Hálás mosollyal biccentettem, hogy nem maradt adós a válasszal, sőt! Érzékelhetően picit jobban elengedte magát ő is. Ami a mi kultúránkban igenis nagy dolognak számított. Ráadásul tökéletes indokkal szolgált, hogy miért lenne érdemes használnunk egymás társaságát, és mivel ő láthatóan legálisan volt jelen, ki voltam én, hogy ellent mondjak?
- Az ária és a háttérzene egyaránt problémás sajnos! – sóhajtottam lemondóan. Nem tehettem róla, hogy érzékenyebbek voltak a füleim, mint a halandóké. - Három hegedű lehangolódott, és a zongorán is az alap ’Cisz’ és az ’Á’ sincs a helyén, jó negyed hanggal! - panaszoltam. Időről időre majdnem irigyeltem a zenei süketeket. Majdnem… Mennyivel több mindent tudtak élvezni, mint mi?! -A lehető legrosszabb, amikor a szegény hangszer alulról tudja csak kapargatni azt a hangot, aminek a közepébe kéne, hogy találjon! - döntöttem kicsit oldalra a fejem - Szóval, ha tud olyan helyet, ahol kevésbé hallatszódik a zene, de még tudjuk élvezni a kiállítást, nagyon hálás lennék érte!
Idő közben kezdtek az érzékeim végre feltisztulni, és egy pillantás erejére ösztönösen megtorpantam. Az emberi bűz alatt ott muzsikált a veszély és az izgalom. A többiek számára talán észrevétlenül, de ott vibrált a levegőben, és ha most bundásan tökéletes valómban lettem volna, ez lett volna az a pillanat, amikor felállt volna a hátamon a szőr! Így csak a libabőr vert ki, ami jóval titkolhatóbb fiziológiai reakció volt, mint mondjuk a hirtelen, természet adta tupír lett volna. Ösztönösen lestem végig a menekülési, na meg a támadási lehetőségeket. Kategorizáltam a nyílászárókat, milyen magas a plafon, van-e rejtőzködésre lehetőség, és hogy milyen előnyöket lehet ebben a mesterséges közegben kihasználni. Akaratlanul is a minket sok oldalról körbe vevő kamerákra villant futólag a tekintetem. Őket sose volt egyszerű átverni, végül egy sóhajjal legyűrtem a bennem is egyre inkább foxtrottra zendítő izgalmat, hisz még fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Csak azt éreztem, hogy készülődik valami. Valami, amit nem én generáltam!  Az enyhén hamiskás, szép vastag ének alatt, Murphy óvatos lépteit véltem hallani, ha szabad ilyen szóképpel élnem. Természetesen mindehhez elég volt egy pillanatnyi idő, ami amint elmúlt, már sétáltam is, látszólag újra békésen a kedves kísérőm mellett.
-Van olyan része a kiállításnak, amit szívesen megtekintene? - kíváncsiskodtam. Ha elindulunk onnan, ami neki is tetszene, bármi is legyen az, egyszerre csak a fegyverekhez érünk, és legalább ő sem unja halálra magát mellettem. Igaz, hogy a számomra nem kellett fordítania, azzal is tisztában voltam, hogy még nem sikerült elsajátítanom azt az önfeledt csevegési módot, ami a helyieknek szokása volt. Az más tészta volt, hogy ha olyan szituációba csöppentem, ahol elővehettem szeretett kardocskáimat, az segített elengednem magam, de ki tudja. Hátha az is elég lesz, hogy csak szemlélem a szebbnél szebb pengéket üvegbúra alatt!
 

Caught up in a Robbery

Elkönyvelhettem volna bakinak a karambolt. Egyszerű véletlennek. Csakhogy a véletlenek a valóság sajátjai, a történetekben, ahol minden a cselekményt szolgálja, nincsen helyük.
A hölgy úgy ellenőrizte az ingóságait, mintha féltené őket tőlem. Vagy értékes, veszélyes portékát rejtegetett, vagy más okból kifolyólag óvakodott a zsebtolvajoktól. Paranoiából, tapasztalatból. Akárhogy is, a viselkedése nem szokványos statisztára utalt. A következő feladvány: a telepata pincérrel és a bandájával dolgozik? Netán ellenük?
Elővettem a legsármosabb mosolyomat, és rásegítettem egy igéző pillantással, a mágiával átitatott fajtából. A gála, a zenei aláfestéssel, a hivalkodó eleganciával, az estélyik és szmokingok lepedőjén megágyazott a semmiből felgyúló szimpátiának. Dukált a jelenethez.
– Attól függ, mit értünk a lényeg alatt. – Zsebre tettem a kezem, a fejemet oldalra billentettem. Nem pazaroltam a karót nyert udvariasságot olyanra, aki a kurátori nyitóbeszédet nagymiseként emlegeti. – Lemenet a felvezető. Lassan az áriának is vége, áttérnek valami lötyögős háttérmuzsikára. Aztán kezdődik a bájolgás. Ha esetleg másra kíváncsi, például valamelyik kiállítási darabra, és szeretné levakarni a becsiccsentett, nyomulós üzletembereket – odakínáltam neki a karomat –, szívesen elkísérem.
Fogalmam sem volt, milyen nyelven közvetített számára az univerzum, mennyire hatott bizarrnak, motoszkálhatott-e tőle benne a gyanú, a sejtés, hogy én sem egyszerű díszletelemként veszek részt az eseményen, bármi készüljön. Abban bíztam, a varázslat elsimítja a gyűrődéseket, kiegyengeti a logikai bakikat. A Szerző okkal terelt ide minket. Majd megoldja. Lezajlik ez a fejezet is, pontosan úgy, ahogy a sztori megkívánja.
– Egyébként Han Yeonunak hívnak. Tolmácsnak rángattak ide, és roppantul örülnék egy kifogásnak, hogy hanyagolhassam a kötelességeimet. Ön? – vizsgáltam az arcát kutakodóan. Jelzett valamit a hatodik érzékem. Nem illúziót, más ferdítést. A világ szövetébe illő, apró torzítást. Ismerős, mégis idegen illatot éreztem rajta, amitől átfutott bennem, hogy ha jobban fókuszálnék, ha mertem volna feszegetni a lopott képességeim határait, felismernék benne valaki vagy valami mást.

A Kínai negyedben lakva, igen hamar értesültem a tervezett ázsiai kiállításról. Természetesen már akkor elmondhatatlanul vonzott a szülőföldem eme ide érkező kulturális gyöngyszemei. Amikor azt is meghallottam, hogy miféle műkincseket szándékoznak kiállítani, meg ki tudja, még miket művelni velük, nos… a vágyam, hogy személyesen megjelenhessek az eseményen, ellenállhatatlanná erősödött. Ehhez azonban szükségem volt meghívóra, amit úgy sejtettem, hogy nem osztogatnak minden utcasarkon, vagy kisközértben. Nyilvánvalóan ez nem állhatott az utamban. Tény, hogy mióta bevezették a gépeket, mint biztonság technika, lényegesen megnehezítették velük az életemet. Jóval  egyszerűbb lett volna egy kis illúzióval belógni egy ilyen helyre, de a gépeken nem fogtak az elme trükkök, hisz nem volt nekik ilyenjük. Ám ez se szegte a kedvem, elvégre még voltak más lehetőségeim is. Mint például kinyomozni valakit, akinek már volt meghívója, elrabolni az illetőt, és az alakjában belógni a rendezvényre. Vagy simán valami alig észrevehető kis lény, állat alakjába érkezni, és bent, túl az elektromos rémálmon, változni vissza emberi formába. Netalán valakire tárgyként ráakaszkodva? A fajtámnak amúgy is szokása volt hívatlanul érkezni. Ezen csak Nurarihyon tett túl rajtunk, aki még reggelezni is másokhoz lógott be, csak mert utált főzni vagy vadászni!
Mindenesetre komoly körültekintést igényelt, hogy a legmegfelelőbb verziót kiválasszam a céljaim számára. Illetőleg volt egy kard, ami tovább befolyásolta a terveimet. Szándékoztam ugyanis a nevezetes fegyvert meglovasítani, miközben nem akartam, hogy bármi visszavezethető legyen hozzám. Ezért is nem a munkahelyemen keresztül szereztem legális meghívót. Túl könnyű visszakövetni.
Végül a nevezetes megnyitón, egy aprócska, szinte átlátszó, fehér kis pókként másztam fel az egyik befele tartó vendég nadrágjára. Mind a nyolc szememre szükségem volt, nehogy rám lépjenek a világtalanul, minden felé taposgálók, míg végre találtam egy megfelelő színű nadrágot, és fel tudtam rá kapaszkodni. Akkor aztán fogódzkodtam valamennyi lábammal, nehogy lepottyanjak a mit sem tudó taximról. Még egy kis pókselyemmel is rögzítettem magamat a finom szövethez, mindenféle baleset elkerülése végett. Ennek hála sikeresen belógtam a múzeumi megnyitóra. A hordozóm a ruhatár felé vette az irányt, ahonnan akarattal pottyantam le a nadrágjáról, és a falon felszaladva, a mosdót kezdtem keresni. Úgy sejtettem, hogy ott (talán még) nincsenek kamerák, és teljesen észrevétlenül ölthetem magamra az emberi alakomat. Nem szerettem volna azon elcsúszni, hogy kifigyel valamelyik gépi kukker, amint átváltozok! Szégyenlős róka volnék, vagy mi a szösz! Vannak dolgok, amiket senki nem szeret a nagyközönség előtt művelni.
Emberi léptékkel nem volt a mosdó messze a ruhatártól, de a parányi póklábakkal, egy örökkévalóságnak tűnt a táv! Rögzítettem magamat a plafon egyik pontjához, és teljes erőmből kezdtem szaladni a célom fele. Nem akartam én Tarzant játszani, még a végén valaki lecsapna! Épp csak biztonsági óvintézkedés volt a mögöttem egyre növő pókselyem.  Az örökkévalóságból végül tíz perc lett, és az egyik ajtónyitással magam is becsusszantam a lassan kígyózó sor előtt a mosdóba. A „staff only” feliratú fülke üres volt, hát ott ejtettem meg a nemes esetet, gondosan bezárt ajtó mögött. Amint átalakultam, kiélesedtek az érzékeim, és megcsapott a tömeg és az azzal járó iszony.  Kellett egy pár perc, hogy kitisztuljon a fejem a hirtelen kapott érzékszerv túltöltés után. A mindenféle szag, ordenáré bűzzé állt össze. A halántékhasogató zsivaj emellé szinte már kellemes aláfestésnek bizonyult. Még csak nagyon, mély levegőket sem akartam venni, mert az előbb emlegetett ember testek kipárolgása, és mindenféle pacsuli szag keveréke még a sok hónapja használt, és a kölykök miatt hazahordott zsákmány utáni kotorékszagot is simán kenterbe verte volna bármikor! Pedig sokáig azt hittem, hogy annál nem nagyon van alább.
Amikor már nem akart forogni velem a világ, akkor fordítottam nagyobb figyelmet a külsőmre. Azt akartam, hogy könnyen fenntartható legyen a formám, még se tudjanak, még azok a nagyon rafinált, arcvonást felismerő gépek se visszatalálni hozzám! Vagyis kellőképpen hasonlítson az eredeti küllememre, de ne lehessen mégsem ujjal mutogatni rám. Se DNS-sel, se ujjlenyomattal ne találjanak rám.
Természetesen, amilyen az én formám, még mielőtt ténylegesen hozzászokhattam volna a jelen körülményekhez, kopogtattak az ajtómon. Épp annyi időm volt, hogy az alkalomhoz illő ünnepi ruhát rittyentsek magamra, és zavart mosollyal léptem ki az ajtón. Lássuk be, a latrina és fertőtlenítő szag sem volt túl kellemes! Egy fokkal megkönnyebbülve indultam neki a vakvilágnak. Szólt a komoly zene az előadó teremből. Finoman borzolgatta az idegeimet, hogy néhány hangszer leheletnyit már elhangolódott az őt ért megpróbáltatásoktól, csodás, ámbár az emberi fül számára nem hallható kakafóniává alakítva a kellemesnek szánt aláfestést. Csodásan kiegészítették egymást a szagorgiával, ami itt fogadott.
Újfent realizáltam, miért is nem voltam sosem egy szociális pillangó. A túl sok ember, túl sok ingerrel jár, és nem voltam mindig biztos magamban, hogy vissza tudom fogni a bennem erősen elzárt démont. Ha már jó ideje egy megadott formámban voltam, megszoktam a környezetet, ám közvetlen alakváltás után, főleg hogy nem volt más aktivitás, ami lefoglalhatott volna, elvonva a környezetemről a figyelmem legalább egy részét… Nos, ezzel együtt nem meglepő, hogy míg kint próbáltam betájolni, merre is vagyok arccal, na meg merre is lehet a jövendő kis pengécském, neki mentem valakinek. Egyből az előttem állóra fókuszáltam. Valamire való zsebtolvajként ellenőriztem, biztos mindenem megmaradt, hiába én voltam az ügyetlen, majd mosolyogtam vissza a fiatalemberre.
-Én kérek elnézést! - mosolyogtam rá, és hajoltam meg enyhén, nyomatékosítva a szavaimat - Köszönöm a kérdését, nem esett bajom. Remélem ön se sérült meg! - pillantottam körbe újfent. Már rendeződtek annyira az érzékeim, hogy észrevegyem a körülöttem terjengő feszültséget. - Bocsánat, hogy ilyen tapintatlant kérdezek - sóhajtottam egyet. Értékeltem, és szerettem a kultúrát, ám most inkább éreztem magam cirkuszban. De mit meg nem tesz a róka egy valamire való kardért… - Tart még bent a nagymise, vagy már kezdenek a lényegre térni? - próbáltam a fiú háta mögé kukkantani.
 

Caught up in a Robbery

A szüleim egy kitalált világban is megőrizték a magjukat. A jellegzetes sznobizmust és érzelmi vakságot, ami egyben tartotta a házasságukat az afférok ellenére. Thanos kitörölte a létezésből öt évre a legidősebb fiukat, akit aztán félig női alakban kaptak vissza, ám ez a trauma nem hagyott foltot a lényükön. A büszkeségükön is csak addig ejtett csorbát, míg egy rosszul felcímzett levél le nem buktatott. Hirtelen el bírták engedni az orvosi egyetemet, szemet hunytak a különös képességek felett. Megbékítette őket, hogy írtam egy megfilmesítésre váró trilógiát, amiből finanszírozhattam az életem New Yorkban. Kapóra jöttem nekik. Képesek lettek visszailleszteni a homályosra retusált világképükbe.
Megbecsültek, amíg megfeleltem az elképzeléseiknek. Mert mélyen belül sosem változtak. Realitásokat ívelt át a feltételes szeretetük.

Kinyitottam a limuzin ajtaját Mrs. Parknak. Talán a harmadik történetben vezekeltem, amikor született, hamvas volt és naiv. A trófea-feleségek mintapéldánya. Nyakig megmártózott a férje pénzéből vásárolt luxusban, ábrándos tekintete rajtam kalandozott, mialatt Mr. Park kikászálódott az autóból.
Hogy én kit játszottam a jelenetben? Apám fiát. A jólnevelt, sármos Han Yeonut. Az egyetemistát, aki a szülei kedvéért felcsap az üzleti partnerek mellé idegenvezetőnek és tolmácsnak. Dél-Koreán végigsöpörhetett a mutáns-elfogadás, mert az sem hatotta meg őket, hogy a fordítást az univerzum végzi el helyettem.
Egy gálára kísértem őket, pontosabban az Oriental Ornaments nevű kiállítás megnyitójára, ez azonban teljességgel mellékes. A kelet-ázsiai műtárgyak és ékszerek pusztán díszletet biztosítottak a kristálypohárban felszolgált alkoholhoz, az estélyikhez, a szociális státusz fitogtatásához és a több nyelven folyó, tömény bájolgáshoz.
Minden percét jó előre rühelltem.
Feltereltem a múzeum széles lépcsőjén a Park házaspárt. Leadtam a kabátjainkat a ruhatárban, és bár igyekeztem lekésni a kurátor beszédét, sajnos pont elcsíptük a kiselőadás végét.
– A hajtű a feljegyzések szerint Wu Zetian császárnőhöz tartozott. Későbbi írásos anyagok és legendák különleges, varázslatos hatalmat tulajdonítottak neki. Úgy tartották, a mitikus, kínai sárkányok erejét kölcsönözte viselőjének…
A központi kiállítóteremben felhúzott pódiumon szónokolt, minden bemutatónál megvilágították az említett műkincset a vitrinben vagy a falon, a többi portékát közben félhomály fedte.
Túljátszott álmélkodás, kimért tapsok érkeztek a közönségtől. Tőlem elfojtott ásítás. Egy szuperhős sztoriban ragadtam. Hidegen hagytak a történelmi ereklyék.
Unottan elismételtem az esti mesét Parkéknak. A komolyzenéhez már nem kértek interpretációt, így amint rázendített az operett énekes, leemeltem egy poharat a mellettünk elsiető pincér tálcájáról. Idegesnek tűnt. Nem mozgott a szája, mégis a fejemben csengett a hangja:
Túl sokan vannak. Kevesebb emberrel számoltunk.
Telepata – vontam le a következtetést. Egy felzaklatott gondolatolvasó a gálán, amin akartom ellenére, tőlem független történések miatt vettem részt. Cselekmény illatot éreztem a levegőben.
Odavetettem egy bocsánatot a koloncaimnak, majd elindultam a felszolgáló után. Annyira rá koncentráltam, hogy beleütköztem egy fiatal hölgybe. Csupán a túlfejlett reflexeim mentettek meg minket a pezsgő-zuhanytól.
– Bocsánat – szabadkoztam.
Miután elégedetlen grimasszal konstatáltam, hogy nyomát vesztettem a pincérnőnek, sebtében visszarántottam magamra az udvarias, bűnbánó mosolyt. Az utamba került hölgy vonásai alapján akár koreai is lehetett. Talán pont Parkékkal jött enyelegni. Ergo dukált neki a meghunyászkodó mea culpa.
– Nem esett baja? Fogalmam sincs, hol járt az eszem. Tényleg sajnálom.