Lepacsizhatnánk rajta, milyen kevésre tartjuk a magánszférát, az enyémbe lazán belehajol, letapizza a bicepszem, lopja az italt, és nem olyan pofásan gyorsan, mint én. Pofátlanul ráérősen. Sokat leszűrni egy szimpla kézfogásból, amikor perceptuálisan fél évig tart, ez a mutatvány meg aztán kimeríti az ismerkedést. Befeszítem stabilabb kapaszkodónak a karom. Beugrik egy random kép idegenekhez dörgölőző macskákról. Rövid hmm a válasz Brooke bokájára, hosszabb a kávénak szóló elégedett sóhajra. Lili. Megjegyzem a nevét, egyelőre. Aztán magától megragad, amint lesz mit kötni hozzá. Gregory például rögzül, fehérneműszakértőként.
– Passz. Van több Gregory? Az enyém elfelejtette említeni a kosárméret-adatbázisát. Honnan szerzi be az infót? Erre specializálódott a képessége? Szólni kéne Victoriának, hogy veszélyben a titka.
Fancsali pofával bólintok, stimmel a diagnózis, a gyors tanulás bármiből kiiktatja a kihívást, lelombozó, monumentális kereszt ez, egy örökkévalóság óta cipelem, azaz erről ennyit. Marad a hecc, a poén, esetleg a hacuka motivációnak. Feszülős szerkóban a felemáskorláton hintázni, szaltókat dobbantani a dobbantón, lelassítani a nézők meg a bírók kedvéért. Meglenne annak is a szépsége.
Megmentem tornász pajtit a tanhelyi balesettől, edző cimborát a bűntudattól. Visszatérek Lili pörgős, gyakorlatias ötleteiért, a labort bölcsen kizárja, jóváhagyom feltartott mutatóujjal. Türelmem az nincs. Billy kívánhatott volna, de megkopasztották az isteni hatalmától. Lecsúsztam a témáról.
– Hah, érdekes javaslat. Eszembe juthatott volna. – Bár magamtól nem venném komolyan. Meggyőzőbb olyantól, aki a milliszekundom törtrészénél tovább fontolgatta, sőt, látványosan eltöprengett rajta. – A gyógyítást az öcsémre hagytam. Megnézném, beelőzhetem-e benne. Végül is, ráérek. Szánhatok pár hetet a projektre.
Kölcsönös stírölésekbe bonyolódunk az odaát pózoló pózerrel. Lili megállapítja hangosan az egyértelműt. Eltátom a szám, amikor felcsapna párkapcsolati coachnak. Feljebb billen a bal szemöldököm, tudatosan ott tartom, miközben végigmérem őt. Lehet vagy húsz. Maximum. Utána végigmérem magam is. Ja, továbbra sem festek pancsernek, aki egyetemista lányok tanácsára építi a randikat. Féloldalasan rásomolygok. Kikérhetném magamnak, de hatásosabb és gyorsabb tettekkel tiltakozni. Átvillanok a terem túloldalára az egyik lattéval, menet közben lenyúlom a közelebbi edző tollát, mire a srác mancsába nyomom a poharat, rajta virít a nevem, a számom és egy képregény stílusú önarckép. Kacsintok, adok neki néhány másodpercet felfogni a történéseket, megvárom, míg elpirul a füle hegye.
Visszasurranok Lili mellé.
– Könnyű kiszúrni, amikor kimerevített pillanatképekben skubizod. Azt döntsd el te, mi lenne jó neked! – huppanok le a padra. Idáig hallom a fejében kattogó fogaskerekeket, odahajolok, a tenyerem mögül suttogok a fülébe. – A vállsérülésedet fixen észrevenném. Megkérdezném, honnan szerezted. Ha kínos a sztori, kénytelen lennél hantázni róla, de mi a garancia rá, hogy nem árulnak el a mikrorezdülések az arcodon? Szóval? Jó ötlet vagy nem? – Felegyenesedem. Nevetek a kínálgatáson, annyira szemtelen, hogy hajborzolással honorálom. – Kösz, kihagyom. Kakaó párti vagyok. – Felkapom a gazdátlan italokat, egyet odarakok mellé tartalékba, mielőtt körbecikázom a helyiségben a tálcával, nyugalmi pózba igazgatom a tagokat, és pakolok a markukba egy-egy poharat.
– Kávészünet! – zengem a lelátó tetejéről. A következő pillanatban ismét Lilit boldogítom.
– Te mit tanulsz? Sportnak miért pont a gimnasztikát választottad? Ember vagy? Mutáns? Mágus? Embertelen? Egyéb?
Szerválok egy labdát. Visszapattogtatom a plafonról, tetemes a belmagasság, hamar megunom a zuhanását várni, triplázok a lendületen. Potyogásnak indul tőle a vakolat. A biztonságunk érdekében ölbe kapom a lányt, kávéval együtt arrébb szállítom néhány méterrel.
A kényszerpihenőre küldött atléták kezdenek felocsúdni, felénk indul egy keménykötésű nő, csupa szigor, erélyesen dübörögnek a léptei. Előbb tippelném birkózónak, mint akrobatának. Esélyes, hogy ebből a klubból is kitiltanak.
– Mekkora bajban vagyok? – Míg Lili kikalkulálja a választ, összesöpröm a pusztításom nyomait, eldugom a szertárban a kilyukadt lasztit. A dühödt amazon öt méteren belülre ér. Lehúzódom a lány mögé, férfiasan pajzsnak használom.

Oázisra bukkantam New Yorkban, Wakandai Egyetemként fut, a névrokon országtól sétatávolságra, Billy kecójának hátsó udvarában. Az akadémiai sznobizmus továbbra sem műfajom, a különcök viszont igen. Beugrom megérdeklődni, milyen programokat kínálnak a sajátos nevelési igényű hallgatóknak. Biztosítanak-e gyorsban elvégezhető képzéseket, beszéli-e a fénysebességet valamelyik professzor, és a futócsapat ásza az idő berkein belül rohangál-e. Csak a lényeg.
Benézem a zónákat. Koreában hesszelek, amikor megszáll az ihlet, aztán kénytelen vagyok hajnalok hajnalán házalni a nyűgös sportolók között. Jézus stilóban átkelek az úszócsapat medencéjén, port kavarok a futócsapat salakpályáján. Lepacsizom Gregoryval, az egyik sprinterrel. Azt javasolja, próbálkozzak olyan területen, ahol nem verem kenterbe félgőzzel az összes létezőt. Elirányít a szertorna és ritmikus gimnasztika különítményhez. Nézek rá, miből feltételezi, hogy pusztán fürge vagyok, és nem kecses, hajlékony meg egyebek. Pöpecül állna mondjuk a tornadressz, ebben egyetértünk. Megér egy misét. Meg egy próbát. Főleg, hogy a maroknyi dologba tartozik, amit még nem próbáltam.
Berezgek az egyetemi kávézóba. Nyolckor nyitnak csak, de kiszolgálom magam. Lelassítok, amíg elhelyezem a fizetséget az italokért a kassza mellé. Megmutatom a kamerának. Korrekt vagyok, munkadíjat sem számolok fel, kiperkálom a teljes árat Billy kitalált vagyonából.
Több hordozónyi koffeinnel fékezem le, megvesztegetésnek hozom, odapakolom a padra, lehuppanok a rajta ücsörgő lány mellé. Élénk kék szempár meg a korán kelés fájdalma világlik az arcán.
Terpeszben könyökölök előre a térdemre.
– Bokasérülése volt? Gyanúsan kíméli a bal lábát – kommentálom az előttünk gyakorlatozó szőke hölgyet. Aztán odafordulok, nyújtom a jobbomat bemutatkozni.
– Hali! Tommy vagyok. Épp kihívásokat keresek, amiket nem lehet szuperszonikus felfogásból meg szuperszonikus fizikumból megoldani – hadarom, szándékom szerint felfogható tempóban. – Gregory a futócsapattól ide irányított.
Elkalandozik a tekintetem. Felszisszenek. Kimerevített képkockákon látom, amint az egyik edzőnek elterelik a figyelmét, közben a trambulinon gyakorlatozó srác készül kegyetlenül elszúrni a landolást, a szög alapján vállficamot jósolok neki. Odapördülök, elragadom a matracot a trénertől, és alá tolom, mire belesüpped, könnyed, hajborzolós szellővel visszatelepedem a helyemre.
– Van valami gyakorlatias, pörgős szakotok? – folytatom a csevegést. – A kvantum fizikát halálra untam. Sok mindenre képes az ember fogadásból. Ma már bealudnék a saját disszertációmon.
Ismerős. Elszaladhattam mellette párszor. Kétesélyes a szituáció. Vagy sokkolom a szervezetét és kiszalad belőle a kóma, vagy menthetetlenül korai neki a speedezés. Akkor megkörnyékezek valaki mást. Például a túloldalon feszítő srácot. Egyértelműen úgy feszít, mint aki megkörnyékezésre vár.