Nem csupán nyitott könyv volt, az ártatlanság hollywoodi mintába öntött modellje. Olvasóként biztosan a szívembe lopta volna magát. Ébredezett bennem az anyai, avagy apai ösztön, amolyan gyengéd féltés.
Gyűlöltem, amikor a Szerző szerethető karaktereket írt.

Hasonlóan ügyetlenül vigasztaltuk egymást. Ilyenek ezek a frázisok, hangzatosak, elméletben hatásosak, aztán tompa puffanással lepattannak a valóság nüánszairól. A tényről, miszerint nem sztoikus filozófusok vagyunk, pusztán szereplők, érzelmi ívekkel és végzetes hibákkal.
Lágy mosollyal bólintottam, a kiejtésére és a biztatásra is.
– Megértem – sóhajtottam. – Nem volt hatalmam, amit elveszítsek, a többi viszont ismerős. Az újrakezdés kihívásai, a bűntudat, a lezáratlan ügyek, a kétségek… Talán ezért dobálózom klisékkel. Szeretném én is elhinni, hogy van pozitívuma a krízisnek.
Hazudtam. Az életnek annyi értelme volt, amennyit belefecskendeztem, és kifogytam a tűkből. Egyre ment, mi történik vagy miért. Csak történjen. Tragédiát bármikor kerekíthetek a záráshoz. Azt a legkönnyebb írni. Igaz, éles kanyar lesz innen. A detektív úr vöröslő ábrázata romantikus vígjáték felé terelt.
Szavakkal teremtett újat a semmiből, kedvére variálta a settinget. Isteni babérokra törhetett volna, ha akar. Helyette összehajtogatott váltószettet gyártott nekem. Át sem öltöztetett, annyira tisztelte a határokat. Talán ezért létezhetett a történetben: keretek közé szorította magát, ergo nem jelentett fenyegetést.
– Köszönöm – vettem át a ruhákat.
Nevetve fogadta a röpke színjátékomat. A paravánon már meg sem lepődtem.
– Abszolút ráérek. Akármilyen hosszú legyen – biztosítottam. Meglapult a hangomban egy kuncogás.
Érezzem otthon magam. Oh, William, én sehol sem vagyok otthon, amíg négy másik világ emlékei tobzódnak a fejemben. És ha tudnád, amit én tudok, nem tárulkoznál ki előttem ilyen készségesen.
Beletenyereltem egy cselekménygócba. Túl könnyen adta magát. Zsinóron rángatták felülről, hogy haladjon a jelenet, és kipipálhassuk az expozíciót.
Elégedett vagy, Kedves Olvasó? Tartjuk az írói ígéretet? Megfelel a tempó? Leköt a monológ? Ketten vetkőztek le hozzá, ő átvitt értelemben, én fizikailag.
– Hmm. Értem – mormoltam. – Nehéz lehetett… Felismerni a példaképeidet és a szeretteidet olyan arcokban, amik a felismerés szikrája nélkül, más múltból néznek vissza rád.
Együttérző maszlag, épp annyi töltettel, hogy a laikusok elhiggyék: rejtőzik mögötte mélység. A laikusok, akik nincsenek tisztában vele, mennyire elkerülhetetlenül kétdimenziós és sekélyes egy papírlapra nyomtatott sztori.
Kapiskáltam, merre tartunk.
Második generációs Bosszúállók, egy idegen, mégis ismerős valóságban. Izgalmas felütés. Követte az első életemben elszabadult isekai trendet, sőt, összeházasította a másik uralkodó irányzattal, a szuperhősökkel.
Hálát adtam a díszletnek. Nem látta tőle, ahogy gúnyosan vigyorgok rajta magamban. Átok és áldás egyben. Hát persze.
Mr. Maximoff is szerette a kliséket.
Irányítás, a félelem mások szemében. Bájos gondolatok. Jobban azonosultam volna a küzdelmével, ha nem egy kitalált univerzumban vívta volna, ahol elvből kizárt a realitást manipulálni, és az összes emberi reakció narratív megjegyzés a szövegkönyvben.
Egy áruló isten? Komolyan?
A Szerző tényleg szórakozott velem. Valami kifacsart, korcs játékot űzött. Feldíszítette motívumokkal a kedvemért.
Összecsuktam a paravánt. Hanyagon magamra dobott göncökben, mezítláb sétáltam közelebb a férfihez. Végigmértem hátulról. Ebben az alakomban csupán néhány centivel magasodott fölém. Attraktív pár lett volna belőlünk, annyi szent. Sok kamasz lány fantáziáját megmozgatnánk.
Milyen csalfa a látszat. Azt füllentette, megfogadtam a tanácsát, tényleg otthon érzem magam, álnokul azt súgta, osztozunk ezen a pillanaton, az őszinteségén, a vallomásán.
– Most már biztos vagy benne? Hogy te irányítasz és nem a képességed – kérdeztem a tarkójától. A zárást fájdalmas vigyorba csomagoltam. Félig grimasz volt.– Akkor legalább ennyit nyertél.
Zsebre tett kézzel, laza tartással álltam mögötte. Vártam, észleli-e a közelségem, ismét sokkot kap-e tőle. Meg mer-e egyáltalán fordulni, vagy marad az ártatlan kisfiú, akit nekem kell majd megrontanom.
Vajon kihasználásnak minősül a szerepe szerint kezelni egy karaktert és hátsó szándékkal, a negyedik falon túlról a bizalmába férkőzni? Én testesítettem meg a rejtett gonoszt, az aljas antagonistát? Esetleg az egész egy meta-kritika a létezés és a kapcsolatok hiábavalóságáról? Ezt fejtse meg nekem az irodalomtudomány!
– Kielégítő, hogyne. A következő kérdés… – töprengtem. Először a plafont kémleltem, majd ismét őt. Úgy, ahogy az ember egy jól sikerült illusztrációban gyönyörködik a könyvében. – Kiket hagytál hátra? Nem kínoz a hiányuk?
Csüngtem a szavain, akárha megértést, bajtársiasságot keresnék a válaszában. A saját szomorúságom és veszteségeim visszhangját.
– És merre tovább? Mit lehet tenni, amikor voltaképp nem a saját életedet éled? Van orvosság a bizonytalanságra? Cél, amit hajszolhatsz? – Áttüremkedett a kérdéseken az elveszettségem, és nem tetszett. Taszított, frusztrált, hogy valami igazit vártam valaki megtervezettől, kreálttól. Valódi tanulságot egy buta mesétől.
Kihívó félmosolyba fullasztottam a keserűséget.
– Bosszú? – tippeltem
Hiszen mi más lenne?
Megtoroljuk az istene árulását, legyőzzük jelképesen az enyémet. Neki happy end a jussa, nekem szabadság. Végre ismét ember leszek, emberek között.