Amikor megértettem, hogy meg kell találnom Fu-Xi kardját, valami mély és ösztönös érzés ébredt bennem. Tudtam, hogy ez a kard nem csupán egy régi fegyver, hanem valami sokkal jelentősebb. A kard hatalma legendás volt, olyan erő, amely évszázadokon keresztül fenntartotta a világok egyensúlyát. Azt mondják, hogy maga a kard is élő, és az igazság megtestesítője, amely megvédi az emberiséget a káosztól és a sötétségtől. Ha rossz kezekbe kerülne, annak katasztrofális következményei lehetnek, és a világ rendje megbomlana.
Ahogy egyre inkább belegondoltam a küldetésbe, rájöttem, hogy a kard felkutatása számomra nemcsak egy feladat, hanem egy szent kötelesség is. Éreztem magamban az ősi vérvonalam erejét, és megértettem, hogy a kard több, mint egy fegyver; az igazság és a hősiesség szimbóluma, valamint a világ iránti elkötelezettség jelképe. Fu-Xi kardja egy kapocs a múlt és a jelen között, és rajtam múlik, hogy megtaláljam, és megvédjem ezt az örökséget.
Az a gondolat, hogy valahol a világban létezik ez a hatalmas erejű tárgy, egyszerre töltött el izgatottsággal és félelemmel. Tudtam, hogy a kard megszerzése nem lesz egyszerű; olyan erők őrzik, amelyeket még fel sem foghatok. Mégis éreztem, hogy a sorsom elválaszthatatlanul összekapcsolódott ezzel a küldetéssel. Az emberiség jövője is függhet attól, hogy a kard jó kezekbe kerüljön. Nem habozhattam, mert a kard volt a kulcs nemcsak a világ, hanem a saját lelkem megmentéséhez is.
Ahogy ezek a gondolatok átjárták az elmémet, egyre inkább úgy éreztem, hogy a kard szinte hív engem. Mintha egy ősi, belső hang vezetne és irányítana ezen az úton. Fu-Xi kardja többet jelentett, mint egy egyszerű tárgy – az emberek reményét, a múlt emlékeit, és a jelen küzdelmeit jelképezte. Meg kellett találnom. Bármi is vár rám ezen az úton, szembe kell néznem vele, mert a világ sorsa múlik ezen a küldetésen.
Szükségem volt hát rég látott barátom segítségére, ki számtalan történetet mesélt már nekem erről a világról. Biztosra vettem, hogy sokkal jobban kiigazodik itt, mint én valaha fogok. Épp ezért szomorított el, hogy noha biztosra vettem, akár világokkal odébb is érezheti hívásom, nem felelt rá. Egy ideig még próbálkoztam, mielőtt elindultam volna. Ha csupán egy kis meditációra vágyom, itt is megtehetném, de túl zsúfoltnak tűnt ez a hely is ahhoz, hogy megfelelően lecsöndesíthessem az elmém.
Ahogy elmerültem gondolataimban, hirtelen megéreztem valamit. Valami gyorsan és csendben közeledett felém, olyan sebességgel, hogy szinte alig tudtam követni. A megérzéseim jelezték a jelenlétét, ahogy a levegő megváltozott körülöttem. Az aurája titokzatos volt, nem tudtam egyértelműen megállapítani, hogy barátságos vagy ellenséges szándékkal közeledik. Valami azonban mégis megriasztott.
Nem volt időm gondolkodni. Éreztem, hogy az ismeretlen erőhöz közeledik, és ösztönösen tudtam, hogy reagálnom kell. A testem azonnal megfeszült, ahogy felkészültem a várható ütközésre. Bár nem éreztem egyértelmű veszélyt, valami azt súgta, hogy jobb, ha óvatos vagyok. Az első koccanásra készen álltam, az izmaim készenlétben, a reflexeim élesek. Tudtam, hogy bármilyen szándéka is legyen ennek a közeledő lénynek, nem hagyhatom, hogy meglepjen. Aztán bekövetkezett a súrlódás, szinte megugrottam a pillanat hevében, mikor éreztem a erőtér túlfeszülését. Ekkor jöttem rá arra is, hogy balga mód nem ismertem rá Yoko erejére. Mikor megpillantottam az arcát és a hozzá társítható hamisítatlan orgánumát, már mosolyra állt a szám. Rég látott barátomat mindig öröm volt újra és újra hallgatni.
- Shu Kyoko! Hát mégis feleltél hívásomra. - egyszerre hajoltunk meg, mintha mindig is szinkronban csináltuk volna mindezt, de még mindig csak szélesedő mosolyt csalt ki belőlem a jelenléte. Lelkesen bólogattam hát arra, hogy volna-e kedvem teázni. Csak azt volna. Meg minden mást is, de csak szép sorjában.
- Nem kételkedek abban, hogy ismered a város legjobb teaházait. Vagyis teázóit. Még ezt tanulnom kell, mi micsoda itt, kérlek nézd el. Fontos céllal érkeztem, meg kell lelnem örökségem, hogy aztán útra kelhessek egy újabb megszerzéséért, mi ugyan nem engem illet, mégis szükségszerű a békesség érdekében.

Három napja vagyok már ebben a zavarba ejtő és nyüzsgő világban, amit New Yorknak hívnak. Teljesen más, mint amit Ta Lo-ban megszoktam. Minden sokkal hangosabb, gyorsabb és zsúfoltabb. Az emberek sietve haladnak el mellettem, az autók dudálnak, és az épületek az égig érnek. Bár Ta Lo is különleges és varázslatos hely, itt a technológia és a modern életstílus varázsa egészen más értelemben fog meg.
Egy csendes parkban ülök, amely egyfajta menedéket nyújt a város zajától és nyüzsgésétől. Az egyik padon helyezkedem el, körülöttem zöld fák és virágok, amelyek egy kis nyugalmat hoznak ebbe a kaotikus világba. Az ujjaim között forgatom a talizmánt, amit az anyag rejtett magában. Ez a talizmán az egyetlen kapcsolatom a régi ismerősömhöz, Shu Kyoko-hoz, akinek jelenlétét valahol ebben a világban érzem. A talizmánnak reagálnia kellene a qu vonzására, hogy ide hívja Kyoko-t, de mintha valami akadályozná. Talán a város energiája zavarja meg, vagy egyszerűen túl messze van tőlem. Mindenesetre, az egyetlen reményem, hogy megtaláljam a kardot és a tíz gyűrű maradék két darabját, Shu Kyoko tanácsaiban rejlik. Ő mindig is több tapasztalattal rendelkezett, hiszen nem egyszer mesélt erről a világról, és az ő segítségével talán hamarabb elérhetem a céljaimat.
A park csendjében ülve, a talizmánt figyelve, emlékeimben felidézem azokat az időket, amikor együtt küzdöttünk és tanultunk. Kyoko mindig is erős és magabiztos volt, és a qu használatában is kiváló. Most azonban, hogy ennyire távol vagyok tőle, egyedül kell boldogulnom ebben az idegen világban.
Miközben a talizmánt forgatom, érzem, hogy az anyag melegszik az ujjaim között. Talán csak képzelem, de úgy tűnik, mintha egy pillanatra valóban megmozdulna benne valami. Fókuszálok, próbálom a qu energiáimat a talizmánba irányítani, hogy megidézzem Kyoko-t. De semmi. A talizmán csendben marad, mintha elvesztette volna erejét. Körülnézek a parkban, az emberek békésen sétálnak, gyerekek játszanak a játszótéren, és egy idős pár csendesen beszélget egy másik padon. Az élet itt is megy tovább, de én úgy érzem, mintha sok másik világgal odébb lévőben lennék, távol mindenkitől, akit ismerek és szeretek.
Nem adhatom fel. Tudom, hogy Kyoko itt van valahol, és meg kell találnom. Ő az egyetlen reményem arra, hogy sikerüljön megtalálni a kardot és a tíz gyűrű maradék két darabját. Felállok a padról, és mély levegőt veszek. A város zaja ismét körülölel, de most már határozottabb vagyok. Tudom, hogy mit kell tennem. A talizmánt gondosan visszateszem a zsebembe, és elindulok. Az emberek sietve haladnak el mellettem, az autók dudálnak, és az épületek az égig érnek. De most már nem érzem magam annyira elveszettnek. Tudom, hogy Kyoko valahol itt van, és meg fogom találni. És amikor eljön az ideje, meg fog keresni.