Élvezem az érintéseid ritmusát, az ajkad ütemét az ajkamon, a cirógatásokét a mellemen. Melletted végre nem érzem sietősnek a tempóm. Öblös, lágy dallamra ringunk együtt, mélyen kondul, végigrezonál a csontjaimon. Ott visszhangzunk egymás sóhajtásaiban.
Szeretsz. Szeretlek. Belehabarodtam magunkba.
Megint új, különleges ízű csókot kóstoltatsz velem. A nyelvem és minden porcikám a tiédre válaszol, feloldódom, elmossa a víz a gátlásaimat, cseppenként törlöd le rólam az aggályokat.
Tényleg szeretsz. Az enyém vagy. És nem bírok betelni veled. Felderít a kezem, megjegyzi az összes domborulatot, ívet és kanyarulatot rajtad. Ellenőrzöm, nem képzellek-e. Igazolást találok a szívdobbanásaidban, a csiklandós szusszanásokban.
Megbabonázod a zsebem, lebűvölőd rólam a fürdőruhát. Rád foghatom, ugye?
Elharapok a nyakadon egy sóhajt, nyögést biggyesztek mellé. Ellenőriznem kellene valahogy azt is, én létezem-e még, de szétrebbennek a gondolatok, morzsák, szöszök a selyemlepedőn, amit kirázol, összegyűrsz, elsimítasz, rám borítasz.
A halvány vámpírnyomaimat dörgölöm rajtad, talán csak mélyebbre vésődnek tőle.  Bal karomban megfeszülnek az izmok, olyan szorosan foglak át. Jobb kezem telhetetlenül siklik le a tiédre.
– Itt… még egy kicsit… – suttogom. Reszketnek a pilláim, elmossák, összefésülik a fényeket. Megbillen a világ. Belezuhanok egy résbe a valóságon. Körbezeng a vallomásod, végtelenül csendül a nevem.
Nyelsz egyet. Megkapaszkodik a tekintetem az ádámcsutkád emelkedőjén. Gyorsabb lenne erszénybe süllyeszteni az alsónadrágodat, engem viszont lefoglal, hogy nézzelek. Hogy távolabbról igyalak magamba. Melegséggel tölti meg a gyomrom a látványod, csodálom a mozdulataid, a lélegzetvételeid, a létedet. Bamba mosollyal, rajongással, a lelkemben szikrát hányó csillagszóróval. Mert sosem érintettek még így. Senkinek nem kellettem ennyire.
A medence peremére ültetlek, úgy térdelek eléd, hogy hozzád férjek, ne takarjanak a pezsgő habok. Beszívom az ajkam. Nincs kire haragudnod. Első vagy és egyetlen, talán utolsó, nehéz így nem izgulni, határozottságot diktálni a tagjaimba, a szemembe. Ismét velem rezdülsz. Csókkal nyugtatsz. Merészséget pumpálsz belém. Bátrabban vigyorgok rád.
Különben visszaszívom a pöcköt. Inkább husáng.
Felprüszkölök a saját agyficamomon.
A combodra hajtom a fejem, foggal tépem fel a gumi csomagolását. Valahol egy beragadt fiókban karistol a zavarom, kopácsol benne a szégyenlősség. De annyi színben láttalak, ismerem az árnyalataidat, a mogorvát, a sebezhetőt, az odaadót. Nem attól fogok kizökkenni, ami a gatyádban van. Ezt így eldöntöttem.
Elrakom néhány pillanatra az óvszert.
– Nem baj? – kérdezem, mikor már súrollak odalent.
Különös, pulzust szaporázó, arcot, tüdőt égető az élmény. Fura és új. Veled mégsem szorongok vagy félek tőle. Kíváncsiság pulzál az ujjbegyeimben, a tapintásodra, az érzetekre fókuszálok, forró, kemény, bársonyos rajta a bőr. Nem kéne ilyesmit, nem vagyok olyan lány, azt sem tudom, mit csinálok, mégis, mire utolérhetne a vészjelzés, már mindegy. Odahajolok. Nyomok egy puszit a végére. Jár ide is.
Visszaidézem a kotont, összevonom a szemöldököm, összehúzom a szám, annyira koncentrálok a feladatra. Rád bazsalygok, amikor odanyúlsz segíteni. Büszkén szegem fel az állam, feszítem hátra a vállam, amikor sikerül a mutatvány. Aztán már a karjaidban kuncogok, ficergek.
Imádom, hogy nincs köztünk semmi, ott kezdődöm, ahol te véget érsz, és lassan, zsongva a leghalványabb válaszvonalak is kimállanak. Először kívülről súrolod, dörzsölöd őket. Belezsibbadok, elkábulok, a lábam között tömörül a vágy, tovább hömpölyög a testemben, mintha kívülről, belülről is nőne a víznyomás. Feljebb emelkedem rajtad, esetlenek a csókjaim, kapkodva keresnek fogódzkodót az ujjaim, a hátadon, a hajadban, a karodon. A csípőmre vezetem az egyik tenyered. Igazíts magadhoz!
Mielőtt visszaereszkednék, mielőtt végleg kilopnád belőlem a szavakat, a füled mögé tűrök egy tincset.
– Úgy érzem, zsebre tettél.
Érteni fogod az üzenetet, igaz? Kiragadni dolgokat az univerzumból, elrabolni, birtokolni őket, ahogy eddig csak én tudtam. Ahogy most te teszed velem.

Fontosnak, értékesnek tartasz, ki sem kell mondanod, kisilabizálom a mosolyodból, a pillantásodból, ami egyedül rajtam pihen meg ennyire lágyan, kedvesen. Könnyű így önbizalmat növeszteni. Büszkének lenni rá, hogy engem választottál. Az agymenéseimmel, a csalfa szívemmel együtt.
Igazából benned bízom, nem is magamban. Meggyőz a csókod. Puha, átható. Rólunk mesél. Átjárja a vágy, rajongás zsibong benne. Valódibb, őszintébb bármilyen vallomásnál. Talán már a pavilonban többet ígértek az érintéseid egy éjszakánál. Talán ezért gabalyodtam beléd, hiába tűnünk lehetetlennek, túlzottan másnak. Nem klappolunk, de olyan közel rántasz, hogy végül hozzád idomulok. Végül kitöltjük a réseket.
Bazsalygok, szemérmetlenül mustrállak. Hozzászoktam a zavaromhoz, a tiéd viszont új. Bájosan hullanak a tincsek a homlokodba. Nekem szól. Értem engedted el a pirulákat, az ismerős tompaságot. Miattam ágaskodik az a pöcök. A kedvemért vagy emberi. A kedvemért érzel. És szeretnék forró kamillatea, képregény-illat lenni neked. Kellemes, otthonos emlék, megnyugvás, mentsvár az összetett, kaotikus világodban.
Belekuncogok a kényeztetésbe, a bőrömről lekortyolt cseppekbe. Előveszem a pezsgőt, odakínálom neked a teli poharat, leitatlak, mint a moziesten. Felhajtom a sajátomat. Maradt még a jakuzzi peremére idézett üvegben.
– Hmm. Nem csak a hajadra. A szemedre is – nyomok puszit a csücskébe –, az orrodra és a szádra – folytatom a sort puszikkal. – Rád. – A nyakadon, az ádámcsutkádon fejezem be. Rezeg bennem a nevetésed, megtölti a mellkasomat a könnyed „imádlak”, közelebb von hozzád, pedig azt gondoltam, rég elfogyott köztünk a távolság.
Szerinted rendben a tempóm. Túláradok. Lubickolok az élményben.
A nyelveden kóstolom a pezsgőt, téged lélegezlek be, megtelik az illatoddal a tüdőm, bizsereg a pillanat a gyomromban. A fogam közé csípem a fülcimpád, miközben a mellem simogatod. Belefeszülök és elernyedek tőle egyszerre, a szédítő nyomás nem távozik a sóhajommal, sőt, szétterjed. Forrón tapadok hozzád a langyos hullámok között, pucér bőröm a nyögéseid ütemére dörgölődik a tiédhez. A jobb kezem a szíved felett zongorázik, majd halvány köröket rajzol a mellbimbód köré. A bal elindul a tarkódtól, végigsiklik az oldaladon. A combodon találok fogást. Beljebb merészkedem. Felfedezlek az alsónadrágodon keresztül, óvatosan tapogatom ki, mit rejtegettél annyira. Félig kíváncsiság. Félig szükség. Muszáj hallanom a torkodban szétmorzsolódó hangokat, érezni a hasamban a pulzálásod.
– Nem sietsz. Én is akarlak. És veled együtt akarom élvezni. Szóval… – Visszaterelem a mancsom, megkapaszkodom a válladban, míg te lejjebb kalandozol. Ráspolyos a folytatás: – Ha valamit rosszul csinálok, szólj, okés?
Kutakodóan cirógat a tekinteted, az ujjaid. Elbódulok tőlük. A nyakhajlatodba temetem a homlokom. Elrontottad a zsebem, elrontottál engem is. Elillan rólam a bugyi, magától, és nem bírok mást reagálni, egyszerűen lehunyom a szemem. Erősebben préselem hozzád az arcom, szorosabban ölellek. A pironkodás vékony gally a lángoló tűzben. Már nem érdekel. Nem érdekelnek mások, az sem, mi volt tegnap. Nem számít, mit hívnak szerelemnek. Mennyire hű vagy sem a szívem. Belezúgok egy kicsit ebbe. A víz csiklandozásába, a hátamat fújó hűvös szellőbe, a közelségedbe. Kettőnkbe.
– Szeretlek, David Haller – suttogom picit aléltan, nevetősen.
Szeretkezni úgy tudunk, ha szeretlek. És ennyi biztos. Néhány hét, pár randi múlva senki sem fér majd közénk, kifakulnak a képből a régi mesék.
Lopj el, jó? Legyek teljesen a tiéd!
A medence széle felé biccentek. Az üres poharak, a félig teli pezsgős üveg mellett bontatlan óvszeres dobozok sorakoznak fel.
– Majd választasz? – mormolom. – Tényleg totál amatőr vagyok. – Fészkelődöm, kellemesen megborzongok. Szabadjára engedek egy nyögést, mielőtt kipréselem a végét: – Azért… megpróbálhatom én felhúzni?
Beharapom az ajkam. Lustán, de dolgozik bennem a szégyenlősség. Ez a kérdés felbirizgálja. Kedvem támad a habok alá bukni, elbújni előled. Aztán eszembe jut, hogy imádsz, és úgy döntök, jajgathatnak a gátlásaim, akkor is feszegetni fogom a határaimat. Veled szabad. Arra biztattál, tapasztaljak. Hiába láttál a fejembe, kellek neked.
– Tudod… Örülök… – A hajadat túrom, finoman a karodba mélyesztem a körmöm. Figyelem az elhalványuló félholdakat. – Hogy te vagy az első…
Eddig minden tetted megerősítés, biztosíték. Azt hiszem, megbecsülsz majd. Nem játszadozol velem, nem vacillálsz. A te szerelmed igazi. Ugye, David?

Elmorzsolod, lecsókolod az utolsó könnyet, nyomtalanul eltűnik a nevetésedben, az arcomra záporozó puszikban.
– Oké – kuncogok. Sziporkázik a pillanat, rámarkolok a zakód aljára, annyira nem bírok mit kezdeni a zizegésemmel.
Oké, hogy nem sietünk.
Oké, a kompromisszum.
Több, mint oké a mosolyod. Legszívesebben kiállítanám egy múzeumban, aztán ellopnám magamnak, elrejteném, senki ne láthassa. Belekóstolok ebbe is, lecsípem az ajkadról. Édes, áthatóan. Már én sem aggódom. A mézédes dolgokat nehéz megkeseríteni.

Akkor is tudod a helyes választ, amikor dunsztom sincs, mit szeretnék hallani. Lubickolok a tekinteted lágyságában, lebegek a szavaidon, az érintéseden. Magad felé billented az állam, billen vele mindenem, te vagy a gravitáció a liftben, és eszemben sincs túlszárnyalni, hálás vagyok, amiért a talajon tartasz, biztosan, megingathatatlanul.
Neked elhiszem. Kihúzom magam, határozottan, okosan, bonyolultan, és majd mindig magad mellett akarsz, hiába nem kellek semmire.
– Nem attól tartalak összetettnek – szúrom közbe, a rend kedvéért.
A tövig bekapásnál felszisszenek. Csak röviden. Hamar visszaterelsz a vágányunkra.
Szereted a gondolataimat. Pedig néha engem is idegesítenek. De te szereted őket. Cserébe leszek jutalom, díj, leszek vonat, ami megvár. Bármilyen dilis hasonlat.
Elcsábítottuk, elraboltuk egymást.
Színektől vibráló, érzelmektől zsúfolt festményt pingál a fantáziám, rólunk, nekünk. Leragadok a részleteinél, homályos paca kerül rá, összemosódnak az alakok a háttérrel. Kijavítod helyettem. Néhány mondattal, gondos ecsetvonásokkal.
Elhúzódnál, fintort gyűrnek rád a kételyeim, holott én rég máshol járok. Nem eresztelek, odahúzom a tenyered, belesimítom az arcomat. Bámullak, hátha belelátsz a fantáziámba, talán lefékezel kicsit a kép előtt, amit közösen festettünk. Vacsorához képzelem magunkat, kettesben, a kis asztal alatt összegabalyodó bokákkal, csilingelő evőeszközökkel, csilingelő kacagással. A te tányérodon burzsuj keleti, az enyémen hagymás házi koszt. Majd fogat mosunk utána. Forgathatod a szemed a pókemberes műanyagpoháron, a csibés hálóingemen, azon mennyire kislányos vagyok, mennyire elrontom az eleganciád. Később odakuporodnék melléd az olvasólámpák meleg, bensőséges fényében az ágyon. Stephen Kinget lapozgatnál, én Batman legújabb kalandjait. A fülemben suhogna a papír, a kezem alatt emelkednének a légvételeid.
Kitapogatom őket most is.
– Elég jó vagy. Sokkal jobb, mint hiszed. Senki nem bánt még velem ilyen szépen. – Megkísérlem visszacsókolni rád az édes mosolyt, amiből a taxiban csentem.
Leöblítjük a félelmeinket pezsgővel, csókokba, simogatásokba csomagoljuk őket. Egyszerre süllyed a mellkasunk a sóhajtásoktól. Kényelmesebben simul a kezed a derekamra a legkényelmesebb ruhánál.
Kell pár közbeiktatott lépés, amíg lehűt az éjszaka, hogy aztán újra robbanásig hevüljek. Most érzem magam először gyönyörűnek. A te pillantásodtól.
Követem a suta mozdulatodat a boxeralsóig, bár takarod és takarja a félhomály, pislogok párat a domborulatra. Enyhén elkerekedett szemmel vigyorgok fel rád, lángoló fülemig szalad a szám. Mellé szegődik a tiéd. Beléd csimpaszkodom, elmerülök veled a vízben, a bódulatban.
Csillognak rajtad a cseppek, a medence fényei kékes-ezüst csillámot szórnak rájuk alulról, felülről a terasz sárgás hangulatvilágítása aranyozza be őket. A válladba  masszírozom a harmat-gyöngyöket, végiggörgetem a karodon, a lapockádon. Halkan rezonál a torkom, az ujjaid és a körülöttünk pattogó apró buborékok adnak dallamot a hangnak.
– Kérsz pezsgőt? – tűröm félre a tincseidet. Tökéletesen mutatnak nedvesen, hátrafésülten. – Azt hiszem, én is túl sokat fogok gondolni a hajadra. – Belemarkolok hátul, gyengéden meghúzom. Ahogy hátrébb biccen a fejed, jobban hozzáférek a nyakadhoz. Végigpuszilom, megnyalom az ádámcsutkádat. Meglepődöm rajta. Elég random ádámcsutkákat nyalogatni, már majdnem bocsánatot kérnék érte, amikor megemelsz.
Másképp préselődünk egymáshoz, nekem feszül a tested ott, ahol korábban nem. Érzem a keménységét az alsónadrágodon, a bugyimon keresztül. Abban nem vagyok biztos, a forróság melyikünké. Elakad a lélegzetem, belém rekeszti egy nyögés. Helyezkedem rajtad, de nem találok nyugvópontot, egyetlen pocikám sem nyugszik, erősebben pezsgek a jakuzzinál, a lábam között, az alhasamban. Borzongató, játékos áramütések cikáznak a gerincem mentén. A csípőm együtt ring a hullámokkal, és a rekedt sóhajtások összeállnak egy kurta hahotává. A végén mégis megtanítasz táncolni.
Összefonom az ujjaimat a tarkódon, lehunyt szemmel döntöm homlokodnak a homlokom. Átadom magam a cirógatásoknak, még több párát lehelek rád a gőztől sűrű levegőbe. Eltüntethetném a topomat, hogy jobban hozzám férj, de azt akarom, te vedd le rólam. Jelzésképp feltartom a karom, utat csinálok a mozdulatnak. Közben elbizonytalanodom.
– Elsietem? – döntöm oldalra a kobakom. – Szeretnéd még birizgálni a pántokat?

Benne van az ölelésedben a megerősítés, ott csüng az igazam a sóhajtásodban. Nem vagy rossz. A gonoszok nem foglalkoznának a véleményemmel, iciri-picirit sem inognának meg egy hisztis kislánytól.
– Számít – puszilom lehunyt szemhéjadra, és eleresztem a hármaspontokat, a titkaidat, a bonyolult, kifürkészhetetlen világodat. Még rajzolom hozzád a térképet, csupán most kötöttem meg a túrabakancsot.
Felhorkantok, ezt is tőled loptam, görgetek belőle kacajt .
– Helyes! – Elteszem a sisakot. Megnyertem az összeütközésünket, engem viszel vacsizni, nem Cerebrot. – Szerintem a gép nélkül tényleg haszontalan, és gyanúsan ritkult tőle a prof haja. Nem érné meg – túrok dús fürtjeid közé. Megint nevetek. Ezúttal a fintorodon. Gyengéden a fogaim közé csípem az ajkad, azt képzelem, belekóstolok a grimaszba, tesztelem, mennyire savanyú.
A kósza könnyek érted folynak, mert abban, mennyire félsz bántani, sűrű magány kavarog. Utána a vonásaidon megülő bánatra, a hangodat átitató szomorúságra peregnek a friss cseppek, ahogy elismétled a beismerésem. Sután letörlöm őket. Nem fair helyetted sírni, amikor én bántalak. Amikor miattam leszel savanyú. Keserű.
Szereted a rendet, a logikát. Ilyesmik mentén igyekszem értelmezni magunkat.
– Van valami határidőnk? Amíg beléd zúghatok? Amíg hajlandó vagy randira vinni?
Ebből lehet még gondunk. Én folyton elvétem a tempót, főleg a szerelemben. Túlnyújtom, elsietem, félresiklunk egymás mellett. Talán a te ütemedet sem sikerül felvennem. Biztos ezért nem tanultam meg táncolni, ahhoz egyszerre kell mozdulni.
A térdemre csapok, úgy vágok bele a védőbeszédbe.
– Dulifuli aranyos! Ő a kedvenc törpöm! A Hófehérkében is Morgó a legjobb! Valójában nem bunkók, csak keménynek mutatják magukat, hogy ne vegyük észre, mennyire puha a szívük! És ettől különlegesebb, amikor megnyílnak!
Elhalkulok, összeszorítom a szám. A méltóságod ki fogja ezt is forgatni, igaz? Megsértődsz majd rajta, mi? Fura szokás kerekedik ebből, de ismét puszival próbálom elejét venni a duzzogásodnak, ezúttal a homlokodra pecsételek egyet, az apró ráncokra. Végighúzom az ujjamat a szemöldöködön. Tetszik az íve. Azt hiszem, minden tetszik rajtad. Igen, még a fintorok is.
Ellágyulok, szinte visszafolyok melléd.
– Ugyanazt – duruzsolom. Helyére zökken a világ. Nem emlékszem, mikor akartuk utoljára bárkivel ugyanazt, és erre bátran építhetek mesét, itt vagyunk mi, és ott a célunk, együtt boldognak lenni, biztonságban. – Rád is vonatkozik! Ha valaha úgy érzed, boldogabb lennél nélkülem, mint velem, szólnod kell! Inkább szakítsunk, minthogy belémkeseredj!
Leporolom a válladról a hanyag rándítást.
– Az bőven elég. A véletlen bántásokat megbocsátom.
Otthagyom a taxiban a kételyeket, a múltat, a jövőt meg Xavér tatát. Megkapaszkodom benned, és kevésbé inog az élet, stabilabb a talpam alatt a jelen.

Elsőre nem esik le, mit vállalok, amit más nem. Kell pár másodperc, hogy összerakjam: kifürkészted az agyamból a vallomást. Jókedvűen felszusszanok. Elfogadtam a határaidat, ismered az enyémeket, nem tukmálnám rád a gondolataimat, egyszerűen közelebb érezlek tőle, azért szólítanak téged.
A szakolvasmányok újabb szusszantást piszkálnak elő, egy csalódottat.
– Az olyanokhoz buta vagyok… De a krimiket szeretem! Talán pont a butaságom miatt. Mindig meglepnek a csavarok. És a horrort is bírom! Jó, néha megijedek, és eltüntetek ezt azt… De tök csendben, sikoltozás nélkül csinálom!
Dunsztom sincs, melyikünket győzködöm vagy épp miről. Hogy találhatunk közös pontokat? Hogy nem nyúltál velem mellé és jó vagyok valamire a tolvajláson kívül?
Talán hazudtam magamnak. Az aggodalom mégsem maradt a kocsiban. Tartok tőle, mit szólsz majd, amikor rájössz, mennyire egyszerű vagyok hozzád képest.
– Amit nem agyalok túl… – sóhajtom. Létezhet ilyen? Tehetséges vagyok a túlgondolásban, állandóan gondolatspirálokon csúszdázom. Afféléken, mit feltételez rólunk a recepciós, te mit értettél a mindenhogyan akaráson, vagy azon, ne toljuk túl. Hirtelen zuttyanok vissza a pillanatba, lerántasz a spirálról, olyan pózban hajolsz fölém. Nincs már közönségünk, nem osztozom senkivel a csókodon. Az ujjaid elvonják a figyelmem a gombról, aztán a bőrödet bámulom, és ez nem oldja a zavart, viszont forralja a hangulatot. Perzsel a lélegzeted a nyakamon, csiklandoz.
Bennreked a válasz, rejtély, mit felelnék arra, hogy jól csinálom a barátnősdit és a suhanc az elnöki lakosztályos randimért ácsingózna.
Belázasodtam? Nem, várjunk. Attól rázna a hideg.
Akkor gutaütés. Aha. Gutaütést kaptam tőled.
A lakosztály hűvös borogatás rá, eltereli a figyelmem a gyomromból lefelé induló zsibongásról, ami azt üzeni, én is mindenhogyan akarlak. Úgy csókolsz, mintha nem lenne ennél természetesebb, mintha évek óta gyakorolnánk, és rutinból menne. Kicsit mindig más az íze, kicsit másképp fut végig tőle a gerincemen a vágy.
Mellém dőlsz, a hajam birizgálod. Belebizsereg a fejbőröm.
Váratlanul hagynak alább a tünetek, megneszelem a távolságot, közted és köztem, nem olvadunk annyira össze, hiába tekergeted nevetve a tincsemet. Hiába hallgatnám örökre a nevetésed.
Tanulmányozlak. Közelről. Egészen messziről.
– Keleti és burzsuj. Sok fűszerrel – memorizálom.
Mosolygok, mert kacagsz a választásaimon, az összefirkált étlapon, és simogat a vidámságod, közben tovább kalandozom, borúsabb terepre. Elmormolok egy ühümöt. Fel sem fogom, mire böksz. A hátamra fordulok, onnan mustrállak.
Valahogy… nem stimmelünk, David. Lehetek olyan lány, aki néha horrorisztikus krimi regényt lapozgat, de olyan sosem leszek, aki burzsuj-mód falatozik keleti fűszerezésű rákot. Allergiás vagyok egy csomó herkentyűre! Azt sem tudom, héjjal együtt eszik-e a kagylót! És butaság, okkal nem csomagolom szavakba. Igazából nem erről szól, könyvekről vagy kajákról. Igazából képtelen vagyok elmagyarázni, mi zargat fel. Megint. Folyton.
– Nagyon mások vagyunk – szökik ki. Mindegy, neked sem újdonság, biztosan észrevetted. Azt nem merem firtatni, vajon működni fogunk-e a közös rabláson, a szenvedélyen túl. Azt sem, mi van, ha a zsebembe és a kleptomániámba szerettél bele, nem belém. Kiakadnál, minek görcsölök hülyeségeken. Helyette puhább kérdést rakok össze, tompábbat:
– Nem zavar? Hogy ennyire más vagyok. Egyszerűbb… Hétköznapibb? Érzelgősebb? Tudod. Ilyesmik.
Igazad van, ráérünk. Enni, megfejteni kettőnk talányát. Lesz időnk mindenre. Talán pont a pezsgő a nyitja, esetleg a pezsgőfürdő. Szóval koccintok veled.
– Rád. Ránk.
Hidegen zizegnek a kortyok a torkomban. Megelőzöl. Nekem félig tele a poharam, a tiéd üres. A pántomat emelik az ujjaid, az enyémek közül majdnem kicsúszik az üveg. Vöröslök, közelítek a ruha színéhez. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Általában én sietek, rohanok le, ostromlok másokat. Most elnyílt ajkakkal, dübörgő szívvel dermedek eléd, míg a vállamat csókolod. Szoborrá változom, formára gyúrnak az érintéseid.
Megbűvölten nézem, ahogy kigombolkozol. Kiürítem, elcsettintem a poharamat.
Ez már az a rész lehet, amit nem bírok túlagyalni.
Félretolom a kezedet az útból. Lekívánhatnék rólad mindent, de nincs kedvem. Inkább a zakód alá nyúlok, és lesimítom. Egyesével bújtatom át a gombokat a lyukakon. Felpislogok rád, engedélyért, mialatt végighúzom a tenyerem a hasfaladon, fel a mellkasodon, könnyedén, óvatosan, néhol alig érintkezünk, a bőrödből sugárzó hő, az elektromos kisülések felborzolják a pihéket a karomon.
– Van nálam. – Lefejtem az ingedet, és átvillanok egy világoskék bikinibe. Vannak pántjai, amikkel játszhatsz.
Mezítlábasan pipiskedem fel. Közel vonlak, belerántalak a csókba, ne csupán a szánk találkozzon. Áthelyezem a súlypontom, súrolom a cipődet a lábujjammal, leveszem rólad, zoknival együtt, a jobbat, aztán a balt. Felemelem a combom, először a nadrág anyagához dörzsölődik, aztán hozzád. Mire elhátrálok, enyhén zsibbadok, intenzíven pulzálok. Libabőrt fúj rám a hűs, esti szellő, és már téged sem takar előle több. Magamhoz vetkőztettelek. Kipirulok tőle. Tőled. Az egésztől.
Muszáj mozognom, csinálni valamit. Teletöltöm, elpakolom a poharainkat, bekapcsolom a jakuzzit, majd visszafordulok hozzád.
– Adjak fürdőnacit…? – ajánlom fel, a vége szaggat, hömpölyög bennem valami, hullámokban mos át, és remeg tőle a tüdőm. Kellemes lenne belefulladni.
Felülök a jakuzzi peremére, onnan gyönyörködöm a látványodban, beiszom, részegedésig kortyolom. Csodálom az arcod határozott élét, a nyakadat és a kulcscsontodat megfestő sötét árnyékokat, a halványabbakat a mellkasodon és a hasadon domborodó izmok között. Visszaterelem a pillantásom a tekintetedig. Izzik, szebben, élénkebben a fénygömböknél.
Halk zubogással árad mögöttem a víz. Hangos zubogással árad bennem a sóvárgás. Némán hívlak magamhoz. Rád csimpaszkodom, a derekad köré kulcsolom a lábam.
– David – lehelem rád –, azt hiszem, elcsábítottál.
És muszáj lesz beemelned a habok közé. Én elfelejtettem járni.

Besűrűsödik a levegő, kavicsként koppannak a lélegzetek. Megint elszúrtam, és igazad van, nem tudom, mire gondolsz, dunsztom sincsen, min mentél keresztül Xavér tata miatt. Aggodalmaskodom azon, kiket meg hogyan bántasz majd a jövőben, közben alig ismerem a múltad, és épp bántalak téged a jelenben.
Belelovallom magam. Igazad van ebben is. Pedig azt ígértem nem fogom, lazább leszek, könnyedebb. Drámák nélkül.
Hagyom, hogy megfogd a kezem. Csitulok.
Lesütöd a szemed, fáradtan. Félek tovább nyúzni, firtatni az elharapott mondat végét, belekontárkodni valamibe, ami nem rám tartozik és fel sem foghatom a buta agyammal. Tényleg nem férek bele, sem Niel variánsai meg kusza érzései, sem a te terveid vagy szilánkos személyiségeid közé. De szeretnék. Nagyon-nagyon szeretnék. Nem egészen értem, miért. Úgy vágyom rá, mint gyerekként a drága játékokra, amikre sosem futotta.
Azt hiszem, téged sem kaphatlak meg, max ellopni tudlak, abban sem vagyok biztos, meddig. Néhány napra, pár hétre? Amíg rá nem jössz, mennyire fárasztó velem. Amíg el bírom viselni a nekem szánt szűkös helyet az életedben. Másfajta kapcsolatot képzelsz, sekélyebbet, kötetlenebbet az enyémnél, világos a reakciódból. Sajnálom, lassan kopnak azok a kislányos fantáziák, velük nőttem fel, nehéz őket levetkőzni. Pedig muszáj.
Elveszem azt a közelséget, amit szabad. Odakuporodom melléd, szinte az öledbe ülök, átvetem a lábam a lábadon, a mellkasodra hajtom a fejem.
– Bocsánat. Túlreagáltam. – Megsimogatom a tarkódat, finoman hozzád dörgölöm az arcom. Mintha aludni készülnék. – Amúgy nem vagy rossz. Csak bonyolult. A többiek véleménye sem számít. Az zavar, hogy félreértenek téged, és kicsit attól félek, te is félreérted magadat. Nem vagy rossz – ismétlem el. Nem lehetsz az. Érzem. Fikarcnyi gonoszság sincs abban, ahogy velem bánsz. A rossz emberek másképp viselkednek.
Sosem foglak megfejteni. Bénán csinálom, a saját elképzeléseimhez méregetlek, az én nézőpontomból próbállak megérteni, nem látom tőle a tiédet. Sietek. Folyton ez velem a baj. Nem okolhatlak, amiért lemaradsz mögöttem. Én rohantam előre. Rád kényszerítem a hülyeségeimet, még a gondolataimat is. Holott néha nekem sem tiszta, mit akarok, fura ellentétekbe ütköznek a kívánságaim. Őszinteséget, nyíltságot kérek tőled. Közben remélem, azt hazudod, a rengeteg sebed, a forrongó bosszúd mellett is jelentek valamit. Hogy ha felültetnél velük a mérlegre, legalább megbillenne.
Nyugodtan zárd ki az agymenéseimet! Se fülük, se farkuk.
Fanyarul mosolygok. Szerinted túl jó voltam az X-ek közé, és meg sem kísérled leplezni, mennyire érdekel a Cerebro. Kurtnél, a kihasználásnál felpillantok rád, összeborzolt szemöldökkel, sértett csücsörítéssel. Visszafordulok menetirányba, lepakolom rólad a lábaimat.
– Nem az exem. Mármint X, persze, de nem az enyém. És szerintem a gép nélkül baromira nem mész semmire a sityakkal. – Oldalra sandítok, az öledbe pottyantom. – Tessék! A tiéd lehet. Ha elég erősen kólintod fejbe vele, biztos kicsinálhatod – puffogok. Különben pikulába veled, David! Azt állítottad, nem kell meghalnia, mégis ez az első ötleted. A szüleim tuti eltiltanának tőled.
Felhánytorgatod Nielt és Kurtöt. Begubózom tőle, leszegett állal nézegetem a körmeimet, igazgatom a szoknyámat. Jogos. Nem fair mesebeli románcért sírni, amikor ilyen csalfa a szívem. A mesebeli románcoknak nem én lennék a főhősnője.
– Elengedtem őket… Azért vagyok itt… – mormolom.
Búcsúlevelet írtam, nem kapaszkodom beléjük, nem keresek rejtett vallomásokat a gesztusaikban. Mit tehetnék még? Mondjak le a barátságukról, mert egy darabig többről álmodtam velük? Velük a frászkarikát… Nélkülük, egyedül álmodtam többről, ők nem kértek belőle.
Túl korai és hirtelen ez a randi. Fújjam le? Engedjelek el téged is? Hiszen hiába lehetnénk akármi, ha nem ugyanarra vágyunk és kettőnk időzítése sem klappol.
Az összetörésemnél lyukadunk ki. Vontatottan rád emelem a tekintetem, figyelem a vonásaidon rezdülő szomorú, csalódott fájdalmat, feltolulnak tőle a könnyeim. Igyekszem nem kipislogni őket. Az ölembe vonom a kezed, és csak kibukik egy csepp, lepereg az államon, az ujjainkon landol, halovány csíkkal köti össze őket. Felitatom a nedvességet a ruhámmal.
Nem fog menni. Kénytelen leszel te elküldeni engem.
– Semmi baj, nem könnyű eltörni. – Az ajkamhoz emelem a kézfejed, nyomok rá egy puszit. – A viszonzással sem lesz gond. Már most is szeretlek. Talán nem úgy, ahogy kellene, de attól még szeretlek. – Néhány másodpercig elnyel a szemed, mielőtt a beismerés súlya lerántja a pillantásomat a térdedre.
Feleslegesen aggódsz, potyára izgulok én is. Nagyon az elején járunk. Változhatunk egymás mellett. Alakulhatunk, fejlődhetünk, ilyesmik. Szépen, lassan. Amíg elég fontos vagyok ahhoz, hogy félts és magad mellett tarts, amíg elég fontos vagy, hogy vállaljam érted a rosszat, nem csupán a jót, addig megoldjuk. Ebben azért hihetek, nem?
Rászorítasz az ujjaimra. Felvigyorgok rád. Nem vársz választ a kérdésedre, mégis adok:
– Nekem sosem tűntél annyira komornak. Meglőtt lábbal is egész sokat mosolyogtál. Jaj, az például nagyon cuki volt, amikor a kioperált golyóval villogtál! – emlékszem vissza. A fickós virtusod fixen megsértődik majd. Engesztelésül nyakon puszillak.
Beillenél Alvers bácsival a kocsmába, Kénnel sem lenne fura együtt lógni, ülnétek egymás mellett némán, morcosan. Lehet, élveznéd. Úgy képzelem, ők telepátiával pont olyanok, mint anélkül. Csendesek.
Újabb borús arckifejezésen akadok fenn. Lecsókolom az ajkadról a hármaspontot és ezt a butaságot arról, hogy sosem leszel olyan, amilyennek akarlak. Szigorú ábrázattal felelek, hunyorítok hozzá meg minden.
– Boldognak akarlak, biztonságban. A többi nem izgat. Sőt… – Beharapom a szám, félresandítok, készülök a leleplezésemre. Alig jön ki belőlem hang, annyira kínos. – Kicsit tetszik, hogy egyedül engem kedvelsz. Különlegesebbnek érzem tőle magam. – Apró vállrándítást biggyesztek a végére, hátha ettől kevésbé gáz. Mert ilyet egyébként nem illik érezni. Drukkolni illene, szerezz minél több barátot, hadd lógj olyanokkal, akiknek a társasága örömet okoz. Valahol hihetetlenül önző és gyerekes vagyok, David. Jobb, ha tudod.
Vannak röhejes, bugyuta dolgaim. Ott a lépéseimből meg a tartásomból áradó dicsekvés, mialatt belejtek az oldaladon a hotelba. Vagy a rátartiság, amivel közelebb préselődöm hozzád, és kis híján nyelvet öltök a téged gusztáló hölgyre. Büszkélkedem, nagyzolok. Mutogatom, kit raboltam el. Tiszta ciki, igaz?
Felnevetek a fejedre húzott szemeteszsákon, el is képzelem, de láttalak alsónadrágban, és mivel a fantáziám nem csomagol nyaktól lefelé zacskóba, te pedig máshol is szép vagy, végül totál zavarba hozom magam. Megköszörülöm a torkom, áttanulmányozom az arannyal hintett járólapokat. A hobbid könnyebb téma, lecsapok rá.
– Miket olvasol? Én főleg képregényeket szoktam. Azért ha vannak kedvenc könyveid, azokat is el fogom!
Megilletődve mustrállak. Tábort ver bennem a zavar, tüzet gyűjt a képemen és a mellkasomban. Suttogok, ne füleljen le a kirittyentett elit.
– Félreértesz. Várj, megpróbálom elmagyarázni… – A csilláron tündöklő kristályokat lesem, keresem a megfelelő szavakat a boltíves mennyezeten. – Szóval, a moziesten… Lehet, neked fel sem tűnt, de gyengéd voltál velem, türelmes, és hát… szenvedélyes. Még senki nem bánt velem így. Hiába volt idegen az egész, feloldottad bennem a feszkót. Odafigyeltél rám. Érintésekkel és nem szavakkal, de attól még számított. A randinak sem a…  – Majdnem torkomon akad a szó. Ezúttal egy oszlopot pécézek ki támaszként. – Nem a szex miatt örülök neki. Azért, mert egyáltalán megszervezted a kedvemért. Kettesben, közösen csinálunk valami újat, ráadásul nyitottál felém, mesélsz magadról! Simán kihagyhatjuk belőle a szexet. Nem muszáj szeretkeznünk. Én sem akarlak téged kihasználni.
Elég a vallomásod és az ölelés. Elég, hogy az enyémmel együtt zakatol a szíved, és egyre ismerősebb a ritmusa. Szeretlek közel érezni. Szeretem hallani a mélyebb színt a hangodban, felismerni az üzenetet egy-egy grimasz mögött, szippantani az illatodból –frissen mosott, meleg paplan egy hűvös téli éjszakán.
Kibontakozom az ölelésből, intézem magunknak a szobát, akkor is, ha mégsem kerül elő egy darab óvszer sem a szebeinkből.
Megrogy a térdem a kérdésedtől, a pulton támaszkodom meg. Felhevülten, esetlenül kapkodom a tekintetem közötted és a recepciós között. Rajtad állapodom meg. Ez most honnan jött? Elfelejtetted? Direkt csinálod? Muszáj ennyire leégetni?
Előrébb döntöm a fejem. Abban bízom, a hajam majd elrejt.
– Már mondtam… – motyogom. – Totál amatőr vagyok. A moziest előtt soha nem is csókolóztam senkivel…
Átveszem a kulcsot, és miközben magam után vontatlak a lifthez, mentegetőzöm egyet a megszeppent srácnak:
– Köszi! És bocsi, tényleg félreérthetőek vagyunk! De nem pénzért vettem! – biccentek rád. – Eskü! Együtt járunk!
Az előtér zsongása, a kíváncsiskodó idegenek és a feltételezéseik eltűnnek a tükörfényes fémajtók mögött. Kettesben hagynak minket. Dübörög bennem a vér, lüktet a halántékom. Tehetetlen kínomban rámarkolok két oldalról a zakódra, és a mellkasodnak döntöm a homlokom, megismétlem párszor a mozdulatot. A felvonó halk búgással kacag rajtam.
– Ez nagyon kínos volt – panaszolom az egyik inggombodnak. – Legközelebb fizethetsz te…
Veszek pár mély levegőt, elhessegetem a kinti malőrt. Az elénk táruló feleslegesen puccos lakosztályra fókuszálok, és rangsorolom magamban, mit fogok először eltenni. A bárpult meg a jakuzzi is egész klassz.
Belekuncogok a csókunkba, csak mert olyan elképesztő az egész. Bólogatok mindenre, TV-re, kanapéra, pezsgőre és kajára. Míg az étlapot csekkolod, kipróbálom a baldachinos ágyat. Rávetem magam a matracra, puha, hangtalanul süppedős, extra kényelmes, még a takaróhuzat is babusgatóan selymes rajta. Pucér bőrre találták ki. Odanyúlok a menüért, a hasamon fekve, lábat lóbálva böngészem át.
– A mamám rakottkrumpliját szeretem a legjobban. Jaj, meg a túrós pitéjét! Sajnos már meghalt, és sehol máshol nem ettem olyan jót, de őrizgetek egy-egy tepsivel a zsebemben! Majd egyszer adok neked kóstolót!
Némelyik fogás annyira speckó, hogy fel sem fogom, mit olvasok.
– Juj! Kenguru comb – borzadok el. – Sosem falnék fel más erszényest!
Előkapok egy filcet, és bekarikázok hat érdekességet, amit viszont szívesen kipróbálnék, aztán felpattanok megmutatni neked.
– Te milyen kajákat szeretsz? Amúgy felbonthatnánk a pezsgőt a várakozáshoz. Rendelhetünk is rögtön pluszba!
Kipördülök a teraszra, közben visszabújok a vörös, pántos ruhába, kicsit azért, mert melegem van a hosszúujjúban, de főleg mert a kocsiban úgy tűnt, tetszik neked. Kiteleportálom a dugaszt az üvegből. A behűtött ital azonnal párát lehel a poharak oldalára. Széles mosollyal kínálom feléd az egyiket.

Felhúzom a lábam, a tiéd mellé, úgy fordulok feléd. Félrebillen a fejem, néma pillantásokkal hámozom le a gúnyt a véleményedről, kizökkent a ridegség, a keménység a hangodban, pedig sokkal dulifulisabb a meleg, szelíd mondatoknál, amiket előtte a fülembe suttogtál.
Bólintok. Tudom, vagyis hát sejtettem. Távoli, besavanyodott a kapcsolatod Xavér tatával, ennyi átjött. A többi újdonság, tátva marad tőle a szám. A kezedre játszani? Tönkretenni az iskolát? Bekapcsol a feszkó, az egyik kezemmel a válladat ragadom meg, a másikkal a térded markolom, rémülten meredek rád. Összemosódnak a szavak, annyira igyekeznék lebeszélni téged.
– Azt nem szabad! Én sem kedvelem, de nem bánthatod! Sokaknak az iskola az utolsó menedéke, ha bántod Xavér bát, azzal bántod a tanulókat is! És akkor a többiek bántani fognak téged! Az összes X ellened fordulna! Sőt, szerintem egész Bayville! És mi? – A mellkasomra csapom a tenyerem, mielőtt visszafektetem a karodra. Megrázom, kérlelően, aggódva. – Velünk mi lesz? Tuti szakítunk! Megesz majd engem a bűntudat, mert hagytalak ártani másoknak, elásni magad meg ilyesmi, aztán azért is mert nem foglak tudni megvédeni tőlük, max zsebre rakni, és akkor… akkor mihez kezdek? – Elengedlek, előrébb görnyedek, az üléshuzatot bambulom. – Nielnek lesz igaza a gonosz variánsokkal… Ti túl elfoglaltak vagytok, nagyobb dolgokkal, tervekkel meg terhekkel. Tényleg nem férnek ebbe bele a párkapcsolatok… Nem férek bele…
Csitítgatsz, puszikkal, gyengédséggel. Összezavar, azt érezteti, sosem tennél kárt bennem. Felfogod egyáltalán? Hogy mennyire fájna? Engem is megsebeznél. Mintha nem értenéd egészen.
– David… – Egy óvatos simogatással magam felé terelem az arcod. – Most nagy szükségem lenne rá, hogy belém nézz egy kicsit, oké?
Olvastam a leveled, sokszor, és nem érdekel, miket követtél el, mielőtt ismertük egymást, az valaki más volt. Mostantól viszont együtt vagyunk. Mostantól osztozunk az efféléken, a hibákon, vétkeken meg a következményeiken, mert nekem másképp nem megy. Nem tudsz úgy fontos lenni, hogy közben vállat vonok arra, mit csinálsz, kinek teszel keresztbe, hol baltázod el magadnak. Nekünk.
Közelebb vonlak a tarkódnál fogva, a homlokomnak döntöm a homlokodat.
Hagyok egy puszit az ajkadon, és reménykedem. Talán egyszer sikerül együtt rezdülnünk, a csókokon meg a telepátián túl. Talán leülepedünk egymásban.
– Sosem voltam elég jó közéjük – suttogom a kérdésedre –, túl sokat raboltam, szétizgultam a terepgyakorlatokat, ilyesmi. Aztán a professzor megszegte az ígéretét, nem vigyázott a szüleimre. Szóval leléptem a Cerebro sisakkal meg a repcsivel. – A fülem mögé tűröm a hajam, aztán a te tincseidet igazgatom. Rendezetten álljanak, amikor legközelebb csekkolod őket az ablaküvegben. – Kurtöt mentorféleként osztották hozzánk. Pár évig bele voltam zúgva. Hűséges. Mármint a profhoz. Baromira tiszteli. És ha azért érdekel, mert szükséged van infóra a Xavér tata elleni merénylethez, akkor soha többet nem válaszolok neked semmire. Azt mondtad, nem használsz ki. – Durcásan hunyorítok, összehúzom a szám.
Sajogva lüktet bennem a gondolat: mi van, ha tényleg rossz emberhez menekültem? Ha apróbb darabokra töröd majd a szívem, mint Niel valaha törte volna?
Figyelmeztettél. Aznap hajnalban, a zuhanyzóban. De nem tudatosult. Most pedig késő, már akkor késő volt, amikor időt loptam tőled, ne láss gyengének. Hogy ne lenne késő, ha érdekes a káoszom, és semmi sem zavar bennem? Szeretsz. Neked el merem hinni. Te leírtad, elmondtad, megmutattad, sosem vacilláltál más lányokon. Én pedig eldöntöttem, hogy viszonozni fogom. Téged választottalak. Hiába botlok bele útközben a választásomba.
Haloványan, tikkadtan mosolygok a korkülönbségünkön, az elvarázsolhatatlanságomon. Erőre kap a mosoly, miután kijelented: szabad téged vetkőztetni. Kiengedek egy reszketeg, nevetős sóhajt, visszatér a pír az ábrázatomra. Eltüntetem rólad a nyakkendőt, ne fojtogasson, elegáns vagy anélkül is. Felesleges rád a cicoma.
– Otthon visszaadom – nyugtatlak meg. Rémlik, hogy a szürke szombat hiánya múltkor megviselt. Biztos ragaszkodsz a ruháidhoz, ezek szerint nem magadon, de legalábbis ebben a dimenzióban.
Niel megint beül közénk, Sir Maximus hátán, hozza Narniát, a kislányos fantázia képeimet kettőnkről. Zsúfolt tőle az utastér, feszengve ficergek, te viszont kitessékeled, emlékeztetsz rá, miért vagyunk itt. Épp meghódítasz. Somolygok, ereszt a fémlánc a mellkasom körül.
Előreszaladtam.
Első randira viszel. Most kezdődünk. Akármi lehet belőlünk. Bár sorsszerű, regénybe illő románcok nem léteznek, varázsolhatunk valamit, ami vetekedik velük, nem?
Az ölembe veszem a kezed. Egyesével megtapogatom, milyen simák a körmeid, átrajzolom az ujjaid vonalát, az íveket a tenyereden. Rábiccentek a skót kastélyunkra. Látod? Írunk magunknak saját mesét.
– Kit nem bírok Skóciából? – Zavartan pillantok fel, közben koppan a tantusz. – Ó, Bayville-ből! Hmm. Igazából senkivel sincs bajom. Kéntől sokáig tartottam, az elején tök egyértelművé tette, mennyire nem akar a házban. Szerintem most sem kedvel, de én különben megbékéltem vele. Lándzsa bátyával hasonló a helyzet. És te? Kiket bírsz? – fordítom meg. Sokan lakunk ott, valakivel csak szimpatizálsz. Elindulhatunk egy névvel. Szépen, fokozatosan beépülhetnél közénk, hogy ne görcsöljek ennyire azon, milyen magányos lehetsz, miért nincsenek más céljaid, mint magadat és másokat pusztítani. Adhatnál egy esélyt nekik. Én is kaptam.
Persze tévedsz, klisés vagyok, egyszerű, buta álmokkal, és azért nem találtál semmit, ami idegesít bennem (az önbizalomhiányon kívül), mert nem ismersz eléggé. Nem számít. Egyelőre bejövünk egymásnak. Beérem ennyivel.
Szorosan simulok hozzád, pökhendin lejtek be a piperkőcök közé, hadd irigykedjenek. Luxus vacsorára hoztál, igyekszel a kedvemben járni, elcsábítani. Te, David Haller. Engem. Ki hinné el?
– Áh, egy kukászsákban is jól néznél ki – legyintek. Azért megjegyzem az öltönyöket és a Rolexet. Rögzítem a motor mellé. Akad nálam mindből, neked viszont különlegesebbeket csenek majd.
Tűnődve nézegetlek, üresnek tűnik, amit feleletként elém raksz.
– Nem igazán tárgyakra értettem vagy elcsaklizható, kiharcolható dolgokra. De ha még nem tudod, mi hoz lázba a rabláson kívül, az sem baj! Kereshetjük együtt! Én különben elég sokat kaptam tőled. Tudod, tapasztalatokat, élményeket. Például ezt vagy… azt… a pavilonban. – Elhalkulok, lekúszik a forróság a nyakamon, átterjed a mellkasomra. – Ilyesmit egyedül sosem szereznék magamnak. Ruhákat, ékszereket bármikor lopok. Különleges emlékeket nehéz lenne. – Bebarangolja a vonásaidat a tekintetem, kutatom, átért-e a jelentés. Látogathatnál gyakrabban az agyamba, megengedtem, úgy talán nem siklanánk félre, nem súrlódnánk ennyit. Mindegy. Kaptál meghívót, a többi rajtad múlik, ha terhes a hülyeségeimmel keringőzni odabent, biceghetünk idekint.
Legyűröm a kedvedért a kislányos aggályokat, beismerem az óvszer készletem, mire… Elvörösödsz? Elválnak az ajkaim, lassan pislogok rád. Széles vigyorra szalad a szám, szinte leszalad a képemről. Meghatottan remeg a széle. Elárulod, hogy szeretsz. Vajon a telepaták érzelmeket is fognak? Átélhetnéd velem, milyen így pezsegni és megnyugodni, elernyedni egyszerre? Akár egy forró, illatozó habfürdőbe merülni.
A zakód alá nyúlok, a derekad köré fonom a karomat, és magamhoz szorítalak, erősen, hosszan. A csókod nyoma a nyakhajlatomban pulzál, a szívdobbanásaid az arcomat masszírozzák.
Szeretsz. Nemrég méltóságodon alulinak nevezted az érzéseket, mégis elpirulsz miattam, vallomásokat duruzsolsz nekem. Megint becsiccsentek. Melletted kicsit mindig lerészegedek. Ezzel a kótyagos, ittas lendülettel húzlak magammal a recepciós pulthoz és csapom ki a százdollárosokat.
– Pénzem meg cuccaim vannak. Megbeszéltük. Majd viszonzod mással – csitítom a férfiúi méltóságod, utána meg csitíthatom a lányos zavarom. Ez… furán jött ki, igaz? Mintha szeretőnek tartanálak, és… mit is szoktak mondani? Természetben várnám a fizetséget vagy valami hasonló. Jaj. Igen. Totálisan félreérthető. Lehet, rád kellett volna hagynom az anyagiakat.
Félrevonsz, próbálok visszatérni a kínos kerülőmből.
– Szobaszervíz, szuper ötlet! – Te jobban kedveled a félreeső, kevésbé forgalmas helyeket, én pedig könnyebben fosztom ki őket. Nyugodtabban beszélgethetnénk, nem bámulna minket kaviár- meg rókaprémszagú embertömeg. – Hát… elég kétballábas vagyok. De megtaníthatsz táncolni! Mondjuk Kurtnek nem sikerült… – Elbizonytalanodom, asszem nem lesz hozzám türelmed. Vállat rántok rá. Legfeljebb csinálunk mást.
– Az elnöki lakosztályt kérjük! Rendelhetjük oda a vacsorát, igaz? És ahogy a… párom mondta, holnapig maradunk. – Felkémlelek rád. Úgy fest, a párom lettél. A barátomnak nem hívhatlak, az mást takar, a pasim sem lehetsz, olyanja menőbb, pasizós lányoknak szokott lenni. Szóval bocsi, ez jutott.
Közelebb tolom a pénzt, izgatottan bazsalygok a srácra, amíg elintézi az elintéznivalókat, és végre megkapjuk a mágneskártyánkat. Zizeg körülöttünk a levegő, lebegek a liftig. Mihelyt kettesben maradunk, az ajkadra tapadok.
– Még sosem szálltam meg elnöki szobában! – hadarom a csókok között. – Szerinted van hozzá olyan tágas, kertre néző erkély meg hatalmas fürdőkád, spéci funkciókkal? Muszáj kipróbálnunk! Fixen kifosztom az egészet, mielőtt lelépünk! Lesznek új bútoraink!
Átpördülök az oldaladra, felpipiskedem, visszaereszkedem talpra, ismét felágaskodom, a karodba csimpaszkodom, árgus szemmel lesem, mikor nyílik ki a felvonó és tárul elénk a lakosztály.

Van valami mágikus a szivárványokban, hiába magyarázzák meg az iskolában: esőcseppek, megtörő napsütés, fizika. Attól még ámulok rajtuk, megállok alattuk, elképzelem a kincset a tövükben. Az ajkadon játszó mosoly is szivárvány. Talán nem az óriási, égboltot áthidaló fajta, inkább az, amit apu kreált nekem slaggal a nagyiék kertjében.
Bár tovább helyezkedsz és szokatlanul kortyolsz a levegőből, azt állítod, jól vagy, így rábólintok. Engedsz az eszkimó puszinak, én cserébe a gondolataim közé engedlek. Ámíthatom magam, de a tinidrámás, kialvatlan verzióm jobban ismer engem, neki higgy. Nálam nincsenek karnyújtásnyi távolságok, kötődés-mentes afférok, vagy egészen a tiéd leszek, vagy sehogy.
Megcsap a sóhajod fuvallata, a szemedben látom elkerekedni a sajátomat.
Hogy nagyon szeress…
A torkomon akad egy légvétel. Durva, mekkora hatalma van a kimondott szavaknak, újabb varázsige, erősebb a teljes nevemnél. És lehet, elég nekem ennyi. Ha szeretsz, úgy igazándiból, ha fontosabb lettem a méltóságodnál, ami sosem hagyott volna kicsúszni ilyesmiket, béna emberi érzéseket meg vallomásféléket, akkor nem kell meghódítanod. Szerintem behódolok magamtól.
Bazsalygok, nevetősen szusszanok. Lázba hoz téged a repcsi meg a zsebem, ennyire még nem lelkesedtek érte. Vagy épp értem. Végül is, a képességem a csomag része, használhatod, kihasználhatod, nem firtatom, érdekelnélek-e nélküle.
– Jó, elvihetjük egy körre! Aha, megtanítottak vezetni, a kiképzés része volt, meg hát Kurt felelt a karbantartásáért, szóval sokat tébláboltam a fedélzeten. Nem meséltem? Majdnem négy évig jártam az X-suliba. A vizsgán is átmentem! Bár necces volt. Pont a Danger Roomból csettintettek el minket, aztán oda pittyentünk vissza. Ránk kapcsolt a legdurvább védelmi program, Kurt, a mentorunk meg sehol. – A fejemet csóválom. Nem untatlak a teljes sztorival, eleve sokat dumálunk rólam, keveset rólad. Túl készségesen osztom meg veled a részleteket, kicsalogatja őket a kíváncsiság a tekintetedben, a lágyság az érintéseidben és a szájzugodban.
– A zsebem? Végtelen. – Eligazgatom a zakód hajtókáját, visszabújtatok egy félig kicsúszott inggombot a lyukba, aztán elsimítom az anyagot a mellkasodon. Ott felejtem a tenyerem. Tetszenek a benne rezonáló dobbanások, az átszüremlő, egyre forróbb testmeleg. Halkabban, érdesebben cseng a hangom. – Nem lehet rendszerezni, valószínűleg hatalmas ott a káosz. Mivel csődöt mond benne az idő, senki nem látja a kupit. Ha elsuvasztanálak egy hétre, kiesne az a hét. Mint a padlizsánfejű kesztyűs porlasztásánál. Egy-két év a tarsolyomban és egyidősek lennénk, amikor visszaidézlek! Sajnos magamat nem bírom elrakni. Privát dimenzió. Én vagyok a kapuja. Az egyetlen. – A kék selyemből átvedlek egy vörös bársony ruhába, majd rögtön visszacserélem, nehogy a sofőr kiszúrja. – Ezért megy ilyen könnyen meg gyorsan az öltözködés. – Zongorázom az ujjaimmal a szíved fölött. – Másokat főleg vetkőztetni tudok.
Felhevül a kezem, perzselő gőzként csapódnak ki a lélegzetek. A következő kérdésed hűt le. Beledermedek. Lassan eresztelek el és ficergek hátrébb, a cipőd orrát vizslatom. Megfeszített idegszálakkal igyekszem elnyomni a választ, de minél jobban erőlködöm, annál kínosabban dübörög: Niel. Niel szerezte nekem a pegazust. Most pedig felbolygatja a pillanatunkat, kellemetlen emlékeket hoz a felszínre, plüssesőről, lopott ölelésekről, az ajkamat finoman karistoló piercingről.
– Segítséggel – nyögöm ki. – Narniából.
Ezúttal a szoknyám szegélyét fixírozom, számolom az öltéseket. Azt mondtad, teszel a csókra, barátkozhatok Niellel, hidegen hagy. Mégsem merek rád nézni. Dunsztom sincs, mitől tartok: attól, hogy tényleg nem izgat az egész és megharagszol, mert túlreagálom, vagy az ellenkezőjétől. Hogy hazudtál, a büszkeséged szólt belőled, és valójában jogosan aggódtam, bántani fognak a gondolataim, megvágnak a belém fúródott, hülye szerelem-szilánkok.
Reszketegen sóhajtok. Lehunyom a szemem néhány másodpercre, mielőtt végre rád emelem.
– Bocsi – törleszkedem hozzád, engesztelő puszit biggyesztek a füled tövébe. Felveszem a társalgásunk fonalát, eleresztem a képlékeny cérnaszálat, ami gödröcskékhez, Beatles dalokhoz fűzne. – Hmm, Monet? Talán az. Majd te beazonosítod. Nekem szimplán megtetszett. A kleptománia nem válogat.
Összefolynak a kacajaink, hullámokban mossák el a határaink a simogatások és csókok. Melenget a mosolyod, a nevetésed. Felvidít, hogy bombariadót rendeznél, hadd legyen kastélyom. Legyintesz mellé. Épületeket elsüllyeszteni a semmiben tök természetes, melletted szabad, nem mondanál nemet az őrült ötleteimre. Kénytelen vagyok én megtenni.
– Áh, nem lehet. Épp bujkálnom kéne, és túl közel vagyunk Bayville-hez. Hatalmas feltűnést keltene. A szökőkút… – elmélázok, végül rábiccentek: – Az még belefér. Várat majd szerválunk hozzá máshonnan.
Félreteszem Jan bá mutációját, hiába tartod érdekesnek. Most ne vele foglalkozz!
A nyakadban csüngök, zsibongok, késztetést érzek elrugaszkodni a talajtól és a derekad köré kulcsolni a lábamat. Viszonzod a gesztusaimat, igazi randit kerekítettél, puszikkal, ölelésekkel, kéz a kézben andalgással. Nekem.
– Hát – levigyorgok az összefont ujjainkra, meglóbálom a karodat –, sosem voltam túl klasszikus. Szívesen kipróbálom az ilyen dolgokat, de nem hiszem, hogy rászoknék. – Felhozod a vonatrablást, örülök neki. Önként, könnyedén kínálod a témát, nem rakódik rá baljós ború, mint múltkor a fürdőben. És látod? Hasonlítunk. Minek díszelegnénk hamis koronákban, kényelmetlen trónon? Tolvaj mellé tolvaj dukál. Erre már rájöttem. – Kakamival én sem akarnék együttműködni – fintorgok. Ronda, turbános fickónak képzelem, véletlenül sem kötöm össze veled, külön létezik, és elárultad, mennyire gyűlölöd, ezért gyűlölöm én is. – De miért pont vonatot? Különben neked szívesen szerzek egyet. Legközelebb engem vigyél! – szorítom meg a csuklódat. – Mi mást akarnál rabolni? És kipróbálni? Mikre vágysz? Van bakancslistád?
Kizárom a kirittyentett vendégeket, a csillárok ragyogása, az előtér márványos eleganciája is távoli. Lefoglal a saját felvetésem: itt aludni. Együtt. Veled. Egy hotelben.
Kalapál tőle a szívem, lángolva zubog a vér az ereimben, aztán lehajolsz hozzám, a nyakamhoz préseled az ajkad, és ilyeneket duruzsolsz… Hiányról, amit nem szenvednék el, felkészültségről, gumikról. Lejjebb vándorol bennem az izgalom. Ráharapok a számra, pislogás nélkül meredek a tiédre, lejjebb vándorol a tekintetem is. Gyorsan visszarántom. Nyelek egyet. Egészen közel lépek hozzád. Még nem vagyok benne biztos, kijut-e bármi a torkomon, nem darálják-e fel a rengések a gyomromban, hamvad el a mellkasomat fűtő kazánban. De panaszkodtál az önbizalomhiányomra, és különben arra jutottam, kicsit én is el akarlak téged csábítani, szóval merész leszek. A nyakadra lehelem a szavakat, fátyolosra koptatja őket a zsizsegés.
– Nálam is van óvszer. Mondtam. A kleptománia nem válogat.
Benedvesítem az ajkam. Mindjárt szétpukkadok zavaromban. Mint egy túlhevített, vörös léggömb. Közben keresem a kifejezést arra, amire készülünk, és elhatározom, hiába vagy olyan helyes, hogy a kaviáron nevelkedett, elit hölgyek meg a luxusszálló extrán képzett dolgozói is illetlenül stíröljenek, én nem fogok csak úgy lefeküdni veled. Sem dugni, szexelni, kefélni.
– Oké – cirógatom meg a tarkódat. – Szeretkezzünk. – Várok néhány szívdobbanásnyit. Megkísérlem leolvasni rólad, érted-e, elér-e az üzenet. Nem egy éjszakát ajánlok fel neked. Magamat. Utána nincsen visszaút, muszáj lesz szeretned, vigyáznod rám. Velem maradni. Akkor is, ha néha túl sok vagyok, csöpögős, drámázós, bizonytalan. Tuti vállalod? Ezer százalék?
Sarkon pördülök, vissza a bamba recepcióshoz. Matatok a ruhám aljánál, mintha onnan szedném elő a köteg százdollárost, majd kipakolom elé.
– Szeretnénk foglalni egy szobát, ma estére. – Az egyik karommal a pultra könyökölök, a másikkal közelebb vonlak téged. Büszkén somolygok a srácra. Asszem bejössz neki. Túl szép vagy, én meg baromi gyanús a rakat készpénzzel, de eltökéltem, hogy magabiztosságot diktálok magamba, és ezzel indítunk. Feltételezhetnek rólunk bármit, nem örlődöm rajta. Együtt vagyunk. Nincs mit komplikálni. Te elhívtál vacsorára, én szobára viszlek. Holnap reggel távozunk a szökőkútjukkal, és hálásak lehetnek majd, amiért a kastélyt nem loptuk ki alóluk.
Na? Jól csinálom? Elég benne az önbizalom?