Érdeklődve várom válaszát az emlegetetettel kapcsolatban, csak egy pillanatra vonom fel szemöldökömet a habozásra, majd a tényre, hogy inkább kérdés, mintsem szimpla felelet volt válasza. Tehát még Winnie sem volt biztos az illető bekategorizálásával kapcsolatban. Nem akartam megnehezíteni a helyzetét, így nem kérdőjeleztem meg a „mentor (?)” szerepkört.
– Ich verstehe. Örülök, hogy találtál valakit, aki segít neked. Úgy hangzik, hogy fontos szerepet játszik az életedben. Mindig is azt akartam, hogy megtaláljátok a saját utatokat és saját helyeteket a világban. Mármint te és a Kvartett többi tagja. Jó hallani, hogy van, aki segít neked ebben, még ha az nem is én vagyok – azt hiszem mindenkinek szüksége van egy mentorra az élet különböző szakaszaiban. – Egyszer majd szívesen megismerném – tettem hozzá habozás nélkül.
– Weißt du, ich vermisse die alten Zeiten sehr – bukott ki belőlem elmerengve. – A Kvartett nem egy csapat nélküled. Nem mondják ki, de nekik is hiányzol. Látom rajtuk. Egyébként én is rengeteget tanultam tőletek, amikor a mentorotok lehettem és hálás vagyok minden közösen töltött percért. Remélem, hogy azért a hasznodra válnak, amit az X-Mennél sajátítottál el – igyekeztem nem túlságosan elveszni a nosztalgia hullámaiban. Sodrásuk erősebbnek bizonyult, mint amire számítottam. Elsősorban Winninek szerettem volna örülni, hogy épségben volt és elboldogult az életben, ráadásul egy támogató személyt is talált, aki egyengette az útját.
Sokakban számos kérdés merült fel, amikor arról a másik világról beszéltem. Pedig, ha tudnák, hogy mennyire nehéz szavakba önteni! Nem lehetett igazán visszaadni milyen volt, ott kellett lenni, át kellett élni. Hirtelenjében azt se tudtam, hogy hol kezdjem a válaszadást.
– Sosem gondolkoztam el azon mi lehet ennek a hátterében. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy abban a dimenzióban mások a fizikai követelmények. Mint azt, hogy oxigén van az űrben és természetesen lehet ott is lélegezni, vagy hogy élhető a hőmérséklet. De például a gravitációt a hajó generálta egy erre alkalmas technológiával. Emiatt, ha túlságosan eltávolodtál a bárkától, akkor ugyanúgy súlytalanná váltál és nem volt, ami a földön tartson, miként a miáltalunk ismert világűrben – részleteztem ki a dimenzió sajátosságait.
– És igen, rájuk gondoltam. Nos, mit is mondhatnék? Az élet az űrben, hogy is mondjam, igen hektikus volt. Tudod, az anyaság soha nem egyszerű, különösen, ha az ember fiai Bamf-ok – megjátszott gondterheltséggel fogtam meg a fejemet. Életünk legnagyobb alakítása Tommyval, amiért mindenki úgy gondolja, hogy valóban a gyermekeink.
Nem sikerült sokáig játszanom az anya szerepét, a nevetés csiklandozta oldalamat, végül pedig ki is tört belőlem.
– Ezek a kis rosszcsontok gyakorlatilag helyi lakók voltak. Ők találtak meg, amikor odakeveredtem. Azonnal kötődni kezdtünk egymáshoz, hiszen tényleg olyan, mintha egymás tükörképei lennék. Nézz rá, tiszta anyja! – gesztikuláltam Bruno felé. Tagadhatatlan volt a hasonlóság! – Egyedüli szülőként szükségem volt segítségre. Tommy volt az, akivel nem csak hasonló véletlenből kötöttünk ki egyazon világban, de ugyanúgy igényelte a társaságot és kereste a kiutat. A világ leggyorsabb embere pedig kiváló apa figura az élénk Bamf-ok számára – adtam választ végül a szülőséget illetően. Ami a lényeg volt belőle, hogy mi annak tartottuk magunkat.
– Versteh mich nicht falsch – szúrtam közbe a hirtelen beállt csendbe. – Szerettem volna veled találkozni. Tudakozódtam is afelől, hogy merre lehetsz. Beismerem, hogy nem kaptam túl jó távpontokat se a Proftól, sem pedig a Kvartett tagjaitól. Örülök, hogy végül így alakult a mostani teleportálásom, mindössze nem így képzeltem el a viszontlátást. Tudod, kinőtem már azt, hogy engedély nélkül mások hálószobájába bamfoljak – fiatal tiniként sok hajszárító és fésű koppant rajtam, mielőtt megtanultam, hogy nem illik. Hálás lehetek, amiért Winnie nem így köszöntött, hiszen ki tudja éppen mit ragadt volna elő a zsebéből.
– Kétségem se fér hozzá, hogy így lesz – arcomra kúszott mosollyal jeleztem, hogy hiszek neki. Már most is szemtanúja lehettem Bruno jótartásnak. – De azért igyekezzetek kiegyensúlyozott diétán élni. A Bamfok eléggé kibírhatatlanná válnak, ha túl sok cukrot kapnak – mondtam tapasztaltan. Tommy nélkül sose verbuváltuk volna össze őket, amikor a másik világ édességeivel tele ették magukat. A szélrózsa minden irányába teleportáltak akkor a bélpoklosok!
Freddy szembesített a valósággal, hogy földrajzilag mégis hol vagyunk. Én balga pedig szinte elhittem, hogy most is Európában tartózkodom! Szerencsére a sokkon és az enyhe kimerültségen kívül más bajom nem volt. A meglepettséget leszámítva, melyet Winnie fokozott a kipakolt cókmókokkal. Egészen mesébe illő volt. Készségesen követem a rögtönzött szobapiknikhez. És még azt hittem, hogy a svédasztal a menő.
– Alkuképes vagyok, de én kérdeztem előbb – átvettem a felkínált szendvicset. – Danke schön – háláltam meg a kiszolgálást, mielőtt falatozni kezdtem.
Lágy mosollyal hallgattam, amikor mesélni kezdett. Megértő pillantást küldtem felé, ahogy az álmatlanságáról beszélt.
– Nein, szerintem nem vall rád, hogy csak úgy lelépj ok nélkül, különösen nem hirtelen. Mindig is azt láttam benned, hogy törődsz másokkal. De néha mindannyiunknak szüksége van egy kis időre és térre, hogy rendezzük a gondolatainkat. Nem hiszem, hogy baj lenne ezzel, néha mindannyian összezavarodunk – félbe szakítva az evést, gyöngéd hangon válaszoltam.
A limonádés pohárra Bruno azonnal rávetette magát, mintha csak a neve szerepelne rajta. Winnie itallal kapcsolatos kérdésére elgondolkodtam. Nem hibáztattam azért, mert terelt.
– Egy kávét meg köszönök, forrócsokival keverve – nem szerettem az ital keserű ízét. Ezért mindig a csokoládé édes ízével nyomtam el vele.
– Értem, hogy miért érezted úgy, hogy el kell menned – lenyeltem a számban lévő falatot, mielőtt reagáltam volna. – A lelkiismeret-furdalás kemény dolog, és néha arra késztet minket, hogy meneküljünk. Viszont ne legyél ilyen szigorú magadhoz. Hidd el, hogy egy ilyen landolást Rozsomákon kívül senki sem tudott volna profin kezelni! – mutattam rá erre a tényre. – A Danger Raumban történteket nehéz lehet feldolgozni, különösen, ha úgy érzed, hogy cserbenhagytad magadat vagy másokat. De a lényeg az, hogy tanulj belőle és lépj tovább. Nem te vagy az egyetlen, aki hibázik. Mindannyian követünk el hibákat, és ez nem változtatja meg, hogy mennyire értékes vagy – szerettem volna, ha Winnie gondolatai megváltoznának a visszatérésről. Tisztában vagyok vele, hogy egy traumát nehéz megváltoztatni, idő kell hozzá. Azonban, ha az első lépéseket sosem tesszük meg, talán örökre magával cipeli ezt a terhet.
– Szerintem az, hogy élve kijutottatok, több mint elismerésre méltó. Egy vizsgaszituáció jóval egyszerűbb, mint a szoba védelmi rendszerével szembenézni. Es tut mir leid, hogy nem voltam ott, hogy segítsek – ezt a Kvartett többi tagjának is elmondtam már. Rossz volt hallani, amiért ennyire mély nyomott hagyott bennük a visszatérés.
– Mindenkinek lehetnek nehéz időszakai, amikor nem úgy viselkedünk, ahogyan általában tennénk – szelíden fűztem hozzá. – Azt hiszem Prof is ilyen helyzetben van. Tudom, hogy az ígérete fontos volt és csalódást okozhatott, amiért nem teljesült. De emlékezz, hogy mindenkinek vannak korlátai, még a Profnak is – szomorkásan pillantottam magam elé. Ezt még nekem is nehéz volt elfogadnom, hiszen annyira nagyhatalmúnak gondoljuk. Igazából alig ismertem rá a Profra, amikor visszatértem, mint akit kicseréltek. Sajnáltam, hogy Winnie szülei kérdését ennyire elhanyagolta. A helyében azt hiszem én is a rokonomhoz mentem volna.  
– Az, hogy a bácsikádhoz fordultál, majd pedig Caldival találkoztál, talán nem véletlen volt. Talán szükséged volt arra, hogy egy kicsit új környezetben legyél. Viszont a vibránium elég komoly dolog, remélem, hogy nem lesz belőle problémád. A bűvészsegédként való munkád pedig érdekes tapasztalat lehetett! Nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezzük, de néha éppen az ilyen váratlan helyzetek vezetnek a legnagyobb felfedezésekhez. Egyébként tanultál tőle bűvésztrükköket is? – érdeklődtem.
Lopva aggodalmasan vizslattam rá a kávém mögül. Feltűnt, hogy egyszerűen kikerülte a kérdésemet, ami arra vonatkozott, hogy érzi magát itt. Aggodalmat keltett bennem, viszont nem szándékoztam lerohanni. Winnienél az sosem jelentett megoldást. Finoman terveztem adagolni segítő szándékomat.
– Hát… – most én pillantottam fel a mennyezetre. Tekintetem megakadt az ötletes dekoráción. Kicsit azt a világot juttatta eszembe, ahol hét évet eltöltöttem. Ami nekem mindössze csak kettőnek tűnt. Visszakalandoztam az emlékekkel ívelt folyóra, elhajóztam rajta pár percig.
– Igazából szinte azt, amit X-Menként. A bárkával olyanokon segítettünk, akik bajban voltak. Például űrkalózokkal is csatáztunk – mímeltem láthatatlan vívást képzeletbeli karddal Brunoval, ki vevő volt demonstrálni az ottani mindennapjainkat. – Igazi kardokkal! Akkor delegációkat kísértünk, azt egyikünk sem kimondottan élvezte. No meg árut szállítottunk. Amikor ilyen munkát vállaltunk, gyakran mi is kaptunk a termékekből. Néha kényszerből, mert a Bamfok beledézsmáltak. A visszatérés pedig hihetetlen volt, nem számítottunk arra, hogy a Miazma idevezet. Odaát mindenki kerülte ezeket a jelenségeket, rendszeresen óvá intettek minket. Ha tudtam volna korábban, hogy ez jelenti a hazautat, akkor előbb belevezetek egybe – kérdése szerint készségesen meséltem arról a világról.
– A változás viszont… sokkoló volt. Örültem, hogy újra itt vagyok, de minden annyira más. Mintha nem is hazatértem volna. Számomra csak két év telt el odaát, nem hét. Meg a felelősségem is eltért az ittenitől. Igazából hamarabb beleszoktam az új rutinba, mint azt gondoltam volna. Annyira hazavágyódtam, hogy észre sem vettem, hogy élvezek kalózok ellen küzdeni és az űr „tengerén” hajózni – most én bújtam a csend mögé. Lassan rágtam el a szendvics végét.
– Beismerem, hogy jelenleg még nem igazán. Biztosan csak idő kérdése… Egyelőre még nem is bíztak rám nagyobb volumenű feladatokat a nagy kihagyás miatt. A mostani bevetésen is egyértelmű, hogy még nem szoktuk meg egymást újra a csapattal. Pixie egyébként is betölti mindazt, amit én tudtam egykor – vontam meg a vállaim a vallomásom közben.
Nem szívesen mutattam ki a gondjaimat, de valahol jól esett beszélni erről. Meg példát is szerettem volna mutatni ezzel Winnienek, hogy ne szégyelljen ő sem beszélni a gyöngeségeiről. Azt akartam, hogy lássa, én még mindig ugyanaz a senior vagyok, akihez bármikor fordulhat.
– És neked mik a terveid hosszútávon? Hogy érzed, megtaláltad itt a számításaidat? – kérdeztem rá. – Ugye tudod, ha segítségre van szükséged, hozzám mindig fordulhatsz? – igyekeztem szavakkal is kimutatni támogatásomat. Majd pedig tettekkel is próbálkoztam: – Meg van kedved számot cserélni? Új a telefonom, de örülnénk, ha tartanánk a kapcsolatot. Ez biztosabban célba ér, mint egy levél.  
   

Arcomon átszaladt a döbbenet, de nem hárítottam el az érzelmektől túlfűtött ölelését. Nem ő volt az egyetlen, aki a viszontlátásom alkalmából ekképpen fogadott, lelkemet így is boldogíttatta ez az üdvözlés. Barátságosan viszonoztam a gesztust, és türelmesen megvártam, hogy lenyugodjon, hogy realizálja valósággal van dolga nem pedig délibábbal. Alkalmasint számomra is nehéz volt elhinnem, a tényt, hogy valóban itthon vagyok és nem álmodom.
Csak akkor engedtem el, amikor érzékeltem, hogy távolodni szeretne. Csendesen fürkészem az alakját, némán hallgattam a lassan szavakba foglalt feleletét, amely enyhe aggodalmat ébresztett bennem. Gondosan elrejtem magamban ezt az érzést és nem tettem szóvá. Még nem. Helyette így is akadtak további kérdések, amik megválaszolásra vártak.
– Szóval Bayvilleben – ismételtem el, lassan bólintva egyet, mint aki tudja merre is van. Pedig valójában elég középszerű a földrajz tudásom, emiatt semmit sem mondott számomra a hely. Azonban gyanítottam, hogy nem csak Kansas-től, de Svédországtól is távol voltam.
Lokációval kapcsolatos kérdésemet egyelőre félretettem a polcon és inkább Winnievel kapcsolatban próbáltam felmérni a helyzetet. Határozottan nem festett úgy, mint aki valóban jól van. Tudom, mivel hasonló szerepet alakítottam én is.
– Wer ist Caldi? – szemöldökeim közelebb kúsztak egymáshoz, érdeklődve vártam a kifejtést. Mindenesetre egy fokkal megnyugtatóbb volt hallani, hogy már nem bácsikájával tengeti mindennapjait. Habár rokonok voltak, az a figura távol ált egy gondos, odafigyelő családtagtól.
Winifred számos kérdéssel rukkolt elő, olyanokkal, amiket nem győztem sorra megválaszolni minden régi ismerősnek, akivel újra találkoztam. A helyükben én is hasonló kérdéssorokon galoppoznék végig. Mély levegőt vettem, majd szelíd mosollyal tekintettem rá.
– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem hallottál rólam. Egy másik dimenzióban voltam, egy olyan helyen, ahonnan nem tudtam visszatérni, amíg nem találtam meg annak módját. Valójában a visszatértem is egy véletlen egybeesésnek volt köszönhető. Abban a világban „Miazmáknak” nevezett jelenségen keresztül kerültem vissza nyolcad magammal és egy törött bárkával. Utólag szembesültünk azzal, hogy ezek az űrbéli jelenségek valójában portálok más világokba – finoman merültem el a részletekben, mert tartottam attól, hogy túl kusza lenne minden apró-cseprő információt kifejteni.
– Teóriák szerint a csettintés miatt kerülhettem oda. Ugyanis olyan erőket mozgatott meg az az egész világra kiterjedő hatás, hogy könnyedén megbolondíthatta a dimenziót, melyen teleportálásom során keresztülhaladok. Emiatt nyithatott máshol ajtót a képességem. És az a világ, miként említettem, nagyon eltért a miénktől. Ott az űrben lehetett utazni, valódi bárkákkal. A napjaim nagy részét pedig azzal töltöttem, hogy megpróbáljak visszajutni hozzátok – lassan megráztam a fejemet, hogy eloszlassam a múlt nehézségeit.
– A leveledet sajnos nem kaptam meg – folytattam enyhe tanácstalansággal. – De tudnod kell, hogy sokat gondoltam rád és mindenkire. Alig egy hónapja sikerült visszatérnem és azóta próbálom összerakni az életemet és felvenni a kapcsolatot a régi barátokkal – válaszomon ott csüngött a bűntudat, melyet amiatt éreztem, hogy nem tudtam kapcsolatban maradni az egykori ismerősökkel.
– Ami pedig az ittlétemet illeti… Nos, azt hiszem egy kis teleportálási incidens miatt juthattam ide, éppenséggel Bruno révén. Valójában Svédországban voltam az X-Mennel egy bevetésen. Ránk támadtak, veszélyben voltam, csak el akartam tűnni onnan – ismertem be töredelmesen. Nem volt fenomenális érzés Winnie orrára kötnöm megfutamodásomat. Pixie bizonyára továbbra is ott volt a többiek mellett, rá lehetett számítani. Az én jelenlétem mindegynek tűnt. Legalábbis nem siették el a többiek, hogy felvegyék velem a kapcsolatot a kommunikátoron keresztül. Szóval igazán ráérhettem én is.
– Noha nem terveztem, úgy fest a sors azt akarta, hogy találkozzunk – tekintetem találkozott Freddyével. Szemeimből tükröződött az őszinte sajnálat, amiért a szándékos látogatástól távol álltam, de közben az újra látás öröme is helyet kapott benne.
Csodálatra méltó volt, hogy mennyire kitartott Bruno mellett. Elképzelni sem tudtam, hogy találkozhattak. Bár ismerve Winifred kleptomániára való hajlamát, azon sem lepődtem volna meg, ha futólag zsebre tette volna, viszont Bruno annál öntörvényűbb volt. Ráadásul szeretett a legváratlanabb helyeken feltűnni. Ezért sem kételkedtem Winnie szavaiban.
– Szülők legnagyobb szégyenére nem tudtam, hogy Bruno kámforrá vált. Emiatt nem is kerestem őt, és nem is tervezem elvinni. A Bamfoknak meg van a maguk akarata, nem szoktam korlátozni őket a döntéshozásban, mindaddig, míg nem ártanak senkinek. Ha akarna, úgy is elteleportálna. Viszont úgy látom, hogy Bruno igazán megkedvelhetett téged – pillantottam a szóban forgóra, ki vidáman falta a csokoládét.
– Also sind wir in Amerika? – tettem fel habozva a kérdést. Megrökönyödtem a ténytől, hogy itt vagyunk a Prof létesítményétől valójában nem is olyan messze. – Ez azt jelenti, hogy kontinenseken át kerültem ide? – orrom alatt motyogva töprengtem.
Lerogytam törökülésbe a földre. Ez némiképp megmagyarázta miért éreztem úgy, hogy minden energia tovaillant belőlem. Még sosem utaztam ekkora távolságot a képességemmel…
– Entschuldige, amiért ennyi ideig távol voltam. A kvartett… a többiek mesélték, hogy mennyire bonyodalmas volt a visszatértetek – emeltem arcom ismét Winnire, miközben feltápászkodtam. – Mesélj, mi történt veled az elmúlt években? Miért hagytad ott valójában az X-Ment? És a legfontosabb, tényleg jól érzed magad itt? – léptem közelebb hozzá.
   

A Svéd Szilícium-völgyben gyanús technológiai eseményeket véltünk felfedezni, amit komoly osztások-szorzások eredményeként a HYDRA-hoz kötöttek a többiek. Állítólag arról voltak most híresek mutánskörökben, hogy begyűjtésünkre, avagy likvidálásunkra kreáltak veszélyes gépeket.
Eredetileg körbe szimatolni mentünk, de a rutin X-men nyomozófeladat végül – egyáltalán nem meglepő módon – összetűzésbe torkollott. Azért drámaoktatóként igyekeztem a ránk uszított mutánsokat vadászó bádogdobozok felbukkanásán őszintén meglepődni.
Sajnos több szőrszálam meggörbült a csata alatt, mint azt szerettem volna. A többiekhez képest így is szerencsésen jöttem ki. Szóval míg a többiek a Feketerigóban álltak sorba a kötszerért, én Mirabel közreműködésével mértem fel a környéket. (Bár győztesen jöttünk ki a csatából, nem voltunk biztosak abban, hogy nem követtek-e minket.)
Sietősen akartam végezni. Nem csak azért, hogy bebizonyítsam noha Pixie gyakorlottabb és lehet távolabb tud Bamfolni, mint én, ettől még én vagyok hatékonyabb... Hanem mert kezdett szindrómám kialakulni Stockholmtól.
Őszintén vágytam már haza. Főleg azután, hogy Tommy néhány napja random beszaladt arról tájékoztatni, hogy igazán remek partikról maradok le távollétem alatt! Arról nem is beszélve, hogy alig tértem vissza az űrbéli nyílt vizekről, máris viselnem kellett a régi uniformist, az új, talán jobb álcázóórát és közben még nem egészen dolgoztam fel a változásokat. Mégis ezt a régi szerepet kellett magamra öltenem, miközben már semmi sem volt olyan, amilyen régen, és talán ez volt a legfárasztóbb, amit valaha alakítanom kellett.
Az adóvevőből hallottam Küklopsz hangját, mely visszatérített a valóságba, utasítás szerint a Feketerigó fedélzetén gyülekeztünk. Már éppen visszaindultam volna, csak a miheztartás végett, mielőtt Pixie előbb érne oda. De egy újabb olyan különös robot arcába sikerült beletelportálnom.
Pont, amitől tartottunk!


A lövedékétől különösebb összpontosítás nélkül BAMF-oltam el. Az eredeti terv szerint Mirabelhez szerettem volna érkezni, ehelyett viszont megmagyarázhatatlanul tovább tartott az utazásom néhány másodperccel, mint amire számítottam. A végeredmény pedig még inkább döbbenetes volt.
– Oh mein lieber Gott, wo bin ich? – gördült le ajkaimról a tanácstalanság.
Kóros kimerültséget éreztem. Biztos voltam benne, hogy nem a Feketerigón vagyok, ráadásul a színes szoba egyetlen szeglete sem volt ismerős. Abban sem voltam biztos, hogy még mindig Svédországban vagyok. Miután akárhol is lehettem, ezért próbáltam azt az átkozott okosórát működésre bírni. Révén senki sem repesne az örömtől, ha a hálószobájában felbukkan egy nagy, kék, szőrös ördög.
– Entschuldigung, becsület szavamra, hogy békés szándékkal érkeztem – fordultam a csattanás irányába.
Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor az óra halkan pittyent egyet, majd lassan elfedte bundámat a hologram. Mentegetőzve emeltem kezeimet a magasba, ujjaim három felé ágaztak. Ezzel kívántam tanúsítani, hogy valóban ártalmatlan vagyok.
Hunyorogva koncentráltam az ismerős hang felé, ahonnan a nevemet véltem hallani.
– Hä, Winifred? – kérdeztem vissza, de addigra már biztos voltam benne, hogy az ő hangját hallottam. BAMF helyett elé ugrottam, hogy felsegítsem. Úgy éreztem magamat, mint aki mérföldeket tett meg teleportálással és kifogyott a kurázsim.
Hihetetlen volt, a teleportálás, az érkezés és Freddy jelenléte.
– Mit keresel itt? – őszinte csodálkozással tettem fel neki a kérdést, miközben felhúztam a földről. – Jól vagy? – tapogattam meg az arcát, majd a karjait. Általánosságban is érdekelt hogyléte nem csak az esés utáni helyzetfelmérés volt. – Azt hallottam, hogy kiléptél az X-Menből és a maffiához, vagy a Testvériséghez csatlakoztál – homlokomat ráncoltam, ahogy felidéztem a két forgatókönyvet. Ki tudja éppen melyiket játszotta Winnie? Bíztam benne, hogy beavat a kulisszatitkokba.  
– Bruno? – hitetlenkedve meredtem a kis Bamfra, ki mindeközben Freddy vállára teleportált. Álmosan dörzsölgette a szemeit, mintha teljesen természetes lenne ittléte.
– Pärdon, mit kerestek itt? Hol vagyunk? Toto, ich habe das Gefühl, wir sind nicht mehr in Kansas!