Semmi kedvem nem volt belebotlani egy maffiacsapatba. Egyrészt, így szerezhettem magamnak még egy ellenséget és ami rossz, látták az arcom, másrészt Lili is velem volt és ezáltal könnyedén célponttá válhatott, ha most nem is, a közeljövőben akár ő is. Nem tetszett nekem ez a szituáció és igyekeztem ezáltal minél több mindenkinek amnéziás elményeket okozni. Jobbnak láttam aztán a hátsó ajtón távozni, mert elég hamar meghallottam azt a bizonyos szirénázást, amit egyikünk sem akart volna hangosabban megtapasztalni. Lilinek meg nekem elég hangos volt így is, de a zsarukkal összeakaszkodni mégsem volt akkora játék, mint eltángálni néhány stukkeres bandatagot. Részletkérdés, hogy ez utóbbi is ugyanúgy ránk tehette a kenetet, hogy mostantól vadászni fog ránk. Ezért nem akartam nagyon elsütni a képességeimet, még beazonosítanak. Épp ilyen indokok miatt nem akartam volna Mexikóba se visszamenni, legfeljebb egy jót enni.
Annyira nem hagytam kettejüket kibontakozni, mert Lilit már dobtam is fel, én pedig lendültem utána, ahogy a vörös marcona fickó is tette ezt. Nem kellett itt senkit noszogatni vagy csak megunta, hogy elrontották az étvágyát. Én sem örültem volna, ha ezek után üres kézzel távozunk, lévén az energiám elsődleges forrása még mindig a temérdek mennyiségű kaja volt.
- Milyen mókusról meg sasról beszél? - ejtettem meg Lilinek halkan a kérdést azért, miközben figyeltem a Volstagg féle jelenetet. Mert hát így hívták ezt a fickót, aki pusztán a megjelenésével is magára vonta a figyelmet. Nem tűnt szégyenlősnek, mint akit ez zavarna. Nekem néha gondot okozott nem kitűnni a tömegből, pedig nem voltam még akkora sem mint ő meg nem volt vörhenyes szakállam, hosszú loboncom és fura ruháim.
Egy elejtett grimaszt megengedtem magamnak, ahogy Pókember nevét emlegették. Miért kell mindenféle mászást egyből hozzá hasonlítani? Nem értettem és valahogy nem is akartam megérteni. A gond nem az volt, hogy nem én voltam a szóban forgó személy, hanem az, hogy nagyonis közel álltam hozzá.
- Nem figyeltem, merre esett. - pillantottam újfent a fickóra, ahogy megállt mellettünk. Csoda, hogy hármunk alatt már nem szakad be a tető, a legnagyobb gondunk pedig az étke volt, amit bizony úgy dobott el magától, mintha csak egy amerikaifoci-meccsen lett volna.
- Több Pókember? - ez már érdekesnek tűnt. Noha a másik klónról hallgattam, ahogy azt sem akartam most előhozni, hogy én is neki köszönhetem a létezésem. De más Pókemberekről nem hallottam, akik Peterrel ugrándoztak volna vígan, ahogy azt ő mesélte. Annyira abszurdnak tűnt most ez a kép, hogy inkább csak a szemöldököm ráncoltam.
- Miféle világban ugrándoznak Pókemberek ennyire szertelenül? - ez már igencsak furdalta az oldalamat, ő pedig olyannak tűnt, aki előszeretettel mesél magáról vagy bármiről, ami vele kapcsolatos.
Volstagg felvetésének csak egyetlen bökkenője volt. Nekük volt kajánk, de amúgy sem maradhattunk itt még a tágabb környéken sem. Nem a rendőrök miatt, akik immár a fényváltogatással is jelezték, megérkeztek az üzlethez, de más maffiatagok is a környéken lehettek már minket keresve.
- Én levágnám az utat. A mi ebédünk megvan, máskülönben nem tanácsos okot adni a maffiatagoknak, hogy kiszúrjanak és kövessenek akár hazáig. De köszönöm a besegítést. - meglehet a véleményem még mindig az volt, egyedül is ment volna, de így Lili legalább tényleg biztonságban volt. Ezért pedig tényleg hálás voltam ebben a pillanatban. Ha nem akartak még valamit megbeszélni, én rövid úton elköszöntem és elindultam abba az irányba, amerre hazafelé a legrövidebb volt - persze egy kis kitérővel, hogy lecsekkolhassam, tényleg nem követ senki.