Apám, Norman Osborn és édasanyám, Emily Osborn egyetlen gyermeke vagyok. Én, ahogy anyám is küzdött vele, Oshtoran-szindrómával küzdök, ami gyakorlatilag alkalmatlanná tesz az életre egy idő után. A sejtjeim magukat pusztítják el szép fokozatosan. Gyógymódot nem találtak még fel rá, habár apám azóta kutat, mióta édesanyám megbetegedett. Ezúttal talán talált is valamit Curt Connors segítségével, ami kockázatos, de a halálnál minden jobb, így bele mentem.
'Azt tehetünk, amit csak akarunk.' - Venom

Jó kedélyű és intelligens embernek tartanak, akik ismernek, Peter még melegszívűnek is, olykor. Mindig is abban reménykedtem, hogy egyszer beteljesíthetem anyám egykori álmát a „világ meggyógyításával” és környezetvédelmi ügyvéddé válhatok. Ebben segíthetne az erős társadalmi lelkiismeretem is. De ahhoz, hogy számomra teljesen idegen embereknek jót akarjak, ahhoz elengedhetetlen, hogy kedves legyek és őszintén vágyódjak egy tisztább város után. Talán azért is nagy álmom ez, mert mindig magányos voltam, így többnyire édesanyám munkásságát követtem nyomon, mikor nem tartózkodtam házon kívül. Ugyanis ez utóbbi nem volt ritka. Nem szerettem otthon lenni, egyedül. Jobban éreztem magam Peter társaságában, később pedig Peter és MJ társaságában. Ez nem változott azóta sem, hogy édesanyám meghalt, sőt. Szeretem az apámat, de roppant nyomasztó tudni, milyen ember is valójában és milyen hibái vannak, amiket halomra halmoz maga körül.
Venom-ról nem sokat tudok, csak hogy egy hidegvérű gyilkos és szereti a csokoládét.

Harry-ként barna hajam van és kék íriszeim. A testem helyenként kidolgozottabb, bár ez többnyire a kísérlet óta látszik inkább, ugyanis mint mondottam, a betegségem lényege, hogy a sejtjeim önmagukat pusztítják. Így aztán az izmok is elkezdenek leépülni. Viszont Venom óta jól vagyok, jobban, mint valaha. Connors azt mondta, míg szimbiózisban vagyunk, jól is leszek.
Öltözékem sokrétű, szinte minden alkalomhoz van egy odaillő ruhám, ami talán nem is csoda, tekintve, hogy jól megy a szekér. A hétköznapokban pólót vagy pólóinget viselek és bőrdzsekit, vagy farmerkabátot. Mikor melyikhez van kedvem. Farmernadrágból sincs hiány, fehértől a feketéig körülbelül minden színben és árnyalatban. Legjobban a sötét szürkét preferálom. Ünnepi viseletem is van néhány, bár abból szeretem az egyszerű fekete-fehér viseletet. A csokornyakkendőt pedig előszeretettel viselem, legalábbis jobban áll szerintem, mint a sima.
Venom-ként azt hiszem nem kell mondanom, hogy minden máshogy néz ki. Fekete többnyire, nagyon fekete. De a szemei fehérek, a nyelvével pedig nyugodt szívvel még harcba is mehet. A golyókat többé-kevésbé elnyeli, így mikor rajtam van, nem árthatnak lőfegyverrel. Meg nagyon mással sem, mert meggyógyít.

Átlagos emberként nem sokra megyek, sőt, igazából a betegségem egy hatalmas hátráltató tényező az életemben, mert rettentően gyengévé tesz. Ám így is elég intelligensnek mondhatom magamat és mint tudjuk, a tudás, hatalom.
Viszont mikor szimbiózisban vagyunk Méreg-el, sebezhetetlenné válok. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a golyó lepattan rólam, vagy ilyesmi, egyszerűen pillanatok alatt meggyógyulok. Eltörik valamim és már össze is forrt – ez utóbbit ki is próbáltam a kisujjammal. Mikor Venom teljes alakot ölt bennem, akkor képes teljes formaváltoztatásra is, így akár utat tud nyitni a testén a lövedék áthatolásához, vagy betud jutni szellőzőrendszerekbe is anélkül, hogy ő, vagy én, megsérülnénk. De ő sem sebezhetetlen. A tűz és egy bizonyos szint feletti frekvencia halálos is lehet számára. Ilyenkor vagy elhagyja a gazdatestet - engem -, vagy meghal. Gazdatest nélkül pedig nem tud létezni. Ha nem eszik nyers húst, az is legyengíti, fenntartásához pedig rengeteg energiára van szükség, máskülönben engem nyel el és meghalok.

Az utóbbi években gyors romlásnak indult az állapotom, így egyre sűrűbben kellett kihúznom magam a közös programok alól a barátaimmal. Mindig volt valami kifogás, bulizás, betegség és még vagy ezer ok, amiket fel tudtam csak sorolni. Ez idő alatt, mikor kicsit jobban voltam, sokat jártam ki édesanyám sírjához. Beszéltem anyámhoz, megígértem neki, hogyha életben maradok, beteljesítem az álmait. Apám mindeközben egyre többet volt az Oscorp laborjában, ahol valahogy engem sosem látott szívesen. Sokáig nem volt tudomásom róla, min dolgozik. Aztán egyik nap elém állt. Emlékszem, akkor is rettentően pocsékul voltam, az agyból sem tudtam felkelni. – Volna egy gyógymód az öröklött betegségedre, de még kísérleti státuszban van és még évek lehetnek, mire biztonsággal kipróbálhatjuk embereken. – Végig Curt Connors-al dolgozott valamin és azt is elmondta, hogy habár hosszú évek vannak mögötte, magát a kísérletet még Richard Parker kezdeményezte. Halála előtt feltöltötte egy szerverre, amihez apám is hozzáfért, így kerülhetett az Oscorp tulajdonába. Bizonyosan ez is volt az oka, hogy meghalt, mert a repülő szerencsétlenséget mai napig sem könyvelte el senki balesetnek. A kísérletet pedig elnevezték Venom projektnek, akkor még nem értettem, milyen indíttatásból. – Apa, nekem már nincsenek éveim. – Válaszoltam egy nagyobb sóhaj keretein belül, majd apám sokatmondó nézése mindent elárult. Jól tudta, hogy mit fogok válaszolni, nem is véletlen, hogy most avatott be. Ugyanis jelenleg értek abba a szakaszba, mikor kipróbálnák emberen a kísérletet, de nem volt alanyuk. Ki vállalna egy kezelést, amit még sosem próbáltak ki és beláthatatlan következményei lehetnek. Nos, igen, senki sem. Kivéve egy haldoklót, akinek már úgyis mindegy. Belementem.

Most először betehettem a lábamat apám laboratóriumába. Tele volt mindenféle orvosi kütyüvel, Peter-nek biztos tetszett volna, bár ki tudja, lehet velem ellentétben, ő járt is már itt korábban, nem tudom. A helység közepén volt egy hatalmas, henger alakú akvárium szerűség. Nem is tudom pontosan mi is lehetett az. Háromnegyedig volt vízzel töltve és az egész zöld volt és zavaros. Ott állt mellette Dr. Curt Connors is és közelebb lépve elmagyarázta, hogy az akvárium tulajdonképpen olyan mint egy hibernáló kapszula, csak vízzel tele. Az a zöld, zavaros cucc pedig maga a hibernáló folyadék, vagy mi a fene. Nem igazán értettem, amiket magyarázott, sosem voltam jó az orvosi dolgokban. Azt mondta, oda kell bemásznom. Vissza is kérdeztem, hogy tessék? Azt hittem viccel, vagy ilyesmi, valami rossz tréfa. De nem, teljesen komolyan beszélt, azt mondta, ez a kísérlet része, az első fázis, vagy micsoda. Túl akartam igazság szerint lenni ezen már, úgyis minden mindegy volt már. Azonban kértem egy kis időt, mialatt elvonultam az egyik asztalhoz és írtam egy pár soros üzenetet a naplómba Peter-nek és MJ-nek címezve arra az esetre, ha balul sülne el ez az egész. Bár titkon bíztam apámban, hogy tudja mit csinál, Connors-ban sosem bíztam, mert ő az az illető, aki képes bármire, olyan dolgokra is, amikkel jobb lenne nem játszani.
Monitorra kötött apám, majd úgy kellett belemásznom az üvegkalitkába. Csodás kilátások, ha az a lötty nem öl meg, majd megvág a 220W, gondoltam magamban.
A hibernáció ideje alatt szunnyadt minden testi működésem, ugyanakkor mindent hallottam és észleltem, ami körülöttem történt, így sikerült akaratlanul is kihallgatnom a hibernációm negyvenkettedik órájában egy beszélgetést, ami Connors és apám között zajlott le. – Most még nem késő Curt, még leállíthatjuk a kísérletet. – Apám hangja ziháló volt és kétségbeesett. Talán elbizonytalanodott a projektjük sikerességét illetőleg, vagy valami más volt a háttérben, amit nem mondtak el. – Nem, Norman, nem állhatunk le, közel a cél, be kell engednünk Venom-ot. – Fogalmam sem volt, ki vagy mi az a Venom, de kedvem lett volna ordítani, ha tudtam volna. Közben a háttérben felszólalt az a csengőhang a telefonomon, amin Pete hívott mindig. Kis idő teltével azonban elhallgatott s csilingelt az sms, hogy nem fogadták a hívást. Hallottam, amint kinyílik egy retesz a fejem felett, majd nem sokkal később be is záródik és valami sikamlós dolog csusszant be rajta. Végig mászott az egész testemen, mintha csak szemügye venne, tetszem-e neki. Aztán egy nyomást éreztem a mellkasomban, ahogy szabályosan belém hatolt. Olyan érzés volt, mintha megpróbálna belülről valami szétszaggatni. A testem rázkódni kezdett és a gépek, amikre rákötöttek elkezdtek üvölteni. Aztán elhallgattak egy pillanatra, mintha leállt volna a szívem és megszűnt volna dobogni. De pár másodperc múlva ismét normál hangjában szólalt fel. – Sikerült, befogadta! – Csattant fel Connors és apám követte. – Ne olyan hevesen, még semmi sem biztos. – Talán oka volt erre a mérhetetlen pesszimizmusra, hiszen attól, hogy belém költözött ez a valami, az nem azt jelenti, hogy bennem is marad, képes is rá, hogy megéljen bennem. Hetekig figyelgették azt az egy szem monitort, ami gyakorlatilag az életjeleimet mutatta, mialatt Venom bennem volt. Aztán egy nap, mikor mindketten sikeresnek gondolták a kísérletüket, leengedték a folyadékot.

Amikor magamhoz tértem éreztem a változást. Sokkal jobban éreztem magamat, de nem gondoltam volna, hogy a gyógyulásomnak milyen ára lesz. Elkezdtem érdekesebbnél érdekesebb dolgokat felfedezni magamon. Például, hogy nem én irányítok, vagy a hangokat a fejemben. Valaki beszélt hozzám akkor is, mikor magam voltam. Aztán megláttam a tükörben. Nem volt emberi, de talán még e világi sem. Fekete volt és ilyen ronda teremtéssel még sosem találkoztam korábban. Venom-nak nevezte magát, pontosabban többes számban beszélt, azt mondta „mi”. Ezután értelmet nyert a „Venom projekt”. Nem mertem egy szót sem szólni róla se Pete-nek, se MJ-nek, nem akartam, hogy aggódjanak, végtére is arról sem beszéltem milyen beteg vagyok. Azt mondtam nekik, hogy rehabilitáción voltam, azért nem voltam elérhető.
Kétségbeesésemben aztán, hónapokra a kísérletre rá, felkerestem Dr. Connors-t és ő elmagyarázta, hogy Venom egy földönkívüli szimbióta lény. A parazita megnevezést pedig egyenesen utálja. Próbáltam ellene harcolni, de mindig ő állt nyerésre és igazság szerint minél jobban ellen álltam, annál rosszabbul éreztem magamat, ezért megpróbáltam vele együtt működni. Azt gondoltam irányíthatom, de többé-kevésbé Venom kezdett el engem irányítani. Eleinte mindent és mindenkit el akart pusztítani, de megtetszhetett neki a burám, mert ő is elkezdett valamelyest együtt működni. Nem mondom, hogy tökéletes volna köztünk a szimbiózis, sok a gond vele, de még ismerkedünk egymással. Próbálgatjuk a másik határait.