Nem akarom szegényt kiábrándítani, de muszáj megtennem.
- Loki… meghalt. Thorral még esetleg találkozhatsz. – gondolkodom, azt persze nem teszem hozzá, hogy vannak Bosszúállók, akikkel lehetetlenség találkozni civilként, maximum akkor, ha az életed mentik meg, de még ilyenben nem volt részem, valószínűleg addig jó is, mert ha meghallanák, hogy mennyit beszélek, ha ideges vagyok, akkor inkább hagynak a romok között és azt mondják az apámnak, az öcsémnek és a barátaimnak, hogy már nem volt kit megmenteni.
- De a kollekció csak vele teljes, néha kell pár gonosz is a jók közé. Különben unalmas volna a jók élete, nem gondolod? – persze azt az ő világában csak ő tudja, hogy mennyire elfoglalt vagy ijesztő a számára, hogy életeket kellett mentenie és sokan számítottak rá. Szerették vagy utálták azért, aki én innen nem tudom megmondani, mert én az itteni énjét ismerem, nem a szuperhősnőt. Az én szememben az volt. Mondjon bárki bármit.
A megjegyzésére, hogy visszahoz a szőkéhez csak felsóhajtok. Engedjük el, ez lesz a legjobb. Azt, hogy odaát nincs túl sok barátja csak szomorúan veszem tudomásul, bár a szomorúság kevésbé látszik az arcomon, most itt volt, barátok között és talán csak a most számított. Nem is gondoltam én a jövőre, mert a jövő csak fejfájást okozott volna.
S, milyen igazam lett! Csak nem gondoltam, hogy ez a jövő a közeljövőre értendő, amikor is a régen elfeledett app felugrik és jelez. Hát ez kínos volt. De csak nekem és csak addig amíg hagytam, hogy az legyen. Mert szépen felöltöztünk a védőfelszerelésbe ki ki a maga öltözőjében. Szívesen átkiabáltam volna a falakon keresztül, hogy ugye nem szenved az öltözködéssel és nem kell-e segítség, mert én segítek, csak hagytam. Inkább nem a játékos harc eleje előtt kérdezek ilyesmire rá, hát ami paintballja lesz, azt mind rám lőné! Tudom, hogy megvan hozzá a tehetsége, ahogy nekem is.
Persze azt nem mondtam, hogy nem fogok „véletlenül” csalni, mert nekem az a kihívás, ha másokat sikerül elbotlasztani és lelőni, ez a kurjongató megérdemelné, eskü. Helyette kénytelen voltam új célpontot keresni. Na igen, de én sem akartam látható célpont lenni! Fedezéket kerestem magamnak, csak az volt a baj, hogy mint valami rágógumi rám tapadt a szőke csaj és nem tudtam kilökni az ellenfeleknek, hogy tessék lőjék ki őt először, hogy a lelki békém rendbe jöjjön.
- Nem gond, ha melletted leszek? – érdeklődött és meg se várta a válaszomat, már odasettenkedett mellém.
- Engem nem zavar, de nem tudlak megvédeni téged, hacsak nem segítesz. – bármennyire nem tetszik, az összefogás vele logikusabbnak tűnt, remélem Gwen majd vérszemet kap rá és ő lesz az első, akit kilő mellőlem. Biztos voltam abban, hogy ő is olyan jó halló, mint Bayvilleben egy páran és a süketebbeket csak én erősítem és még páran persze, aki nem pók vagy Lili, de az éppen elég.
- Van valami stratégiád? – kíváncsiskodott tovább és kikukucskált a puskájával a fa mögül.
- Nincs. Csak maradj csendben, addig sem fognak észrevenni! – okítom, de az a baj nincs kit, mert ő nem tudja azt, amit én tudok. Figyel és valószínűleg vaktában céloz. Én azért megvártam volna, hogy lássam a célpontomat, mindegy.
- Húzódj fedezékbe! – vagy fusson, igen az is egy opció a futás és visongás, mintha én csináltam volna neki valamit, pedig nem. Ennyit a biztos helyről és a csendben maradásról. Nem ülhettem itt tétlenül, lépnem kellett nekem is, még mielőtt ennél is jobban kiszúrnak. Csodálatos.
Már csak azt kellett kitalálni, hogy vajon Gwen asszonyság hol lehet, de nem vadásztam rá. Még nem. Hagytam, hogy hadd érezze azt én elfeledkeztem róla, pedig nem.

- Nem kifejezetten béna fiú banda, bár igaz férfiakból több van, volt a csapattagok között. – javítottam ki magam. – Ők a világ megmentői, vagy legalábbis annak tartják őket sokan. – magyarázom. – Nem azok a hétköznapi hősök, mint akikkel találkozhatsz, velük ritka szembe találni magad. Olyanok, mint hmm... – itt el kellett gondolkodnom, hogy melyik hős munkásságát kicsinyítsem le hétköznapi hős szintjére, de ilyennel nem akartam dobálózni. – Mint a rendőrök! – jut eszembe hirtelen. – Csak egy kicsit másabb értékrendszerrel bírnak, mint a rendőrök, nem a világért harcolnak, hanem egy adott helyen a városért, városrészért. A tévében és a médiában sokat emlegetnek itt, nem szoktad megfigyelni őket igaz? – kíváncsiskodom. Nem baj, ha nem, addig sem akar bajba keveredni és segíteni nekik, mert kinézem belőle, hogy fogja magát és odahálózza magát.
- Bocs, majd… ööö okééé átmegyek, ha visszahozol! A végén ott ragadok és ott is káoszt hozok a Bayvilliek fejére. Ott vannak olyasvalakik, mint itt? – kíváncsiskodom, persze kicsit hülyén hangzik a kérdésem, valószínűleg nem az ő világjabéli másainkat kereste, hanem örült, hogy otthon volt az apjával.
- Helyes. – ennyivel válaszolok csak arra, hogy ő sem gondolta komolyan azt, hogy én szenvednék az ő jelenlétében, mert nem volt így egyáltalán. Jobb, ha tudja, persze hangoztatni nem nagyon tudtam ennél is hangosabban, csak ha már túlságosan félreérthető dolgot teszek, azt meg nem most kellett.
Látva, hogy a frappáns válaszom, hogy meglepi őt nem tudok nem nevetni, mert a megjegyzése nagyon nagyon Gwenes. Igen, ezt csak így tudom definiálni.
- Ennyire azért nem vagyok elérhetetlen és válogatós. – jegyzem azért meg. – Ahhha, szóval roppanós cseresznye. Jó, megjegyzem. – nem mondom, hogy fel fogom használni ellene, de felfogom majd legközelebb.
- Oké, ha erős akkor nem kételkedem benne sokat. – nyugtatom meg, talán inkább magamat ezzel, mintsem őt. Többet kellene figyelnem és tanulnom tőlük. Na mindegy.
A többit persze le is zárom még mielőtt kifaggathatna olyasmiről, amit kész trauma volt átélni. Ő nem látta azt, amit én láttam és nem úgy, ahogy én láttam! Persze valahol sajnálom az ufócsajt, miért ne sajnálnám, teljesen másvilág.

A kis utazásunk azt kell, hogy mondjam jót tett. Kocsit is ugyanígy szeretek vezetni, mint most a motort. Elveszem Gwentől az ő sisakját is, elteszem, de hozzá hasonlóan én nem kezdem el rendbe tenni a hajam, felesleges, úgyis égnek fog állni meg hamarosan úgysem fog látszani. Csipogott egyet a mobilom is, furcsa fejet vágva vettem elő és néztem rá, hogy mi az isten történhetett. Nem nagyon rejtettem el Gwen elől, így ő is láthatta a felugró kis fülecskét…
- Ha-ha-ha, nagyon vicces vagy Gwen! – mellé persze nem lőtt, ez pedig ijesztő volt, mert ilyen az életben nincsen, pedig a jelek szerint mégis volt.
- Oh, szívesen magyaráznék és látnálak el közben jó tanáccsal, de ha azt teszed, amit a pókhálóddal is tennél, célzol és lösz akkor menni fog minden. És bukj le, légy mindig védve! Ha eltalálnak kiestél. Ne akarj kiesni. Ha mégis eltalálnának és nyomot hagy, akkor szólj, hogy ne lőjenek rád tovább és menj a startra. Ott megvárhatod a csapattársaidat vagy azokat, akik kiestek. Ha eltalál, de csak megsúrolja a védőruhát és nem hagyott semmi nyomot, nem kell feladnod a játékot. – igyekszem ellátni őt ezekkel a tanácsokkal, remélem tudtam segíteni és látja rajtam, olyan rossz csak akkor leszek, ha ellene kell játszanom. Most még nem.
- Így legyen. – válaszolok arra, hogy majd kint találkozunk miután felvettük a védőcuccokat. Gwen egész ügyesen intézte a beléptetésünket, miután megmondta, hogy kik vagyunk útba igazítottak és megmutatták hol találjuk az öltözőket, ki ki a maga nemének megfelelőt.
Le kellett egy pillanatra ülnöm, hogy értelmezni tudjam a mobilom csipogását is, csak, amikor jobban szemügyre vettem, hogy ez melyik applikációból jött – persze, hogy tudtam, honnan jött, csak nem ma nyitottam meg és ez volt a legnagyobb problémám ebben a percben. Görcsölni nem kezdtem el. Felesleges volt.
Inkább átöltöztem. Nem akartam, húzni az időt itt feleslegesen, Gwen kinyír és a csapattársaim is csalódottak lesznek, amiért ilyen jó arc, mint én nem állt be közéjük. Na persze. Kimentem, még éppen elkaptam Gwent egy pillanatra.
- Sok szerencsét! – arra mindkettőnknek szüksége lesz úgy érzem, majd én is az enyéim közé mentem. Felvettem a karszalagot, amikor ideadták, bemutatkoztam nekik, nyilván Laserianként, hogy az, akivel Gwen ugratott fel is kapja a fejét. Hát persze.
Ez hosszú menet lesz úgy érzem. Szépen bementünk a pályára, de valamelyik volt olyan idióta, hogy a levegőbe lőtt egyet, nem mondom, hogy egy kicsit meglepődtem, de meglepődtem. Mi a francért pazarolja a lőszerét, fel nem foghatom, mindenesetre kurjantott egyet örömében és már rohant is mint valami vadbarom. Eskü, ha nem lennék a csávóval egy csapatba őt lőném ki először a paintballal.

- Csak a tévében, egy időben a Bosszúállók felkapott téma volt. – most elcsendesedett körülöttük a sajtó, hogy szerencséjükre vagy sem, azt döntse el mindenki maga. Voltak ők már a világ megmentői és ellenségei is, ahogy minden más szervezet vagy csoport is. Szerencsére minket még nem emlegetnek úgy, hogy a Bayville-i vagányok vagy a Káosz bayvillei ügynőkei. Bármilyen hangzatos is legyen, egyik sem valami kedves jelző ránk. Na jó, a Bayville-i vagányok még talán. Lehet fel kellene dobnom egyszer ezt az ötletet a többieknek is?
Gwen szobájában meglepetten állok a szájfényes helyzet előtt. Ennyire hihetetlen, hogy miért van szükségem rá? Persze nem fogok most a keleténél jobban érvelni, hogy mit miért teszek. Ami kell az kell.
- Megint rosszul fogalmazol. Mi az, hogy elviselni téged? Én szeretem a társaságodat, ez sosem volt kényszer vagy kellemetlen a számomra. – ingatom a fejem a mondat elején rosszallóan, igazából csak azért, hogy piszkáljam őt.
A helyzet kezdett teljesen kifordulni magából, egy kicsit félreértettük egymást, de pont emiatt volt olyan vicces az egész helyzet. Persze, hogy azt gondoltam majd ő és én jól fogunk szórakozni.
- Nem, én? Áh ugyan! Dehogy! Olyannak ismersz engem, aki ilyeneket képzel? – mentegetőzést színlelek, mert tudom, hogy ebből a helyzetből nem fogok szépen kikerülni, hacsak nem csempészek bele komolytalanságot, amivel mindkettőnket összezavarhatom.
A megjegyzésére, hogy nem szokott szájfényeket enni csak intettem egyet, nem értette a célzást, semmi baj. Rá se kell rántani. Hagyjuk lebegve.
- Nekem az alma, a red és a golden delicious a kedvencem, azok nem olyan savanyúak és nem is túl édesek, hanem pont megfelelőek az almafélék között. Ha már itt tartunk, neked mi a kedvenc gyümölcsöd? – passzolom vissza kérdését ugyebár. Úgy helyes, ha én is megjegyzem ő mit kedvel, hogy majd egy gyümölcskosárral beállíthassak egy nap a szobájába. Tuti hülyének fog nézni.
Szemet forgatok a kérdésére és lebiggyesztem a számat.
- Nem kell nekem plusz kellék ahhoz, hogy csajozni akarjak. Ha pedig barátnőt akarok, akkor nem abból a fajtából kérek, akinek fontosabb az, hogy milyen autóm van vagy motorbiciklim, mert ez a típus, ha szép is, sosem fog engem szeretni. – nem saját tapasztalatomból beszélek erről, csak láttam mit tett a „szerelem” néhány ismerősömmel. Bár azt sejtem, hogy nem kellett volna ennyire komolyan válaszolnom a feltételezésére, csak azt akartam, tudja valójában mit kellene tennem és valószínűleg az ellenkezőjét fogom. Ez csak bizonyítéka annak, hogy mennyire ellentmondásos vagyok.
Amint elmagyarázza, hogy mire gondol az én lelki szemeim előtt csak az lebeg, hogy én a súlyommal lehúzom őt, szakad a pókhálója és nekünk kampec lesz.
- Mennyire erős ez a hálód? Biztonságosan megbír két embert? Én nem félek kapaszkodni beléd, de ha lehúzlak a súlyommal… – inkább efféle szörnyűségekre jobb volt nem gondolni azt hiszem, mindketten jobban járunk, ha túléljük a pókhálós utazást majd. Csak rá kell vennem magam, hogy bízzak egy kicsivel jobban a pókhálójuk erősségében.
A gonosz kis nézéséből egyből tudom, hogy a paintball esetében ő melyik opciót választaná.
- Ha kedves akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy jaj de jó, legyünk egy csapatban és győzzünk le mindenkit! De nem vagyok kedves Gwen és látom az arcodon, hogy szívesen próbára tennél, szóval legyen. Legyünk külön csapatban. Nézzük meg melyikünk éli túl! – gonoszkásan hangzó nevetést produkálok, amit hamar abba is hagyok.
- Igazad lehet, felfoghatnám a dolgokat így. De akkor is fura a csaj, akármit mondasz. – az élményeimet az ufócsajjal pedig nem osztom meg Gwennel most, hogy miért tartom idegesítőnek, hiába kedves.
Odakint pedig már lehetőséget adok Gwennek, hogy megpróbálja ő vezetni a motort, de rövidkének tűnik a lába hozzá, le sem érnek. Így nehéz lesz irányítani. Ezért nem esik nehezemre hátrébb pakolni őt, meg sem magyarázom, hogy miért csináltam ezt. A nem volt kedves kijelentését pedig elraktározom magamban, mert ma a paintballnál tuti elkövetek még ilyen nem kedves pillanatokat.
Kihajtottunk a kicsivel járhatóbb útra is. Én a kormányon tartottam a mancsaimat, arra még nem álltam készen, hogy fitogtassam a fél kézzel is megy a vezetés erőmet Gwen előtt.
Elég szépen oda értünk, talán még időben is voltunk, mert nem féltem megelőzni az autókat, ha szükségét éreztem. Bajunk nem esett. Vigyáztam. Az otthonunktól nem is volt olyan messze, szinte gyerekjáték volt ideáig eljönni. Háromszor kaptunk pirosat mondjuk, de az sem a mi hibánk volt, hanem a stoplámpa időzítése a rémes.
A helyszínen szemmel láthatóan nem csak mi leszünk, szinte tele volt az egyik parkoló, nekem már csak az volt a dolgom, hogy helyet halásszak magunknak és erre később is emlékezzek majd.
- Itt jó lesz. – döntöttem végül el és két autó közé leparkoltam magunkat. Így lesz a legjobb.
- Paintballoztál már máskor is? – érdeklődöm, miután leveszem a fejemről a bukósisakot, ami valószínűleg úgy összeborzolja a hajam, mintha egy zsé kategóriás Lewis Robinson lennék, szerencsére nem elég hosszú a hajam, hogy annyira kukkra álljon, mint a rajzfilmfiguráé.
Elteszem a bukósisakokat, biztos helyre a kulcsokat, hogy el ne vesszenek, még be szeretnék menni az otthonunkba is.
- Jobb lesz, ha megismerkedünk a csapatainkkal is majd. Te melyikükkel akarsz lenni? A narancssárga vagy a kék karpántosokkal? – intettem a fejemmel az odakint ácsorgókra, akik már szépen elkészültek és harcra készen álltak, de még szórakozottan cseverésztek a csapattársaikkal. A fejvédők még egy pár személy kezében volt, így meg tudtuk nézni őket, melyikük ábrázata a szimpatikus és melyiküké annyira nem. De végül is teljesen mindegy volt. Amíg az egyik csapat velünk van, a másik meg ellennünk, tudni fogjuk, hogy kire kell célozni.
- Szólhatunk, hogy megérkeztünk és elindulhatunk utána beöltözni. – tettem egy egyszerű javaslatot.

- Vikingek istene? Nálunk csak sima viking isten volt. – bár nem tudom, hogy ezt Gwen megnyugtatására mondom vagy éppen ellenkezőleg. Bár nem kell csodálkoznom, Lacey világában nincs Tolkienes Gyűrűk Ura, miért ne lehetne Gwen világában Loki a vikingek istene, nem csak simán egy közülük? Ijesztő.
- Mit tudhatott a ti Lokitok, amit a miénk nem? – persze versenyeztetni nem fogjuk a kettőt szerencsére, az ittenit jól össze kellene kaparni, hogy épkész Loki váljon belőle.
- Ahhaaa, persze. – szemet forgatok Gwen megjegyzésére, hogy ez csak kedves gesztus. Felőlem nevezheti annak, lehet tényleg csak egy kedves gesztus, de attól én még jószívűnek tartom. Hát gondoskodni akart a dilis barátjáról ahogy ő nevezett engem.
Amikor megnyugtat, hogy nem kell sietni, mert nem megyünk olyan messzire – miután megittam a kávét, már édes mindegy volt ez a megnyugtatása, mert tényleg átváltottam Duracelles sebességbe.
Fogalmam se volt mit szeretne Gwen, vagy mit vár el tőlem, mennyire öltözzek ünneplőbe, ezért a szokásos formámat hoztam.
Miután benyitottam hozzá és végig mért, én álltam a pillantását, csak aztán a végén az összeráncolt homlokát nem tudtam mire vélni. Nem nézek ki felvállalhatóan? Be kellett volna zselézni a hajam? Annak a gondolatától is irtózom! Meg kellett volna borotválkozni? Nincs borostám se! Kicsit sem gyanakszom rá, amikor abba hagyja a dobolást és közelebb sétál hozzám. Valószínűleg nem most fogok egy elismerő vállveregetést kapni tőle.
- Születésnapom van, legalább ma le kell vennem Valakit a lábáról, ha máskor nem. – persze, hogy nem értette a célzást, mindig mellé lövök. Néha szándékosan. Néha így esik. Most épp így mellé esett. Főleg, amikor szőke öltáncosról kezdett el beszélni.
Tartottam magam, hogy ne kezdjek már el ilyesmiről fantáziálni, de minek is kellett fantáziálni amikor itt volt előttem egy szőke dögös bige, csak épp nem öltáncos volt? Pff.
- A démon óta mindig kiszárad a szám és úgy nézek ki, mint egy zombi. – terelek először, menthetetlenül. – De ha már a szőke dögös bigéről beszélsz. – valahol a levelibéka alsója alatt volt most a sármom, amivel levehettem volna Gwent a lábáról ez biztos, ezért se célozgattam most semmire. – Csak nem… - most én nézek végig rajta gyanakvóan, bár ki nem mondanám rá az átkos szót, hogy esetleg nem féltékeny-e erre a szőke dögös bigére. – Szőlőízű, meg akarod kóstolni? – nevetésbe kezdek, de nagyon hamar abba is hagyom, az a baj, hogy kinézem Gwenből pókhálóval jutalmazza a vicceskedésem, megbántani pedig nem akarom őt, mert tényleg szívesen odaadom neki a szájfényes ajkam, ha kéri.
- Jah, nem olyan régen vettem. A jó múltkor az egyik kissrác hasonlóval feszített. Gondoltam kipróbálom milyen. Nem kell hozzá nagy tudomány, csak bátorság és elszántság. Estem vele egy párat, nem mondom, hogy nem. De minden horzsolás megérte. Az a fő, hogy ne ess pánikba és ne billegj ide-oda, mint az a sok sületlen, aki meg akarja érinteni az aszfaltot nagy menőségében. – erő is kell hozzá, meg hosszú lábak, ezt persze nem mondtam el neki, mert a végén még azt hinné lealacsonyoztam őt vagy ilyesmi. Tökéletes volt így.
- És utána a kedvenc helyedről dobsz le a mélybe igaz? Annyit mérgesítettelek, tuti ez lesz a következő tetted. – vicceskedtem. – Kíváncsi vagyok, csak én még nem voltam PókTarzan, mint Kaine és félő, hogy beleragadnék a hálóba ahelyett, hogy olyan biztosan kapaszkodnék bele, mint ti pókok. De ha vigyázol rám, akkor most én is vigyázni fogok rád a motorral. Áll az alku? – kacsintottam és eskü, ha nem izgulnék egy kicsit a kíváncsiságtól, hogy mégis mire készül valószínűleg el is játszanám az alkukötés humoros változatát, tenyérre köpés nélkül persze.
- Oh hm. Furfangos lány vagy te Gwen. A születésnapomon megölni a legjobb, értékelem. – újabb kacsintás, persze tudtam már, hogy hová kell menni. Ha pedig készen álltunk, akkor nem féltem lekísérni őt, felkaptam egy random bőrdzsekit, remélem a gazdája nem fogja keresni, ha kiderül mégsem az enyém, a garázs elé igyekeztem vele, majd kitolni a motort, a kezébe nyomni a bukósisakot és várni, hogy eldöntse hová szeretne ülni.
- Pontosan mire vagy kíváncsi? Nem, még nem találkoztam a Bayvilleieken kívül más szőke dögös bigével. Az ufócsajtól félek, mármint… az ő fejében nagyobb a zakkanttság, mint az enyémben és ez nagy szó. Hallottad milyen furcsa átkokat mond ránk? Azt mondja, hogy csak a mi kifejezéseink azok, az ő nyelvén. Te hiszel neki, hogy nem ördögöt idéz ránk olyankor? Jó, aláírom jobb barátságban lenni vele, mint az ellenségének, de akkor is. – karba teszem a kezeim, valójában nem is Crystalról volt szó, hanem a berögződésről, hogy az ufók rosszak és el akarják foglalni a Földet, béke szó hagyja el a szájuk és közben egy szempillantás alatt változtatnak minket színes csontvázzá, mint a Támad a Marsban. Ki is ráz a hideg a gondolattól.
- Megpróbálsz felülni rá? – térek végül vissza a kétségbeesésből a beszélgetésünkhöz. Bár előre látva, hogy ha fel is ül rá valószínűleg a lába nem fog egyhamar leérni a földre, ezért, ha szépen fel is csücsül rá és megtapasztalja, hogy általa nem fog elindulni a motor, akkor megfogom őt a derekánál és egy icipicivel hátrébb rakom. Azt a szomorú arckifejezését kellett volna látni! Kár, hogy már a bukósisak elrejtette azt. Na mindegy.
Felültem az ülésre. Kitámasztottam a lábammal a bicikli lábát és szépen csendesen kibatyogtam a motorral az utcára. Durrogtatni majd csak akkor fogok, ha már biztosan elhagytuk a behajtót és az utcára kerültünk.
- Kapaszkodj meg, lehet egy kicsit rázós utunk lesz, de amint rákerülünk a jó útra hidd el, nem fogod azt érezni, hogy a csontjaid helyet cseréltek a testedben. – felhúzom a fejemről a sisakot csak annyi időre, hogy ezt a poént elmondhassam neki, utána már csak beindítani kellett és elhúzni a csíkot.

- Mindenképp. De akkor a bővített változatokat nézzük meg! – tudtam, hogy az felfogja venni az egész napunkat, legalábbis, ha a sima Gyűrűk Urát nézzük meg, a Hobbitot még meg sem említettem. Persze most úgy tűnik más tervei vannak, amivel semmi baj nincs, egymás után kétszer nem kuksolnék a szobámban hosszabb ideig. A végén azt hinnék, hogy beteg vagyok.
A falaimat ért dicséretre elmosolyodom.
- Nem? Hmm. Különös. Élőben én sem találkoztam velük, de egy időben tele volt velük a tévé. Az ember a végére már el sem tudta dönteni, hogy ők most jók vagy rosszak. – vállat vonok. – Bár engem, mint láthatod, ez nem riaszt el a figuráktól. Már csak egy Loki kéne, ami onnan lógna le gúzsba kötve és... – bár sejtve, hogy erre Gwen nem annyira kíváncsi, inkább abba hagytam a szónoklatomat. A tökéletes Loki figura, ami illene oda még nincs a birtokomban, lehet nem is lesz.
Gyanakodva pillantok rá, még hogy nem becsüli alá magát és poénból mondta, amit mondott. Hm. Az a baj, hogy nem fordíthatom magam ellen a mondást, hogy minden viccnek fele igaz, mert túl sok ilyen helyzet volt már, amit elviccelődtem. Szóval ezt megtartom magamnak, tanulva abból, hogy a nők mindent megjegyeznek és készséggel fordítják ellened, ha úgy adódik. Nem azt mondom, hogy Gwen is így tenne, de most inkább gyanúsan hallgatok, van, hogy a csend többet mond mindennél.
Helyet foglalok és a reggelivel foglalkozom, amit tőle kaptam. Látva, hogy osztozkodni sem szeretne, kétségbe nem esem, mert hamar megkapom a választ, miért nem kér.
- Köszönöm. Kedves tőled, hogy gondoltál rám és megleptél. Jó szíved van Gwen. – talán túl jó, de ezt nem teszem hozzá hangosan. Azt se vettem rossz néven, ha végül a szék mellett döntött.
Jó lenne azon filozofálni, hogy miért nevezik odaát Szellempóknak, de talán majd máskor osztom meg vele az agymenésemet és azt, hogy mit gondolok. Egyszerre utalhatott arra, hogy milyen ügyes és hatékony és nyom nélkül tűnik el, az adott helyről, mégsem mondtam ki.
- Oh program? Újabb nem randira megyünk? – viccelődök, bár az elmúlt időszak történései miatt nem kéne ilyesmin szórakoznom.
- Gyors leszek. – inkább magamnak mondom ezt, mint neki. Amint kiment a szobámból és megittam a kávét és a pupis rántottát is megettem, átfordultam Duracell módba. A reggeli rutin után, igyekeztem laza ruhát felvenni, kényelmeset, hogy akármit is talált ki Gwen rám ne süljön a felsőm például.
Bekopogtattam hozzá, hogy lássa nem vagyok udvariatlan, aztán rájöttem, hogy most éppen feleslegesen várom a beinvitálását a hangokból ítélve, ezért benyitottam magamtól.
- Indulásra készen. Mivel szeretnél menni? – szólalok meg miután abba hagyta a dobolást és reményeim szerint hallani is fog. – Pókexpresszel, tükörportállal, autóval vagy motorral? – a pókexpressztől tartottam egy kicsit, biztos voltam abban, hogy Gwen ugyanolyan szépen suhan a levegőben, mint ahogy itt a földön jár, de nem akartam elrontani a jelenlétemmel az összképet.
Ha eldöntötte mivel közlekedjünk, hogyan érünk oda hamarabb, akkor én kifele is indultam a szobájából. Nálam volt minden, szóval akárhogy is döntött én tényleg készen álltam, akár vezetni is, ha arról volt szó.
- Hová kell mennünk? Csak megközelítőleg mondd el a címet, ha nem szeretnéd, hogy magamtól rájöjjek mire készülsz.

Easter eggek, a poén miatt:

Felnevetek. Annyira komolyan próbálja meg előadni ezt a hasfelmetsző antiGwent, hogy mint legutóbb most is képtelen vagyok elhinni neki. Másrészt pedig határozottan tetszik, hogy átvette tőlem a pupis rántotta fogalmát.
- Nem végeztél alapos munkát most sem, én nem gondolkodnék, hanem cselekednék Gwen gonosz mása, ha el akarnám venni valaki életét. De nagyra értékelem most is a hezitálást. – igyekszem rávigyorogni, még amennyire ebben a félig alvó állapotomból kitelik.
Ám a felém nyújtott tálca látványától egyből eljön a más világ. Az étel az, amivel el lehet tűntetni gremlin Lazet a közelből.
- Ne aggódj! A Gyűrűk Urát akármikor nézem is meg, nem tudom megunni! Főleg a Király visszatértet szeretem, ott végre van egy kis harc. Na jó, a Hobbitba is becsempésztek egy párat, de az nem ugyanolyan volt. – legyintek, mintha csak ennyiből állna az egész. A puffancs kis arcát látva egyből tudom, hogy ha nem lenne születésnapom akkor rám borítaná az egész tálcát. Ennyi a szerencsém.
Az ajándék szócska hallattán felkapom a fejem. Nem azért, mert ennyire ajándék éhes lennék, hanem mert kíváncsi vagyok, de nem akarom ezt kimutatni. Mármint mit is csinálok? Miért titkolom előle, hogy örülök valaminek? Ha ideadja, akkor a tálcát odébb teszem, de a kávét azt elveszem, tartok attól, hogyha sokat mozgatom akkor kilöttyintem az ágyamra.
- Nekem hoztál valamit? Mutasd csak meg. – meg is paskolom magam mellett a helyet, hogy nem kell neki olyan messze elkerülnie innen. Nézzenek oda még el is ül innen az egyik székre.
- Kis apróság? – megrázogatom a dobozkát, hogy kideríthessem mi lehet benne. Sajnos a hangzása alapján fogalmam sincs mi lehet az, bármi lehet. Remélhetőleg nem valami törékeny dolog, mert akkor most törtem darabjaira. Gyanakodva nézek Gwenre, először nem akarta ide adni, gyanús. Nagyon gyanús. Belekortyolok a kávéba, eljátszom, hogy vagyok mégis olyan kíváncsi a doboz tartalmára, de aztán leteszem a kávét az éjjeliszekrényemre és nekikezdek kibontani a csomagolásból. Háh! Vajon ráijesztettem? A játék kedvéért nem pillantok rá, pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon figyel engem?
Mégis felpillantok rá, amikor azt mondja, hogy én voltam a fő oka annak, hogy visszajött, azt nem vagyok hajlandó meghallani a születésnapomat használja mentségnek. Pedig egyszerű volna, hogyha ezt fogadnám el.
- Én… rád mindig van időm. – válaszolok röviden és lényegre törően. De már kicsomagolom az ajándékot, hogy láthassam mit is rejtegetett el elölem így. A csomagolópapírt sikerült elég ügyesen majdnem egyben levenni róla, így alig ment csak kárba. A doboz pedig egyáltalán nem tűnik ismerősnek, mármint az biztos, hogy nálunk nem ilyen, de elvigyorodok.
- Oh ez… - szóhoz se jutok, a szemeimmel máris a tökéletes helyet keresem az új figurának. Végül úgy döntök, hogy a növényfalon valahol a piros kocsi közelébe helyezem el. Ez a kettő közel áll a szívemhez, szóval érthető, ha egymáshoz közel vannak. Felállok és el is helyezem a figurát, jó kicsit körbe kell ölelni aprócska indával, meg úgy mozgatni a lábát-kezét, hogy élethűnek tűnjön.
- Ez csodálatos. Nézd csak meg, pont ez hiányzott ide! Most már teljes a kép. – Valamivel odébb egy Hulk verekedett meg az apró bogyókkal, közben pedig a repülő Sólyomszem lógott le és lendült akcióba, hogy megmentse a zöld kocsit a nagy piros szirmú virágtól, Thor és Amerika kapitány pedig épp fedezéket állítanak egy felborult sárga mini kocsi mögé, hogy onnan célozhassák meg a vicc kedvéért a Fekete Özvegyet. Meg még pár ehhez hasonló banális jelenet, ami a valóságban nem történne meg.
- Nem csak a pupis rántottád hiányzott, hanem te is. Ennyire ne becsüld alá magad! – szólok rá, valószínűleg csak azért, mert már beszéltem neki bizonyos dolgokról. (Szőke lányok a végzete, hehe by Morf.)
- Mondanám, hogy nyugalom honolt itt. De te is tudod, hogy Bayvilleben nincs olyan hét, ami azzal telhetne el. – visszasétálok az ágyhoz. – Ezt viszont nem fogom tudni egyedül megenni, egy-két harapást kérsz belőle? – kíváncsiskodom, de megtudnám enni, szó se róla, hogy ne lenne meg hozzá az étvágyam.
A csomagolópapírt és a figura dobozát szépen eltűntetem az útból. A kis ismertető cetlit azért nem, ezen ugyanis szerepel Gwen hősneve. Hm. Elismerően bólintok.
- Nem tudtam, hogy ez a te… Szellempóknak hívnak a te világodban? – mutatom felé a cetlit, mintha ez nélkül nem tudhatná.

Nagyon siránkozó szemekkel pillantottam rá miután kinyitottam azokat, még nem készültem fel az ébredésre. Legszívesebben magamhoz öleltem volna és oldalra fordulva aludtam volna még vele tovább, mint egy kis plüssel, ami Gwen méretű. De aztán rájöttem, hogy nem hallucinálom a jelenlétét és így egyre komolyabb és kikerekedő szemekkel nézek rá, már nem látszódhatnak cérnavékonynak a szemeim, mint egy kicsi kínainak vagy darázs csípte arcú embernek.
Megpróbálok fél álomban még felülni, félig csukott szemekkel. Lehetett a dél kellős közepe is, nekem még korán reggelnek tűnt. Megtörölgettem a szemeim, bántott a fény, ami beszűrődött az ablakomon keresztül, így egy óriáslevelet növesztettem az ablakok tetejére, hogy a sugarak szöge lekerüljön rólam.
Felébredni. Ezt kellett most.
- Gwen? Visszajöttél? – próbálom meg kipislogni az álmosságot a szemeimből, több kevesebb sikerrel.
- Én? Hmm… – beleszagoltam a levegőbe, nem kellett volna, egyből elfelejtettem a kérdést is meg a választ, amit mondani akartam neki pár perc erejéig. Olyan széles mosoly került az arcomra, hogyha most éber lennék tuti puszit nyomnék Gwen arcára. De még nekem is fel kellett töltődnöm.
- Gyűrűk Ura maratont tartottam és elfeledkeztem az időről. De nem az a szülinap lényege, hogy akkor addig alhatsz amíg akarsz? – törölgetem meg újra a szemeimet és ránézek Gwenre.
- Mikor érkeztél meg? Már a tegnap itt voltál és nem szóltál róla nekem? Nincs kiírva a szobám ajtajára, hogy „Belépés csak saját felelőségre” vagy ugyanez csak engedéllyel a végén. – legalábbis amikor legutóbb takarítottam még nem volt kint semmiféle hasonló figyelmeztető cetli ott. Az más dolog, hogy otthon a szobám ajtajára ráragasztottam mindenfélét anya halála után. De itt nem kellett senkivel sem gonoszkodnom, nem is zártam sose be az ajtót. Ugyan mit vihetnének ki a szobámból, amit nem tudnék visszahozni? A nem létező szennyest? Azt kiviszem saját magamnak és ha úgy van nem félek elindítani a mosógépet se.
- Hiányoztál... – vallom be egy kicsivel csendesebben és halkabban is. – Nem volt elég személy, akit kiidegelhettem volna a viselkedésemmel! – megfogtam a kispárnámat és egy puha inkább játékos csapást mértem Gwen karjára. Hacsak előbb nem vette észre a turpisságot és pókhálózott le.

„Csak szuszogj! Ez a lényeg. Szuszogj!” Hallottam John Rhys-Davies jó tanácsát Gimli képében és valószínűleg ennek köszönhetem, hogy nem felejtettem el levegőt venni. Meg nem mondom, hogy kerültem ebbe a jelenetbe bele, de az hétszentség, megpróbáltam utolérni a többieket is. Hogy közben nem felejtettem el bevetni az indáimat is – felkaptam Gimlit az egyikkel és szépen előre hajítottam a többiek elé, legalábbis ez volt a terv, hogy majd földet érjen egy nagyobbacska gombán. Célozni tudtam, az más kérdés, hogy a gomba jó helyre terem! Magamat is át akartam hajítani a többieken, de ez már macerásabb volt. Valamibe belekapaszkodott az én indám és nem akarta a szentnek se elengedni (a valóságban Laze ágyába kapaszkodott bele az inda by Morf) de mielőtt ránthattam volna rajta egyet, egy másik keletkezett, ami már sikeresen átdobott a magasba, a földet érés viszont elég kellemetlen volt. Nem a sziklás járhatatlan útra estem, hanem egyenesen bele a Holt Arcok Tavába. (Holtláp egy része, amibe Frodo is beleesett by Morf)
Ki is rázott a hideg, felfele akartam úszni, mert jól tudtam mi következik, ha belenézek a gonosz szellemek szemébe és nem akartam kisgyertyaként közéjük tartozni. Kapálóztam az életemért. (Valójában forgolódott az ágybában by Morf) De aztán valahogy megnyugodtam. Talán Galadriel gyógyító homlokpuszijától, meg nem mondom. Egy dolog biztos, tudta a nevemet! Ettől még ijesztőbbé vált a helyzet! Főleg miután újra a nevemen szólított, de már nem Cate Blanchett hangja volt, ugyan!
A tegnap Gyűrűk Ura maratont tartottam, ezért olyan élesek az emlékek még, minden beszólás amire érdemes volt odafigyelni én odafigyeltem, valószínűleg ezért keveredtem össze a három futárral, a mocsárral és a tündenővel, akinek olyan kellemes illata van, hogy még most is érzem az orromban, pedig…
Pedig csak álomnak kellene lennie, de érzem, hogy nem az. Túlságosan rám telepszik és bogarat ültet a fejembe a nem Cate Blanchett hangú Galadriel. Nekem még korán van ehhez. Érzem a levegőben az ő illatát, de olyan kába vagyok, mint akivel egész éjszaka padlót sikáltattak volna fogkefével, hogy biztosan tiszta legyen.
Még azután sem akarom kinyitni a szemeimet, hogy egyszer sikerült szembe nézni a nem Galadriellel.
- Csak öt percet kérek még és a hobbitok után megyek. – motyogom, mert valóban a hobbitok után kellett volna mennem, csak az álmomban, nem a valóságban. A madárcsicsergés is – ami a csirkéktől jött – azt jelezte, hogy nem Középföldén vagyok, hanem Bayville kellős közepén.