Mind közül a legfontosabb...
A család. Nem bármelyik, hanem az enyém: szokatlan és hangoskodó és örökké figyelmet követelő; a legfelemásabb emberek gyülekezete, amit a világ valaha a hátán hordott. Az otthonunk mindig egy kicsit zsúfoltabb, mint az ideális lenne, egyfolytában repül, törik és helyrejön valami különféle sorrendekben. Amolyan határvárosként funkcionál, közeli és távoli rokonok folyamatos forgalmát bonyolítva nap, mint nap.
Stáblista a teljesség igénye nélkül (és remélem, nem várja senki, hogy az összes második, harmadik és lánykori családnevet felsoroljam!):
A főnök, Gabriela Castellano: Nem ismerek nála szeretőbb, higgadtabb és udvariasabb embert, épp ezért gyakran kelt olyan (téves) benyomást a szegény tudatlanokban, hogy érdemes lehet vele vitába szállni. Spoiler: nem az. Mindig ő volt az első, aki tudomást szerzett a kihágásaimról - talán hamarabb, minthogy egyáltalán megfogalmazódott volna a fejemben a gondolat -, hazaértemkor pedig már a konyhában várt engem, az eltűntnek nyilvánított üzenőfüzetemmel legyezgetve magát a hőség ellen.
A főnök jobbkeze, Felipe Castellano: Ha édesanyám minden tudással felvértezve várta a három fiú után érkező első lánygyerekét - és a hangsúly a vérten van -, apunak sosem voltak másodgondolatai az egy szem kislánya elkényeztetésével kapcsolatban. Nem mintha a bátyáimat illetően kevésbé lett volna engedékeny, de mégiscsak én voltam és vagyok az ő (most már túlkoros) hercegnője.
Boogie's boys, avagy Hugo, Ruben és Tomas Castellano: Hugo és Ruben állnak egymáshoz a legközelebb korban és minden más tekintetben is: szinte egyszerre költöztek el otthonról (két utcával lejjebb) és nősültek meg, mintha legalábbis fogadtak volna rá, ki szerez előbb igent. Hála a hirtelen támadt lelkesedésüknek, hamarosan két kis ördög nagynénjének tudhatom magam.
Tomas (eredetileg) csak két és fél évvel idősebb nálam, de olyan unott pillantásokat tud vetni ránk, többiekre, hogy azzal néha a nagyi életkorát is meghazudtolja. Ő kettő közül a második józan hang a szűk kis családi körünkben.

Néhány érdekesség...
- Mondhatjuk, hogy (anyuhoz hasonlóan) öt évre parkolópályára kerültem a blipnek köszönhetően.
- Kevesen gondolnák rólam, de elég megfontolt vagyok, ha (és csak akkor ha) a pénzügyeimről van szó. Már egészen kicsi lányként is megtaláltam a módját, hogyan szerezzek több zsebpénzt magamnak, és azóta dolgozom, hogy betöltöttem a minimum korhatárt: tizenöt éves korom óta. Ha van egy kis szabadidőm, az állandó munkahelyem mellett a nagynéném üzletében is besegítek.
- Kifulladásig tudok filmekről beszélni, különösen a horror és a durvább thrillerek állnak közel a szívemhez.
- Mondhatjuk, hogy erős az angol nyelvtudásom. A sok idegennyelvű filmnek, sorozatnak, videojátéknak és persze a vendéglátásban szerzett gyakorlatnak hála képes vagyok akcentus nélkül és elhanyagolható hibákkal beszélni angolul. A francia tudásom jóval gyengébb, de többnyire folyékonyan ki tudom fejezni magam.
- Nem vagyok a pontosság, az előre megtervezettség és a fix elkötelezettségek híve. Jobb szeretem a változatosságot, a spontán és váratlan programokat, a kötetlen szabadidőt.
- Nehezen viselem az unalmat és a tétlenséget, de a hosszú ideig egy dologra való fókuszálás sem tartozik az erősségeim közé.
- Nincs az az ágyszélesség, amit ne tudnék kitölteni alvás közben.
- A játékoknál csak a versengést szeretem jobban.
- Imádok kísérletezni, a konyhában és a tükör előtt egyaránt.

Úgy fest, Embertelen vagyok.
Őrület, nem igaz?
Képes vagyok megérezni, látni és hallani a körülöttem lévő szellemeket. Persze csak akkor, ha ők úgy kívánják - és sajnos akkor is, ha én nem kívánom úgy. Tudunk egymással kommunikálni, és elméleti szinten lehetséges, hogy képes vagyok őket irányítani. Erről még nem volt alkalmam maradéktalanul meggyőződni. Mindössze hónapok teltek el, mióta átestem a Terrigenesisemen. Jelenleg nagyjából odáig tart a büszkeségem, hogy képes vagyok hibátlanul felidézni és kiejteni ezt a szót: Terrigenesis. (Ugye jól mondom, Linc?)
A lényeg, hogy hosszú út áll még előttem. (Aminek nagyon-nagyon szeretnék már a végén tartani.)

Amit Teo még nem tud:

Tömjén, zsálya és frissen leégett viasz illata leng körül, ahogy a gyéren megvilágított helyiségbe lépek. Huszonkét évem alatt mindez megmásíthatatlanul összekapcsolódott a fejemben a nagynéném széles mosolyával, erős, csontos ölelésével. Ana Paula tizenöt éve nyitotta meg az üzletét Mexikóvárosban kezdő és haladó boszorkányok részére, de már jóval azelőtt rogyásig halmozta az otthona összes polcát a tudományához szükséges hozzávalókkal és kellékekkel. Gyerekkorom óta én voltam a leghűségesebb támogatója. Együtt szerelmi főzeteket kevertünk - nagy bánatomra nem használhattam fel egyik készítményemet sem az iskolás kiszemeltemen -, sokszor pedig órákon át autóztunk a város hegyvidéki területeire, hogy speciális gyógyfüveket keressünk. Habár felnőttként talán nem találnám már sem hosszú óráknak az utazást, sem speciálisnak a növényeket.
Mindig nehéz volt hazaindulni egy Ana Paulánál töltött nap után, de egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy jelenetet rendeztem volna emiatt. Előtte nem. Rá akartam hasonlítani.
Ma már túl kiforrott a személyiségem ahhoz, hogy bárkire is hasonlítani akarjak, de még mindig elfog a gyermeteg öröm, valahányszor meglátogatom őt - és elég sokszor alakul így. Különösen azóta, hogy visszatértem.
Öt év telt el nélkülem. Azt mondják, az emberiség fele eltűnt, mégis nehezen találok olyanokat, akik megértenék, min megyek keresztül. A barátaim többsége megházasodott, néhányuk már megtanította járni a gyerekét; a bátyáim elköltöztek otthonról; az egyetemi tanulmányaim félbeszakadtak. Azok, akik hozzám hasonló sorsra jutottak, mind másképp birkóznak meg a helyzettel, talán mert mind más és más körülményekbe csöppentünk bele. Van, aki egy szülőjét vesztette el, anélkül, hogy jelen lett volna. Valakinek a vőlegénye lépett tovább a közös álmaikon, vagy a lakásán adtak túl. Tudom, hogy így is mérhetetlenül szerencsés vagyok. Mégis nehezen találok vissza önmagamhoz. Milyen értelmetlen - hiszen számomra semmi sem változott, és mégis annyi minden.
Szó, mi szó, azóta könnyebbnek találom a munkával töltött órákat, amikor elhalkulnak a jövőt érintő kérdések. A nagynéném üzletében pedig, mintha úgy tűnne, egyébként is konstans az idő. Egy kicsit mindig visszaváltozom azzá a kislánnyá, aki voltam, még ha történetesen dolgozni is jövök ide.
- Teo, te vagy az? - Az elfojtott kiáltás az üzlet hátsó részéből érkezik, és hangos puffanás kíséri. Ezek biztosan az új kristályok lesznek!