️️️️️️️
Amikor beleszólt a vendégük a kaputelefonba, és azt állította, hogy túlkoros lenne a jelentkezéshez, el kellett nevetnie magát.
– Én a helyedben nem aggódnék ilyesmi miatt. Valóban nagyon hangzatos és jól csengő így ez a név, de az intézmény neve nem kizáró tényező.
És ahogy az illető tovább bókolt a fiatalságával, kénytelen volt zavartan elmosolyogni.
– Semmi ilyesmiről nincs szó, a képességemnek még csak köze sincs hozzá. – somolyogta – Huszonhat esztendős leszek januárban.  
A kérdésre, hogy megvizsgálja-e, láthatóan mély gondolkodóba esik.
– Szó se róla. Nem kifejezetten a kompetenciám az ilyesmi, meg egyébként is az ilyesmi felmérése errefelé leginkább mindenki számára egyedi. Valakit, aki elemi erővel bír, nem hasonlíthatok egy technopatához. És én sem kelhetnék versenyre egyetlen telepatával sem. De annyit megtehetek, hogy körbevezetlek a birtokon, hátha addig előkerül a Professzor, vagy ha ő nem is, legalább Ciklon.
És amíg mindezt elmagyaráztam, le is értem a megfigyelő helyiségből a kerten át a kapuhoz. A végre közvetlen bemutatkozástól szélesebb mosolyra húzódtak az ajkaim. Kezet ráztam vele.
– Kitty Pryde, üdv végre személyesen is.
Meghagyja neki az első sokkot rendesen kiheverni, elnézőn mosolyog csak hátra a válla felett, ahogy a fiatal férfi megtapogatja a nagykaput, mintha maga se hinné el, ami az imént történt. Most már büszke rá, hogy ilyen és ehhez hasonló reakciót tud kicsalni emberekből, bár sejtette, hogy David is tartogat még egy-két meglepetést.  
A humortól hirtelen remek kedve támadt.
– Miért, mit gondoltál? Még szép, hogy ez az adottságom. Amennyire tudom és próbáltam, minden evilági anyaggal és matériával működik. Nem mondom, volt már dolgom egy-két földönkívüli szubsztanciával, ami áthatolhatatlannak bizonyult, de összességében megbízható képesség, lehet rá számítani.
Ha David is kicsodálkozta magát a kapunál, tovább vezeti magukat a főépület felé, útközben pedig rálátásuk nyílik jónéhány hektárnyi zöld területre.
– Ez az intézet saját birtoka. Amolyan rekreációs, szabadidős terület, ahol lehetőségünk nyílik szabad levegőn is tenni azt, amit az épületen belül. Lehet sportolni, valamivel hátrébb van úszómedence is, és ha valakinek nem volt elég a gyakorlótér, van egy kinti berendezésünk is, ami átmozgatja a diákokat rendesen. Ha bármikor kérdésed támad közben, csak szólj.
Eztán elvezette a fiút a főbejárat felé, ahol tán nagy csalódására azzal kellett szembesülnie, hogy az csak a megfelelő ujjlenyomat felismerésével nyílik ki.
Impozáns előtérbe érkeztek indokolatlanul nagy belmagassággal, faragott márványlépcsővel, és megannyi ajtóval.
– Azt hiszem, kezdem az idegenvezetést az intézet hagyományosabb helyiségeivel. Erre. – intett maga után, és míg a tantermek és a könyvtár felé haladtak, hangot adott kíváncsiságának.
– Mondd csak, David, hány éves vagy?  

️️️️️️️
Mi tagadás, elég mélyre ásta magát a komplexumban – arról nem is beszélve, hogy bőven van még a látható óriáson túl olyan terület is, ami sehogy sem látszik avatatlan szem számára. Ilyen föld alatti irányítószobából jött elő ő is, séta közben igyekezve beüzemelni, hogy a karján hordott kütyü odaadja neki a kapunál felszerelt kamera képét.
– Semmi akadálya! Néhány perc az egész, és ott vagyok––– működj már, te… ! – épp csak mutatóujját vezette a karórába, és ki belőle, máris kapott kameraképet. Na, csak azért… – Nahát, milyen fiatal vagy! Megkockáztatnám, hogy még nálam is fiatalabb. Egy pillanat…
Még valami apróságot állított az okosóráján, hogy ez a csatorna oda-vissza működjön, és amerre járt, a kamerarendszer közvetítsen a főbejáratnak, így végre a vendégük számára is felfedve az arcát.
– Üdv végre így is – integetett szerényen a hüvelykujjra adott válaszul. Majd gyorsan hozzátoldotta, mert eszébe jutott, hogy ezt még nem tette meg. – A nevem Kitty.
A kaputelefonnál kapott képből jól látható volt, ahogy a folyosókat rótta, míg értőn végighallgatta David bemutatkozását. Szóval telekinézis…
– Nektek nem órán lenne a helyetek? – intézte szigorúan valakikhez, akik elhaladtak mellette, majd folytatta. – Az, hogy milyen intenzitással jelentkezik vagy bír a képességed, nincs összefüggésben azzal, hogy milyen gyorsan vesszük fel veled a kapcsolatot. Annak viszont már sokkal inkább, hogy mennyire gyakran folyamodsz hozzá, elnyomod vagy esetleg leplezed-e. Semmiképp sincs köze ahhoz, hogy más esetleg jobb vagy erősebb nálad. – mosolyogta biztatón.
Bár tagadhatatlan tény volt, hogy a Professzornál erősebb telepatát nem ismert, de erről csak Jean jutott eszébe, így inkább gyorsan elhessegette a gondolatot.
– Van olyan diákunk, aki bejár, igen. Most így hirtelen nem látom akadályát, hogy így legyen, de ahogy Te is mondtad… Én csak tapasztalatból beszélek, a döntéshozatal nem az én kezemben van.
Gyanús kellett volna, hogy legyen neki, ahogy a vendége a Professzorról beszélt neki. Személyeskedőn. Sértetten. De nem volt az.
Kivilágosodott közben a kamerakép, fák lombkoronáját, napfényt lehetett látni a háta mögött, madárcsicsergést hallani, mely egyértelmű jele volt annak, hogy maga mögött hagyta földalatti és föld feletti területeket, és közeledett a főbejárat felé. Lassan az alakja is láthatóvá vált, onnantól pedig nem telt bele sok időbe, hogy a kovácsoltvas kapu mögé lépjen. Vett egy mély lélegzetet, és mindenféle megfontolás nélkül átlépte az akadályt, egyenesen amaz elé.
– Végre szemtől szemben. Semmi telefon, semmi kamera, csak mi, egymás közt. – mosolyogta.
Legalább egy fél fejjel alacsonyabb volt, mint a fiú, átkozta is magát, amiért ilyen picire nőtt.
– Szóval hogy egy szó, mint száz, a „procedúra” vége mindenképpen az lenne, hogy magával a Professzorral találkozol. De folytassuk ezt a beszélgetést odabent inkább.
Maga után intett, hogy amaz kövesse. És míg ő könnyedén átlépett a rácsokon, ez nem volt elmondható a vendégükről. Ahogy az sem, hogy ő ellenben kiválóan szórakozott.
– Csak vicceltem. Gyere. – visszanyúlt érte, és finoman áthúzta a rácsokon.

️️️️️️️
Nem tudja, hogy keveredett ebbe a helyzetbe. Igazából csak egy átlagos napnak indult a mai is –lezuhanyzott, ahogy minden reggel, aztán készített magának egy könnyed zabkását friss eperrel és áfonyával, ahogy igazán szerette. A reggeliasztal mellett váltott néhány szót Logannel, aki már akkor indulóban és búcsúzóban volt. Nem látott bele semmi különösebbet, értelmét sem látta kérdezősködni, hiszen tudta, hogy Logan mindig visszatér a villába – ha pedig nem, a Professzor seperc alatt megtalálta. A hírek és a reggelije felett volt alkalma végiggondolni a napot: megígérte, hogy délután leveszi az újoncokat Ororo kezéről, hogy a nő is élvezhesse még a kinti napsütést, vagy meditáljon, vagy amivel a Szélboszorkány az idejét szokta tölteni – az újoncokra meg egyébként is ráfért, hogy egy kissé ráncba szedje őket. Ily módon szabad volt a délelőttje, de még így is rendelkezésére állt néhány opció, hogy azt mivel töltse el. Az egyik épp most sétált ki a konyhán keresztül a főbejáraton, Scott és Jean képében, akik küldetésre hivatkoztak, de Kitty-nek nagyon is úgy tűnt, hogy csak szórakozni akarnak egyet a városban. A másik lehetősége Vadóc volt, akivel ugyan kisimult a viszonyuk, és tűzbe mentek volna egymásért, amikor a helyzet úgy hozta, de ha a szabadidő eltöltéséről volt szó, nem sok közös nevezőt találni. Maradt hát a múlton és a Kurt-ön való lamentálás, vagy Mr. McCoy. Kérdés sem volt, mi mellett döntsön. Kitty szívesen töltötte Hank-kel az idejét, és még szívesebben értekezett vele a villán belüli életről, és azon kívül széles skálán bármiről – történelemről, költészetről, művészetről, irodalomról, és bármi másról. Kevés olyan dolog volt, amihez Kitty, vagy Hank, vagy egyikük sem tudott volna hozzászólni. Így volt ez most is, csodálatosan tartalmas, és nem mellesleg egy szempillantás alatt tovasuhant másfél órát töltött a Bestiával, aki buzgón rendezte a kertet a következő tavaszra, ő pedig boldogan segített neki ebben. Aztán legnagyobb bánatára Mr. McCoy is leköszönt, és a tény ugyan elszomorította, Vadóc tökéletes időzítéssel üzentetett, hogy szükség van rá az irányító szobában. A Professzor beletemetkezett a Cerebro-ba, neki meg vissza kellett vinnie egy könyvet a helyi könyvtárba. Kitty tudta, hogy ez nem igaz, de nem állt le vele vitatkozni.
Szóval így álltunk, az egyik oldalon egy félig üres villa, a másikon egy csapat fékezhetetlen fiatal mutáns, meg egy elmélyülten dolgozó Prof. Végülis, nem is volt ez olyan rossz. Úgyis gyakran panaszkodott, hogy alig van valami nyugis, csendes hely a villában, és az irányítóterem pont ilyen volt. Mindent kitalált – kávéval és az éppen olvasott  fantasztikus-történelmi trilógiájával befészkelte magát a forgós székbe. Alig csapta fel a könyvet ott, ahol utoljára abbahagyta, amikor látta – és hallotta – hogy valaki beletenyerelt a kapucsengőbe. Visszaprüszkölte a kávéját. Jó, persze, rajta vannak a térképen, nem titok, hogy itt vannak, de azért az sem épp gyakori, hogy a szó legszorosabb értelmében becsöngetnek, hogy helló, szabad-e jönni. Akkor fordult meg először a fejében, meg szó szerint a székében is, hogy ki és miért gondolta úgy, hogy jő ötlet őt ebbe a képletes és metaforikus székbe ültetni. Nem volt senki mögötte – hát hogyne, hisz mindenki szétszéledt. Vett egy mély levegőt, és egy gombot benyomva felelt a megkeresésre.
– Ha-halló! Üdvözlöm! Hát, igazából a jelentkezés maga egy hosszabb folyamat, ha úgy tetszik, procedúra, de végül is így is lehet csinálni… – vakarászta meg a tarkóját zavartan.
Látott néhány jelentkezést, köztük a sajátját, mióta X-men, de az általában feltételezte a Cerebro részvételét. Egy-két különleges esettől eltekintve. Önmagában ez gyanús kellett volna, hogy legyen neki, ugyanakkor azt is tudta, hogy a Professzor sosem küld el senkit anélkül, hogy meg ne hallgatná az illetőt. Végül ez volt az, ami meggyőzte. Bedugta a fülébe a kütyüt, amivel a kaputelefon csatornáját hallhatta, közben elindult a főbejárat felé.
– Meséljen kicsit magáról, kérem.

*Elnézést a pontatlanságért, nehéz dolgom van úgy szeretett karakterekről beszélni, hogy még meg sem érkeztek, csak várjuk őket