Elmerengve figyelem, miként simítja végig a bíborszínű folyadék a gondosan lezárt üvegcse belső falát, miközben felcímkézem a fiolát. A kódot (4NUB1S129) olyan sebtében firkantottam fel, hogy szerintemm ég a középsuliban is szebb volt a kézírásom.
- Valami nyugtalanít téged. ─ átvillan arcomon egy kósza fintor, nem maguk a szavak és még csak nem is amiatt, hogy kérdés helyett kijelentésként érkeznek, ajtóstól, váratlanul, hanem az igazságtartalmuknak köszönhetően. S a ténynek, hogy egyszerűen nem tudok vitatkozni vele.
- Ennyire látszik? ─ mitagadás, álarcban az ilyesmit sokkal könnyebb elrejtenem, mint laborköpenyben és gumikesztyűben.
- Két doktorival az ember már észreveszi az ilyesmit. Köszönöm, hogy nem néztél annyira hülyének, hogy letagadd! ─ nem kell a férfi felé fordulnom ahhoz, hogy tudjam, utóbbi megjegyzését már somolyogva ejtette meg.
- Örülök, hogy nem felejtette a humorát Atlantában. ─ és ez valóban így van. Tudom, milyen sötét időszakot tudhat a háta mögött, szóval tényleg mosolyt csal az arcomra, hogy nem látni a feje felett a fellegeket.
- Csak a legszebb éveimet és a vagyonom felét hagytam ott. A legjobbat az olyan volt kollégáimnak tartogatom, akik havonta egyszer meglátogatnak, hogy lecsapolják a véremet. ─ még ennyi év ismeretség után is néha elgondolkodok azon, vajon a sajátságos humorába csomagolva találok-e majd egy apró szemrehányást. De általában letudom annyival, hogy valószínűleg igen.
- Miért, sok ilyen ex-kollégával büszkélkedhet? ─ küldök felé egy mosolyt a vállam felett, mielőtt a mikroszkóp fölé hajolnék.
- Csak te vagy ilyen és az ex-nejem. Bár, ő a vérszívást tartásdíjnak hívja. ─ akármennyire érzem illetlennek a dolgot részemről, erre azért már hallatok egy halk nevetést. Nem is a doki lett volna, ha nem süt el valami ilyesmit.
- Azt hittem, már jól kijönnek egymással. ─ elégedetten hümmögve írom le magamnak az eredményt a látott minta alapján.
- Már nem akar megfojtani egy kiskanál vízben, amikor meglát, így azt mondanám, hogy haladást értünk el. Gyakrabban láthatom a fiamat, és csak ez számít. ─ egy újabb kijelentés, amivel nem tudok vitába szállni. Az esze mellett mindig tisztelni fogom benne azt, ahogyan összeszedte magát és küzdött a gyerekéért.
- Nos, ehhez továbbra is adottak lesznek a feltételek, ugyanis ez a minta is tiszta. ─ közlöm egy szelíd mosollyal. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire aggódik amiatt, hogy egyszer mást mutatnak majd a sejtjei, de feleslegesen teszi. Meggyógyult. Teljesen.
- Még van magánál az ellenanyagból, ugye? ─ mivel a megkönnyebbült sóhaj mellett kapok egy bólintást is, nekilátok, hogy a mintát elzárjam a többi közé a laboratórium biztonsági trezorjába, majd megszabaduljak a kesztyűktől.
- Annak, ami nyomaszt, van köze a múltkori, szokatlan kérésedhez? ─ erre kíváncsian kapom fel a fejem. Részleteket ugyan továbbra sem oszthatok meg vele, de azért reménytelien pillantok rá.
- Miért? Változott azóta valamit az eredmény? ─ hiába tudom előre a választ, nem tudom leküzdeni azt az izgatott várakozást, amitől megfeszülnek izmaim.
- Nem, a genetikai anyag ígéretes, de az izotópok jelenléte miatt a beépítési folyamat lehetetlen. ─ fenébe!
- A megtisztítás opció lehet? ─ naiv ábránd, tudom, de valamibe kapaszkodnom kell. Ezt ő is érezheti, mert általában megkeményedett vonásain egy szokatlanul megértő mosoly lágyít.
- A katedra mellett gyógymódot keresel Hulk állapotára? ─ bárcsak, doki, bárcsak! Legalább találkozhatnék Dr. Bannerrel.
- Nem, ez... csak egy mellékes projekt. Törtem valamin a fejem, ez minden. ─ fürkésző pillantást érzek magamon, de olyan áthatót, amitől legszívesebben elbújnék az asztal alá, hogy ne kelljen szembenéznem az igazsággal, miszerint most hazudtam a szemébe. Már sokadjára.
- És a fejtörés mellett véletlenül nálad volt egy sugárfertőzött DNS minta? ─ miért is ne? Úgy hallottam, az ilyesmi elengedhetetlen kiegészítő lesz majd a tavaszki kollekcióban.
- Én csak... ─ kezdek bele, de egy száraz kuncogás kíséretében megrázza a fejét, megállítva a magyarázkodásban, mielőtt még túlságosan belemélyülhetnék ebbe a feneketlen mélységbe.
- Peter, ha nem mondod el, mivel foglalatoskodsz, nekem sem kell hazudnom, amikor kérdezik. ─ úgy látom, mintha még valamit mondani szeretne, de helyette a falon lógó órára pillant.
- Nem hétre kell randira menned? ─ ó, hogy az a....
- Kösz az emlékeztetőt, Doki! ─ kapkodva fejtem le magamról a köpenyt és rohanok az ajtó felé.
- Azzal a mintával kapcsolatban... megtenné, hogy... ─ most sem sikerül befejeznem, mert egyből bólint egyet, szája sarka még mindig felfelé görbül.
- Tovább töröm rajta a fejem! ─ mielőtt magam mögött hagynám a Dr. Crawforddal közös laborját, még visszalépek egy mondat erejéig:
- Maga a legjobb! ─ nálam tuti fényévekkel jobb, de ezt nincs időm közölni vele, mert jó szokásomhoz híven késésben vagyok...


- Csak nyugi! Minél természetesebben viselkedünk, annál könnyebbé tehetjük neki is. Vagyis, nekik. ─ értem MJ aggodalmát, és részben még osztozok is bennük, hiszen egy ilyen környezetben sok a kiszámíthatatlan tényező és még nem ismerjük annyira Venomot, hogy tudjuk, mi az amire jobban, és mi az, amire totál rosszul reagál. Oké, az utóbbira azért legalább már van sanda gyanúnk. Én pedig tettem magamnak egy mentális feljegyzést arról, hogy kerüljük a magasabb decibelszámmal járó elemek használatát. Illetve, talán a kísértetházat is. Biztos, ami tuti.
- Tartsd észben a tiltott szavakat, amiket átbeszéltünk, és nem lesz gond. ─ ez egyaránt emlékeztető MJ számára és saját magamnak is. Semmi parazita, izé, lény, vagy szörny!
- Éééés a harmadik muskétás is befutott! ─ nevetem el magam a megérkezésére.
- Már csak műanyag kardokat kell szerválnunk és készen állunk a harcra! ─ csak a kudarc részét kéretik mellőzni.
- Mármint, a kalandra. ─ igen, a harcot ma este legfeljebb átvitt értelemben díjaznám. Éppen elég az, hogy fura érzés megint itt lennem, Brooklyn ezen részén. Még élénken él bennem, Scarlotti és én mennyire feldúltuk az itteni partot pár évvel ezelőtt. Szépen felújították azóta.
- Mit szólnátok bemelegítésül egy kis célbadobáshoz? ─ mutatok a stand felé.
- Ha MJ csak ötven százalékot ad bele, még talán esélyünk is lesz. ─ hangsúly azon, hogy talán.

Kicsit, najó nem kicsit izgultam a mai nap miatt. Nem tudom a múltkori után mire számítsak, és csak reménykedem, hogy nem dühítem fel az új kis barátunkat. Közben folyton ezen járt az eszem, hogy lehetne rajta segíteni, és egyben igyekszem megtartani az állásomat. Szóval nem voltak unalmas napjaim. Viszont mióta mondta, vagyis említette Peter a közös nyaralást, amin soha nem voltunk. Egyre inkább vágyom ra, de akkor lelkiismeret furdalásom lesz, mert a munkából kimaradni hozamosabb ideig... és akkor megint rosszul éreztem magam Peter miatt. És persze magam miatt is, mert szükségem van egy hosszabb időre mikor pihenek, és nem kell gondolkodnom. Nehéz ügy mikor az ember munka mániás, és tényleg fogalma sincs mit helyezzen előtérbe. Viszont ez az este már egy kezdet, és nagyon mérges leszek arra a szó szerinti féregre ha elrontja a hangulatot.
Peterrel megbeszéltük, hogy ez a nap "megünneplése" lesz Harry visszatértének, így nem is fogjuk ha lehet szóba hozni a kis barátját. Igyekszünk úgy tenni, mintha nem lenne. De most, hogy itt várjuk őt, vagyis őket, kicsit elkalandozik a gondolatom, és mi van akkor ha pont ez fogja zavarni, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Miután ezt a gondolatomat megosztom Peterrel, csak kifújom a csípős levegőt. Itt még hűvös van a víz miatt.
- Tudom, túl gondolom. - látom barátom tekintetén, hogy ezt akarja mondani. - Csak aggódok, szeretnék neki egy jó napot. Remélhetőleg megbeszélte vele a múltkorit, már amennyiben meg lehet beszélni egy ilyet egy ilyennel... Megfogom Peter mind két kezét, és megállok vele szembe. - Jó kis lány leszek. - vigyorgok. - Csak érezzük jól magunkat.
Pár perc telik el, mikor megérezzük Harry súllyá magunkon. El nevetem maga, szóval vissza kaptam a múltkorit.
- Szia, na végre. - mosolyogva nézek rá. Remek jó kedve van. - Akkor essünk neki! - mondom vidáman, mintha megint tini lennék.
- Jól vagy? - kérdezem, inkább... kedvesen, mint aggódva. Közbe belépünk a vidámpark területére, és a vigyort nehezen lehetne levakarni rólam. Mindig is vidámsággal töltött el a hely.
- Mivel kezdjünk??