- Nem kopogtathatsz be hozzájuk egyedül, úgy mintha csak a szomszédlányt keresnéd és véletlenül rossz ajtónál tetted azt. Te is tudod, hogy kik ők. – nem, valójában egyikünk sem tudta igazán, csak azt tudtuk, hogy ártottak anyának és valami ostoba gyík nevük van, nem valami kreatív megjegyzem. Ennél már csak az lenne marhára egyszerű, ha kéznek vagy lábnak neveznék magukat vagy kisujjnak vagy poloskának, ami mindenhová beférkőzik.
Éreztem a szavai súlyát, de nem akartam elfogadni. Haragudtam Samre amiért ilyen kicsi és magamra is, mert nem vagyok idősebb és Georgera is, amiért nem akar magával vinni. Pedig én menni akartam. Megannyi Hydrást összeroppantani az indáimmal és addig fojtogatni őket, amíg már nem érzek semmit sem és én is üressé vállok, érzéketlenné. Persze ez nem hozza vissza anyát, a fájdalom pedig mindig elő fog kerülni, ha az ő születésnapja volna vagy a szokásos helyeken sétálnék, ahol előtte ő is járt, a helyi kis boltba és a sarki újságosnál, akitől csak azért vett újságot, mert tudta, hogy az a kis pénz, amit ott hagy az árusnál milyen sokat jelent. Talán ő így akart törleszteni vagy mert másnak látta apánk kísérleteit és lehetőséget gondolt ott, ahol nem volt semmi sem, csak természetellenes.
George pedig azt akarja, hogy maradjak itt. Hogy én maradjak itt és vigyázzak Samre. Le is görnyed a szavak súlya alatt a vállam. Tudom miért akar ő menni.
- Annak pedig neked kell lenned George, engem nem szeret, mert lyukat beszélek a fülébe, te is tudod jól. – civakodtunk az öcsémmel, neki a normálisság jutott, nekem pedig ez a másvalami, ami nekem tűnt normálisnak, de a körülöttem lévő világ félt volna tőle. Ezért kontrolláltam néha a képességem, volt, amikor nem és a természeten bosszultam meg a sérelmemet, de ugyanez ellenkező esetben is igaz volt.
Ahogyan George közeledik úgy egyre jobban fortyog bennem a makacsságom és még meg is ráznám a fejem, ha nem szólítana Laze helyett Laseriannak. Ez a polgári nevem persze, hogy így szólít és nekem komolynak kellene lennem tőle, mert ilyenkor mindig valami szidalom következik, amit meg kell hallgatni.
- Nem akarok itt maradni. – valószínűleg, ha volna annyi eszem én is elkezdenék pakolni és a nagyszüleimhez mennék Sammel, de míg a világ nem lehetünk ott, hazahozatna minket és a nagyszüleimnek sem akarok bajt okozni, amúgy sem jó a kapcsolatuk. Meg sem kell mondani miért.
- Nem tudtam, hogy így érzel. A te neveddel be tudsz olvadni, téged nem kérdeznek meg folyton, hogy miként ejted a neved és elmondanod, hogy mit is jelent, amikor meg rájönnek, hogy lángot jelent hát elkezdenek Kicsi Lángocskának hívni az osztálytársaid. De te folyton kijavítod őket, hogy Laze vagy nem Láng. Ők pedig nem értik, hogy miért vagy morcos, de ha árulkodni kell máris jól ejtik a Lazet, te pedig hiába véded meg magad és mondod el, hogy ők kezdték, neked kell az okosabbnak lenned. Ha a szüleink ki akartak cseszni valakivel, akkor hidd el az nem te voltál, amikor nevet adtak neked. – hosszasan beszéltem, de csak azért, mert itt akartam tartani őt, marasztalni. Akkor vagyok ilyen nagy dumás, amikor valamin tőröm az agyam és azon nem segít a tény, hogy George lehajol a táskájáért, becipzározza és felveszi a vállára. Ez nem jelent jót. Miért nincs több növény az ő szobájában?!
- Ha engem nem viszel magaddal, akkor vidd magaddal ezt. – kötöm ki a szerencse karkötőm a csuklómról és nyomom George kezébe. – Szerencsét nem hoz, de a mintája minket szimbolizál. Én csináltam a cserkésztáborba. – nem mostanában volt ez, ezt ő is tudja, de mivel vigyáztam rá el nem szakadt.

Magamhoz öleltem a párnám és kifliformába összezsugorodtam. Közben folyamatosan pityegett a mobilom. Újabb üzenetek. „Merre vagy Lazie?” „Találkozhatunk?” „Szükséged van valamire?” „Úgy megölelnélek most!” „Tudod, hogy rám mindig számíthatsz és nagyon szeretlek, igaz?” Csak úgy röpködtek a kijelzőn az elkapott mondatok, amire nem válaszoltam. Láttam ugyan, hogy kitől érkezik Anniestein neve ott virított, de az újabb üzenetnél, már egy pici indával némítottam le a mobil pityegését, az is zavart. Nem akartam rá zúdítani az érzéseimet, amelyek olyan maróak voltak, mint a sav és annyira fájdalmasak, hogy arra nincsenek szavak. Közel állt hozzám az édesanyám, sosem volt titok, hogy anyás vagyok és jobban húzok hozzá, mint az apámhoz. Most is azt kívánom bárcsak anya élne! De ez nem történik meg. Helyette viszont kis idő elteltével felülök az ágyamon. Mély levegőt veszek, csak az itteni növények bírják ki, a szobámban lévőkről ugyanis van annyi eszem, hogy továbbra is gondoskodjak, de amilyen ideges vagyok, megragadom a kis kézlenyomatos cserepemet, amelyben anya kedvenc szobanövénye volt és a falhoz vágtam. Szét is tört a cserép, a romokban hevert virág pedig ott ékeskedett a szobában, tönkre nem ment, mármint mindent meg lehetett volna menteni belőle kivéve a cserepet, de olyan mérges voltam, hogy tönkre tettem a növényt, megvontam tőle az energiát, ami táplálta és apránként le is bontottam. Nyoma se maradjon a növénynek, csak a koszos virágföld, amit anyával vásároltunk meg. Ő szeretett kertészkedni, apa nem.
Eredetileg azért mentem ki a szobámból, hogy feltakarítsam a földet, de aztán meghallottam, hogy George is hazajött - annyira szomorú voltam, hogy nem érdekelt odalent mi folyik - és a szobájában van éppen. Nem kellett kétszer kérlelni, hogy kopogtatás nélkül nyissak be hozzá. A kisírt szemre kellett egy terv, valami nyugtatóbeszéd, hogy visszahozzuk anyut a Pokolból vagy a Mennyből, akárhová is került, aput pedig belökjük a komodói varánuszosokkal (Laze a Hydrára gondol továbbra is by Morf) együtt egy végtelen ketrecbe, amiből nincs menekvés sohasem. A világ boldog hely lenne nélkülük.
Láttam amint előkészített már egy hátizsákot, gondolom meghallotta amint a nem létező testvéri telepatikus utón a varánusz ellen tervet eszelem ki és ő már tudja is, hogy mivel kell ellenük menni. Ez az én bátyám! Egyszerre voltam szomorú és büszke is. Egészen addig amíg azt nem láttam rajta, hogy meg se moccan, hanem a fényképet nézi. Sejtettem kiét, nem kellett azon tanakodnom, hogy most vajon a barátnőjét nézi így vagy azt, akit elveszítettünk és hiányzik. Nagyon hiányzik.
- Én is veled megyek. – zökkentettem ki a fénykép bámulásából és oda is mentem hozzá. Nem fog lerázni. Ezt elterveztem. Próbáltam jó előre megacélozni magam, hogy véletlenül se hasson rám az ereje. Mindig sikertelenül, de ez részlet kérdése csak.
- Akármit is tervezel, nem fogsz itthon hagyni! – toporzékolnék, de úgyis tudom, hogy nincs kinek, akinek lehetne az pár kilométerrel odébb van és mélyebben, mint szeretnénk, hogy legyen.
- Anya azt akarná, hogy ne hagyj itt. – nem, valószínűleg ő azt sem szeretné, hogy George csomagolni kezdjen, Sam és apa odalent érthetetlenül álljon a történésekhez, teljes legyen a káosz és mindennek a közepén ott legyünk mi. Csoda, hogy még nem éreztem úgy az egész ház mindjárt ránk omlik, pedig közelített hozzá, legalábbis lelki szemeim előtt ezt láttam. A valóságban pedig minden egészben volt, ahogyan az lenni szokott.

Könnytől fénylő szemmel vizsgáltam a világot, ami nélküle túlságosan sötétnek tűnt. Igyekeztem erős és ügyes férfinak lenni, elhitetni a világgal, hogy ez teljesen természetes, hozzá vagyok szokva a gyászhoz, az elengedéshez, de egyszerűen nem voltam. A vége fele már egyre jobban tudatosult bennem, hogy nem fogom anyát sohasem visszakapni. Nem fogok vicceskedve előrántani egy virágszálat és azt mondani, hogy ezt most „varázsoltam” neki, azért mert fel akartam dobni a napját vagy mert láttam, hogy elfáradt. Nem lesz kinek őszintén elpanaszoljam, hogy a barátnőim mennyire hisztisek éppen – mármint nem egyszerre több, hanem az éppen aktuális. A mostanival sincs semmi baj, mellém akart állni, tényleg fogni akarta a kezem tök cukin és elviselni a leggyengébb oldalamat, támasz lenni egy rossz helyzetben, de megkértem rá, hogy maradjon nyugodtan a szülei mellett. Apa nem tud róla, pont ezért másnak sem kell. Nem akarom, hogy miattam veszélybe kerüljön vagy inkább a családom miatt.
Anya viszont tudott Anneliese-ről, nagyon égő sztorink volt ezzel kapcsolatban, mert azt mondtam neki, hogy a fiúkkal mentem kosárlabdázni – nálam is volt a kosárlabda, teljesen hihető is lett volna, ha valami noname utcán nem találkozunk vele össze. Mindketten hazatartottunk igazából, de a fene se gondolta, hogy anyám is ugyanazt a rövidítést fogja használni, amit én és látni fogja amint finoman szólva udvarolok… nem csak szóban. Nem kell durva dologra gondolni, vérengző és erőszakos viselkedésre, hogy a lányt lenyűgözzem és meggyőzzem a szavaim mellett a nyelves puszi a legjobb. Háh! Finom voltam és összeszedett akkor, de most… Most a növényzettel együtt estem szét. Ha finom akartam lenni, akkor nem gondoltam arra, hogy az összes fából, ami valaha árnyékot tartott itt, mind lekonyuló kórót faragok. A vitájuk kellett ahhoz, hogy a levélhullás abba maradjon és ne kapaszkodjak bele a növényekbe, ne lopjam el tőlük azt az energiát, amit nekem kellett volna adnom nekik. Szipogtam egyet még, töröltem az orrom és kipirult kialvatlannak tűnő szemekkel néztem fel Georgera, amikor a vállamra tette a kezét. Ismételten valami rossz érzés fogott el, amikor apa könnyedén a háta mögött akarta tudni ezt az egészet és hazaindult volna velünk. Arra semmi szükség nem volt, hogy Sam elkezdjen nyafogni és én haza se akarjak menni. Szívesen itt maradtam volna George mellett, hacsak nem néz rám apa úgy, mint akinek véres volna az ingje. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy ellenkezzek.
- Ne maradj sokáig. – vetette oda még Georgenak, majd az autó felé irányított minket. Nem ültem mellé, hátra ültem az öcsém mellé. A hazaút csendes volt, a tájat néztem, még mindig szipogtam az autó ablakának támaszkodva és azt reméltem, hogy minél lassabban érünk haza. Nem akartam szembesülni azzal, hogy csendes lesz ezután a ház.

Hogy mit tettem otthon? Alighogy, kiléptem az autóból első dolgom volt eltűntetni a szép füvet az udvarról, hadd legyen csak kopár, hadd higgyék azt, hogy… Higgyenek, amit akarnak, úgy nyargaltam végig dühösen, be az ajtóig mintha most bújt volna ki belőlem a makacs krampusz. Így is volt. Eddig sírtam, most pedig minden szenvedni fog körülöttem.
- Laserian! – szólt rám parancsolón, de elsőre meg sem hatottak a szavai. Mérges voltam. Mérges, mert miatta éreztünk ekkora fájdalmat. Miatta voltunk ilyen mások.
- Hagyd ezt abba fiam. Nem vagy már gyerek. Viselkedj felnőttként. – legalábbis ezt kellett volna mondania, hasonlót is mondhatott, mert amikor sokadik alkalomból próbált meg jobb belátásra téríteni, már karon is fogott. – Fejezd be. Azt hiszed csak neked hiányzik? Nem fogjuk tudni visszahozni őt. Nélküle kell tovább élnünk. Nem lesz könnyű. De az isten szerelmére Laserian, nem vagy már csecsemő! Sam se bőgött ennyit életébe, mint te az elmúlt napokba! – mondott még pár szép dolgot, amire nem figyeltem oda. Amire nem tudtam odafigyelni egyáltalán. Lehet, hogy ezeket a szavakat is csak beképzeltem tőle, annyira ki voltam készülve tőle. Aztán bementünk a házba. A növényeket nem növesztettem vissza. Túl sokat és túl sokáig vontam el a növényektől az életet, hogy most könnyebb legyen visszaadni.
- Nem megy. Nem tudom visszacsinálni. – hazudtam neki. Nem akartam visszacsinálni, nem akartam, hogy zöldelljen a fű, virágozzanak a rózsák, kúszanak a kinti futónövények és társaik. Egyik se érdemelte meg az életet anya nélkül.
- Ne hazudj nekem! Évek óta tudom mire vagy képes. Csináld vissza! Ne kelljen még egyszer kérnem! – már kezdett hangosabb lenni. De én ingattam a fejem, Sam csak nézett ránk. Nem tudta hová tenni azt, hogy én miért viselkedem így. Miért kell lekönyörögni nekem a csillagokat is, amikor én előszeretettel zöldítettem be mindent magam körül…
- Majd, ha te visszahozod anyát, akkor én is visszacsinálom a növényeket! – legszívesebben toporzékolni lett volna kedvem, mint egy ötévesnek, de ehelyett nem vártam meg a következő válaszát és parancsát sem, a szobámba rohantam fel, az én nagy haragommal és bánatommal átitatva.
Apa odalent maradt Sammel. Látszólag ő normális tudott maradni, még volt is étvágya, mert hallottam, amint csokit kér és biztos vagyok abban, hogy kapott is csokit, mert nem könyörögött sokáig. Én is akartam csokit, de a mérgem nem vitt le a szobámból. Amikor George hazaért én még mindig fent voltam és a többiek lent. Sam békésen és nyugodtan lógatta a lábát. Apa tett neki egy újabb megjegyzést.
- Csak, hogy végre hazajöttél! Menj, bírd rá az öcsédet az együttműködésre. Rám nem hallgat. Biztos láttad mit művelt odakint. Beszélj a lelkére. – ezt olyan elharapottan tette hozzá, mintha a temetőben nem is veszekedett volna az idősebbik fiával, mintha azt a beszélgetést ott hagyták volna és itt teljesen más hangvételű következett volna. Itthon ugyanis mi voltunk négyen, ott mások is láthatták a veszekedést, itt viszont…
- Most nincs türelmem még egy ellenszenves kölyökhöz. – tette hozzá, csak úgy mellékesen, hogyha George visszaszólt volna neki valamit.

Nyár. Az az időszak, ami igazán csodássá tehetné a vakációt, strandolhatnánk, de nem ez történik. Úgy fojtogat a környezetem és a néha visszatartott bőgés, hogy az valami hihetetlen. Igyekszem valami szépre gondolni, néha felnézni a felhők felé, hogy a könnycseppeket kipisloghassam a szemeimből mielőtt minden elhalványulna. De még ez sem megy. Melegem van. Izzadok és már a harmadik papírzsebkendőt kezdem meg. A zsebeim most azzal vannak tele. Szipogok, de nem sokáig. Elfordulok. Az öcsémre pillantok, ő nem tartja ennyire magában a könnyeit, úgy csorognak le, mint a Niagara-vízesés, tisztában van azzal, hogy anya nem fog visszajönni, nem fog többé beszélni velünk, nem fog megvigasztalni. Ettől csak még több könny kerül a szemeimbe.
A tájon is káosz uralkodik. Megállás nélkül hullanak a sárga falevelek, holott még maradhatnának, de nem. Ők is anyát siratják. Az ő bánatuk valójában az enyém, de vagy nem szentelnek ennek mások túl nagy figyelmet, vagy nem tudják ők sem hová tenni az esetet és inkább ránk figyelnek, velünk éreznek együtt.
Remegő kézzel markoltam bele a földbe, én nem tudom elengedni őt, nem tudom olyan könnyedén rádobni a földet a koporsójára, mint apa. Nekem anya fontos. Bár nagyon gonosz tőlem azt kérni, hogy bárcsak anya állna, most itt, sokkal nyugodtabb lennék, de így… gyásszal vegyül a haragom és fojtogat. Túl erősen.
El kell engedned őt Laserian. Hallom a halk parancsoló suttogását a hátam mögül. És ha nem akarom elengedni őt? Ha nem tudom elengedni? Nem akarom átadni a helyemet Samnek, nem akarom, hogy ezt ő is átélje. De aztán veszek egy kényszeredett levegőt és kifújom, hogy a földet is elengedhessem a markomból. Az öcsém elég gyors és nálam ügyesebb is, ő megfogja a földet, nem hezitál és elengedi. Valahol megértem őt, könnyebb hamarabb túlesni rajta, mint szenvedni vele.
Az elföldelés után, vagyis inkább az egész ceremónia után, amikor az ember azt hinné lesz egy kis csend, nem ez történik. Épp igyekszem kitörölni a szememből a könnycseppeket, amikor osztani kezdik azt, hogy ki tehet erről az egészről. Mind tudjuk nagyon jól, hogy ki a hibás. Anyát egyikünk sem fogja tudni visszahozni. Nincs az az isten és én ezt nagyon jól tudom, csak nem akarom elfogadni. Hasonló kört már otthon végigfutottunk.
- Muszáj ismét erről beszélni? Legalább most tisztelnétek meg annyival, hogy… - megint össze szorul a torkom és dőlnek belőlem a nagy könnycseppek. Hallok egy szedd már össze magad Laseriant, de teljesen elmegy a fülem mellett. Nem tudom összeszedni magam. Anya miatta halt meg és ezt sosem fogom megbocsátani neki!
- Haza akarok menni. – szólal meg Sam is és pillant hármunkra. Ő nem érti ezt az ujjal mutogatós játékot, amiben a bűnös nem akarja elfogadni, hogy a tetteinek nagy súlya van és másokra is hatással van.