Re: Catch me if you can

**Zagreus L. Campbell** Kedd Júl. 30, 2024 6:26 pm

Catch me if You can
As we fall ∣ Túlvilág - Nepal ∣ @Teodora Castellano

- Tudunk róla már valamit?
- Még alszik.
- Próbáltad felébreszteni?
- Hasztalan. Ám ha felébred talál majd magánál ennivalót és némi vizet is. Most hagyjuk pihenni és meglátjuk mi történik akkor, ha felébred.
- Ha tényleg felébred.
- Kételkedsz benne?
A kérdésére már nem válaszoltam, csak nemlegesen megráztam a fejem, nem azzal volt a gondom, hogy kételkednék abban nem volna elég erős és méltó a terrigenesishez, az volt, inkább a csend zavart, hogy nem tudunk róla semmit sem.
Ugyanolyan volt, mint a többiek, nem állt közelebb hozzám vagy távolabb, csak kíváncsi voltam. Ez még szerencsére nem bűn. Ha egyszer átesik a terrigenesisen akkor onnan már nincs visszaút, de biztam Gordonban és abban, hogy figyel rá. Ő mindannyiunkra figyel. Nem is zavartattam magam az első nap után. Szólni fog, ha felébredett, addig is a többiek rendelkezésére álltam, tettem a dolgomat, egészen addig amíg már a második nap is eltelt. Sikerült megfeledkeznem róla, Jiaying tett arról, hogy egy percre se unatkozzunk.
Éjszakába nyúlt az idő mire visszatértem az Túlvilág egyik végéből a másikba, nem volt ez olyan nagy hely, csak feltartottak, a rengeteg kérdéssel, ami felmerült a képességükkel kapcsolatban és az új külsejükkel, mert nem mindenkihez volt kegyes az új képességük és tüskéket vagy vastagabb kőbőrt növesztettek, amelyet inkább a Trónok harcás szürkehámhoz tudnék hasonlítani, mint Ben Grimm esetéhez. Akik így jártak – és nem említettem még meg azt, akinek sas szárnya nőt – kissé kétségbe voltak esve, nem csoda, hogy megpróbáltam elmagyarázni nekik a saját módszerem, bár nekem kevésbé volt ilyen önbizalomromboló esettel dolgom, azért nem hagytam cserben őket. Ez abból is látszott, hogy sokáig beszélgettem azokkal, akiknek vissza kell szerezniük ezt – függetlenül attól, hogy már évek óta ez megy és nem most estek át a dolgon, feldolgozni attól még nehéz, de néhány jó szó attól, akit kedvelnek, máris megváltoztatja a gondolkodásukat.
Szóval a kisebb házikóknál jártam, amikor valamilyen érdekes dologra lettem figyelmes. A bambuszfáknak nem csak az az előnyük van, hogy sűrűek, hanem jó rejtekhelyek is a sötétben, noha én csak az ösvény mentén álltam meg, nem másztam be közéjük – elég hangos lettem volna megjegyzem és másnap magyarázkodhattam volna a növénygondozónak, hogy mi az isten történt ott. Locsolni a bambuszt is szokta. Csak az hiányzik, hogy óriásnyomokat hagyjak körülöttük.
Mielőtt hangosan is megkérdezhettem volna magamtól, hogy mégis ki a fene van ilyenkor ébren rajtam kívül, hármat se kellett találgatnom, kinek a házikója közelében vagyok éppen és miért nem alszik már. Túl sokat aludt. Nem csoda, hogy ki akart szabadulni a biztonságos szobából. De akkor miért nem szólította Gordont? Világosan elmondta, hogy elég kimondania a nevét és ő ott terem. Nők. Mondhatnám, hogy tipikus, de ilyen elhamarkodottan nem szeretnék ítélkezni felette sem. Ezért követtem őt csendben – amennyire tőlem telt – mert ki akartam deríteni mi a célja.

NC

**Teodora Castellano** Szomb. Júl. 27, 2024 9:45 pm

Nepal 22:59Catch me if you canLincoln & TeodoraCharming first meet in the shadows.

Nem kell aggódnod, Teodora. Gondoskodni fogunk rólad.
- Persze, ki aggódott? - Hangom híján van bármiféle meggyőződésnek, de láthatóan úgy dönt, figyelmen kívül hagyja.
- Most magadra hagylak. Próbálj meg pihenni!
Nem kéne használnia az ajtót - teleportálva érkeztünk, amit nem győzök újra, meg újra kiemelni - ezúttal mégis így tesz, és mikor meghallom a zár kattanását, már azt is tudom, miért.
Én döntöttem úgy, hogy a letakart szemű Gordon Ramsey-vel tartok. Nem sokat dolgoztam fel a hallottakból vagy a látottakból, ám összességében túl érdekesnek bizonyultak ahhoz, hogy kész legyek visszautasítani a fuvart. Az biztos, hogy ezek után már senki sem vádolhat olyasmivel, felelősségteljes vagyok.
Nem gondoltam rá, hogy egy aprócska házikóba zárva végzem majd, elkobzott telefonnal. Minimum egy tágas toronyszobára számítottam és ingyen WiFi-re.
Eszem ágában sincs megszökni, ahhoz túl kíváncsi vagyok. Az viszont holtbiztos, hogy visszaszerzem a telóm. Csak előbb pihenek kicsit.
- Na, egy kis teret! - Úgy vesznek körbe, ahogy a mézek lepik el a méheket. Esetleg fordítva. Üres, elveszett tekintetek, sápadt derengések a sötét helyiségben. Nincs semmi, ami távol tarthatná őket, habár a szavaim hatására mintha hátrébb lebegnének.
A sarokban szépen előkészített egyszemélyes ágy vár rá, hogy elfoglaljam, én pedig megadón nyújtóztatom ki rajta végtagjaim. Mintha láz közeledtét jelezné, minden porcikám sajog és bizsereg, a szemhéjaim lecsukódni vágynak. Az engem kísértő látogatók értelmezhetetlen suttogását hallom utoljára, mielőtt elnyomna az álom.

Fogalmam sincs, pontosan mennyi időre dőlök ki. Túl sokáig nem tarthat, hisz látszólag még mindig éjszaka van, mikor felébredek, de kétségkívül sokat javít az állapotomon. A szobában terjengő ismerős illatot egyből beazonosítom: valaki füstölőt használt idebent. Igazán mélyen aludhattam, hogy egy villanásnyira sem emlékszem a vendégemből.
Áttetsző barátaimnak nyoma sincs, most már logikusabbnak tűnik, hogy a szemtelen teleportálóhoz hasonlóan egyszerű hallucináció teremtményei voltak. De akkor mit keresek itt?
Pillantásom az éjjeliszekrényen állapodik meg. Egy tálcán vízzel teletöltött pohár és kis tányérnyi gyümölcs. Iszonyúan üresnek érzem a gyomromat, az ajkaim pedig egyenesen cserepesek a szárazságtól, ezért nem is kérdés, hogy mielőtt bármi hasznosra szánnám magam, lecsupaszítom a tálca tartalmát. Inkább a mérgezés, mint az éhhalál.
Enyhe szédülés fog el, amint felkelek, de nem állok meg, amíg az oldalsó ablakhoz nem értem. Nyilván zárva van. Gordon kulcsra zárta az ajtót is, idézem fel. Pár másodpercnyi körömrágós tanakodás után megindulok, felforgatom a rendelkezésemre álló teret valami hasznosnak tűnő eszköz után. Miután elhajlítom a gyümihez kapott villát - valódi bűvésztehetség -, a hajamba tűzött hullámcsatok egyikével próbálom kinyitni az ablakot. Csak mondanám, hogy a filmekben látható zárnyitások vajmi kevéssé felelnek meg a valóságnak.
Egy örökkévalósággal később, két megrongálódott hajcsatot követően végül sikerrel járok. Csak a véletlen műve lehet, hogy épp a megfelelő pontba találok bele, az ablak pedig engedelmes nyikorgással adja át magát a finom húzásomnak.
Most már tudom, mit érezhetnek a férfiak.
Csak egy gyors pillantást vetek a csendes éjszakába, mielőtt ninjaként vetném ki magamat az ablakkeret felett.
Nincs más hátra, mint megszerezni a telefonomat, mielőtt az eltűnésem egy újabb mexikói szervkereskedőkről szóló filmet ihletne meg. Minimum valami természetfeletti témájú posztot kell összehoznom búcsúzóul, hogy legalább egy horrorsztorit hagyjak az utókor számára.
Nem kell messzire mennem inspirációért, hiszen ahogy kilépek a ház oltalmából, észrevesszük egymást velük. Gondolom ez azt jelenti, mégsem képzelődtem.
Ezúttal nem tapadnak rám azonnal; biztos távolból figyelnek űzött tekintetükkel, és csak fokozatosan közelítenek felém, amint faltól falig lopózva indulok meg az aprócska, kínai tetős épületek mentén. Hova az Istenbe hoztak engem?

CIARAN