– Ha szeretnéd megidézhetem neked – ajánlkoztam. Mindössze a tolltépés elősegítésére, miután ebben a nem kívánt partiba kényszerültem. Noha cseppet sem volt mérvadó, hogy ami egyszer sikerült az másodszorra is menni fog. De, amiről nem tud, az nem fáj ugyebár.
– Azt hiszem ez a bosszúja, miután elrángattam a síjelős szórakozásából – jött ki belőlem egy olyan erőteljes szusszanás, hogy a rakoncátlanul arcomban éktelenkedő szőke tincsem odébb libbent.
– Jól van, jól van, nem kell így felkapni a vizet. De eskü, hogy nem nézel ki többnek egy juniornál – emeltem fel kezeimet megadóan, mielőtt ő hagyna faképnél. Most, hogy így összeálltak a csillagok és nem egy vén fickótól kell várnom a csodát szüleim megtalálásához, eszem ágában nem volt hátraarcot tenni. Hagytam csinálja a dolgát az állítása alapján bőven Senior pozícióban tevékenykedő srác, majd azután eldöntöm, hogy írok-e panaszlevelet az arkangyalnak.
Röpke két perc után már fogalmazni kezdtem magamban a levél sorait. Orkán erejű szél kerekedett a szobában, a rosszullét miatt pedig lehetőségem sem volt megfogózkodni valamiben, mielőtt hátrább taszított a tölgyfaszekrény oldalának, majd azt hiszem egy fotel tarolt el oldalról. Nem sikerült megvizsgálnom a fájdalomtól, mindössze az ütődés erejéből és milyenségéből tudtam következtetni a tárgyra. Képtelen voltam egyetlen csillagképre is ráfókuszálni, ami segítségemre lehetne ebben a kellemetlen helyzetben. Végül a szoba sarkába zuhantam, a fal akadályozta meg, hogy a szél tovább táncoltassa a testemet.
Aztán megint az a fránya tükör!
– Ha eltörőd ugye tudod, hogy hét év balszerencséd lesz? – nyögtem fel. Valami azt súgta, hogy itt holmi babonáknak nincsen helye.
Bár elképzelni sem tudtam, hogy vethet véget ennek az egész felfordulásnak a tükör eltörése, de megtörtént. A szél elcsendesedett, mintha soha nem is lett volna a szobában. Helyét felváltotta a szinte kézzel fogható rettegés. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a félelem nem járt át engem is. De jobban undorodtam attól, hogy nézek ki, rettentő módon megviselt az elmúlt pár perc. Komolyan, mint aki utcaharcba keveredett, legalábbis ’Elis nene tuti erre fog következtetni, amikor meglátja a lila foltjaimat.
Megilletődve vettem át a zsebkendőt, annyira meglepett a gesztus, hogy még megköszönni is elfelejtettem. Miközben arra használom a zsebkendőt, hogy valamelyest letörölgessem az arcom, szemem sarkából sandítottam Constantinera. Irigylésre méltó volt, hogy mennyire meg sem kottyant neki szinte ez az egész.
– Áú, áú, tudok menni magamtól is köszi – sziszegve hessegetem el a kezét a közelemből, miután sikerült megfognia sajgó vállamat. Viszont nagyjából úgy sikerült közlekednem, mint egy hetvenéves nagymama a reumájával.
– Ha megáldott volna szerinted itt lennék? – kérdeztem vissza, mintegy rajta levezetve rosszkedvemet, amit a korábbi kellemetlen pillanatok keltettek bennem. Olyat láttam, amit soha nem akartam, megdobált a szél, lehánytam a nadrágomat. Mit várt?
A mosdókagylóhoz léptem, hogy a folyó víznél embert varázsoljak magamból. Vagy legalább valami ahhoz hasonlót. Tükör hiányában csak remélni tudtam, hogy nem vagyok teljesen vállalhatatlan.
– De gondolom ehhez is apámhoz lehet köze – jegyeztem meg kisvártatva. – Az apám Michael, mármint az arkangyal. Tőle örökölhettem. Anya csak említés szintjén mesélt arról, hogy apa mire képes, én sosem láttam használni az erejét. Azt pedig végképp nem tudom, hogy aktiválom, csak megtörténik. Sajnos Apát előbb elszólította az égi kötelesség és nem volt lehetősége bölcseleteit megosztani velem – ismertem be töredelmesen. Első sorban boszorkány voltam, ezt az angyal témát még mindig nehezen nyeltem le.
– Gábriel-bácsi azért küldött ide, mert addig nem hagytam nyugodni. Meguntam az ölbe tett kézzel való várakozást. A szüleim egyértelműen bajban vannak! – jelentettem ki meggyőződötten, határozottan Constantine felé fordulva.
– A személymeghatározó varázslatok csak akkor működnek, ha egy síkon tartozol a keresett személlyel, viszont a szüleim nincsenek a Földön, ebben biztos vagyok. Próbálkoztam vele, bár az angyal vénám felett nincsen nagy kontrollom, a boszorkányságot nem most kezdtem – felegyenesedve kértem ki magamnak. Úgy érzem ezzel a pályakezdővel nagyon a lelkébe taposhattam. Pedig a külső magáért beszélt! – Gábriel-bácsi is csak apám energialenyomatát tudta érzékelni, viszont a pontos helyzetét nem tudta behatárolni ő sem. Ide más eszközök kellenének. Szóval remélem, hogy van más is a tarsolyodban.
Elhúztam a szám, ahogy a haj kifehéredéséről beszélt. Ujjaim közé csippentettem egy tincset, hogy vizsgálódva leellenőrizzem egyetlen ősz hajszál sem éktelenkedik fejemen. Bár amilyen világos volt hajam színe, kételkedtem abban, hogy bárkinek is feltűnne a különbség. A Pokol emlegetésére felcsillantak a szemeim és izgatottan meredtem a srácra.
– Amennyire én tudom, Apa valamiféle démonnal került összetűzésbe, akinek a Pokolban van a rezidenciája. Az előbb azt mondtad, hogy már jártál a Pokolban. Tudod miként lehet érzékelni, ha valaki odalent van? És hogy lehet lejutni oda? – ismét éreztem magamban az energiát. Végre egy kompetens személlyel beszéltem, aki talán segíteni is tud abban, hogy megtaláljam a szüleimet. Lehet, hogy éppen egy karnyújtásnyira volt a megoldás!

Megbotránkozva vizslattam a srácra. Én ugyan egyiket sem kategorizáltam volna a poén kategóriába!
– Hát, ha igen, az alapozót feltalálták – vontam meg a vállaim. Ha fele olyan jó génekkel rendelkeztem, mint anyu, akkor nem veszélyeztett a korai ráncosodás veszélye.
Rendkívül szeszélyesek errefelé a túlvilági események. Random démonok törnek és zúznak az amúgy is kísérteties lakban. Én pedig legszívesebben otthon lennék az olvasó sarkomban forró teát szürcsölgetve, Kormocskával az ölemben.
– Azt kétlem – cáfoltam rá rögtön, hogy jó helyen lennék. – Nem démon házibuliba terveztem jönni – fűztem hozzá. Persze naiv módon bíztam abban is, hogy Gábriel-bácsi sem küldene efféle helyre. Bár most, hogy jobban belegondolok… miként kirántottam a szórakozásból, ez akár a bosszúja is lehetne.
Lassan pislogtam párat, ahogy próbálom felfogni a srác szavait.
– Hogy miként? Fúj, hát én is örülök, hogy inkább egy bizniszmanként tisztel meg – a B.) verziót komolyan kihagynám. – Rendben beismerem, a bácsi tényleg kemény jelző. Viszont, ha jobban belegondolsz, erős jó indulattal kinéz vagy negyvennek? De ismerve a múltját, rögtön más perspektívába helyezi a korát. Hozzám képest bácsi – magyaráztam szerényen a jelző miértjét.
– Igen, ide. Elég eltéveszthetetlenek voltak a látomásokkal küldött sugallatai. Hacsak nincs még egy Fortune Street 12. az utcában – kezdett gyanús lenni, hogy sajnos tényleg nem tévesztettem el azt a házszámot.
– Micsoda, te vagy Constantine Cortez?! – hitetlenkedve kérdeztem vissza. – És nem, dehogy, túl fiatal vagyok én a fétisekhez! Különben pedig meggyőződésem volt, hogy nem egy mai figurát kell keresnem, hanem valakit, aki alsó hangon harminc éve űzi az ipart – tipródtam. – De te csak pályakezdő lehetsz! – botránkoztam meg a tényen. – Gábriel-bácsi azt állította, hogy te tudsz segíteni abban, hogy megtaláljam a szüleimet. Valahogy ezt nehéz elhinnem – hangomat kezdte elszínezni a kétségbeesés. Komolyan kételkedtem ebben.
Arcomról menten elillant a kíváncsiság, helyette felváltotta a döbbenet, aztán a teljes kétely.
– Hogy én? Biztos, hogy nem! – ráztam meg a fejem. Vagy mégis?
A védőfal felszíne megremegett, mint ami a végét járja. Mintha csak attól akarna megszűnni, hogy nem akarom elhinni bárminemű közöm lehet ehhez az erőtérhez. De most komolyan, sosem csináltam ilyet korábban, szóval mégis miért kéne elhinnem?
– Ugye tudod, hogy mit csinálsz? – vizslattam az akcióba lendült srác felé.
Gábriel-bácsi merem remélni, hogy nem holmi sarlatánhoz küldtél! – bosszankodtam magamban.
Constantine kezdett rácáfolni a pályakezdő vádra. Először rózsafűzért lengetett, majd számomra érthetetlen nyelven kántálásba fogott és alkotni kezdett valamit a padlóra, amit ösztönösen világítottam meg, hogy lássa egyáltalán mit rajzol.
– Mégis mire kell a tükör? – kértem számon. Annyira nonszensznek hangzó elemnek tűnt ebben az egész forgatagban, hogy nehezemre esett elhinni tényleg tudja mit művel.
– Nem csináltam semmit, az íj egyszerű varázslat – szúrtam oda. Tagadom, hogy az erőtérhez bármi közöm lehetett.
– Megyek már apa – szememet forgatva, kéretlen-keletlen engedelmeskedtem utasításának.
Persze fület ütött számomra a Pokol emlegetése és annak megnyitása. Még ha valahogy a maga módján elképzelhetetlennek is hangzott az egész. A szoba félreeső sarkába húzódtam, mindeközben a tükör is megérkezett. Bár szemem takarására lettem parancsolva, nem eresztett a kíváncsiság, ezért ujjaim között nyitott résen lestem, hogy mi az agenda következő pontja.
Bár ne tettem volna! Alig egy-két másodpercig tartó jelenetet csíptem el, amikor végre valahára el tudtam emelni tekintetemet. Az orrfacsaró bűz kegyetlenül telepedett rám. Még a vacsorára evett kínai gyorsétel is megfordult bennem. Próbáltam visszanyelni a torkomban érzett ételdarabokat, nem sok sikerrel. Végül pedig már nem tudtam eldönteni, hogy mi az undorítóbb: a szag; visszatartani, ami jobb, ha kijön, vagy az, hogy hagytam inkább távozni belőlem, miután megütötte a fülleimet, hogy mások is kiengedték magukból.
Éreztem, hogy a korábban megidézett varázslat a rosszulléttől felmondja a szolgálatot. Az üveggolyók fényüket vesztve koppantak a padlón és gurultak el. Érte se tudtam nyúlni a még újrahasznosítható darabokért. Túlságosan elfoglalt saját nyomorom, ahogy összeszorított szemekkel, enyhén előre görnyedve próbáltam egy zsebkendőt kikeresni zsebemből, amivel megtörölgethetem az arcomat.
– Vége van? – préseltem ki magamból a kérdést. Továbbra sem mertem oda nézni, hátha még van egy utolsó fázis, ami visszavan és jobb lenne nem látni. – Szent ég, gebedj meg Gábriel-bácsi, hogy ide küldtél – bosszankodtam orrom alatt. Még egy fránya zsebkendőt sem találtam magamnál. Utálom ezt a kiszolgáltatott állapotot és azt hiszem jutott a gatyámra is a vacsimból.
Haza akarok menni.

A hirtelen felcsendült zongoraszótól összerezzentem és megbotlottam a lépcsőn. A reflexeim szerencsére ki voltak élezve és a magától bezáródott ajtó után dupla műszakban dolgoztak. Erősen rámarkoltam a poros korlátra, így nem estem hasra.
A különös hangok kellően felborzolták idegeimet ahhoz, hogy az emeletre érve előbb támadjak, aztán kérdezzek. A legkevésbé sem számítottam arra, hogy a legszűkebb résen lövök el a nyílvesszővel, nem még talál is! A túlvilági sikoly és a hátamon pihenő mágikus tegezben manifesztálódott nyílvessző legalábbis ezekről tanúskodtak.
Azt hiszem itt az ideje tudatosítanom magamban, hogy egy kísértet lakta házba keveredtem!
Időm se volt újra felajzani az íjat, amikor horrorfilmbe illően kitárult előttem az ajtó. Természetesen nem számítottam rá, vagy legalábbis semmi jóra a korábbi kiáltás hallattán. Emiatt lányos sikoly tört fel belőle és csaptam előre a csillagok derengésével világító íjjal, amivel csak azért nem találtam el, mert a hadonászó mozdulatom csak annak jelentett volna valódi fenyegetést, aki beleáll az útjába. Eltartott pár másodpercig mire felfogtam, hogy hála a szent jó égnek eleven emberrel van dolgom.
– Megőrültél?! Le is lőhettelek volna! – vettem mély levegőket, ahogy igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Visszahúztam az íjat és már nem kalimpáltam vele a srác felé, mialatt visszaidézte korábbi mondandóm. Szuper, legalább nem fölöslegesen járattam a csőröm!
Majdnem készen álltam megválaszolni a kérdéseit, csak sikerült fennakadnom a legapróbb részleten. Talán azért bántott, mert nem tűnt sokkal idősebbnek. Megviseltnek igen, de korosabbnak semmiképp.
– Tizenhat éves vagyok! – dobbantottam jobb lábammal. – Kiskorú? Igen. De nem gyerek! Köszönöm szépen, de már kinőtem azt a jelzőt! – kértem ki magamnak.
– Úristen, mi a csuda volt ez?! – bukott ki belőlem kétségbeesett kérdésem a különös árnyat látva, mely szótlanul elsiklott mellettünk, hogy kiiktassa a világítást a szobában.
Pompás. A ránk telepedett sötétségen még a varázslatomnak is búcsút mondhatok! Szerencsére újdonsült (és hála az égnek eleven) ismerősöm élő pajzsként állt elém.
– Istenhez kevés közöm van. A nevem Aurora Knightley és Gábriel-bácsi küldött – feleltem meg túlharsogva a különös rémek sikítozását. Az angyal személyazonosságáról érdeklődött korábban, szóval feltételeztem, hogy tudja miről beszélek. Normális ember különben sem jár ilyen helyekre, mint ez a ház!
– Cortez Constantinet keresem, de úgy fest eltévesztettem a házszámot! – beszédem közben fülleimre tapasztottam a tenyereimet. Nem szerettem volna az édes tizenhatot taposva maradandó halláskárosodást szenvedni a visítástól. – Egy öregembert keresek – tettem hozzá. Legalábbis úgy hiszem, hogy nem egy mai tagról van szó az alapján, miként Gábriel-bácsi utalt rá.
– Egyébként azt a sugallatot kaptam, hogy ide kell jönnöm – avattam be a részletekbe –, mert Coco-bácsi elvileg tud segíteni abban, hogyan találhatok rá a szüleimre – egyelőre nem mondtam többet indíttatásaimról. Ha valóban rossz háznál kopogtatok, akkor semmi köze nem volt hozzá.
– Megkérdezhetem, hogy mégis mi a dráma oka? Remélem, hogy nem az itt lakók – vizslattam a lények irányába, vagyis amerről feltételeztem őket a hangok alapján.
Kezdtem megelégelni, hogy semmit sem látok, így feladtam füleim védelmét és elővettem a mobilomat, bekapcsoltam rajta a zseblámpát és kíméletlenül a képükbe világítottam vele. Gábriel-bácsi szerint retina kiégető ereje van, szóval talán itt is beválik. Most már csak egy harmadik kéz kéne, kettő bíbelődhetne a varázsíjjal, egy pedig tarthatná a fényforrást. Noha nem lenne olyan erős a mágiám, mint a természetből érkező fénnyel, de tudnám értékelni, hogy nem lennék totálisan védtelen!
– Ó-o… – az általam keltett fénytől egészen megkergültek ezek a sötét árnyak. Sokkal hangosabban üvöltöttek tőle és az eleinte egyhelyben keringés után megindultak felénk, határozottan nem kedves, vendéglátó szándékkal. Ha le is kapcsolnám a fényforrást, már akkor is mindegy lenne.
Azonban alig néhány centire tőlünk megtorpantak, mintha egy láthatatlan üvegfal választaná el őket tőlünk. Frusztrálódva gabalyodtak egymásba, majd próbáltak másik utat keresni a megközelítésünkre, de minden irányból felsültek.*
– Wow, ezt hogy csinálod? – bukott ki belőlem a kérdés lenyűgözötten. Azt is mondhatnám, hogy taníts Mester, mert igazán hasznos és effektív képességnek tűnt. Érdeklődve vártam egy-két csipetnyi bölcsességet tőle.


*Aurora nem tudja, de valójában az Angyal aurája aktiválódott és nem engedi a közelébe férkőzni őket.

Angyal aura:

Szent Kleofás, ha ’Elis nene megtudja merre járok éjnek évadján, minimum hét év szobafogságot fog kiróni!
Ezekkel a nem túl bizalomgerjesztő gondolatokkal húztam össze magamon a kabátot, ahogy leszálltam a buszról. Sokkal inkább amiatt, hogy meggyőződjek arról minden értékem és önvédelemre is alkalmas üveggolyóim biztonságban, kéz közelben vannak a belső zsebeimben. Nem jártam New York ezen szegletén még, de nem tűnt egy vendégszerető környéknek.
A télies idő miatt korán sötétedett, a szűk, kacskaringós utcákon kidobált szemétkupacok hevertek. A levegőben a csípős hideg mellett csatornaszag vegyült. Grafitival mázolt falak és az úton, útszélen fekvő hajléktalanok fokozták a hely barátságtalan mivoltát. Minden lépést fintorogva, feszült gyomorgörccsel tettem meg.
Lehet nem ártott volna idemerészkedésem előtt leellenőriznem mit ígér a mai napra a horoszkópom. A csillagok bizonyára megsúgták volna, hogy mikor lett volna alkalmasabb az időpont Cortez Constantine felkutatására.
Bizakodom benne, hogy Gábriel-bácsi nem rossz helyre küldött. Értékelnék ennél a pontnál egy újabb jelet, egy irányt vagy akármit…
A bizonytalanságommal egy időben törtek rám a homályos, látomásszerű képek. Egy vörös téglaépület rozoga ajtaján suhant be egy árny. Ösztönösen rossz érzés fogott el az épület láttán. Hirtelen képváltás következett, majd egy közeli jelentetett kaphattam egy elágazásban kimagasló tábláról, mely a Fortune Street-re mutatott.
– Köszi Gábriel-bácsi, de legközelebb egy pontos Google koordinátának jobban örülnék – mérgelődtem orrom alatt, míg leráztam magamról a látomás okozta mámor szerű hatást.
Beütöttem a Fortune Street lokációját a mobilomon, majd célirányosa elindultam a javasolt útvonalon. Amikor elhaladtam a látomásból ismert tábla alatt, biztos voltam benne, hogy jó helyen járok. Lefordultam a sarkon, egyenesen a 12-es szám alatt kimagasló, vörös téglaépület felé haladtam. Minden lépés során egyre csak fokozódott és fokozódott bennem a rossz érzés, melyet a ház váltott ki. Nem igazán vágytam betérni, viszont túlságosan rászorultam a segítségre ahhoz, hogy most visszaforduljak.
A ledeszkázott ablakok résein gyönge fény villódzott, mindig másik ablak előtt. Tippem szerint mozgásban lehetett és talán ahhoz tartozhatott, akit éppen kerestem.
Vettem egy mély levegőt és óvatosan bemerészkedtem a rozoga ajtón. A telefont kitartottam magam elé és megvilágítottam vele a nagyobb előteret, melyen két ajtó vezetett az épület egy-egy szárnyába, középen pedig egy széles lépcső nyújtott haladási lehetőséget az emeletre.
Alig, hogy betettem a lábam, hangos csattanással csapódott be az ajtó mögöttem és egy kattanás kíséretében bezárult. Megrezzentem. Másodpercek tört része alatt fordultam sarkon és teljes erőből nekifeszültem a kilincsnek. Az eredménytelen erőlködésem kipukkasztotta azt a kósza reményt is, hogy esetleg képzeltem volna az egészet. Az ajtó egyáltalán nem mozdult.
Szabad kezemmel tenyerembe halásztam néhány üveggolyót, majd aktiváltam a Nyíl konstellációt, mielőtt kénytelen-kelletlen beljebb merészkedtem volna a különös, kíséretet lakta épületben.
– Haló, Cortez úr – szólaltam meg, miután szemeim hozzászoktak a sötét fényviszonyokhoz. – Constantine úr? – pillantottam be az első ajtó mögé, mely egy régi zeneszobát rejtett. – Coco-bácsi? – reménytelenül éltem a harmadik megnevezéssel. Hátha pontosan úgy reagál rá, mint Gábriel-bácsi: bosszankodva.
– Tudom, hogy hihetetlenül fog hangzani, de egy közös, szárnyas ismerősünk küldött ide – folytattam a beszédet, némi választ remélve. Miközben megindultam felfelé a lépcsőn, felajzottam egy nyilat a csillagokból álló íjjal.
A hely ontotta magából az irtózatos energiát. A lépcső tetejéről érkező furcsa neszezést hallva kérdés nélkül fordítottam fejemet a hang irányába és lőttem el reflexből a mágikus nyílvesszőt. Ha bármilyen para jelenséget sikerült eltalálnom, a reakcióm megért egy vállveregetést. Hogyha pedig Coco-bácsiba sikerült beletrafálnom, nos, ez esetben majd elnézést kérek az okozott kellemetlenségekért. Máskor különben se tessék hangtalanul osonni!