Nem tervezett maradni. Igazság szerint soha nem hozott erről definitív döntést, egyszerűen így alakult. Eleinte azzal magyarázta, hogy ezt az éghajlatot sokkal jobban kedveli, mint annak a sziklás térségnek a klímáját, melyet először szemelt ki átmeneti menedékként az Államokban, aztán pedig próbálta alibiként felhasználni azt, hogy az ideköltözésével még a Stark Vállalat esetlegesen figyelő szemei számára is láthatatlanná válhat. Ezutóbbiban még volna is valami, elvégre nem véletlen, hogy a mostani, szerény fakuckója az erdő peremvidékén mentes mindennemű modern berendezéstől, melyet le lehetne nyomozni. Mégis, végső soron az bizonyult döntő tényezőnek, hogy emberek közelében maradhat, annak veszélye nélkül, hogy egy közösség részévé válna. Kellőképp messze vert tábort az alapvetően konszolidáltabb lélekszámú település sűrűbben látogatott területeitől ahhoz, hogy csupán akkor lépjen interakcióba bárkivel, mikor ő úgy dönt. Értelemszerűen, teljes mértékben nem tudja kiküszöbölni annak kockázatát, hogy valaki felismerje, de még mindig sokkal alacsonyabb volt ennek a százalékos esélye egy ilyen helyen, mint például a Nagy Almában. Tovább redukálja a tömegből való kitűnés esélyét azzal, hogy ritkán látogatja meg a kisvárost, s akkor is a szükséges elemek minél hamarabbi beszerzésére szorítkozik. Nem meglepő hát, hogy váratlanul éri, mikor Monica, az eladó az egyik kedvenc kisüzletében, az orra elé tol egy doboz teát, abból a fajtából, amire már hetek óta áhítozott.
- Miattam igazán nem kellett volna... ─ kezd bele, de a pénztárgép mellett álló, nálánál fiatalabb hölgy finoman megrázza a fejét.
- Ugyan már, ez a legkevesebb, miután a múltkor kimentettél a kávéautomata megjavításával! Plusz, nem minden nap keres valaki ilyen extrás terméket és érdekelt, hogy mitől is olyan különleges. ─ a magyarázat nyomán Bruce egy halk kuncogás társaságában viszonozza a nő barátságos mosolyát.
- A "különleges" jelző talán vitatható, viszont az ebben található teanin mennyisége intenzívebb hatást gyakorol a neurotranszmittterek működösére az átlag kamillateákhoz használt növényeknél. ─ mikor szavai felvont szemöldököket és csodálkozó pillantást eredményeznek, szégyellősen köszörüli meg a torkát, magában próbálva halovány pirulását a bolti fűtésre fogni.
- Segít a stresszoldásban. ─ az ő esetében ez nem teljesen fedi a valóságot. Szervezete túlzottan felfokozott üzemmódban dolgozik ahhoz, hogy ilyen "egyszerű", homeopátiás módszerrel kezelni lehessen az állapotát. Viszont ez jobban hangzik, mint az, hogy a Másik Fickó kedveli az ízét. És szerencsére, kivételesen nem állapotjavulás lebeg célként lelki szemei előtt, mint inkább egy korábban belőtt szint fenntartása.
- Sokat stresszelsz, Dave?
A kérdés némileg váratlanul éri, s rá is kell harapnia nyelvére, hogy a hegyén helyet foglaló "Állandóan" válasz ne gördülhessen le róla. Végül vállai emelkednek meg enyhén, mintha a Másik próbálná vállizmaiból megtartani a kérdés puszta súlyát, míg az ő valóságában könnyed mozdulatnak látszik, mellyel a téma súlyosságát kívánja éteribbé tenni.
- Előfordul.
Szelídebb pillantást kap, mint amihez szokott. Szelídebbet, mint amilyet megérdemel. És ez egyből emlékezteti arra, hogy nem kellene maradnia. Arra, hogy nem tervezett maradni. Mi több, már régen máshol kellene járnia. Riadt vadként tekint hát a kijárat irányába, hogy a fizetés után udvariasan elköszönhessen és minél gyorsabbban a kunyhó felé tarthasson.
Eredetileg nem számított látogatóra, mikor reggel felkelt, de nem ez volna az első be nem tervezett esemény az utóbbi időben. Így aztán épp csak egy ideig hezitál, mikor meglátja a számára ismerős alakot.
- Igazgató. ─ vacilál egy sort azon, hogy az "ezredes" megszólítás mellett tegye-e le a voksát, de végül úgy ítéli meg, hogy az átmeneti lakhelye előtt álló férfi sosem szűnt meg igazgatónak lenni, még a S.H.I.E.L.D. felbomlása után sem, mi sem bizonyítja ezt jobban a S.W.O.R.D. létezésénél.
- Kíváncsi voltam, mikor tűnik fel valaki a régi csapatból. ─ ez nem egy burkolt megrovás Bruce részéről, csak egy fáradt, már-már beletörődő megjegyzés.
- Jöjjön be! ─ fejével a faház felé bök, ellépve a férfi mellett, hogy kizárja az ajtót.
- Teát? ─ van egy olyan érzése, hogy a világ első számú kéme nem cseverészni jött, de kérdésével legalább jó vendéglátó látszatát keltheti, mielőtt még egy embernek okoz csalódást.
Könnyebb, mint a beismerés, hogy nem kellett volna maradnia.

Tagadhatatlanul csodálja azt a mértékű határozottságot és nonszensz mellőzést, amivel meglepő látogatója belekezd a vélhetően hosszú út megtételét követelő kiruccanás okának kifejtésébe. Az igazgató, pardon, Fury ezen vonása felszínre is hozza benne egy másik, szintén erős militáris kapcsolatokkal rendelkező személy emlékét, s Bruce hálás azért, hogy ezen a ponton már alkalma volt elfordulni a kunyhó minimalista berendezésű, a lakótérrel egybenyitott konyhasarka felé, mert így vendége nem lehet szemtanúja az arcán átsuhanó, keserű fintornak, miközben elméje egyik legtávolabbi tömlöcébe tuszkolja vissza Ross gyűlölettel teli tekintetének mentális képét. Néha még emlékeztetnie kell magát arra, hogy hivatalosan már nem számít szökevénynek, így nem is jelent minden egyes őt vizslató pillantás egy készenlétben álló, parancsra váró katonát. Ez egyenlő vajon azzal, hogy képes lazítani megfeszült izmain vagy oldani a görcsöt a gyomrában csak azért, mert Fury nem táplál Bruce irányába ugyanazon hőmérsékleten izzó megvetést, mint a védelmi miniszter? Ugyan, dehogy. Nincsenek illúziói, ahogyan annak idején Natasha Romanoff kapcsán sem voltak, amikor a kémnő látogatta meg az otthontól távol. Inkább az lepné meg, ha pont Fury nem készült volna valamiféle kivonási protokollal a lehető legrosszabb eshetőségre.
Akárhogy is, azok a nyugodt, akkurátus mozdulatok, mellyel a pultnál ténykedik, s a teához való vizet a gázrózsa lángja fölé húzza, nem árulkodnak semmi olyasmiről, ami arra utalhatna, hogy a visszavonult életet folytató doktor bárminemű negatív érzéssel viseltetne a bolygó elsőszámú rendfenntartójának irányába.
- Sosem voltam jó a búcsúzásban. ─ régen az ilyesmit a Másik miatti konstans menekülésre fogta, és idősebb korára volt csupán hajlandó szembenézni azon igazsággal, miszerint sosem volt ez másként. Vagy más emberek léptek ki az ő életéből minden előjel nélkül, vagy ő lépett le másokéból, mielőtt még okozott károk, fizikaiak vagy emocionálisak, visszafordíthatatlannak bizonyulnának. Ez a berögzül működési mód nem változott a Bosszúállók megalakulásával, és erősen kétli, hogy valaha is képes lenne már levetkőzni. Éppen ezáért nem is kér miatta bocsánatot, kétli, hogy a férfi ilyesmit várna el tőle, de még azt is, hogy különösebben másra számított volna. Aligha ismerheti valaki jobban a hírhedtté vált szuperhumán csoportosulást, mint az ember, aki az Iniciatíva ötletét őrizgette éveken át, márpedig ez együtt jár azzal, hogy tökéletesen tisztában lehet olyan tényezőkkel, mint az egyes tagok mániái és viselkedésbeli, problematikus elemek, melyek befolyásolhatják egy-egy misszió kimenetelét.
- Még a tervrajzi fázisával, igen. ─ bólint, majd a bögrék kikészítése közben egy pillantást vet a hologramra. A mutatott szerkezet csakugyan eszébe juttatja azon órákat, melyeket páncélos kortársa azzal töltött, hogy átrágja magát az energiaellátási problémákon.
- Tony akkoriban sokat foglalkozott a minél gyorsabb és hatékonyabb anyagáthelyezési módokkal. Különösen a S.H.I.E.L.D. összeomlása után okozott ez neki álmatlan éjszakákat. ─ emlékszik barátja ki nem mondott félelmére. Az eshetőségre, hogy egy romokban heverő ügynökség mellett mi történne akkor, ha megismétlődne a new yorki invázió, de ezúttal az illetékesek nem lehetnének elég hamar a helyszínen. Ámbár osztozott ebben az aggodalomban, sokkal inkább hajtotta a szolidaritással egybeöltött kíváncsiság, mikor úgy döntött, csatlakozik a mérnökzsenihez a laborban. Mindig mosolyt csalt az arcára, mikor láthatta, miként szorul háttérbe az excentrikus jellem és a határokat feszegető megjegyzések áradata, mikor Tony Stark dolgozott. Ahogy most is halványan felfelé görbülne kajkai azon gondolatra, miszerint a gépezet működik. Talán kérdésesnek kellett volna lennie, mégsem volt az, egy pillanatig sem.
Az már sokkal inkább kérdőjeles maradt, hogy pontosan hol illeszkedik ő ebbe a képbe. Mikor erre megkapja a választ, az felnyitja benne Pandora szelencéjét, egyaránt tüzelve a kíváncsiságát és ágyazva meg nyomasztó lehetőségnek.
- A tisztánlátás kedvéért... egy potenciális védelmi rendszer felszerelésére volna szüksége, nem pedig egy ajtónállóra, akin képtelenek átjutni a kellemetlenkedők? ─ mivel Fury mindeddig egyenes volt vele, úgy érzi, megérdemli, hogy hasonlóan nyíltan mutasson rá a legnyilvánvalóbb fenntartására. Vagy, az emeráld elefántra a szobában, ha úgy tetszik.
- Azt hittem, a S.W.O.R.D. saját műszaki egységgel rendelkezik az ilyen gondok kiküszöbölésére. ─ ez nem egy olyan kérdés, amire igazán választ várna, inkább egy megfigyelés, amit azért mond ki hangosan, hogy beszédpartnere tudomására hozza, ezek alapján már megvannak a maga következtetései. Történetesen az, hogy a fenyegetés, melytől Fury tart olyan természetű, amihez kevés lenne az ügynökség rendelkezésére álló tudományos csoport, és ha a hipotézise helytálló, akkor máris igazolást nyert a korábban feltett kérdése. Ám ezt az ízt a szájból legalább könnyű elűzni...
- Cukrot? Citromot? ─ érdekes lehetne megnézni egy külsős reakcióját arra, mennyire triviális kérdés is elhangozhat ugyanazon beszélgetésben, melyben egy teleportáló berendezés megóvása kerül terítékre. Még Bruce is egyetértene ennek szürrealitását érintő meglátásokkal, ha éppen nem azzal volna elfoglalva, hogy óvatos, már-már gyengéd mozdulattal öntse rá a forró vizet az elkerülhetetlenre váró tealevelekre.

Ha valamivel szociálisabb lény vált volna belőle a háta mögött álló esztendők nyomán, a kommunikációs nüanszokra finomhangolt érzékek most arra ösztönöznék, hogy Fury iménti szavait, felismervén az általuk kettejük közti térbe rajzolt kép humorfaktorát, egy félmosollyal egybekötött bólintással, még derűsebb esetben halk nevetéssel nyugtázza. Ezek azonban Bruce esetében elmaradnak, s helyükbe, a szavak egy-két szekundumot felölelő analízise után, egy, a beállt csendben jól kivehető, de elnyújtottnak semmi esetre sem nevezhető, neutrális hümmögés költözik. Ugyan kontextusba helyezve a férfi meglátását magában jogosként könyveli el, magán a véleményén, miszerint a jelenléte, illetve bizonyos érintett felek informálása annak hiányáról felesleges, mit sem változtat. Már pusztán abban a városban, melyet két évvel ezelőtt maga mögött hagyott, maradt így is elég különleges, védelemre specializálódott személy ahhoz, hogy ne számítson, Bruce ott van-e állandó jelleggel (egyáltalán, amit azt illeti) vagy sem. Továbbá, mint ahogyan azt a mellékelt ábra is nagyon jól mutatja, nem változtat semmin, hogy hagy-e tájékoztató üzenetet vagy a minimalizmusnak hódolván, szimplán koordinátákat, esetleg egy postafiók elérhetőséget maga után. Ha egy követ a folyóba dobnak, a becsapódás következtében keletkező, cirkuláris hullámok mindig elérik őt, az egyetlen változó az egyenletben, az esemény epicentrumától mért távolság függvényében, az idő marad. Egy kavics márpedig a jelek szerint leérkezett, felzavarva ezzel a víztükör mindeddig sima felszínét, s Bruce a fodrozódás pontos megnyilvánulásának válik éppen fültanújává. Zavarja ez a tény? Egykoron határozottan így volt. Mostanra inkább csak néma elfogadással viseltet felé, mely mások olvasatában könnyűszerrel interpretálható fásultságként. Meglehet, hogy ez volna a nonverbális indexek korrekt értelmezése. Még szerencse, hogy sosem vált belőle társasági ember, így felesleges ilyen jelentéktelen apróságokon extenzíven törnie a fejét. Ennek köszönhetően figyelmét teljes mértékben váratlan látogatójának szentelheti.
- A tudományos körök legtöbb képviselője nem lenne elragadtatva a popkultúrális megnevezés hallatán. ─ ami őt illeti, nem rendelkezik ilyen berögzült, és az ő szemében mindig is túldramatizáltként értékelt, ellenszenvvel. Mi több, az a társadalmi csoport, melyet mellékesnek tekinthető megjegyzésében futólag értékelt, zömmel olyanokból tevődik össze, akiket Bruce sznoboknak tart. Ennek tudható be azon árnyalatnyi könnyedség, s már-már egy oldottabb állapothoz való közelebb araszolás, ami a legutóbbi mondatából volt kiérezhető.
- De valóban egy Einstein-Rosen-hídra gondoltam. ─ a koncepció írmagja ugyanaz. Az, hogy "egy óvodás kislány is simán széttüsszentené", Bruce véleménye szerint egy elfogulatlanul gondolkodó számára minden bizonnyal mulatságos hipotézis, mégis, objektív lencsén át nézve erősen vitatható. Hiszen, mint megannyi más dologra az életben, erre úgyszintén igaz az, hogy minden csupán a megfelelő kivitelezésen múlik. Thor Midgard és Asgard, s még ki tudja milyen helyek, közti akadálytalan ingázása nem csak azt bizonyította be, hogy egy ilyen két pont közötti csatorna létezése lehetséges, de azt is, hogy stabilan fenntartható, tekintsék azt mások mágia, vagy, ahogy Bruce preferálja, megfelelő szintű ismeretek és hozzáértés eredményének. Nincs különbség a kettő között. De ilyen eszmefuttatásba nem kezd bele, mert kétli, hogy vendége igényt tartana egy eféle mitológiát és fizikát elegyítő, teoretikus párbeszédre.
- Nem kivitelezhetetlen. ─ oszt meg bevezetőnek ennyit a védelmi rendszerrel kapcsolatban, de papíron persze semmi sem az, és ez aligha elégítené ki a másik kíváncsiságát, érthető módon. Ezért a tejszín és cukor asztalra helyezése közben elidőzik tekintete az újabb holografikus képen.
- Érdekes. ─ enged ennyit halkan kiszökni ajkai közül merengése közben, ahogy a koponyába zárt neuronok serénym unkába kezdenek.
- Nem ez lenne az első példa arra, hogy Howard Stark hozzáfért olyan technológiához, aminek a létezéséről az akkori világ nem tudott. Tony elmondásai és a Bosszúállók számára hozzáférhetővé vált akták alapján ő még azelőtt tudomást szerezhetett az afrikai vibrániumról, mintsem a Stratégiai Tudományos Egység egyáltalán részletesen dokumentált volna bármit is Wakandáról. ─ az, amit Fury az imént mutatott, megerősíti Bruce azon gyanakvásait, hogy nem a különleges fém lehetett az egyetlen aduász az idősebbik Stark tarsolyában.
- Tonynak és nekem volt egy ötletünk. Egy elméleti vészhelyzeti beállítás, arra az esetre, ha maga a teleportálás sikeresen végbemenne. ─ beszéd közben óvatos mozdulattal tölti ki a forró folyadékot a bögrékbe. Mozdulatai, még így is, hogy a műveletnek figyelme egy részét szenteli csak, pontosan kiszámítottak maradnak, az adagolástól, egészen addig, hogy a lila kerámiát puhán az asztal lapjához érintve tenné a férfi elé.
- Az pedig... ─ mutat a hologram felé egy pillanatra, mielőtt helyet foglalna Furyval szemben:
- ... emlékeztet arra, amire mi jutottunk. Egy fázis harmonikus szerkezetre. ─ kivár, részben azért, mert a zsigereiben élő tudós mindig kíváncsi, hogy az adott gondolatok milyen reakciót váltanak ki másokból. Ilyen szempontból, nem csupán Tony egója volt mindig éhes. Részben pedig amiatt, mert nem kívánja felesleges részletekkel untatni a férfit, amennyiben nem kíváncsi rájuk.
- Ránézésre nehéz teljesítményt megállapítani, az itt illusztrált paraméterei alapján azt mondanám, hogy ezt méretes objektumokhoz tervezték. Ami stimmel, ha egybevetjük azzal, hogy nagyobb fegyverek és szállítójárművek teleportálása volt a cél. ─ katonákéra, űrhajókéra, talán egész flottákéra is. Ezeket azonban kimondatlanul hagyja.
- A jó hír, hogy egy ilyen berendezés felhasználható támadásmegelőzési célra, a megfelelő modifikációval. ─ szájához emeli saját bögréjét és teájába kortyolva vár. Jól is esik lényének a selymes, meleg ital, ugyanis határozottan felébredt benne egy kíváncsi izgatottság, melyre mér rég nem volt precedens. Melyre a Másik csak morranva mocorogna, ha nem tartanák helyben súlyos, jeges láncok.