Nem mondom, hogy nem ért váratlanul ez a rendkívüli közgyűlés, amit Ugróegér hívott össze. Még a gyomorgörcsömet sem tudtam letagadni, mely közben átjárt. Ugyanis olyan jellegű rossz hírekre számítottam, minthogy ismét lebuktatták a rajongói. Persze se a Paparazzi hiánya, sem pedig a karácsonyt igéző forrócsoki illata nem függött össze a rossz beszámolókkal. Emiatt az ábrázatom enyhült, amikor Niel mancsomba nyomta a fejadagomat.
– A mangó részemről bármikor jöhet! – feleltem azonnal. Részemről dobogós volt a szóban forgó gyümi. – De télvíz idején honnét szereztél rendes bio és nem üvegházi mangót? – megilletődött pislogással néztem Ugróegérre. Menten a csodakapujára asszociáltam, mellyel oda megy, ahova és amikor csak akar.
– Már csak akkor lenne jobb, ha ananász is lenne! – toldottam hozzá a mögöttem felbukkanó Csodapóknak. Hogy máshogy? Fültanú nélkül nem lett volna elég kínos szembesülni a valósággal, hogy igazából a vízipipa zamatról van szó…
– Khm… Tejszínhab van még, ugye? – lódultam meg előre kínos nevetés kíséretében, hogy beszerezzem az extra habadagot. Hátha a cringe is eltűnik benne, amit éppen éreztem.
Megtámaszkodtam a pulton és a kipakolt fingerfoodokból szemezgettem. Amikor Lili is megjelent hevesen integettem felé, hogy csatlakozzon hozzám. Muszáj volt extra ellenőrzést tartanom vele, hogy egészen biztosan nem szójatejből készült a forrócsoki. Gondoltam, hogy Ugróegér nem tervez megmérgezni minket, de reggel komolyan csak azt láttam Fridában, vagyis a frigóban.  
A behajított kérdéstől keserű ízt vett fel a forrócsokim tetejéről kiskanállal csipegetett tejszínhab. Oda meg vissza voltam a karácsonyért, azonban idén olyan elképzelhetetlennek tűnt. Szüleimmel mindig megünnepeltük, sokkal inkább azért, mert ez egy ok volt arra, hogy együtt töltsük az időt, mintsem a tényleges jelentése miatt. Giccsbe vágtuk a lakást, nagy fát állítottunk a nappali közepén, ínycsiklandozó ételeket sorakoztattunk fel a konyhaasztalon.
Mindezt viszont kegyetlenül szétpukkasztotta a valóság. A Hydra tett arról, hogy soha többé ne ünnepelhessek együtt a szüleimmel. Hiába tudtam, hogy ez az év más lesz, mégis keményen odavágott ez a kérdés. A válasz előtt nagyot kortyoltam az italból, talán abban reménykedtem, hogy az endorfin beüt és nem kell bedobnom az Oszkár-díjat érő alakításom. Sokat segített ezen a tény, hogy emlékeztettem magam nem csak én vagyok ebben a cipőben. Az önsajnáltatás egy ekkora tömegben pedig cseppet sem tűnt vonzónak.
– Én még nem gondolkoztam ezen. De szívesen átélem veletek a karácsony szellemét! Csak a névhúzást nem támogatom – ráztam meg a fejemet. Természetesen nem terveztem lógva hagyni őket a miértekkel kapcsolatban. Kivételesen nem csak azért ágáltam, mert Pókcsaj ötlete volt. – Annak mindig az a vége, hogy kiderül kit-kit húzott, csereberélések, valaki túllépi a maximum összeget, meg társai. És én személy szerint többeteket is meglepném. Viszont ez a bekorlátozó név húzás együtt járhat azzal is, hogy nem feltétlenül érkezik szívből az ajcsi. Mármint szerintem Ugróegér nem szívesen adna bármit is Dilidokinak – húztam el a szám a példán. Neki még én sem! Na jó, talán egy arcába katapultáltó tortát. – Mondjuk részemről azok tarthatnak ilyet, akik nagyon akarnak, csak ne tegyük kötelezővé – zártam ezzel a gondolataimat.
– Egyébként állíthatnánk fát, kidekorálhatunk a házat, tarthatnánk csúfi karácsonyi pulcsis estét, nézhetünk valami nagyon giccses karácsonyi filmet slash mesét, megszégyeníthetünk valamennyi ünnepi muzsikát karaokéval… – dobáltam be további lehetőségeket is a kalapba. Ne csak az legyen, hogy egyedül ágálni tudok az ötletek ellen.
Bizakodtam abban, hogy ezzel elfelejtem az idei karácsony nem olyan lesz, mint tavaly vagy a Pittyenés előtt. Igazából a Pittyenés óta már semmi sem volt a régi, csak nem akartam belátni.
Frida ajtaját megint nem csukta be valaki.
Clara az utolsó perceket tolta a mosóprogramból.
Észre se vettem, hogy a nagy letargiámban elvesztettem a kapcsolatot a világgal és a környező elektronikát pásztázom. Mióta Bayvilleben vagyunk, egyre sűrűbben fordultak elő velem ezek az akaratlan gépjárások.
Végül Alex felől érkező segélykérés zökkentett vissza a valóságba.
Niel felé meredtem, ki lefagyott operációs rendszerrel bámulta a telefonját. A segélykérésből hamar eszkalálódott, hogy Ugróegér menni akart, sőt már Őrnagymesterrel diskurált. Be kellett látnom, hogy határozottan máshogy telik az idő itt, mint a gépeket pásztázva. Itt minden gyorsabb! Már ott fénylett a portál, melyen keresztül Niel felcsapott szólistának. Holott a tesójáról volt szó, aki olyan cifrán bánt vele, ami megkérdőjelezte a vérkötelék fogalmát.
Ha pedig az ellenségem ellensége a barátom, akkor bizony a barátom ellensége az én ellenségem is!
– Régóta vártam arra a pillanatra, hogy elmondjam Niel bátyusának miként viselkedik egy igazi testvér! – jelentettem ki Laze észrevételére. Még azzal a kevés EXP-vel is jártasabb voltam a témában, holott nekem vér szerinti testvérem sincs!
Pulcsim ujjának feltűrése közben, kérdés nélkül mentem utánuk a portálon.
– Jeez, Ugróegér! Azt hittem, hogy egyszer már megbeszéltük ezt: soha, de soha ne szakadj le a partitól – hangoztattam a kalandorok íratlan aranyszabályát. – Mágusként különösen figyelemmel lehetnél erre! – készültem küldeni egy baráti barackot a fejére. Hátha a fizikai kontakt segítségével jobban sikerül memorizálnia ezt a fonti tudást.
– Majdnem otthon hagytad a tankot is! – nyilvánvalóan Csodapókra gondoltam. Ő képes volt épületeket kirántani a helyükről és fegyverként használni!