Zavarnak a zajok. A poroszkáló neszek kint, a gépek búgása, pittyegése bent, a vér tompa zúgása a fülemben. Zavar minden. Piszkálja az orrom valami éles szag, viszket a csuklómban az infúzió, szorít a kötés. Kényelmetlen létezni.
Kóvályog a fejem, kóvályognak benne a felismerések, elbotlanak egymásban, felhorzsolják magukat, felhorzsolnak engem. Zsibbadva ülepedik le, hogy kórházban fekszem. Lehet, hozzám poroszkálnak a léptek, a gépek biztosan értem búgnak, a vér zúgása pedig azt jelzi, élek. Meg kellene könnyebbülnöm. Félek. Kísértenek a saját, kába gondolataim.
Nyílik az ajtó. Szétrebbennek a gondolatok.
Kínlódva feljebb tornázom magam. Díszes, tarka virágcsokor, rózsaszín luftballon érkezik, egyáltalán nem illenek a komor hangulathoz, a kopár szobába. Hozzád illenek itt a legjobban. Próbállak helyrepislogni, körém aggatod a dekort, magadra aggatod a mosolyt. Hova tűnt Dulifuli?
– Szia… – pihegem.
Odaadom a kezem. Ez nem zavar, az érintésed kényelmes. Megnyugtat a bőröd melege a bőrömön, az ujjaid az ujjaim között. Elcsitít a határozottság a tekintetedben, ahogy körbepásztázol, mintha képes lennél rendre parancsolni a csöveket, a belém csepegő oldatot, a valóságot.
Még nem akarok ébren lenni, David. Én fáradt vagyok idomítani a világot.
Lemeredek a kezedre. Fáradt vagyok a matekhoz is, de kiszámolom neked a fájdalmam. A fizikaira célzol, ugye? Az nem vészes. Távolról sajog. Biztos a gyógyszerek, vagy a karomba pumpált izé.
– Négyes? – saccolom. Mély belégzés, azonnal megbánom, elfullad a vége. Szaggatottan préselem ki a folytatást. Muszáj, akkor is, ha szétszaggat: – A többiek…? A többiek hogy vannak?
Rászorítok az ujjaidra, kevés erő jut a mozdulatba, lopok vele a tiédből. Megviseltnek látszol, úgy ahogy a festményeket, szobrokat viseli meg az idő, másképp szépek tőle. Én úgy lettem megviselt, mint egy plüss, amin áthajtottak. Összefoltoztak tűvel, cérnával, a vattát nem tömték vissza rendesen. Még plüss vagyok. Csak már egy másik.
Elhúzom a nyakamnál a lenge, világoskék anyagot, bekukucskálok. Múmia-felsőtestet találok alatta. Köldöktől mellig fehér gyolcsba csavartak, elfedték a sérülésem, ezzel meg a pirulákkal. Sejtem hol bujkál, óvatosan megrajzolom a vonalát ruhán keresztül. Kiráz tőle a hideg.
– Ebből durva heg lesz – suttogom szórakozottan. – Pont középen van. Mint egy cipzár.
Talán lerántották a lelkemről, és kiszivárgott rajta egy picit. Talán ezért ébredtem arra, hogy kár volt felébredni.
A halál nem olyan ijesztő, amikor sokan várnak a túloldalán.

Kótyagosan oldalra dőlök, egyszerre billenek a mosolyoddal. Simogatlak az ujjbegyemmel, próbálgatom, mennyire tartasz erősen, ki tudnék-e csúszni a markodból. Belemozdulok a mozdulatodba, követem a félretűrt tincset, szemmel, arccal. A néma, elcsigázott puszi felszakít egy szúró sóhajt a tüdőmből.
Rendben leszek. Szeretném elhinni neked. Meg szoktál tudni győzni. De most visszhang nélkül koppan az ígéret.
Ismerős barázdák terelnek vissza hozzád, kitűzik a dulifuliságot a szemöldökeid közé. Eltanakodom, mi rosszat csináltam.
Fojtogat a kötés, mindenütt viszketek. Fagyosan, égetőn sugárzik valami a mellkasomból. Rettegés? Pánik? Lelassul az idő, hosszan kong bennem, hogy egy hallott van, az énekesem sem talál jelentésre, míg ki nem mondod a nevét.
Kitépem a kezem a kezedből, meginog az infúziós állvány, feszítve rándul csuklómban a tű. Megcsóválom a fejem. Nem téged akarlak lerázni. Csak a valóságot. Csak túl valóságos vagy.
– Ne aggódjak…? – habogom. Nedvesség gyűlik a szemembe. Kipréselem és letörlöm, mielőtt könnyekké dagadhatna.
Öt. Hat. Feljebb mászom a skáládon. Szeretnék megállni, a légzésemre figyelek, arra, biztosan jól lesz, nem a mázlidra, ami a túléléséhez kell. Lüktetek. A gyolcs összefog, tart a cipzár.
Visszanyúlok érted. Tapogatózom a kezed után, megdermedek a célvonalban. Felismerés ékelődik a lomha pislogások közé. Morbid plüss hasonlat. Hallottad. A gondolataim között jársz. Téged is félteni kezdelek tőlük.
Követi az ajkam a tiédet, leutánozza az ívét, bár reszket. Bólintok. Helyeslek minden mondatodra. Sziklaszilánkokat, tonnás kavicsokat centrifugál a gyomrom. Ki kellett volna üríteni a zsebemet mosás előtt, David. Nem rakhatod így be a szennyest.
– Tudom.
Nem tudom.
– Vigyázni fogtok rám.
De ki vigyáz rátok?
– Persze, hogy nem szándékosan.
És magát is véletlenül tette kockára? A sorsot, a végzetet hibáztassam? Azok juttatták kórházba, neki semmi köze hozzá?
– Tudom – ismétlem, hazudom.
Még. Még itt vagytok.
Potyára erőlködöm, ugye? Olvasol a sorok között. Amíg magamat nem bírom becsapni, sosem verlek át.
Kimászom a matrac szélére, hogy a nyakadba boruljak, átöleljelek, mentőövként. Egyedül elsüllyednék. Könnyű lenne. Valahol vágyom rá. Mégis beléd csimpaszkodom, mert tartok tőle, ha megfulladok, ugyanott leszel, mint most én. A semmi peremén, ugrásra készen.
Hét. Nyolc. Kilenc… Végtelen. Ehhez a fájdalomhoz nincsen mérce. Tátongó szakadékot hasít a karcolásaimból, belerepednek a csontok, elszakadnak a szövetek. Sírok, nem jutnak túl a szavak a hüppögésen, belülről suttogok neked.
Nem léteznek többé, David. És ebből nem lehet felépülni. Te is érted. Ismered, milyen. Ezért nem akartál engem szeretni. Mindenki eltűnik egyszer. Kiszakítják egy részedet, magukkal viszik, nincs rá megoldás vagy gyógyszer. Elkopsz, elhasználódsz. Hogy leszel utána önmagad? Hogy legyek rendben, ha nélkülük én sem létezem?

Megszeppenek. Rémület pendül abban a jajban, a nevemben, nem hívtál még így Winifrednek, mintha a szakadék szélén lógnék és szavakkal nyúlnál utánam. Az ajkad is máshogy rezdül az arcomon, aggodalmat csepegtetsz a pusziba. Kikerülik a nyomát a könnyek, letörlöm őket, mielőtt jobban megijesztenének téged.
Ólmosan, vontatottan bólintok. Visszacsúsztatom az ujjaimat az ujjaid közé. Látod? Nem zuhanok. Elkaptál. És Niel túléli, rendbejön. Nem kell majd a szilánkjaimat szedegetned az árok mélyéről.
Mivel buzdítasz rá, önző leszek, a kedvedért.
– Megígéred? Hogy felépül? Hogy itt lesztek holnap, holnapután és azután is?
A válladra támasztom az államat, árad belőled a meleg, magamba szívom a hátadra simított tenyeremen keresztül. Nekidöntöm a fejednek a fejem. Puhán koppan. Valami nevetésfélét prüszkölök a hüppögések közé.
– Nem akarok… örökre… Már most… elfáradtam – szuszogom a nyakadba. Belesüppedek az ölelésedbe. Te létezel helyettem is. Majd egyszer meggyőzöd a világot, hogy fogadjon vissza magába, hiába szabdalt össze, tépte ki belőlem a tömést.
Arrébb terelsz, zsebkendőt nyomsz a mancsomba. Tikkadtan bazsalygok rá. Ezer éve nem használtam más pézséjét, utoljára anyu adott a sajátjából. Hímzett, pénztárcaszerű tokban tartotta.
Sokáig bámulok a fehéret szürkére színező foltokra. Latolgatom, mennyire fájna orrot fújni. Lemaradok közben a mondandód elejéről, ott kapcsolódom vissza, hogy te sem morogtál annyit akkoriban.
Galacsint gyűrök a nedves anyagból, a markomba zárom az ürességemmel együtt. Megtámasztom a homlokom a mellkasodon. Az enyémet lassú, erős dübörgéssel kongatja a szívem, feszegeti a bereteszelt kaput, a kötszerbe bugyolált heget. Büdös pukiszörnyek… Szerezni fogok egy ipari porszívót.
Áthatóan búg a nyugtatásod a fülemben. Logikus, amit mondasz. Követlek, oké a változás, oké, hogy a szüleim azt szeretnék, létezzek. Engem viszont lehagyunk, elbotlok a vigasztalásodban. Mert nem vagyok én. Nem érted. És ha te sem érted, akkor biztosan butaság. Átmosták az agyam a gyógyszerek, a kimerültség. Alszom majd rá. Kipihenem. Elmúlik. Ugye, David?
Felegyenesedem, távolabbról vizsgálom a vonásaidat. Aztán a gyűrődéseket a párnán. Kicserélem pókemberesre, az egyik szárazra, amit nem pityeregtem tele. Megpaskolom, eligazgatom. Neki magyarázom el.
– Nem akartam beszélni róla. Vagy gondolni rá. Attól igazibb. – Pislogás nélkül tapad a tekintetem a huzathoz, beleragad az egyik rajzolt hálóba. Elhomályosul a minta. – Talán… Talán azt reméltem, elhiszitek, hogy minden rendben velem. És akkor tényleg minden rendben lesz. Csak még egy kicsit…
Visszafordulok hozzád. Bár tiltakoznak ellene az izmaim, mosolyra húzom a szám.
– Ne aggódj! Szuperek… voltak. Jól neveltek fel. Majd… majd talpra állok. – Halovány a sóhaj, halovány az érintésem az alkarodon. – Szólok, amikor kell egy mankó, oké?
Én is ezt kérném tőled. Azt kívánnám, vigyázz magadra, hadd vigyázzak rád. Figyeled, mennyire önzőn viselkedem? Imádkozom, hogy nyeljen el a föld, mielőtt titeket elragadhatna, azért fohászkodom, inkább engem kínozzon, zúzzon össze az élet vagy a halál. Az én könnyeim simán sósak. A tiétek marnak.

Óvatosan bánsz velem, nagyon, és ettől gyengébbnek, sebezhetőbbnek érzem magam, csupa olyasminek, amit nem szeretnék. Neked fényre lenne szükséged, derűre. Ezekre lenne szükségem nekem is. Tőlem.
– Köszi – fogadom el az ígéretet. Keskeny a mosolyod, éles, felsérti a felszínt, megpillantom alatta, mennyire rosszul vagy. Miattam.
Beleremegek a puszikba, az ölelésbe, valahogy kétségbeesettek, túl bizonytalanok hozzád. Megint a törékenységemre emlékeztetnek. Emelkedik a mellkasod, reszketeg a lélegzeted, és rettegek. Beléd állnak majd a szilánkjaim. Nem lennél boldogabb nélkülem?
Megrázom a fejem. Pedig az, megterhelő. A sírás, a mosolygás, az ébrenlét. Kicsit minden. De te csókot nyomsz rá, próbálod simogatásokkal enyhíteni.
Másképp veszed a levegőt, talán belefulladsz a bánatomba. Nem fulladhatsz bele. Nem hagyhatom.
Lesütöm a szemem. Megérteni… Megbeszélni… A torkomon akadnak a fogalmak, és felkavarodik a gyomrom. Azt mondod, nem fog elmúlni. Muszáj fájnia, muszáj megszoknom, nevet adni neki, megérteni, megbeszélni.
– Félek, David. – Huzatos a beismerés, kisuhan, hűvösen, halkan. – Pont ettől félek. Mi van, ha már sosem leszek boldog? Ha soha, sehol nem leszek otthon? El vagyok veszve, mióta eltűntek, és így esélyem sem lesz megtalálni a helyem. Én… Könnyebb lenne velük együtt eltűnni… – Bűntudatos könnyek tolulnak fel. Émelyítően keserűek, nem sósak. – Sajnálom.
Megbénul a tüdőm a sóhajtásodtól. Egészségtelen, én is észrevettem, már korábban. De nem vagyok egész, eltörtem, kihullott belőlem a lényeg. Hogy lennék akkor egészséges?
Szorítom magamhoz a pókemberes párnát, belesajdul a sebem.
Bólintok. Elhalasztottam. Utolért. Ennyi volt.
Reszket a kezem a kezedben, az ajkad alatt, nem bírom leplezni, sem ezt, sem a rémülten rebbenő gondolatokat. Azt hiszem, hazudtam. Nem használtalak volna mankónak, örökké erősnek tettetném magam, azt lódítanám, talpra álltam, miközben térden kúsznék. Nem ez ijeszt meg. Csak az, hogy kilesheted, ezért be kell vallanom.
– De… – Elcsuklik a hangom, nedves arccal tiltakozom. – De nem lehetek gyenge meg szomorú. Az nem én vagyok. Úgy nem szeretnél. Nehéz lennék, terhes meg sötét. Nem akarok fájni neked. – Odanyúlok a homlokodhoz, elsimítok rajta egy barázdát. – Nem akarok aggodalmas ránc lenni. – Puhán, ujjbeggyel rajzolom át a szádat. – Inkább vidám mosoly. Érted…? – pillogok rád, szinte esdeklem.
Valami egyszerűre, ragyogóra vágytál, és eleve többet vettem el annál, mint amit szívesen adtál. Hányszor szóltál, ne görcsöljem túl, lazítsak, vegyem könnyedén.
Sokkal-sokkal több dologgal küzdöttél meg nálam, vékonyabb cérna fog össze, nem ránthatlak le magammal. Téged biztosan nem. Mégis arra kérsz. Úgy tartod elém a tenyered, mintha a világodat kínálnád rajta. Bátortalanul, csigalassan fölé emelem a sajátomat, belecsúsztatom, méregetem, a tiéd mennyivel szélesebb, aztán a mellkasomra húzom. Kattogok, nyikorgok, szorulnak bent a fogaskerekek. Leeresztem a szemhéjam, a kórház neonfényében áttetsző függöny. Felsejlesz mögüle.
– Így már nem fog segíteni. Belémkeseredsz. Nem… Nem csinálhatnánk úgy, mintha oké lennék? Hátha…
Felkémlelek rád. Hallom a választ, mielőtt kiejtenéd. Elengedlek. Elengedem magam. Előre roskad a vállam, a markomba zárom a béna, kórházi göncöt ott, ahol korábban hozzám értél.
Nyertél. Igazad volt. Elfáradtam. Kifakultam. Látszatra sem leszek a régi, és rájössz. Velem együtt sajogsz majd. Utálni fogom magam érte. Egyszer megutálsz érte te is.
Most viszont szükségem van rád.
Kinyújtom feléd a karom, alig bírom megemelni, elgémberedtem, zsibbadok, szúrok a hüppögéstől, ráz a bőgés. Tuti borzasztóan festek. Azért átölelsz? Azért maradsz még egy picit? Szeretsz még egy picit?

Mégsem üresedtem ki teljesen, valamin fennakad a válaszod, az, hogy nem lennél boldog nélkülem. Port kavar bennem, tüsszög tőle a lelkem. Megkoptam, és így nem leszel az velem sem.
Plüss vagyok, szakadt, vacak, de a tiéd. Engedek a dédelgetésednek.
Sűrűn pislogok, összeragadnak a pilláimon a könnyek. Próbáltam. Próbáltam segíteni, magam mellett tartani téged, igen, emlékszem. Búcsú levelet írtál, majdnem leléptél, a végén egy milligramm Xanax többet ért nálam.
Vájkálhatsz a szememben, ellophatod az összes gondolatom, talán te megtalálsz köztük engem. Talán felrémlek abban, ahogy a kezedbe simul a kezem. Kimerülten biccentek, lent ragad az állam. Félni természetes. Biztos te is féltesz, aggódva cirógatnak az ujjaid. Igyekszem. Igyekszem belecsimpaszkodni a nyugtatásodba, az imádatba, támogatásba. Hagyom. Egyelőre csak neked.
Puha, forró az ajkad, sós cseppekbe borítod miattam. Adnék rá helyettük balzsamot, gyümölcsös, tuti utálnád, főleg mert ő jut róla eszembe. Gyomorszájon öklöz a pánik, kiszorítja a levegőt a tüdőmből. Megsérült. Bárki megsérülhet. Elmúlnak a dolgok, meghalnak az emberek. Egyszer mindenki elillan. Elhagytok. Magamra maradok. Egyedül. És nem fogom bírni. Gyenge vagyok. Beismertem. Engedélyt kaptam rá tőled. Ki fog adni, amikor elmész? Kivel leszek esendő, sebezhető, minden olyasmi, amit te elfogadsz tőlem?
Figyelek, magamra, a szilánkjaimra. Azt karistolják, végem. Nem menthetsz meg. Alig létezem. A kedvedért összesöpröm őket, makacsul egymáshoz préselem az éles széleket, ragasztónak használlak. Mélyen belém zuhantál, nem zavar a sötétségem. A jövő bizonytalan. A jelen biztos, itt, melletted. Határozottan, szilárdan öleled a bánatom, elnyeled a sírást. Átjár engem a meleged, megtölti az orrom az illatod, tisztábbra mosol. Közel vonsz, ringatsz, és elcsitulok tőled, elpilledek. Lajhárként kapaszkodom beléd, miközben leülepednek a porszemek. Most álmosan sóhajt a lelkem.
– Szeretlek – szuszogom vissza. – Én is szeretlek.
A mellkasodba temetem az arcom, elnehezedik a szemhéjam. Sajgok, fájok, lüktet a hiányuk, kopár fák nyeszlett ágai zörögnek bennem ott, ahol harsány lombkoronák bontottak korábban virágot. Azért hazatalálok. Bár szétmállottam és megtörtem, otthonra lelek a karodban.
– Köszönöm, David.
A tarkódra csúsztatom a tenyerem, a hajadba borzolok, magamba szívom a lélegzeteidet, gyűjtöm az emlékeztetőket, a bizonyítékot rólad, arról, hogy élsz, és velem vagy.
– Majd… majd elviszel havat lopni? Fehér karácsonyt szeretnék.
Nem kell többet ígérned. Elég ennyi. Hadd várjak valami mást, ha őket már nem várhatom.

Fáznék, dideregnék nélküled, beledermedtem volna az ürességembe. Az ölelésed melege, a forró csókok olvasztanak fel. Érzed mennyire fontos vagy? Elég erősen gondolom?
Megreszket a szám, a szemedbe merül a tekintetem. A barna legszebb árnyalata, csupa kellemeset idéz. Forrócsokoládét, puha, meleg pokrócot, esőáztatta, lágyan, illatosan omló talajt. Bólogatok, miközben az arcomat szárogatod, a tincseimet rendezgeted.
– Az szuper lenne. Örülnék – piszmogom. Nem erre találták ki a kórházi ágyakat, szűkösek két főre,
zavarni fog téged, de azt kérted használjalak ki. Szóval arrébb ficergek, helyet szorítok neked, erőtlenül húzom a csuklódat, invitállak magam mellé. – Hozzád bújhatok? Légyszi? Amíg elalszom. Utána kiosonhatsz! Ha… ha tényleg visszajössz, mire felébredek.
A mosolyod is megnyugtató, édes és bársonyos. Színeket, zamatokat csempész a kopárságomba. Megpuszilom mindkét csücskét, mintha odaragaszthatnám vele, fogságba ejtem veled a takaróm alatt, az ölelésemben.
– De én hálás vagyok – bámulok vissza rád. – Érted. Hogy szeretsz. Hogy szerethetlek.
A mellkasodba temetem a homlokom, hó alá ásom a bizonytalanságot. Tetszik a válaszod. Megpecsételem csókkal az ígéretet, hosszan, gyengéden tapogatom ajkad az ajkammal, ellopom az ízét, a lélegzetvételeidet, megtöltöm magam veled, legalább félig vagy akármeddig, legalább egy picikét. Könnyebb fáradtság váltja az ólmos kimerülést, olyan, ami lidércnyomás helyett pihentető álmokkal kecsegtet.
– Jó – szuszogom beléd. Elhelyezkedem a karodban, a mellkasodba mosolygok, belemarkolok a pólóba a hátadon. – Vigyél. Varázsolj. – Még mélyebbre, még közelebb fúrom az arcomat. Tuti bök az orrom. Tudtam, hogy kényelmetlen lesz neked. Azért kibírod, ugye? Csak… néhány percig… a kedvemért…