What about us?

Szerinte csak neki van Freddyje, és bármit is jelentsen a kósza megjegyzés, ugyanaz a magány visszhangzik tőle bennem, mint a kifejezetten szar gyerekkorától. Odabújok, átölelem. Vigasztalóan simogatom a hátát, és persze, hogy engedem sárkánnyá változni. Megbeszéltük, Nielnek szinte bármit szabad. A csókot is önként adtam volna ébren – jövök rá, miközben az ujjaim mögött takargatom az ajkam, bizseregve, édes mázzal borítva, és éhesen reszket a gyomrom. A pikulába… Odaadtam volna. Ezt, sok minden mást. Ha kéri. Ha nem akkor lopja el, amikor azt hiszi, alszom. De mit vártam? Hercegnők mellé herceg, tolvajok mellé tolvaj dukál.
Előre roskadnak a vállaim, eresztek. Lapos labda leszek, akivel nem akartok majd játszani. Megdörgölöm a szemem.
– Nem hagytam időt… – ismétlem ernyedten. Sután rábólintok.
Talán ennyi az egész. Elfutnak az idővanalaink egymás mellett a távolba, és az enyémen túl gyors az iram, autópálya, kereszteződés nélkül.
Megcsóválom a fejem. Legszívesebben téged is hidegzuhany alá pakolnálak, mégsem mozdulok. Davidnek igaza volt. Nem az én feladatom boldoggá tenni titeket. Túl kevés és túl sok vagyok hozzá. Cserébe én sem várhatom el tőletek, hogy rendbe rakjatok belülről. Röhejes, nem? Ennyire próbálni fényleni a kedvetekért, miközben amint egyedül maradok, bekebeleznek az árnyékok.
Felsóhajtok.
Rád kellene hagynom. A félreértések felhúznák közénk a falat, amit nekünk nem sikerült. Te nem hallod a gondolataimat sem, a szavaim felsértenek, a jelentésük lepereg.
–  Jogos, dunsztom sincs, mit választottál volna. Nem is ez a lényeg. – A markomba gyűröm a pólóm szegélyét. Újabb sóhaj, mielőtt visszaterelem rád a pillantásom. – Próbálok nektek elmondani dolgokat, újra meg újra, de szerintem nem fogjátok fel. Valamit biztos rosszul csinálok. Szóval sajnálkozhatunk megint együtt, vagy hagyhatjuk az egész bűnbánatot. Én a másodikra szavazok. – Vállat vonok. Nektek olyan jól megy. Lassan én is belejövök. – Nem az a bajom, hogy megcsókoltál. Az a bajom, hogy megvártad vele, amíg elalszom. Én mertem volna őszinte lenni magammal meg Daviddel. De ez megint olyan, amit hiába fogalmazok meg neked, nem fogod érteni, igaz? – Örömtelen mosolyra húzom a szám, a vége fintorba görbül. – Persze, kicsit elszúrtad. Mind elbaltáztuk. Folyton elbaltázzuk. Az emberek bénák. – Széttárom a karomat, amolyan nézz rám, itt az élő példa mozdulattal. – Nem nekem rossz. Én vagyok rossz. Egyszer elfutottam, nem szeretnék megint. Akkor is, ha csak átmenetileg vagyok itt, és akik neked a barátaid, nekem szimplán lakótársak. – Felkémlelek a plafonra. – Adok időt. Mindkettőnknek. Amennyit szeretnél. Használhatod bármire. Elkerülhetsz. Elfelejthetsz. Később megállapodhatunk benne, mennyire nem működünk, se barátként, se másképp. Akármi. Csak… ne tűnj el teljesen, jó? Rossz annak, aki hátramarad. És rossz az, aki hátrahagyja. Tapasztalat.
Kurtán, elhaló hangon megköszönöm a portált. Áttántorgok rajta, vissza az átmeneti szobámba, ahonnan nem ér elszökni, mert valahol, valamikor, tudtomon kívül ezt is megfogadtam magamnak.