Rég nem éreztem fáradságot. De ez nem fizikai fáradság, hanem lelki. Egyszerűen érzem darabjaira hullok. Ez pedig nem történhet meg.
"Dehogy is Ellie, én mindig szerettelek téged és szeretni is foglak." Düh, és ... nem tudom mi keveredik bennem. A szívem nem ugrik ki a helyéről, ahogy régen, de egyszerűen nem tudom ezt az érzés hova tenni, amit kivált belőlem. Egyszerűen fel kell állnom,mert az üléstől szédülni kezdek. Én is elkezdek járkálni. Erre nem tudok mit válaszolnék. Én szerettem őt, nagyon is. De akkora kést döfött a hátamba, akár szándékosan, akár véletlenül , mindig érezni fogom a helyét, és képtelen vagyok teljesen begyógyítani, mintha ott se volna. A heg mindig emlékeztet rá. És megint csak az ajtó felé tudok pillantani, amolyan segélykérésként.
- Ne áruld el neki, ha jót akarsz, és nem akarod elveszíteni. Ami azt illeti, minél távolabb legyen tőlem... - mondom ki őszintén. Kicsit megnyugodtam, bár nem tudom milyen irányba. Az apja az igazi felbujtó, és többen kerestük vagy két évig. Nem kapott Ben feloldozást részemről, de soha nem lesz fele annyira se olyan a viszonyunk mint volt, ebben biztosak lehetünk.
- Mit akarsz erre mit mondjak Ben? Sajnálom nekem nem hiányoztál. - vallom be őszintén, ha ezzel sebet tudok ejteni rajta, ám legyen. Sokat gondoltam rá, és gondoltam a jó napokra is, de az elmúlt időszakban végre úgy éreztem képes vagyok ebből felgyógyulni, hogy itt van valaki aki... nem, vigyáznom kell, ahogy régen kellett.
- Kellemes volt régen valljuk be, de már mások vagyunk, és a hiba amit már bánsz az örökké tart. És most kérlek... - mutatok az ajtó felé. - Szerintem mind a kettőnknek van mit feldolgozni. - nézek rá, a szokásos kemény, parancsoló tekintetemmel, bár tudom onnan azért fájdalom is tükröződik.

Meglepnek Elsa szavai, hiszen úgy gondoltam, szavaimmal egyértelművé tettem, hogy nem áll szándékomban kiszivárogtatni az információt, miszerint nála van a kő, ő birtokolja jelenleg. Azonban a gondolattal, hogy végezne apámmal, eljátszok egy röpke pillanatra. Talán nem egészen egy percre is. Annyi gonoszságot tett már a szeretteivel, akiket állítólag szeret, hogy talán tényleg kijárna neki a halál. De hogy eltudnám-e viselni, hogy Elsa legyen az, ki kiontja életét? Nem tudom. Talán jobb lenne ha magam tenném meg. Mindeközben megfigyelem, hogy Ellie a kelleténél többször pillant az ajtóra. Egészen biztos vagyok benne, hogy számít valakinek az érkezésére. De tudom, hiába kérdezném is meg, hogy van-e valakije, vagy csak úgy valaki az életében, aki védelmezi őt, nem kapnék választ, vagy kitérne a válaszadás alól. Így jobbnak látom nem feszegetni ezt a dolgot. – Tőlem nem tudja meg senki. – Éppen elég bajt okoztam már, az hiányzik csak, hogy az én lelkemen száradjon, ha vérdíjat tűznek ki a fejére. – Megértem, hidd el. – Mit is mondhatnék erre. Fáj? Igen, fáj, hogy nem hiányoztam neki. Fáj, hogy nem örül, hogy mégsem vagyok halott. De őszintén? Erről én tehetek, ez mind csakis az én hibám. „Edd meg amit főztél”, szokták mondani. Hát eszem. Azért az megmelengeti a szívemet, hogy bevallja, régen jó volt. Mondhatni, volt veszteni valóm és el is szúrtam. De egykor jó volt, szerettük egymást. Ő is szeretett engem és én is őt. – Igazad van, jobb lesz ha megyek. – Éppen eleget ártottam már és felszakítottam azokat a sebeket is, amiket esetleg már le tudott tapasztani. Úgyhogy jobb ha magára hagyom most. Vagy azzal, akire annyira vágyik és vár. Azzal megindulok az ajtó felé. Majd kinyitva azt még visszatekintek a vállam felett Elsa-ra. Csupán szemeimmel köszönök, mert egy hang sem jön ki a torkomon. Bezáródik mögöttem az ajtó és veszek egy hatalmas sóhajt. Szívem szerint összerogynék, de most ez a sóhaj erőt ad ahhoz, hogy elsétáljak. Vissza sem nézek, mert ha véletlen nézne az ajtóból és találkozna a tekintetünk én ott megsemmisülnék.