Szülők:  -  Édesapja Huxian, a kínai róka halhatatlan
                - Édesanyja Inari, a japán róka istennő
Szüleitől megörökölte a halhatatlanságot. Azonban nem legyőzhetetlen. Tudja ugyan regenerálni magát a szervezete, ám nem azonnal. Idő kell, hogy ő is felépüljön a különböző sérüléseiből. Emellett fájdalmat is ugyanúgy érez, mint bárki más. Harcképtelenné tehető, mint bárki más, épp csak idővel újra fel tud gyógyulni.
Emberi alakjában vöröses hajjal büszkélkedhet, nemtől függetlenül. Szemei élénk borostyán barnák, szinte sárgán tudnak felizzani.  Ámbár nem ritkán változtatja át a hajszínét és a szemei színét is feketére, vagy sötét barnára. Még az Ázsiában töltött évszázadok alatt szokott rá erre a változtatással, hisz vörös hajjal, és borostyán barna (izzó róka) szemekkel eléggé feltűnő jelenség lett volna. Mind férfi, mind női alakjában viszonylag magasnak számít.
Yoko nem ember, így az emberi morált sem feltétlenül úgy értelmezi, mint a többiek. Hazug és tolvaj, ámbár egy sajátságos becsület kódexe neki is van. Azokat, akiket magához tartozónak tekint, akik az ő köreihez tartoznak, erején felül képes védelmezni.  Ami nem menti fel őket attól, hogy (az esetükben ártatlan) csínytevéseinek az áldozataivá váljanak...

Képesség: Tisztavérű kilencfarkú rókaszellemként, azok képességeivel rendelkezik. Emellett fegyver forgató, és onmyouji.
- Róka mágia:  -> Alakváltás: Képes a részleges vagy teljes alakváltásra. Nem csak élőlények alakját tudja magára ölteni, de tárgyakét is. Azonban, ha túlságosan megsérül, vagy elhasználja a saját energiáját, visszavált a legkönnyebben fenntartható formájára, a kis vörös róka alakjába.
Csak fiziológiát tud másolni. Emlékeket, különleges képességeket nem. (Pl. ha egy ázsiai sárkány alakját venné fel, csak a földön tudna kúszni, mert nekik a fiziológiájuk nem alkalmas a levegőbe emelkedésre)              
                                               -> Illúziók: Képes magas szintű illúziók létrehozására, azonban ha valaki vele megegyező, vagy nála erősebb mentális pajzzsal és/vagy mentál képességekkel rendelkezik, az a személy átláthat az illúzióin. Továbbá a gépek ellen teljes mértékben hatástalanok. Kamerával nem lehet felvenni Yoko semmilyen illúzióját.
                                               -> Életerő elszívás: A kitsunék képesek mások életerejének az elszívására fizikai kontaktussal. Azonban, ha valakinek teljesen elszívná Yoko az életerejét, annak a lelkét is magába fogadná. A lelkek elfogyasztása rosszabb hatással lenne rá, mint a legerősebb drog. Yoko számára a lélek erősen addiktív, és minél több lelket kebelezne be, annál inkább elveszítené magát a függőségébe.
                                               -> Rókatűz: Yoko képes kis tűzgömböket létrehozni. Ezek a tüzecskék legfeljebb másodfokú égési sérüléseket tudnának okozni egy embernek.
                -Harcművészet: Yoko tökélyre fejlesztette mind a pusztakezes, mind a fegyveres harcművészetét. Előnyben részesíti azonban, ha küzdeni kell, a fegyverforgatást. Rókaként tisztában van vele, hogy nem ő a legerősebb fizikumú lény, ezért a kezdetektől fogva szívesebben támaszkodott fegyver segítségére. Egy átlagembernél erősebb, gyorsabb, és sokkal jobbak az érzékszervei.  Azonban az emberfeletti, vagy mutáns lényekkel szemben, már ez az előnye koránt sem bizonyos!
Fegyverek közül, elsődleges választása a katana, majd a naginata, ám alapvetően rajong a pengékért, szúró-vágó fegyverekért, de a tompa, ütő fegyvernemet sem veti meg. A lőfegyverekhez, és a nagyon modern fegyver fajtákhoz nem ért.
                                               -> Van neki két kardja, már gyermekkora óta. A két kézfejébe tanyázik a két katana. Az egyikük fekete, Nogitsune névre hallgat, és a fizikális síkon lévők megsebzésére szolgál. A másik fehér, Gingitsune névre hallgat, és az asztrális, ill. természetfeletti síkon lévők megsebzésére szolgál. Mivel Yoko testében laknak, a kisróka meg tudja idézni őket a kezébe, illetve mivel teljesen átjárta már a két fegyvert az ereje, tudja a fegyver formáját bizonyos szinten alakítani. Ám mindig pengénél kell, hogy maradjon.
Emellett érdekesség még, hogy fegyverek terén, extrán ragadós tud lenni a kis róka mancsa.
                -Onmyodo: Japán misztikus művészetek. Előnye, hogy igen sok oldalú, mint pl.: a talizmánok készítése, és használata, shikigamik idézése, vagy épp kekkaik felállítása. Azonban egy onmyoujinak idő kell, hogy elő tudjon készülni, így ez a tudomány hatásosabb harcba és csatába, mint egy párbajban, ahol sokszor pillanatokon múlik élet és halál.

Belém mart a hideg, ahogy leszálltunk a repülőről, mégis megkönnyebbültem. Szó, mi szó, elég rémisztő gondolat volt, hogy egy olyan, emberek által készített fém madárral tettünk meg ekkora távot, ami egy valamire való szárnycsapást nem volt képes produkálni!  Azonban most végre szilárd talaj volt a lábam alatt, és innentől kezdve nem volt mást dolgom, mint sodródni a tömeggel.
Fogalmam sem volt, hogy merre is tartok. Annyit tudtam, hogy New York-ba érkeztem, annak is a nemzetközi repterére. Szerencsémre az út alatt megismerkedtem egy kínai csoporttal, akik vállalták, hogy elkísérnek a Manhattani Kínai Negyedbe. Nem gyanakodtak semmire, hisz egy pirospozsgás, kerekded arcú, szemüveges kínai fiú alakjában utaztam épp. Lelkesen fogtak közre most is, és csiviteltek, csak az ég tudja, hogy épp miről. Már a gépen feladtam, hogy megértsek mindenkit, annak ellenére, hogy anya, esetemben pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy „apanyelvem” volt. Így eshetett meg, hogy amikor a kör alakú, aulaszerű teremben megálltak, magam is megtorpanva követtem a tekintetemmel a pillantásaikat. Fent, egy hatalmas kivetítőn, épp a világ híreit, azok közül is a Nagasaki-n történt robbanást mutatták. Pont időben ámultam el azon, hogy az oly sokszor elsütött „terrorista támadásra, vagy gázszivárgásra gyanakszanak a szakértők, de biztosat még senki nem tudott mondani az ügyben”  magyarázattal intézték el az esetet. Őszinte reményeim szerint, a jelenlévők közül csak én ismertem a tényleges valóságot, ami csak a robbanás tényében egyezett a mélyen tisztelt publikum elé tárt elméletekkel.
Az igazság, ahogy az lenni szokott, ennél jóval egyszerűbb volt.  Tudniillik néhány, magát igen csak okosnak tartó, és az emberek között hatalommal bíró halandó arra a következtetésre jutott, hogy bölcs dolog elrabolni egy magamfajta vén rókát.
Az ominózus alkonyatkor mit sem sejtve, céltalanul portyáztam Kyoto utcáin, amikor egyszerre csak halk pukkanás hallatszódott és eldőltem, mint egy faszent. A bódult állapotomban is megértettem, a körém gyűlő, felelőtlenül karattyolókat, hogy valami mutáns embernek gondoltak. Mire magamhoz tértem, rejtélyes nyakörvvel a nyakam körül, jó pár hasonló sorsú, igen csak meggyötört alakkal egyetembe, nos szégyen bevallani, de a tiszteletre méltó korom ellenére is elöntötte az agyamat a kulimász. Szabad róka volnék, utáltam minden fajta megkötést, vagy megbéklyózást! Ehhez képest, lánccal kötöttek ki minket a padlózathoz, mint valami kicsapott kutyákat!  Ráadásul felettébb illetlen dolog volt mindenféle méreggel telepumpálni másnak a testét, annak az explicit engedélye nélkül! Egy szó, mint száz, jegesen izzó lávaként járta át az egész lényemet a düh. Fagyos figyelemmel mértem fel a helyzetet. A béklyók, úgy tűnt, megbetegítették a többieket, hát egyből magam is szörnyű gyengeséget színleltem. Főleg, hogy áramütéssel igyekeztek a fogva tartóink, a szökés gondolatát is kinevelni belőlünk.
Ezek fényében, nem volt egyelőre más dolgom, mint várni. Szerencsére a cserkésző rókák türelmesek. Hetek, talán hónapok is teltek el így, látszólag összetörten és meghunyászkodva. Majd az egyik börtönőrünk hibát vétett. Levette a bilincseimet, hogy elszállítson valamerre. Időről időre egyet közölünk elvittek, és vagy szörnyű állapotban hoztak vissza, vagy soha többet nem láttuk a szerencsétlent. Aznap végre rám került a sor! Talán az elektromos nyakörvben bízott, vagy a módszeresen kiéheztetett, és ezért legyengült állapotomban, nem tudom. Nem is volt ez lényeg. A cserkészésből végre támadásba lendülhettem. Nem próbálkoztam illúziókkal, hisz szinte égette a bőrömet a ránk irányított kamerák kereszttüze. Előttük felesleges lett volna. Helyette gyomorszájon könyököltem, úgy megrendezve az egészet, mintha véletlen, pont a gyengeségem miatt botlottam volna el, majd ahogy próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, lágyékon térdeltem. Végül csak elterültem, kirúgva ezzel az ő lábát is maga alól. Ahogy egymásra zuhantunk, szakavatott kézzel, villámgyorsan kizsebeltem. Eltulajdonítottam észrevétlen az elektromos beléptetőjét, na meg a mágneses kulcsát a béklyóinknak.  Tökéletesen megérte, még a kapott pofonok ellenére is, hisz néhány szemfüles rabtársam felé el tudtam így ejteni a szerzeményem rájuk tartozó részét. Mire a fogva tartónk realizálta újabb bakiját, már késő volt. Az erősebb rabtársaim megszabadultak a kötelékeiktől, meg attól a bigyótól is, ami megbetegítette őket. És újul erővel, bosszúra szomjasan vették át tőlem a stafétát. Sejtettem, hogy másodperceken belül holmi biztonsági óvintézkedések fognak életbe lépni. Talán lezárják az épületet, vagy a nyakunkra küldik az egész helyőrséget, nem tudtam biztosan, pont mivel is készültek. Az tény volt, hogy tényleg nem volt erőm megküzdeni egy kész regimenttel egyedül, de erre nem is volt szükség. Noha nem ismertük egymást a rabtársaimmal, de jelenleg közös volt a célunk. Kiszabadulni erről az átkozott helyről. Így bíztam abban, hogy nekem csak a szikrát kell megadnom, és belobban majd a láng! Arra nem számoltam, hogy szó szerint is meg fog történni… Elszabadult körülöttem a szívet gyönyörködtető káosz. A legkülönfélébb képességek repkedtek a fejem mellett jobbra-balra. Azzal, hogy nem csak magamat szabadítottam ki, hanem mindenki mást is, nem csak a tűzerőt, na meg a siker lehetőségét növeltem meg, de lássuk be, miután kijutottunk, lényegesen nehezebb ennyi lényt, mutánst újra összevadászni, mintha csak ellenem indítanak hajtóvadászatot!
Természetesen lezárták az egész épületet, kész összecsapás alakult ki köztünk, meg a helyzetet menteni próbáló őrökkel. Menet közbe történt meg a szégyenletes robbanásos baleset. Nem volt olyan hatalmas, mint lehetett volna, hisz tényleg baleset volt. Másképp lényegesen alaposabban körbe néztem volna a kincseskamrájukba. Ha már elraboltak, kellemetlenkedtek, megpofoztak, megsokkoltak, azt éreztem a minimum elvárásnak, hogy cserébe kifosszam őket!
Egy adag, eddig általam nem ismert fémet tulajdonítottam el egy labornak kinéző helyiségből, mielőtt a robbanás megtörtént volna. Utána azonban menekülőre fogtam magam is, nem vártam meg a folytatást.  Hát így kerültem ide, egy ismeretlen kontinens, még ismeretlenebb repterére. Vettem egy mély levegőt, ahogy magamat türelemre intve várakoztam az önkéntes kísérőimre. A város szaga már ide, a repülő térre is beszivárgott, hát ismerkedtem vele addig is, míg a papírjainkat, poggyászainkat ellenőrizték. Jól eső izgalommal tekintettem a jövő, és az idegen elébe.