed, talán Dr. Xavier meg tudja mondani, mi ez. ─ ami engem illet, a korábbi kíváncsiságom helyett enyhe undorral és megvetéssel pillantok az általam tartott tárgyra. Mindegy, milyen élőlényen használták, egyértelmű, hogy a tulajdonsoát nem a jó szándék vezérelte.
- Esetleg abban is segíthet, hogy megtudd, ki üzemeltette ezt a rejtett helyet. ─ ha megvan az a név, talán meglesz a barátja is.

Nem akartam megbántani a dokit, nem azt mondom, hogy nem tűnik megbízható embernek. Egyszerűen nem szeretek megnyílni, és elé tárni miben vagyok tehetséges, vagyis mi az átkom, és netalántán a gyengeségemet. Tetszik a kíváncsisága, és az hogy megakarna ismerni. De ehhez túl rövid az ismeretségünk, és nem igazán érzem ezt az egészet alkalmasnak.. Viszont az is dicséretre méltó, hogy nem firtatja tovább a témát, megkértem egyszer, és megértette. Sajnos ez is manapság eléggé ritka tulajdonság.
- Semmi gond. - ajkamba harapok, sajnálom. Eléggé szemrevaló férfi, ráadásul okos is. Kár érte, hogy itt bujkáljon. Így fel is ajánlom, hogy tartson velem.
- Oh nem kell azokat a gyerekeket félteni. Tudom, vagyis hallottam róla, hogy Hulként hihetetlen az ereje, láttam videó felvételeket is. De hidd el, hogy nálunk is megannyi olyan diák van, akik a professzor nélkül éppen annyira lenne közveszélyes, mint Hulk. Ami azt illeti lehet magán is tudna segíteni. Nem bogyók, és nem injekciók által. Rajtam is sokat segített, és örökké hálás leszek neki. - a megannyi hang, személyiség, majdnem valósággal szétszedett... örület határán áltam. De az X-ekhez kerültem, és minden jó lett, eltűntek a hangok, és már csak Vadóc maradt bennem. Odáig eljutottam, hogy mindezt én irányítsam. Bár csak a többivel is így lenne... ha érinthetnék. Mély levegőt veszek, megint elkalandoztam.
- Szóval szerintem ott lenne a helyed, legalábbis egy próbát megérne. - vállrándítással jelzem, hogy nem erőszak, csak jót szeretnék neki.
Még hogy nem nyomozó... figyelmesen megfigyelem mit talált.
- Gambit? Igen..., ha akarja bármire képes. - sóhajtok... édesem. Mikor felemeli a nyakörvet, megdobban a szívem, és ökölbe szorul a kezem. Mérges leszek, és egyben kétségbe eset.
- Mi a jó francot műveltek itt ? -  körülnézek, és valósággal képes lennék felrobban.
- Igen, ezt magammal viszem. - kissé remegve veszem el tőle, majd berakom a hátizsákomba. Nem igazán készültem ma harcra.
De azért erre se számítottam.
- Drága Remy-m csúnyán belenyúlt valamibe. - remeg a hangom, de igyekszem moderálni magam.
- Köszönöm a segítséget... - sóhajtok, több nincs itt, nyomom sincs Remy hollétére.
- Biztos nem jössz velem? - kérlelően nézek rá.

Érdekes, amiket megoszt. Azt ugyan jelenleg nem tudom megítélni, vajon tudatosan döntött-e így, vagy sem, de azon szóválasztásával, mikor is az egyes diákok képességeit "közveszélyesnek" írja le, érintőlegesen meg is válaszolja azon kérdésemet, hogy csoportjának képviselői körében mennyire lehetnek szerteágazók ezek a különleges, genetikai hátterű adottságok. Mindenesetre úgy vélem, Vadóc, talán a tapintatosságának következményeként, nem méri fel megfelelően a a hasonlóságokat és a különbségeket a két eset között. Emiatt pedig kénytelen vagyok újfent megrázni a fejem, még ha egy szomorkásra sikerülő félmosollyal a szám sarkában teszem is.
- Nem szeretnék tapintatlan lenni, mert komolyan értékelem a gondolatot, de az elmúlt évek alatt már elég sok mindent kipróbáltam és sajnálatos módon semmi nem hozta meg azt az eredményt, amit vártam. Erősen kétlem, hogy néhány személyes konzultáció bármivel is különb végkimenetellel zárulna. ─ amivel természetesen nem Dr. Xavier szakterületén mutatott kompetenciáját kívánom kétségbe vonni, vagy épp Vadóc szavát, hiszen elhiszem, hogy több, a mentorálása alatt cseperedő tanulónak nyújtott olyan segítséget, amelyben, a helyzetükből fakadóan, korábban nem reménykedtek, csupán arra próbálok meg rávilágítani, hogy esetemben némileg komplexebb probléma áll fenn a puszta képességhasználatnál, vagy akár annak intenzitási, s vele, a veszélyességi mértékénél.
- Itt többről van szó annál, hogy a Másikhoz mekkora fizikai erő társul. ─ ahogy szavaim is elárulhatják, itt arról van szó, hogy Ő pontosan az, ami. A Másik. Ő Hulk. Én pedig én vagyok. Most én tartok kézben mindent, de van, amikor ez nem így van. És sajnos akadnak olyan természetbeli vonások, bizonyos behaviorális mechanizmusok, melyek, úgy hiszem, sosem fognak megváltozni. Úgy tartom, én magam, illetve, Ő is ebbe a halmazba estünk még valamikor régen.
Arra viszont felettébb kíváncsi lennék, mit értett pontosan az alatt, hogy Dr. Xavier rajta is sokat segített, de van egy olyan érzésem, ezzel is átlépném a korábban már tisztán felállított határt, így ettől inkább eltekintek.
- Ezzel alapvetően még egyet is értenék, de amikor legutóbb úgy ítéltem meg, hogy valami "megérne egy próbát", eléggé lelaktam Harlemet. ─ ugyan az említett incidens történetesen nem egyedül rajtam múlott, a pusztítás még pusztítás marad. Nem mellesleg, roppant erős dé ja vu érzésem támadt. Amikor legutóbb pontosan ugyanezt az indkoklást hoztam fel valaki másnak, New York városát támadás érte. Nagyon remélem, hogy az iménti megszólalásommal nem valami hasonló szituációt vetítettem épp előre. Szerintem globális szinten bőven elegendő jutott mindenkinek a pánikból egy életre még egy csapás nélkül is.
- A jelek arra utalnak, hogy erre a kérdésre talán Gambit szolgálhat a legtöbb válasszal. ─ ha csak abból indulunk ki, hogy tudott ennek a létesítménynek a pontos lokációjáról, és vele a titkos helységről is, az ő kezében már bőven több, és biztosabb információ összpontosul arról, milyen célt szolgálhatott ez a hely vagy az ide köthető, hátrhagyott, elfeledett eszköz.
- Nem tudom, ismertek-e olyat, aki el tud végezni ilyen vizsgálatot, de érdemes lehet ujjlenyomatok után is vizsgálódni rajta. Mivel akár régóta is itt heverhet, nem garantált az eredmény, de még az is lehet, hogy segíthet találni valamit arról a rejtélyes "Nate" nevezetű illetőről. ─ de ez csak egy tipp, nem szeretném megmondani neki, miként végezze a keresést, pláne, hogy korábban már utaltam rá, magam sem vagyok egy detektív.
- Olybá tűnik. ─ bólintok, mintegy ténymegállapítva. Noha tudom, hogy valami vigasztalóval illene előrukkolnom, de félek, a repertoárom elszomorítóan szegényes ezen a téren. Is.
- Igazán nincs mit, sajnálom, hogy nem tehetek többet! ─ ajánlok fel egy támasznak szánt, de vélhetően meglehetősen kesernyésre sikerülő mosolyt. szeretném azzal nyugtatni a lelkiismeretemet, hogy legalább nem rontottam a helyzeten és már ezáltal többet tettem, de az igazság az, hogy ha nem eredek a fiatal férfi nyomába, vélhetően találkozhattak volna. Szóval kárt még bannerként is épp eleget sikerült okoznom.
- Nem, köszönöm, azt a világot én már magam mögött hagytam. ─ akármilyen lehangolóan veszi ez ki magát. Viszont amíg kezeimet tördelve agytekervényeim között kutakodok, legalább egy használható ötletre sikerül rátalálnom:
- De, mivel én valószínűleg úgyis itt leszek még egy darabig, ha gondolod, elérhetőséget cserélhetünk. Úgy legalább azonnal tudnék üzenni, ha a barátod valami miatt újra felbukkanna ezen a környéken. ─ ami gondolom, nem azért történne meg, mert megtetszett neki a kanadai klíma, de ha mégis sor kerülne rá, Vadóc tudhatna róla először. A semminél, és a totális elzárkózásnál több.
Talán. Remélem.