Olyan hirtelen örültem meg és örömömben öleltem meg Lancet, hogy amilyen hirtelen történt az ölelés olyan gyorsan is ért véget, mintha meg sem történt volna.
- Felméred a károkat, a munkaidőt és megmondod te az árát. – hagytam jóvá, én ezekben a dolláros dolgokban még mindig nem tértem napirendi pontra. Lehet, hogy ami nekem soknak tűnt az kevés volt és ami kevésnek az sok volt. Vállat vonok, majd meglátja alapon.
Annak érdekében, hogy tényleg esélye se legyen meggondolni magát már nem is voltunk Bayvilleben.
Boldog mosolygós arcom volt, mint annak a kislánynak az égő épületnél, csak most annak örültem, hogy rendbe hozunk valamit közösen Lance-el és az jó lesz. Határozottan jó lesz. Teljesen feldobódtam.
- Vihart szeretne? Nem probléma! – már be is álltam pozícióba, hogy egy kis szélet kavarjak, amikor Lance pillantásából érzékeltem, hogy az úr nem olyan komolyan gondolta a szavait, mint ahogy én vettem. Ez is valami földi dolog, oh! Hát abba hagytam a mozdulatot és nem kapattam fel a széllel semmit sem, sőt még el se kezdtem.
- Oh Doctor Strange! Én Crystalia Amaquelin vagyok. – végig pillantok a férfin, azt a varázslót keresve benne, akit Niel emlegetett. Végül is, elég Stranges volt, talán a magassága lepett meg, alacsonyabbnak képzeltem, körülbelül akkorának, mint Nielt. Valamilyen téves elképzelésem volt arról, hogy a varázslók olyan picikék maradnak, igaz én is alacsony voltam egy szavam sem lehetett.
Lockjaw közben kíváncsian nézte őt, nem tudta eldönteni róla perpillanat, hogy kutyás ember akarom mondani varázsló-e vagy sem. Mindenesetre a tőle telhető legártatlanabbul pillantott a férfira.
- Átküldheti nekem és akkor ki tudom vetíteni Lancenek nagyban is! – lelkesedem az ötlettől és már le is diktálom neki, hogy milyen címre küldje, hogy meg is érkezzen. Ha pedig így tesz, akkor az okosórának tűnő szerkezet jelez is, hogy megkaptuk amire szükségünk volt.
Kicsit beljebb lépünk a helyiségbe és nem is tudom, hogy mitől hallgatok el először, a romok látványától vagy attól, mert kíváncsi vagyok és mindent látni akarok, majdnem fel is szállok a földről és pár centivel lebegnék is, de aztán erőt merítek Lance komoly vagy inkább kiégett morcos ábrázatából.
- Hol kezdjük Lance? Vegyem le Lockjaw nyakörvét? – vagy inkább ne, mindenesetre megvárom a tanácsát, hogy szükségünk van egy plusz teherbíróra vagy még nem. – Először pucoljuk el a törmelékeket, igen tudom. Hová rakhatjuk azt, ami már használhatatlan? – fordulok Strangehez és szándékosan nem teszem fel a kérdést, hogy ugye tud feneketlen szemetest idevarázsolni nekünk, mert félek, hogy abba Lockjaw is beleugrana, azt meg nem akarom.

Elszántam fordultam Lance felé. Ő ezermester volt az én szememben, olyan, akit mindig fel kell vidítani egy barkácsoló ötlettel, mert másképp sosem lesz jókedve. Persze nem ismertem még ki magam a világukban, voltak olyan szavak, amiket, ha a többiektől, ha tőle hallottam sem tudtam felfogni, ilyen volt például a szivi szó, amit Romyra használt. Ezt Lancenek szándékosan nem mondtam, nem tudtam, hogy micsoda az a szivi. Lehet Romy beceneve, de hogy melyik nevéből jön, azt nem tudom.
Mindenesetre megpróbáltam nagyon lelkesen elmondani neki, hogy egy nagyon jó barátnak – akivel csak egyszer találkoztam, de éppen elég volt, hogy a komor arcát lássam és megessen rajta a szívem (Wong a Nieles játékban) – segítségre van szüksége. Valószínűleg még vele is szót fog érteni, mert hasonlóan mufurc ő is meg Lance is, de ezt neki úgy mondtam, hogy kifinomult érzékkel rendelkezik, ha ilyen fiatalok veszik körül, mint amilyen én voltam vagy a többiek bayvilleben és kiemeltem azt is, hogy tanoncokról van szó, nem egyébről és Nielt is ismeri, nagyon jól.
Azt is elmondtam neki, hogy ez egy nagyszerű alkalom neki, mert nem helybéli munkáról van szó, hanem utaznunk kell, de Lockjaw segítségével semmi perc alatt ott vagyunk. Ha épp a szerszámosládája volt a kezében, amiből arra következtethettem volna, hogy ez is egy olyan mágikus láda lehet, amiben minden elfér, mint ami Freddynek van, akkor egyéb nem is kellhet, mert hopp rábólint és mehetünk is.
De még nem bólintott rá, muszáj volt elmondanom, hogy tetőtéri üvegjavításról van szó, de segítek én is elmozdítani a törmelékeket, nem lenne magára hagyva. Azt is elmondtam neki, hogy én egy tonnát is elbírok, csak bízzon bennem és keveset aggódjon. Ha szüksége volt valamire, ételre, kávéra, vízre, akkor készséggel pakoltam oda, még akkor is, ha tudtam találnánk ennivalót ott ahová megyünk.
- Jól fogod érezni magad, ígérem! A látvány majd kárpótol. Ha más nem, majd elmondhatod, hogy már voltál Kamar-Tajon és ha rossz arcok vennének körül minket, akkor rengeteg a hegy, amit lerombolhatsz. – bár reméltem, hogy erre nem lesz szükség és kedve sem, talán kiérzi, hogy ezt tréfának szántam. Amint meghallottam tőle az igent és látszott rajta, hogy talán tényleg segítene tetőt javítani, látná Kamar-Tajt is, egyből megfogtam a karját és nagy lelkesen Lockjawot is megkértem, hogy vigyen minket oda. Remélhetőleg jó helyen is fogunk kikötni, pár lépésnyire távolabb a piros köpenyes férfitól, aki feltűnik a látóhatárunkon.
Nem Wong úr volt az.
- Megérkeztünk. Hogy érzed magad? – kíváncsiskodom először, mert így biztos vagyok abban, hogy még nem utazott és mielőtt azt akarná, hogy hazamenjünk rögtön megszólítom a piros köpenyes urat is. – Elnézését kérem, ön ismeri Wong urat? – teszek felé egy lépést és közben felveszem Lockjawot is a karjaimba, nehogy neki fusson az ismeretlennek és a kis termetével akarja meg felborítani. Ha nagy lenne, talán sikerülne is, de úgy hiszem abban senkinek nem volna köszönete, ezért fogom most szépen meg. Amíg le nem nyugszik, mert úgy kalapál a szíve, mint akit felhúztak volna.