Gyanakvóan méregetem őt. Most tudatosul csak bennem, hogy az élénkvörös rúzzsal és púderrel, melyek erős kontrasztot képeznek a bőréhez képest, mennyire hasonlít egy bohócra.
- Komolyan beszélsz? - kérdezem óvatosan. Igyekszem visszafogni a hitetlenségemet arra az esetre, ha mégsem megviccelni próbálna: nem szokásom gúnyt űzni másokból, különösen, amikor olyasmivel kapcsolatban nyílnak meg előttem, ami számukra fontos, vagy örömmel tölti el őket. Mindenkinek szüksége van valami hobbira, amiben kikapcsolódhat.
Mellesleg én és a jóga egyáltalán nem állunk messze egymástól - elméletben. Gyakorlatilag sosem próbáltam még, de tudom, hogy sokan a meditációval hozzák összefüggésbe, amit előszeretettel gyakorlok. Nem lenne ellenemre kipróbálni egy ilyen órát, ha nő tartaná, női résztvevőkkel. Akkor nem kéne aggódnom amiatt, hogy nem ölthetem magamra a nikábomat, vagy bármilyen illetlen… pozícióban mutogatom magamat férfiak előtt.
- Nem kaptam meg az értesítőt. Mióta jógázol?  - kérdezem őszinte érdeklődéssel. Úgy tűnt, ő és Hellion inkább szociális tevékenységekkel tölti ki az X-men és a Wakanda mellett fennmaradó idejét, mint bármi mással.
Megvilágosulok, mikor látható megkönnyebbüléssel bejelenti, hogy lejárt az idő.
- Fogadtatok a többiekkel? Más is beöltözött? - kapok az alkalmon, mert ha csak most ért véget a fogadás, még van rá esélyem, hogy meglessem a többieket, mielőtt elkezdenék eltüntetni magukról a jelmezüket.
Hiába próbálom megállítani őt, mintha egyáltalán nem lenne hajlandó odafigyelni a szavaimra. Érzem, ahogy minden vér az arcomba szökken; fejemet makacsul elfordítom a látványtól, és hosszú másodpercekig állok még így, a felsőjét markolva azután is, hogy Josh távozott. Szívem szerint utána hajítanám a ruháját, elreteszelném az ajtót és soha, egyetlen fiút sem engednék be többé a szobánkba. Hogy történhetett ez? Biztos, hogy az én hibám: talán túl kedves, túl engedékeny voltam. Nyilván nagylelkűbb ajánlatot tettem, mint aminek tiszta lelkiismerettel képes lennék eleget tenni. Szóba se kellett volna állnom vele, kezdésképpen.
A fenébe Laurie, miért éppen ma kellett magamra hagynod?
Ahogy lecsillapodik bennem a sokk első hulláma, kapkodva kezdek kutatni a varrókészletem után, hogy minél előbb munkához láthassak.
Ha tisztában lettem volna vele, hogy ennyire ignoráns - kérlek, fogd be a füled, Allah -, sohasem ajánlom fel neki a segítségem. Rettenetesen dühít, amikor olyan emberek, akikkel rendszeresen harcolunk egymás oldalán és hosszú évek óta ismerjük egymást, ennyire vakok és érdektelenek az értékrendemmel szemben. Hogy ne rohangáljanak félmeztelenül, ez nem lehet túl nagy kérés.
Szóval elég pipa vagyok, mikor visszatér. Azt már fel sem veszem, hogy elfelejt kopogni - ugyan mit mernék még tenni nyitott és elbarikázatlan ajtók mögött?
- Annál kicsit menőbb - mormogom az orrom alatt némi habozást követően. Már csak az utolsó öltések vannak hátra. Amint végeztem, felegyenesedek, majd a lehető legnagyobb távolságból nyújtom felé a ruhát, gondosan kerülve Josh tekintetét.
- Tessék. - Ideje menni, sugallom némán. Csak remélem, hogy veszi az adást.

Minél határozottabban nyújtózkodik előre a nagyi, annál nagyobb csupasz bőrfelület válik láthatóvá a felszerelése alól. Nyilván nem ez az első alkalom, hogy akaratlanul is többet látok valakinek a felsőtestéből, mint amennyit szeretnék - a férfiak egyébként sem a szégyenlősségükről híresek, hát még akkor, hogyha otthonosan érzik magukat -, ettől azonban nem lesz kevésbé kellemetlen számomra a helyzet. Épp elég baj, hogy kettesben vagyok valakivel az ellenkező nemből, aki ráadásul a szobatársam szerelme. Az sem segít a lelkiismeretemen, hogy egy egészen rövid pillanatra megakad a szemem a bőrén.
Ez az egész egy katasztrófa.
Végül inkább magamra vállalom a gyümölcs kiszabadítását, addig sem kell tudomást vennem Elixír jelenlétéről. Ennyivel is hamarabb távozik, és talán belesűríthetek még annyi imát a ma estébe, hogy nyugodt szívvel tudjam álomra hajtani a fejemet. Az erényeimnek minden esetre csak használhat a búcsú.
- Ez nem az az irány - felelem tárgyilagosan. A nagyis poén nálam lefutotta a körét, most már kizárólag a nemes cél lebeg a szemeim előtt, hogy kimenekítsem a pomelót, ezzel együtt pedig saját magamat is a jelenlegi, elfogadhatatlan körülmények közül. Legalábbis Josh jógás megszólalásáig: akkor néhány csillag is beúszik a látóterembe a hirtelen fájdalomtól.
- Tessék?! - szalad ki a számon cseppet nagyobb felháborodással, mint szeretném. Azonnal észreveszem, amikor felém nyújtja a kezét, így még épp idejében söpröm félre az érintését a kézfejem egy mértékletes, de határozott csapásával.
- Minden rendben. - A hangom ugyan békésebben cseng, azonban továbbra is gyanakvóan méregetem őt az iménti próbálkozása után. Persze tudom, hogy a gyógyítás a természetében van, és őszintén, el sem tudok képzelni ennél nemesebb adottságot. Örülnék, ha képes lennék másra is, minthogy ártsak másoknak. Tisztában vagyok vele, hogy nem viselkedek ésszerűen; csakis a hosszú percek óta bennem munkálkodó nyugtalanság okozza, hogy így kikelek magamból, miközben ő jót akar nekem. - Azért köszönöm - teszem hozzá, mintegy utolsó kísérletképp az udvariasságom megőrzésére, majd békülékenyen gördítem felé a beporosodott pomelót.
Azért lefagyok egy pillanatra, mikor előhalássza a párját a felsője alól: remélem, biztos kézzel fogja, mert nem mászok be még egyszer semmi alá.
- Negyed hét - szakítom félbe röviden a ruhám leporolását. - Miért? - Talán egy jógaórán van jelenése?
Az ajánlatom magától, bármiféle előzetes megfontolás nélkül érkezik, nem egyeztet velem a türelmetlenségemről vagy a helyénvaló viselkedésről. Gondolatban javában szidom magamat a túlzott kedvességemért, miközben bátorítóan bólintok Josh kérdezésére. Mondhatnánk, hogy ezen a ponton már mindegy.
Nos, nem az.
- Nem, nem itt! - Szinte rémülten nyúlok a karjai után, hogy megállítsam a mozdulatban, még mielőtt levetkőzik a szemem láttára. Hogyha sikerül megállítanom, a világosság kedvéért még hozzáfűzöm: - Gyere vissza vele.
Mintha magyarázni kéne!
Érzem, hogy iszonyúan elpirulhattam. Ha nem száradna még mindig rajtam az arcmaszkom, minden bizonnyal úgy rikítana a nikábom által szabadon hagyott kis nyílás, mintha Küklopsz "szemüvegét" hordanám magamon. Csak tetézi a helyzetet, amikor tudatosul bennem, hogy a karját fogom. Úgy kapom el az ujjaimat, mintha tűzbe nyúltam volna.
Amíg kiszalad egy váltó felsőért, legalább jut rá egy kis időm, hogy végre megszabaduljak a pakolástól és lecsillapítsam a szívverésem.
Ha mégis itt hagyta volna a felsőjét, nem vesztegetem tovább az időt és nekiállok a megvarrásának. Minél előbb lezavarom ezt az egészet, annál jobb.
A vállam felett pillantok hátra rá, mikor kopogás nélkül beront. Láthatóan nem szabadult meg teljes mértékben a jelmeztől, de sokkal inkább önmagának néz ki, mint korábban, ez pedig csak tovább mélyíti az iménti frusztrációmat. Nem is tulajdonítok neki túlzott figyelmet, mialatt tovább dolgozok/elkezdek dolgozni az öltözékén.
- Szerencsére csak a varrás engedte el magát, nem a kellős közepén szakadt el az anyag. Olyan lesz, mint új korában. - Főleg, hogyha nem nézi ki a kezemből, miközben munkálkodok rajta. Ha nagyon kíváncsiskodik, inkább elfordulok tőle.

Értően bólintok David "időskori" rigolyáira, biztosan elszomorító lehet, hogy "Foley nagyi" mindig egyedül marad a kötögetéssel. Csupán egy pillanatnyi gondolatot szánok rá, hogy vajon van-e bármi összefüggés a valós és a képzeletbeli panaszok között, mielőtt arra jutnék, hogy önmagában ennek a kérdésnek sincs több értelme, mint Elixír fantáziavilágának. Ez persze nem tartana vissza attól, hogy megvigasztaljam őt a rémes szobatársa miatt (ezek szerint mindannyian egy idősek otthonában vagyunk). Nem is tudom, végül mi fojtja belém a szót: hogy egy igen súlyosnak látszó pomelo indul meg a nagymama ruha alól és gurul el a lábam mellett, vagy inkább Josh szándékosan eltorzított, rémült kiáltása. Az én részemről mindenképp megjutalmaznám egy Emmy-vel, amiért ilyen zökkenőmentesen folytatja tovább a színjátékot az őt ért váratlan csapás ellenére. Vagy a helyzet komikussága, vagy a szerencsétlen gyümölcs iránt táplált együttérzésem miatt nem is próbálom meggátolni az elszánt menekülését - én is ezt tenném a helyében -, így az zavartalanul folytatja az útját a szoba túlsó vége felé. Nagyot nyelek, igyekezve magamban tartani a nevetésemet, mialatt Foley nagyi nekiiramodik, hogy visszaszerezze a protézisét.
- Kérem, nagyi, hagyja csak rám! - Késlekedés nélkül indulok utána, az idős kora ellenére azonban olyan fürgén mozog, hogy már az íróasztal mellett találom. Nem kéne odanéznem, de képtelen vagyok nem észrevenni, bizonyos helyeken mennyire feszül a jelmeze. - Kérem, az Ön korában már nem javallott... - A szavaim elhalnak, ahogy egy kellemetlen reccsenés kíséretében megadja magát az élénkvörös ruha. Olyan szorosan préselem egymáshoz az ajkaimat, hogy biztosan belefehérednek a nikábom alatt; talán még a szemeim is könnybe lábadnak, ahogy igyekszem megőrizni a komolyságomat. - Kelj fel, majd én összeszedem. - Meg sem várva, hogy enged-e a kérésemnek, gondosan hátrasimítom a ruhám alsó részét és letérdelek mellé. A pomelo egészen biztosra ment, hogy ne kaparintsuk meg könnyen, úgyhogy egészen a falig kell nyújtóznom, hogy ki tudjam gurítani a menedékéről. Elsőre persze nem sikerül a megfelelő irányba kormányozni, ezért eltöltök pár hosszú másodpercet a porban csúszva-nyújtózkodva, mire végül kivarázsolom a helyéről. Amint újra biztos helyen van, saját magamat is kiszabadítom a bútor alól - az utolsó pillanatban fejelve le az asztallap belső részét, akkora lendülettel, hogy valószínűleg még a szomszéd szobában is meghallhatták a koppanást. Szerencsére keményebb annál a csontozatom, minthogy tényleges fájdalmat okozzon, így inkább bosszúságomban szisszenek fel, mint bármi más miatt.
- Ha szeretnéd, megvarrhatom a ruhát - pillantok rá, miután újra álló helyzetbe tornáztam magamat. - Persze, ahhoz előbb át kellene öltöznöd.

Ez volt az első alkalom, hogy bárki férfinemű látott engem a nikábom nélkül - nem meglepő hát, hogy bár látszólag csupán egy pillanatnyi zavartságot kelt bennem az egyik legfontosabb szabályom megszegése, valójában olyan erőteljes szégyenérzet és önvád kerít hatalmába, hogy ha valaki most egy tükröt emelne elém, nem bírnék magamra nézni. Nem szabadott volna ilyesminek történnie, semmilyen körülmények között. Még ha Elixír nincs is éppen a legférfiasabb állapotában és (szerencsére!) valamilyen szinten én sem fedtem teljesen fel magamat az arcmaszknak köszönhetően. Őszintén szólva ez az egyetlen olyan körülmény, ami képes valamennyire vigasztalni: ha látott is belőlem valamennyit, az biztos, hogy nem volt benne semmiféle női szépség.
Bármennyire is felkavar azonban az iménti közjáték, nem szeretnék udvariatlanul viselkedni. Minden rendelkezésemre álló másodpercet kihasználok rá, hogy erőt vegyek magamon és legalább a beszélgetésünk idejére az agyam hátsó részébe tessékeljem a történteket, mielőtt újra ajtót nyitnék Josh előtt. Ahogy ismét megszűnik a kettőnk közötti biztonságos akadály, ügyelek rá, hogy ezután véletlenül se nézzek fel az arcára, és főleg ne a szemébe; tekintetem a folyosó egy távoli szeglete és a lábfejem között ingázik. Annyira közeli még az általam elkövetett hiba emléke, hogy legszívesebben menten felszívódnék - de többet várok el magamtól annál, hogy ezt ki is mutassam mások előtt. Amint távozott, minden lehetőségem meglesz rá, hogy lerendezzem Allahhal a botlásomat.
Kétségkívül meglep, hogy Josh sem az orrára csapott ajtó, sem a komoly szavaim ellenére nem esik ki a szerepéből és ugyanott folytatja, ahol az előbb abbahagyta, de ha őszinte akarok lenni, nem is bánom. Minden szándékom ellenére hamarosan újra mosolyt csal az arcomra a bohóckodása.
- Pedig nem állt szándékomban megsérteni, nagymama, kérem, ne haragudjon rám - erőltetek komolyságot a hangomra. Még ha nem is értem, pontosan mivel bántottam meg.
- Nagyon kedves, átadom a nagyinak. Biztos vagyok benne, hogy ő is pusziltatja magát. - Igazából nem sok emlékem van a nagymamámról azon kívül, hogy olyan rémisztő és tiszteletet parancsoló idős hölgy volt, hogy még én, az unokája is rettegtem tőle gyerekkoromban. 'Foley nagyit' valószínűleg megette volna reggelire.
Az örök példaképem.
Tudom (gondolom), hogy illő volna beinvitálnom Elixírt, esetleg felajánlani, hogy megvárhatja itt a szobatársamat, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy eközben ismét megszegjem a saját szabályaimat. Így hát a két kellemetlenség között viaskodva továbbra is az ajtó küszöbénél folytatom vele a beszélgetést. Ha nagyon szigorú akarnék lenni, mint ahogy általában, a jelenlegi helyzetet sem szabadna hosszúra nyújtanom - dehát mit csináljak, ha egyszer felbukkant az ajtónk előtt? Ez végül is még mindig egy nyílt terület, nyugtatom magam, ahol bármelyik percben áthaladhat valaki a folyosón.
- Ilyen remek lakótárs? - érdeklődöm, nem is annyira őszinte kíváncsiságból, mint inkább terelés gyanánt. Habár a Laurie-t érintő kérdése egyelőre nem tűnik kényesnek, hamar azon kaphatom magamat, hogy már az esti programjáról vagy bármi egyébről érdeklődik, amiről semmiféleképpen sem szeretnék beszélni. Lehet, hogy egy párt alkotnak, de még én is tudom, hogy sűrűn akadnak egymással problémáik. Sem belekeveredni nem szeretnék, sem pedig megszegni a szobatársi diszkréciót.

Laurie távozásával mintha egy hatalmas kő gördülne le a vállamról: néhány perc alatt az összes frusztráció elpárolog belőlem, ahogy a saját érzéseim újra levegőhöz jutnak a bensőmben. Nem vagyunk még régóta szobatársak, és ezen rövid idő alatt ma fordult elő először, hogy kivetítette rám a hangulatát – ha a rögtönzött csajos iszogatásból nem fogtam volna gyanút, ebből már biztosan tudtam, hogy Elixír tényleg kiakasztotta őt.
Volt annyira udvarias, hogy meghívjon, és én is, hogy visszautasítsam. Észreveszem, ha valaki nem fogadja olyan könnyen az önmegtartóztató életmódomat, és Norikóék társaságát illetően határozottan ez a benyomásom. A lehetőségét sem szeretném megteremteni az ebből fakadó potenciális kényelmetlenségeknek.
Egyébként sem kívánhatnék kellemesebb meglepetést péntek délutánra a szobánk és a hozzá tartozó fürdő teljes kisajátíthatóságánál. Miután sort kerítettem a délutáni imámra, maratoni fürdőt veszek és a nikábomat kényelmesebb ruhákra, egyszerű póló- és szabadidőnadrág kombóra cserélem – innen ugyan senki és semmi sem robbant már ki a mai napon. A szokásos szoros konty helyett lezser copfba fogom a hajamat, hogy ne lógjon bele az arcpakolásomba, és az éppen soron következő könyvem társaságában az ágyamba huppanok.
Pár évvel ezelőtt azt a meggondolatlan elhatározást vettem a fejembe, hogy az összes létező irodalmi klasszikust kiolvasom, ami fellelhető a könyvtárunkban. Gondoltam, hogy ez rengeteg olvasmányt jelent majd és hogy talán az első őszhajszálam is kinő, mire a projekt végére érek, az viszont eszembe sem jutott, hogy néhány könyv éppen a ráncaim megelőzésében segít majd olyan módon, hogy gyors úton álomba szenderít. Akárcsak a Bűn és Bűnhődés. Nagyjából az ötödik lapozás után azon kapom magamat, hogy egyre szűkebb látószögből olvasom a szavakat, a betűk pedig cseppfolyóssá válnak a szemeim előtt. Erőnek erejével mély levegőket veszek és pislogok pár hatalmasat, ám mikor Pétervár utcáin találom magamat, kénytelen vagyok elismerni, hogy álomba szenderültem.
Éppen a rendőrségen ülök, a bűntudattól megtébolyodva, amikor hangos kopogás ránt vissza a valóságba.
Nos, a valóság erős kifejezés. Még mindig a rendőrfőnök kérdőre vonó tekintete lebeg előttem, miközben az ajtó felé botorkálok. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de le merném fogadni, hogy a hajam leginkább egy szénakazallal vált hasonlatossá a nikáb alatt.
Ahogy szemeim hozzászoknak a fényhez, az elmém pedig az ébrenlét felé kezd tapogatózni, lassan, de biztosan az elém táruló látványt is feldolgozom. Olyan mélyről buggyan fel belőlem a nevetés, hogy a szám elé kell kapnom a kezeimet, mintha ezzel csitíthatnék a hangerején.
Amint az első hullám alábbhagyott, fél kezemmel megtörölgetem a szemeimet - homályosan konstatálva, hogy a megszilárdult arcmaszk még mindig rajtam van -, a másikkal pedig engedelmesen átveszem a felém nyújtott, meglehetősen zilált állapotban lévő kötőfonalat. Hogy sál? Hát így már teljesen világos.
- Nagyon köszönöm - felelem udvariasan, igyekezve visszanyelni a még mindig túl közeli késztetést, hogy újra felkacagjak. - Nagymama igazán csinos ma, ez a rúzs megfiatalítja az arcát. - Csak akkor tudatosul bennem, hogy Josh bújik meg a nagymama köntös mögött, amikor a tűzpiros ajkakról feljebb vándorol a pillantásom és összetalálkozik a tekintetünk. Habár a személye a küszöbünkön nem hordoz magában különösebb jelentőséget, ez a tény jelen esetben olyan gondolathullámot indít el a fejemben - Laurie távozásával, az iszappakolással és a kócos hajammal, ami nincs nikáb alá rejtve, egyéb testrészeimhez hasonlóan -, ami arra sarkall, hogy minden további gondolkozást mellőzve egyszerűen becsapjam az orra előtt az ajtót.
Ezután következik pár hosszú, ezúttal valódi bűntudattal terhelt másodperc, amikor próbálom feldolgozni az imént történteket.
- Egy percet kérek! - találok rá végre a hangomra. Igyekezve menteni a menthetőt, a képességem segítségével újraformálom az öltözékemet, és a szokott módon nyitok ismét ajtót.
- Elnézést, nem számítottam vendégekre. - Nehéz méltóságteljes hangszínt megütni ebben a helyzetben, de ez nem tántorít vissza a próbálkozástól. - Attól tartok, lekésted Laurie-t.