Mire a Soulsword elérné őt, kőréteg jelenik meg a védekezőn feltartott karján. Ez már legalább a harmadik képesség az elmúlt tíz perc alatt, amit alkalmam nyílik megfigyelni. Érzem, amint ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak az elismerés és talán az izgalom egyértelmű jeléül. Ki lehet ő? Mi lehet ő? Egyszer már hallottam, ahogy többesszámban beszélt magáról – vagy gondolom, magukról –, ami némiképp rácáfol a teóriámra, miszerint képes lehet magába szippantani más mutánsok képességét. Abban pedig biztos lehetek, hogy nem mágiáról van szó.
Haragtól izzó tekintete hideg nyugalommal találkozik, ahogy felveszem vele a szemkontaktust. Ó, nagyon jól ismerem ezt a dühöt. Érzem, ahogy a bennem élő démon kiéhezetten lélegzik fel a rokonlélekkel való találkozás hatására, ami oly ritkán fordul elő. Attól félek, ha most szabadjára engedném őt, ha ismét átengedném az uralmat, soha többé nem kapnám vissza önmagamat. Nincs lelkem, emlékeztetem magamat, ami visszatéríthetne… Arra pedig nem számíthatok, hogy Pixie másodszor is venné hozzá a bátorságot.
- Kik vagytok? – Nem úgy tűnik, mintha a „társaimat” vissza kellene fogni, láthatóan minden eddigi bátorságuk elpárolgott, miután megtapasztalták a fiú titokzatos erejét. Eddig nem igazán engedtem meg magamnak, hogy egy pillanatra is levegyem róla a szemem, most viszont szánok rá egy másodpercet, hogy futólag felmérjem a környezetem. A kicsi X-ek egymást pátyolgatják, bár láthatóan nincs szó semmilyen életveszélyes sérülésről. Egyelőre.
Könnyed fejmozdulattal libbentem hátra az arcomba lógó tincseimet, ahogy visszafordulok az ismeretlen felé a fejemben megszólaló hangra reagálva.
- Menjetek! – kiáltok hátra a kicsiknek, akárha az iménti figyelmeztetésnek próbálnék eleget tenni. – Majd én lerendezem ezt a flúgost.
Mielőtt még a szívére venné a rá aggasztott jelzőt, portált nyitok a lábaink alatt, ami egyenesen Limbo szívébe, az otthonomba visz bennünket.
- Itt szabadon beszélhetünk – vetem oda félvárról. – Illyana vagyok.
A helyiség, ahová érkeztünk, amolyan fogadóterem: rendkívül tágas, magas mennyezettel és sötét falakkal. Két egymással szemben álló kanapé áll a közvetlen közelünkben, a terem hozzánk közelebb eső végében kandalló, a másik végében egy sakktábla, egyetlen székkel.
Szótlanul intek, hogy foglaljon helyet. Éles kontrasztban áll ez az eddigi társalgásunkkal, mégis megkockáztatom a kérdést:
- Megkínálhatlak valamivel?
Senki sem mondhatja, hogy nem vagyok udvarias.
Ha úgy veszem észre, belenyugszik a helyzetébe, én is kényelembe helyezem magamat a szomszédos kanapén.

- Ugye nem bánod, ha csatlakozok? - Közvetlenül a háta mögött jelenek meg, a kardom csapásra készen a levegőbe emelve. Nem szeretném meghagyni neki a lehetőséget, hogy kivédje a támadásomat és a fülembe sikoltson, köszönöm.
Ami azt illeti, csak cirógatom. Kétségem sincs afelől, hogy ebben a pillanatban igazi kárt okozhatnék benne, ha más miatt nem, a meglepetés erejének köszönhetően. Csakhogy egyáltalán nem áll szándékomban többet tenni a fiú elüldözésénél.
Mindeddig távolról figyeltem a mulatságot. Egy másik Illyanát meghatott volna a kibontakozó csatajelenet; gondolkozás nélkül rohant volna, hogy odategye a maga részét, a világért sem mulasztva el a lehetőséget, hogy szétrúgjon egy ilyen helyes feneket. Nos, egy ideje már túllendültem azon a ponton, hogy megrémisszen az X-ekkel kapcsolatos érdektelenségem. Más lenne a helyzet, ha Peterről vagy Kittyről lenne szó. Nincs senki a világon, akinek megengedném, hogy egy ujjal is hozzájuk érjen. Most azonban, ha meg kéne neveznem az érzést, ami a leginkább valami hűség vagy ragaszkodás félére emlékeztet, az a dac lenne: hiszen egyáltalán nem engedtem meg, hogy így bánjanak a béna kis újoncainkkal.
Ugyanakkor engem sem védett meg senki, nem igaz? Tétlenül nézték, amint apránként felemésztettem magamat. Egy örökkévalóságig rohadtam a Limbón anélkül, hogy bárki is utánajárt volna a feltámadásom hírének, és most, hogy mégis itt marasztaltak - miközben alig vagyok több egy démonnál -, továbbra sem számíthatok a segítségükre a lelkem visszaszerzésében.
Szó mi szó, remek lehetőségnek tűnt ez arra, hogy az utódaimhoz is eljusson a tanulság: csak magukra számíthatnak.
Arról nem is beszélve, mennyire kíváncsi vagyok rá! Látni akartam, mi mindenre képes ez a titokzatos mutáns, akiről furcsa módon sosem hallottam még ezelőtt.
Persze, azt mégsem hagyhatom csak úgy, hogy a srác ténylegesen kinyírja őket a szemem láttára. Ne feszegessük, miért.
- Nem tudom, feltűnt-e, de nem vagytok egy súlycsoportban - jegyzem meg mosolyogva, miután visszahúzom a kardomat. Itt, a Földön talán még én sem vagyok képes versenyezni ennyi különböző képességgel - ki tudja, meddig tart a repertoárja -, de tudok egy helyet, ahol senki élő nem kerekedhet felém. Ha tovább folytatja a dühöngést, hamarosan ő is megismerkedhet vele közelebbről. Most, hogy felfedtem a jelenlétem a kölykök előtt, már nem hagyhatom, hogy ismét bántódásuk essen.