Akaratlanul is felderengett előttem a jó pár ezer évvel fiatalabb énem, ahogy a fiút figyeltem. Tisztán emlékeztem még most is arra a fájdalomra, bár a szenvedés lehet pontosabb kifejezés, ami akkortájt kísérte az életet. A rettegés, amikor realizáltam, hogy milyen halandó és törékeny ez a világ és a benne élők. Az átoknak köszönhetően alakultam folyamatában egy fiatal istenből démonná, egy olyan lénnyé, amik ellen addig jómagam is küzdöttem. A régen érzett szégyen, bűntudat és a zsigerig ható rettegés érzése most felidéződött bennem, ahogy szépen lassan próbáltam a történteket a helyükre rakni. Persze egyelőre nem vontam le messzemenő, és végleges következtetéseket, hisz még túl sok részlet hiányzott, de kezdett egy igen csak nosztalgikus kép kialakulni. Fojtogatón és gyomorlázítóan nosztalgikus! Szinte zavarba ejtő volt, hogy mindezt egy halandó idézte fel bennem.
-A macskaisten pipa. Mint mondtam, Ninurta. - biccentettem. Kellő mennyiségű macska formám volt hozzá, hogy ne pontosítsak, milyen fajta.  Nem mondom, nem rándul be a szemem, amikor megerősített a gyanúmban, hogy valóban a képessége bombázza szét épp az egészségét. Nem akármilyen regenerációs képessége lehetett neki sem, hogy ember létére újra és újra felgyógyult, csak hogy újra visszaessen. 
Arra már csak felvontam a szemöldököm kérdőn, hogy valami eszméletlen érdekfeszítő lehetett az ágy alatt, mert mint valami riadt kismacska, újfent ott keresett menedéket a nővér érkeztekor. Szerencsére most magától előmerészkedett, míg az isteni ismerősét említi, felpiszkálva ezzel a kíváncsiságomat.
- Egy halandó istenség? - gondolkodok hangosan. Nem állítom, hogy lehetetlen, hisz láttunk már sok csodát, de elgondolkodtató, mindenképp. - Mi különbözteti meg egy nagy erejű embertől, ha halandó maga is? - elmélkedek fennhangon.  Talán mert jómagam is az ősi istenek soraiba tartoztam, az én népem kora óta már rengeteget változott a világ. Ebből adódhatna, ha a fiatalabb istenségek is mások lennének már, mint mi. - Ki ez az isten, hátha ismerem legalább a nevét! - próbálkoztam be vele.
Ahogy kibújt teljesen az ágy alól, magam is letelepedtem a sámlimra, onnan meredtem magam elé. Talán csak a macska agyam nem fogta fel a vicce lényegét, de értetlenül vártam a csattanót, ami csak nem akart megérkezni. Végül parányi sóhajjal újra megszólaltam.
- Feltűnt, hogy milyen szisztematikusan próbálod magadat jókedvre deríteni. Ha jól sejtem ezt is azért, hogy ne árts a környezetednek? Hogy képeztek ennél a Xavier iskolánál az erőd használatára? Amiben az is benne van, hogy ne csak másokra, magadra se jelents veszélyt!  - pár pillanatig mérlegeltem, hogyan is tudnám a gondolataimat olyan formán szavakba önteni, ami a legjobban fedi a valóságot - Lássuk csak, képzelj el egy gőzgépet. A maga idejében, zseniális találmány volt! Bevezették a gőzt egy tankba, ahol munkára fogták, majd engedték tovább. Amikor rád nézek, egy olyan gőzgép jut az eszembe, aminek van bemeneti csöve, a kimenet azonban hiányzik. Úgy tűnik, hogy folyamatosan megy a gőz a tartályba, de nincs, ahol távozni tudna. - szedegettem le a pórul járt textil maradványait róla - Szóval az a kérdés, hogy megtanították-e nektek, és ez a társaidra is szól, hogy hogyan tudjátok a gőzt, a negatív történéseket, érzéseket, gondolatokat úgy kiengedni, hogy az biztonságos legyen?  - szinte biztos voltam a válaszban, de reméltem, hogy tévedek! - Amíg a tankban kimenet híján túlnyomás uralkodik, ott fog távozni a gőz, ahol csak rést talál magának. - hangtalanul keltem fel, és hoztam egy papír poharat a csap mellől. - Ez az érzésem a történtek után. - A mutató ujjamon megnőtt a karom, és egy villámgyors mozdulattal sértettem fel a tenyeremet. Vér helyett átlátszó folyadék cseppent le a pohárba, és hangos sistergéssel rágta át magát  a papíron, majd a pohár alá tett másik tenyerembe tűnt el. - Azért mondom most mindezt, mert tudom, hogy milyen amikor attól félsz, elpusztítod a környezeted. Hadistenség mellett a testem nekem is tele van mérgekkel, betegségekkel, mondhatni lábon járó laboratórium vagyok. - gyűrtem össze a poharat, és dobtam ültömben a kukába. - Amikor annak idején megpróbálkoztam én is azzal, hogy majd önuralommal mindent elfojtok magamban, az én gőztartályom felrobbant, hogy a hasonlatnál maradjunk. Amikor nem bírtam tovább, megszületett a bubópestis belőlem. - néztem újra a fiúra - Ezért kérdezem, hogy mit tanítottak nektek abban az intézményben, a túl fiatal katonáskodáson túl… - mormogtam a végét kissé epésen.
 

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

Ijedtemben majdnem majdnem kiugrottam a bőrömből a gyerek hirtelen kétségbeesésén. Nem számoltam rá, hogy egy egyszerű lázméréssel ilyen heves reakciókat fogok kiváltani. Hangtalanul értem vissza a földre, és őszinte értetlenkedéssel pislogtam a magát pánikrohammá kinövő riadalmán. Kellett pár pillanat, hogy feldolgozzam egyfelől, hogy nincs láza, illetve, hogy mi viselhette meg ilyen keményen. Elsőre nem is gondoltam rá, hogy értem aggódna, nem voltam ilyesmihez hozzá szokva, kicsit sem! Akik nem ismertek, azok azért nem, akik meg ismertek, azok meg azért nem! Összeszaladt a szemöldököm a felfedezéstől, épp azon fél, ártott nekem azzal a parányi kontaktussal.  Egyből orvosért akart kapkodni.
- Minden rendben Kevin! Nem tettél semmi rosszat, rendben? - próbálkoztam megnyugtatni, de láthatóan nem jutott el hozzá a hangom. Vagy eljutott, csak nem értette meg, mert visszakérdezett. Ezt magamban már egy pici pozitív jelnek fogtam fel. Azt jelentette a számomra, még nem vesztette el teljesen a külvilággal a kapcsolatot. Ennek ellenére morogva jegyeztem meg gondolatban, hogy micsoda fene nagy tehetségem van ráhozni másokra a szívbajt akkor is, amikor egyáltalán nincs ilyen irányú szándékom, bezzeg a megnyugtatása bárkinek milyen nehezen is sikerül! A jinnek és a macskákkal lényegesen egyszerűbb volt a helyzet. Ha megérkeztem a puszta jelenlétem elérte, biztonságba érezzék magukat, a szituációtól függetlenül. - Próbálj meg nagylevegőket venni! Sóhajts mélyeket?! - magam is bizonytalan voltam, hogy is működik ez pontosan az embereknél. De valamit nagyon elszúrhattam, mert seperc az ágy alá teleportálva akarta a nővérhívót nyomkodni jobbra-balra. Ez volt az a pont, amikor realizáltam, hogy pusztán a hangom nem lesz elég, a gyereket fiziálisan kellett visszahozni a jelenbe, a valóságba és a testébe. Hát a még elég sötét kezemmel benyúltam érte az ágy alá. Az ocsmány színe ellenére fogni még azért úgy ahogy bírtam vele, hát kihalásztam a srácot az alkalmi menedéknek is szörnyű búvóhelyéről. Rámarkoltam a ruhája grabancára, és mint a kismacskákat szokás, emeltem ki az ágy alól. Szerencsére még időben eszembe jutott, hogy ő ember, neki nem lesz kismacska reflexe, hogy aztán arra figyelhessek, ne húzzam véletlenül se neki semminek. Amint sikerült a levegőbe emelnem, magam elé tartottam egy pillanatra, mielőtt visszatettem az ágyra.
- Mennyire hallasz engem most? - kérdeztem morgásnak álcázott dorombolással a hangomban. Azt hallottam, hogy az embereket megnyugtatja a dorombolás hangja és frekvenciája! Úgy voltam vele, hogy egy próbát mindenképp megér! - Mint látod, az ég adta egy világon semmi bajom nem esett! A nővér hívót meg majd megjavítják. Kellően sok itt a hightech szuperzseni hozzá, szóval azon se aggódj! - húztam vissza a kissé talán elcsúszott sámlit az ágy mellé, és csüccsentem vissza rá. - Egyelőre próbálj figyelni az egyenletes légzésre. Mennyire hallasz, látsz magad körül? - döntöttem oldalra a fejemet. Le se vettem az enyhén izzó szemeimet a fiúról. - Bármitől is tartasz, az nem történt meg! Nem ártottál senkinek! - ráncoltam a homlokom erősen gondolkodva, hogy ugyan hogy lehet valakit lenyugtatni, aki nem macska, retteg mindennemű érintéstől, és nem olyan kifinomult a szaglása, mint egy alakváltóé. Magamhoz képest hangosan és ritmusosan lélegeztem. Szinte már sóhajtozásnak hatott, ráadásul túl sok szaggal járt, de ezt szokták a halandók egymással művelni… mindenféle sokk esetén, nem? Meg pokróc! Ilyenkor szoktak kapni pokrócot a vállukra! Elfintorítottam az orromat, míg végig néztem az teljesen pokróctalan ágyakon. Csak lepedővel volt mind letakarva, de azt olyan passzosan húzták mindre rá, nem voltam benne biztos, hogy miután ráhúzták a matracra, nem ott vasalták ki helyben! De most nem is ez volt a lényeg! A lepedő is téglalap alakú textil, mint a pokróc, szóval reméltem, hogy a célnak ez is meg fog felelni. Egy határozott mozdulattal kaptam le a szomszéd ágyról, és borítottam a srác vállaira. Dolgom végeztével, kissé talán esetlenül vártam, hogy megnyugodjon. Csak akkor mozdultam meg újra, amikor végre megérkezett a nővérke a kért levessel. Az ajtóba elvettem a tányért, és újfent egymagam sétáltam vissza. Szó nélkül nyújtottam neki oda az ételt, és ültem vissza az immár ismerőssé váló sámlira.
-Ha attól félsz, kárt tehetsz bennem, az teljes képtelenség. Halhatatlan vagyok. - közöltem egyszerűen.  - Az azonban tény, hogy kettőnk közül te vagy rosszabb bőrben! Emiatt vagy beteg? Van valami konkrét diagnózis, vagy általános gyengeség?- emeltem fel az elsötétedett kezemet, mert nem igazán tudtam, hogy minek is nevezzem ezt a jelenséget, ami történt! - Mielőtt aggódni kezdesz, nem sokára a kezem olyan lesz, mint új korában, ha nem jobb. - szorítottam ökölbe, és ernyesztettem el a tenyeremet elgondolkodva magam előtt, majd borzoltam össze a haját vele. Had szokja a fizikai érintést. Úgy sejtettem, az embereknek is legalább olyan lényegi szüksége volt ez, mint az én fajtámnak, és láthatóan ő ennek híján volt. Egyelőre a katonaság témát pihentettem, ha nem is felejtettem el. Az még totálisan tisztázatlan terep volt, főleg ezeknek az új sejtéseknek a birtokában. Nem lettem volna meglepve, ezért az erőért akarták volna használni a fiút, akárki is legyen ez a Xavier! Minden esetre egyenlőre türelemre intettem magam a témában. Mindenek előtt az volt a cél, hogy megnyugodjon! 
 
 

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

Nem lettem nyugodtabb a hallottaktól sem a látottaktól! Az egyenruha kérdést pont leszartam volna, hisz annak elsősorban azonosítási és/vagy rejtőzködési funkciója volt. Sokkal inkább azon akadtam le, hogy katona! Az, hogy ő ebben nem látott problémát, csak tetézte az ellenérzéseimet a szituval kapcsolatban. Az sem javított különösképp a helyzeten, hogy váltig bizonygatta, elmúlt már 18, ami megint csak egy kor volt, amit központilag egyszerre csak meghatároztak a halandók, és utána attól számítva lett felnőtt valaki! Ráadásul ez nem volt magyarázat arra, betegen miért kellett terepen melóznia! Elhúztam a számat a gondolatra, de egyelőre azon voltam, ne robbanjak ténylegesen. Minél inkább igyekezett válaszolni, és bizonyítani, hogy teljes joggal katona, annál nehezebb dolgom volt.  Szerencsére valamennyire le tudtam kötni az energiáimat, hogy szedegettem össze fele az elhintett infó morzsákat. X men, és mutánsok. Legalább tudtam, kiket kell majd keresnem, ha ki akarom borítani a most egyre jobban megtelő bilit. Hallottam egy picit arról, hogy a mutánsoknak, tovább fejlődött, vagy épp más fajokkal keveredett embereknek nem volt egyszerű dolguk az sima halandók között. Ám nem volt tényleges információm a kérdésről. Eddig nem sokat foglalkoztam velük, hisz emberek voltak, nem dzsinnek. De ez a fiú most itt, felpitiszkálta bennem az oroszlánt.
Utáltam a rabszolgaság minden módját és formáját. Ebben a kérdésben leszartam, hogy milyen fajt fogtak szolgaságra, senki nem érdemelte meg! Főleg nem a gyerekek! Amíg egy felnőtt el tudta dönteni, hogy katonáskodni akar, vállalja az ezzel járó kockázatot, és önként behódol a felettesei akaratának, a gyerekek még nem tudtak ilyen döntést hozni! Ha határoztak is ebben a témában, befolyásolva voltak! Így vagy úgy függtek a felnőttektől, és nem a saját akarat, sokkal inkább a megfelelni akarás, és paradox módon a túlélés vágya hajtotta őket, hogy feladják a saját akaratukat. Nem ritkán ezek a felnőttek a megmentő, szinte már-már a messiás szerepben tetszelegtek előttük, és a szerencsétlen csimoták gondolkodás nélkül tették minden óhaját. A ki sem mondott vágyainak is próbálva eleget tenni. Hány ilyen élősködő takarózott utána azzal, hogy ő sosem kérte, menjenek csatába érte.
Erre a gyerek elhintette, hogy neki nem szabad iskolába járnia. Melyik jó érzésű ember hiteti ezt el bárkivel is?
-Azt akarod mondani, hogy katonáskodnod szabad, tanulnod nem? - fújtattam egyet, kissé talán macskás fújást produkálva masszív nem tetszésemben. De akaratlanul is az első gondolatom az volt, hogy a legalapvetőbb szabálya annak, valakit minél tovább befolyásolni lehessen, hogy tudatlanságban kell tartani.  - Pakold ki a szobrokat, és utána elviszlek a gyengélkedőbe! - még az én elcseszerintett macska formámnak is feltűnt, hogy a maszkjába bújt egyre jobban. Talán az zavarta, hogy ennyien voltak körülöttünk! Reméltem, hogy nem egy kezdődő pánikrohamot próbál ezzel megakadályozni. Akárhogy is, ki szándékoztam innen vinni, és rendesen beszélni vele, a kíváncsi szemek és fülek nélkül.  Oda intettem az enyhén talán sápadt rendezőt.
- Pakoljatok ki, utána elmegyek vele a gyengélkedőre! - Mint az alkotó, ő tudta pontosan, hogy hogyan is álmodta meg a művét, így ezt a részt nem akartam elvenni tőle. Azt nem mondom, hogy türelmesen, de egy hang vagy mozdulat nélkül vártam meg őket, majd lestem a fiúra, hogy jön, vagy vinnem kell. Szerencsére jött magától. Egyenesen az egészségügyi részleg felé vettem az irányt. Hallottam, hogy ott magunk lehetünk, jelenleg még az orvos sem tartózkodott ott.
A gyengélkedő hófehér falai és öblítővel kevert fertőtlenítő illatos ágyai mellett tele volt olyan műszerekkel, amiknek inkább a közelükbe se mentem. Vihar istenként nem hiszem, jót tett volna nekik az érintésem. Így nem maradt más hátra, az egyik ágyra mutattam, majd megnyomtam a nővérhívót. Modern őskövület voltam… legalább ennyire. Az ügyeletes ápoló pár percen belül meg is érkezett, én pedig jól nevelt oroszlán módjára, gyógyszerek helyett zöldség levest rendeltem tőle.
-Van bármi olyan, amit nem ehetsz? -amennyiben nem volt sem allergiás, sem vegetáriánus, zsenge szárnyas húst kértem a levesbe, majd visszafordulva a srác felé, becsuktam magam mögött az ajtót. Sámlit húztam az ágya mellé, arra hajtogattam rá magam. (Borzalmas, milyen picibe csináltak minden ilyen tárgyat az emberek!)
- Azt levágtam, hogy te egyike vagy ezeknek a mutánsoknak. Azt is értem, hogy nektek nincs könnyű dolgotok az átlag halandók között. - igyekeztem tisztázni a helyzetet, ahogy én megértettem - Ami nem világos, hogy ez miért jelentené azt, nem tanulhatsz, ellenben jó ötlet katonának állnod?! Vegyük például ezt a sulit. - mutattam körbe - anyám népe üzemelteti azért, hogy esélyt adjon a tehetséges fiataloknak nemtől, fajtól és anyagi háttértől függetlenül. Ide járnak mágusok, félvérek, alakváltók, emberek, hogy csak párat említsek. Innen senki nem nézne ki téged, vagy benneteket, csak mert mutánsok vagytok! Ha jól sejtem, a csapatod valamennyi tagja ez a korosztály, mint te, márpedig akkor nektek még az iskolapadban lenne a helyetek, nem frontvonalban, a kereszttűzben! - a bennem tomboló düh ellenére halkan, és nyugodt hangon próbáltam elmagyarázni a gondolataimat. - De ha más oka van, amiért azt hiszed, nem lenne jó ötlet folyamatosan emberek között lenned, miért nem próbálkozol meg az online oktatással. Már kész leckék, képzések bonyolódnak a virtuális téren keresztül, a legkisebb fizikai kontaktus nélkül?! - még magyaráztam, amikor felkeltem, és ha nem feküdt az ágyban, visszatoltam, és a homlokához nyomott tenyérrel akartam leellenőrizni, láza van-e. Végig rongyolt a fájdalom a tenyeremből kiindulva a karomon, és rövid úton elfeketedett, elüszkösödött a kezem, egészen a könyökömig. Magamban káromkodtam egy sort, az égő, zsibogó fájdalom hatására, ám mire megszólaltam, már a hangom, magamhoz képest kellően nyugodt volt megint.
- Lázad az nincs. Az orvosok mit mondtak, milyen betegséged van? Voltál egyáltalán dokinál a bajoddal? - ráncoltam össze a homlokom, miközben ökölbe szorítottam, meg kifeszítettem magam mellett a szép lassan visszavilágosodó kezem. Bármi is párolgott a kölyökből, ütős cucc volt, ha még engem is be tudott támadni!

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

-Semmi nem kötelező!- még a saját diákjainknak is legfeljebb erősen ajánlott javaslataink vannak, amiket ha nem tartanak, annak meg lesz a gyümölcse. Kész kis kertész némelyikük, de kötelezve, a szó legszorosabb értelmében senki nem volt semmire. -Főleg  nem a bájcsevej! - mormogtam hozzá, bár ez inkább már csak az én büdös véleményem volt.
Inkább füleltem a válaszát, miért nézett pont nyelvésznek. Titkoltan azt vártam, hogy az akcentusomat hozza majd fel, nem holmi univerzális, általam ismeretlen jelet, szójátékot. Bár az is lehet, hogy ez errefele valami finom megfogalmazása az „alig értjük, hogy mit mondasz”-nak.  Ám mielőtt ezen fennakadhattam volna, másra terelődött a figyelmem.
- Őskor és ókor. - egészítettem ki a tippjét. Nyilván a srác nem arra gondolt, hogy honnan is érkeztem, de én úgy is értettem a választ. Elvégre igaz volt mind a kettő. Az úgynevezett kutatási szakterületem is ez volt az emberek között. Már ha kutatásnak lehet nevezni azt, visszaemlékeztem a történésekre, találgatások helyett.
Viszont a fiú tele volt kérdőjelekkel, és még a számomra is feltűnő ellentmondásokkal, hát kicsit előtérbe engedtem magamban a kíváncsi macskát. Ám mint kiderült, kapitális meggondolatlanság volt ez a részemről. Olyan választ kaptam, nem hittem a füleimnek. Ez a Kölyök, aki úgy nézett ki, mint akit az első szellő elfúj, akinek még én is a gyengélkedőt ajánlottam, és akinek még a tojáshéj ott virított a hátsó fertályán, katonának vallotta magát.
És nem hazudott, a szimatom élő hazugság vizsgálóként üzemelt!
- Ne haragudj Kevin Ford, de bármi is hagyta el a szádat az előbb, valami hiba lehet az éterben, mert itt már úgy hangzott, mintha azt állítottad volna, katonaként, sőt begyűjtőként dolgozol. Vagyis nem konzolzsoké, terep tigris, de begyűjtőként keresed a kenyered!? - szinte éreztem, ahogy emelkedett az agyvizem hőfoka rohamos tempóban, a forráspont határáig.
Hadisten lévén, kibaszottul tisztában voltam azzal, hogy a könnyeden elhintett félmondata a valóságban mi a fészkes fenét is takar, és milyen cseszett teher tudott lenni ez még felnőtteknek, sőt nem ritkán a természetfeletti lények számára is, nem hogy egy láthatóan beteg gyerek részére!
Ha lett volna rendes halandó fiziológiám, valószínűleg már a füleimben hallgathattam volna a szívdobogásom csodás kakafóniáját. Azonban az adrenalinnak nevezett slamasztika mellett így csak a savas mérgek öntötték el a szervezetemet, megkoronázva az amúgy is rohamosan legatyásodó hangulatomat. Olyan mély morgás rezgette a mellkasomat, ami az emberi fül számára nem, vagy csak alig volt hallható. A teremben lassan körém kúszó félelem illata lelkesen csalapálta fel bennem, az amúgy sem szunnyadó, épp csak kordában tartott vadászösztönt.
Tudtam, hogy az infrahangok milyen hatással vannak a halandókra, csupán csak a pillanatnyi elborulásomban elfelejtkeztem róla. Ennek hála a nyelvembe mélyesztett agyarakkal kíséreltem meg az ép eszemnél maradni, és nem adni át magam az őrjöngő dühömnek. Egy szükségtelenül mély levegővel vontam még szorosabb kontroll alá az indulataimat, mielőtt újra megbírtam szólalni. Az egész testemen végig folyó maró zsibbadás nagyobb segítség volt abban, kitisztítsam a fejem. Az előttem álló srác helyett, sokkal inkább arra a seggfejre kaptam kedvet, és kezdett szinte fájni rá a fogam, aki jó ötletnek tartotta, hogy gyerekekkel harcoltassa meg az akármilyen háborúját. Elvégre nem ő volt az első, saját magát piedesztálra kúrt elmeroggyant, aki ilyesmivel próbálkozott, akár ki legyen is az ügyeletes préda! 
- Hogy keveredtél a katonásdiba ilyen idősen? Ki engedte egyáltalán, terepre menj? Vagy menjetek, ha többen is vagytok! - amit elég valószínűnek tartottam. Mint korábban említettem, nem ez volt az első gyerekkatonákat kiképző szervezet.  - Kaptatok egyáltalán rendes kiképzést? Kiket kell begyűjtenetek? Milyen küldetéseket kell teljesítenetek? - kattantam át egy cserkésző vadász elme állapotába. Annak is az információ halászat aspektusába. Ami azzal járt, csodálatosan legyűrtem magamban a szó szerint forrongó indulataimat. Elraktáraztam későbbre, konzerváltam az érzéseimet, hogy majd ha találkozok azzal a here szökevénnyel, az ő nyakába boríthassam, az általa megtelített bilit! 
Csak mikor már… a lehiggadás túlzó kifejezés, inkább tevékeny mederbe tereltem az érzéseimet, jutott eszembe, hogy a gyerek korábban bemutatkozott.
-Név Ninurta. -  újabb nagy levegő, hogy nyugton tartsam magam. Mi is volt a kérdés? Igen, lufik! -Ha engem túléltek, szerintem téged is túl fognak.. - Lufik… ki csinál lufiból állatot? Nem feltétlen értettem a logikát, de művészetek, gyorsabban fejlődtek, mint ahogy én haladtam sokszor a korral. Nem véletlen jártam olyan lelkesen kiállításokra még akkor is, ha az azt jelentette, hogy emberek közé kellett merészkednem.  -Miért nem próbálkozol meg újra az iskolával? Manapság már az se kritérium, személyesen megjelenj az órákon, hogy képezhesd magad! - Ha netalán olyan mélyről fakadó ember undorral bír, mint jómagam. Nem épp iskolaundorítisznek tűnt, ahogy beszélt a tanulásról! A tudást, főleg a tudásvágyat mindig is tisztelt, és támogattam, de a döntés már nem rám tartozott. Elég volt a labdát feldobnom, úgy éreztem.
 
 

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

Felszaladt a szemöldököm a srác csacsogását hallgatva. Elsőre nem igazán értettem, hogy a kiállítási területhez hogy jött a masszázs, mint olyan, meg másodjára se esett le… De nem ez volt az első alkalom, hogy nem jöttem rá a halandók észjárására. Magától a masszázstól, mint fogalomtól amúgy is a hideg futkosott volna a hátamon. Mármint ki az az életunt alak, aki önként és dalolva kiszolgáltatja saját magát totál idegeneknek. Az embereken kívül? Meg holmi nőnek született nők? Képes volt tovább bonyolítani a dolgokat, így aztán gálánsan figyelmen kívül, és válasz nélkül hagytam a számomra érthetetlen részeket. Főleg, hogy végre a kérdésemre elárulta azt is, hogy hova is tartana.
Szusszanva próbáltam elnyomni a torkomból feltörni készülő morranást, aminek hála csak mormogás lett belőle. Nem kicsit volt két lábon járó ellentmondás a fiú. Éreztem rajta, hogy nincs tökéletesen, hogy beteg, mégis az egyik, fizikálisan legmegpróbálóbb művészeti formát sikerült megtalálnia. Ott voltam a piramisok, meg a függőkertek építéseinél! Tudtam, mivel jár egy-egy szobor, emlékmű, szfinx kifaragása! A pillantásom a mögötte húzott kis kocsi-táska szerűségre tévedt. Nyilván abban nem egy II. Ramszesz monumentumát fogja hozni, de ez mit sem változtatott a tényeken. A felajánlott gyengélkedőt, mert lássuk be, az illatok alapján a legelső szellő elvinné, legalábbis ledöntené a lábáról, élből elutasította. Hát nem erőlködtem tovább. Az ő egészsége, meg az ő döntése. Inkább a kiállító terem felé vettem az irányt.  Gondoltam, hogy nem neki kell majd személyesen eldöntenie, hogy hova is rakja a műveit. Legalábbis reméltem, hogy ennél jobban megszervezték az egész történetet. Az egyik, lázasan fel-alá szaladgáló tanárt szándékoztam lehalászni, segítsen a fiúnak kipakolnia, meg a munkájának a pontos helyét megmutatni neki.
-Amint meg van a tűzről pattant kisember, aki majd eligazít hely és minden terén, nyugodtan bombázd be a kéréseiddel. Külön szoba van a művészeknek pihenni, felfrissülni, de lehetőség van a vendégekkel is találkoznotok. - pillantottam rá megint - Nyilvánvalóan itt tanítok, másképp nem radaroznék a folyosón -  legfeljebb, ha rosszban sántikálnék, de itt semmi ilyesmit nem engedtem meg magamnak! - De honnan vetted a nyelv tanítást? - ráncoltam össze a homlokom. Tisztában voltam vele, hogy van egy kis akcentusom. Mind az akkád, mind a sumér, de még az óegyiptomi is megérződött rajtam. Sosem tudtam ezt a három anyanyelvemet levetkőzni magamról, bármelyik más nép nyelvét is beszéltem épp. Nem is erőlködtem vele. Oké, talán nem volt olyan kicsi az az akcentus, de ettől függetlenül még nem adta magát, nyelveket oktatnék! Így kíváncsi voltam, hogy jutott mégis erre a következtetésre. Elvégre Amerika pont arról volt híres, hogy rengeteg nép és csoport keveredett itt. Laktak egymás mellett, ha nem is feltétlen teljes egyetértésben, és a ma élők már annyira nem ismerték az ókori nyelveket, be tudják őket azonosítani, pusztán akcentus alapján! Bárhonnan valósinak nézhetett, és ez felpitiszkálta bennem a macskák kíváncsiságát. Csak, miután megkaptam a válaszát, javítottam magam is ki a félre értését.
-Történelmet, nem nyelveket tanítok. Nyilván van köze az archeológiához a lingvisztikának, de ez utóbbi inkább egy oldalága az előbbinek. -  mellesleg szívesebben túrtam a földet tekercsek után, konzerváltam őket, a többi lelet mellett, mint hogy a már kész művet nézegettem volna szimplán kiállítási üveg alatt. Lényegesen kisebb lett volna az esélye a jinnek begyűjtésének is, ha csak könyvtárakat, és nem az ásatási területeket járom! És igen, éreztem egy pár rakoncátlan kölyköt itt Amerikában is, ezért hagytam, hogy Anyám rábeszéljen erre a tanítósdira.
- Neked a szobrászat a hivatásod? Vagy inkább hobbi, és mást csinálsz mellette? Iskola? Munkahely? - ha már ő kíváncsiskodott, én is gyűjtöttem az infót.

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

Nagyon úgy éreztem, hogy nem gondolta Anyám ezt át alaposan, amikor is ide kért egy halom kölyök közé. Ezek nem féltek se embert, se istent, de néha még démont se! Komolyan azon meditáltam szinte napi szinten, mit tettem vagy kit ettem meg, akit nem kellett volna, hogy Bastet ilyen durva önkontroll tréningre kárhoztatott.
Ma különösen szar volt a helyzet. Két napja úgy sem jutottam ki vadászni, hogy az éjszakás műszakokat is lehúztam, csak hogy hamarabb végezzek a teendőkkel. Ennek hála szépen lassan úgy éreztem magam, mintha minden sejtem savban fürdőzött volna, ami nem is járt olyan messze a tényleges igazságtól.  Emellé idegen halandók szaga tette sűrűbbé az iskola levegőjét. Próbáltam a legkevesebb levegőt venni, hisz nem volt létszükség az oxigén. Inkább a beszédhez, na meg a szagok ellenőrzéséhez használtam csak, de minden ellenérzésem ellenére ragaszkodtam a szimatomhoz. Nélküle olyan bénának éreztem magam, mint a fél karom nélkül. De hogy mire is volt ez a nagy felhajtás?
A Wakanda Egyetem kiállítást szervezett fiatal művészek munkáiból, erre föl volt itt ez a sok idegen, köztük nem egy kétes alak. Az alkotások érdekeltek, ha az emberek nem is, hisz korokon és időn átívelő üzeneteknek láttam őket. Az emberiség egyik varázslata volt ez, amikor is a lelkük egy darabját, vagy mondjuk úgy lenyomatát hátra hagyták, ami aztán lehet, hogy évszázadok múltán, de megtalálta azokat a halandókat, akik képesek voltak befogadni és gazdagodni általa. Platformtól és művészeti formától függetlenül varázslat volt ez. Idő és lélekmágiának tűnt a szememben, és a halandók ténylegesen tisztában sem voltak vele, hogy mit is műveltek.
A lényeg, hogy megegyeztünk az iskola vezetőségével, értsd közöltem velük, hogy egyedül, a tömegtől távolabb lévő helyeken vagyok hajlandó radarozni, másképp egész biztosan lesznek áldozatai az eseménynek. Ráadásul így is valós időben tudtam nyomon követni a történteket, ám mégsem töltődnek annyira túl az érzékszerveim, hogy elveszítsem az önkontrollomat. Mindez nagyon szépen festett papíron, azonban amikor megéreztem egy felém tartó, enyhén szappanos illatot, már tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel ezt az elcseszerintett napot. Magamban átkozódtam egy sort akkádul, nem hangosan, hátha akkor tovább sétál, de nem. Becélzott egyenesen, és ha ez nem lett volna elég, még meg is szólított. Szívesen találkoztam volna Muraphy-vel, mielőtt megfogalmazta a hülyeségeit! Édes kettesben, mondjuk egy sötét sikátorban…
Vettem egy levegőt a válaszhoz, de bassza meg, nem kellett volna. A kölyök érzékelhetően beteges illata a prédák zenéjét muzsikálta az amúgy is lüktető fejemben. Köztudott tény, hogy a fajtám a vadonban is a fiatalokat, vagy a legyengült egyedeket válasszák ki első sorban, majd el a csordától és az ösztöneim épp csárdást roptak, hisz a srác egyszerre volt mind a kettő. Magamban a nyelvembe haraptam, hogy az újabb fájdalom észnél tartson, és végig mértem a minden életösztöntől mentes fiút. Akaratom ellenére halványan felizzott a pillantásom, jégkék, szinte már ezüstösen, majd lehunytam a szemeimet. Egy művész palánta kért épp útbaigazítást, az Egyetem területén. Magamban mantrázva az önuralmat, összeráncolt szemöldökkel roppantottam ki a nyakamat, majd egy újabb, minél kisebb levegőt vettem, mire megszólaltam.
- Kiállítás melyik részlege? Festészet, szobrászat, irodalmi vagy zenei? - ahogy épp azon voltam, hogy az uralmam alatt tartsam az ösztöneimet, észre sem vettem, hogy szinte már morgássá mélyült a hangom.  Majd hirtelen a fiúra villantottam újra a tekintetemet. - Kiállító részleg, vagy gyengélkedő kell inkább? - rántottam be az orromat egy grimaszra. A betegségek démonaként, még az orromat se kellett volna használnom, hogy érezzem az állapotát, legalábbis egy részét. Ha nekem itt összeesik, és a nyakamon marad, már végképp nem voltam biztos benne, épp ésszel ki fogom bírni, és nem szegem meg az Anyámnak adott szavam, hogy a francos francia frászkarika essen belé!

on the !