to: David My Telepathic Lover(?)

Fenyegetően strázsál előttem David ajtaja. A folyosó szűknek, idegennek tűnik a sötétségben. Megszédülök. Iszom pár korty energiaitalt, mielőtt a kialvatlanság démonokat gyúr nekem az árnyékokból.
Mély levegő. A kezem magától lendül. Bekopog.
Helyes. Essünk túl rajta. Tépjük le a ragtapaszt, hiába kapok sokkot attól, mi van alatta. A sokktól legalább elájulhatok. Rám fér az eszméletlenség.
– David? Ébren vagy? – suttogom. Hegyezem a fülem, keresem a szívdobbanásaim és a kísérteties neszek között a bentről kiszűrődő zajokat. Britney elviselhetőbbé teszi a várakozást.

♪♫♪ He is a hustler, he's no good at all
He is a loser, he's a bum, bum, bum, bum
He lies, he bluffs, he's unreliable
He is a sucker with a gun, gun, gun, gun ♪♫♪

Kitárul az ajtó.
Pislogok kettőt a telepata szeretőmre. Újabb mély levegő.
– Szia! Sajnálom, ha felkeltettelek. Muszáj beszélnünk.
David visszamotyog a motyogásomra. Azt nem fogom fel, mit.
Álmos, gyűrött, és alulöltözött. Nyelek egyet.
Beslisszolok mellette a szobába, lejjebb húzom a combomon a pókemberes hálóinget, és a falnak vetem a hátam. Nem árt a támaszték. Elég bizonytalanul állok a lábamon. Mindenféle értelemben.
Megmoccannak az agytekervényeim, és ezúttal hagyom őket tornázni. Ezekre a dolgokra nem gondolni a legbajosabb, töprengeni rajtuk könnyebb, hangosan kimondani őket pedig pofonegyszerű.
Formát ölt a massza a gyomromban, visszaalakul csomóvá. Megkapargatom a felszínét, és elpattan rajta néhány szál. Azt hiszem, képes leszek kibogozni.
Jó ötlet volt idejönni.
Elszántan felnézek Davidre, akkor is, ha belefájdul a nyakam.
– Bocsi, amiért kerültelek… Az a helyzet, hogy… Hát, szóval szerelmes vagyok Nielbe. Amúgy rég visszautasított. Örültem volna, ha akkor nem azt állítja, nincs ideje romantikára, hanem bevallja, hogy Lili kell neki. Talán könnyebben elengedtem volna. Mindegy. Mármint nekem nem az, mert bánt meg kicsit fáj, de kettőnk szempontjából – jelölöm ki magunkat a mutatóujjammal – mindegy. A lényeg, hogy Lili kábé tökéletes. Kedvelem. Tényleg. Ők Niellel az álompár. Megérdemlik a boldogságot. Örülnöm kellene nekik. De nem megy. Féltékenykedem. Irigykedem. Ácsingózom. Mint egy utolsó kis piszok. És rühellem érte magam. Mégsem bírom abbahagyni. Hidd el, próbáltam. Egész ügyesen elfojtottam meg minden, csak aztán felhoztad az erdőben, és azóta… Azóta meg vagyok borulva. Tökre nem uralom az érzéseimet. Azok uralnak engem. – Magam elé tartom a tenyereimet. Lemeredek rájuk. Odaképzelem a láthatatlan bilincset a csuklómra.
– A lényeg, hogy ez – intek ismét rá, magamra, a szűkös térre közöttünk –, mi ketten meg akármit kezdtünk el a moziesten… – Még egy kiadós szusszanás. – Nem fog működni – ingatom a kobakom. – Nem nekem való csakúgy... csókolózni. Én vagy szívvel-lélekkel csinálok valamit, vagy sehogy. Persze, ez néha full rossz. Például most. Mégis... inkább megtanulok rendben lenni a túl heves, túl erős érzéseimmel, mint hogy ne érezzek. – Elcsuklik a végére a hangom. Egyszerre felemelő és hihetetlenül fárasztó ez a tömény őszinteség. Anyu büszke lenne rám. – Te viszont nem engednéd, hogy megismerjelek, és azt sem hallgatnád szívesen, mi zajlana a fejemben, ha beléd zúgnék. Sajnos… nem klappolunk.
Lesütöm a szemem, végigcsúszik az ex-szeretőm csupasz, széles mellkasán. Még emlékszem, mennyire kellemes hozzábújni. Gondolok egyet, visszakúszik a tekintetem a hasán, megkapaszkodik az izmaiban, elidőzik a kulcscsontján, és végül megpihen az arcán. Anyu erre kevésbé lenne büszke.
– Azért megölelhetlek? Szükségem lenne most egy ölelésre.
Önző, buta kérés, korábban sosem mondtam volna ki.
Lehet, ellestem tőled egy kis buta önzőséget, David.
Bocsi.

to: Freddy Alone with David

Alszok. Nincs ehhez mit hozzáfűzni, húzom a lóbőrt rendesen, amikor rám kopognak és ha épp bevettem volna egy kiló gyógyszert, nem hallanám Britney-t. (Mi a fasz?) Rohadt mérges lennék ki az isten kér megint cukorkát.
De Freddy a szeretőm, és még álmosan, ahogy ajtót nyitok neki egy szál fekete bokszeralsóban, szilárd meggyőződésem, hogy a szeretőm. Bár vágok bizonyos fejet a Britney szám miatt, kemény ébresztő volt.
Első gondolatom, ahogy kinyitom az ajtót, álmos kép és fintor után, mert végignézek rajta, hogy nekem nem beszélni van kedvem, hanem felébreszteni azt, amiért jött. Rövidesen kiderül pont tojik a péniszemre, áll-e vagy ül, szóval ahogy léha fintorral kinyitom az ajtót, álmosan emésztgetem, miért kellene beszélnünk, feltűnik meztelen lába és a hálóing, amit lejjebb húz a combon, amit ha nem szólalt volna meg, most végigcsókolnék.
Dehát beszél, ráadásul túlgondolás nélkül, őszintén, semmi plusz rohadjmeg nincs mögötte, egyelőre. Utálok lányokkal “beszélni”, mert azt jelenti éjjeli lelkizésre érkezett. Kócos a hajam, gyűrött a képem és már tudom ma este kurvára nem a szeretője, hanem a barátnője leszek. Csodálatos. Remélem hozott éjjeli arcmaszkot és kifesti a körmöm is.
-Oké, ha már felkeltem, miért ne beszélhetnénk.
Forgatok szemet, aztán némi fáziskéséssel leülök mellé az ágyra. Nekem nem kell húzogatnom semmit, kevés dolog van rajtam.
-Kerültél?
Nézek rá felvont szemöldökkel, mert nem tűnt fel. Lehet vonat és bankrablás között pont nem a hollétén agyaltam.
-Aha.
Forgatok megint szemet, amikor a kijelentés elhangzik, szerelmes Nielbe. Picsába, most jön az, hogy nem lehetünk szeretők, mert neki a nyálas popsztár kell. Miért gondoltam, hogy lesz értelme itt lakni?!
-Nézd, kedvellek. Úgyhogy az van, a hülye kis popsztárod haragszik rám, mert azt rakta össze, lefeküdtünk. Ezt ebben a házban lehet többen is gondolják, lényegtelen. Ezt már vele beszéld meg, hogy válasszon közted és Lili között.
Nyálgépek, több jut nekik, csak mert el tudnak vinnyogni néhány számot. Nagy ügy, én is meg tudom csinálni amit Topsfield, csak nem kapna fel a média, mert hullára nem érdekel az egész.
Unottan hallgatom, ahogy kisebbségi komplexusa van. Miért nem lepődöm meg?
-Te is tetszel neki.
Közlöm hűvösen.
-Szóval nem szeretőt akarsz, hanem lelki szemetesládát, akinek elpanaszolhatod mennyire szerencsétlen vagy? Csak mert nem vagy az, Freddy. Összezavartad a srácot. Mit tudom én mi a szerelem! Mit hoztam fel?
Ki emlékszik már arra? Nekem annyi maradt meg, jó szeretők lennénk. Ezek szerint nem. Most fog kidobni és el kellene viselnem az egómmal együtt, hogy egy kiscsaj csak úgy kikosarazik, ENGEM! Fasza. Most kéne az ajtóra mutatnom és közölnöm, jó, akkor takarodj. Válaszd a hülye szőkét!
-Oké, belém nem vagy szerelmes, tehát le vagyok ejtve. Abban igazad van, hogy szar barát alapanyag lennék, ha tudom, hogy ezt akarod, előbb utasítalak vissza és nem kezd tetszeni a gondolat. Úgyhogy egy kicsit kapd be, jó?
Túrok bele még kócosabb hajamba.
-Ja, hogy ezt már így előre el is döntötted, hogy nem engedném, mi? Mekkora barom vagyok. Egyébként igazad van, tényleg nem. Csak menj, sírd el akkor a popsztárodnak, ne a volt “szeretődet” szopasd.
Bónusz, hogy rohadtul bejön neki a látvány és azért kihasználná még, hogy éppen működik a farkam.
-Nem! Miattad nem szedtem a kurva gyógyszereimet! Úgyhogy nem vagyunk barátok, mert történetesen ha nem szedem őket, akkor nekem szar. Na, ennyit máris megismertél belőlem!
Pedig nem én vagyok hisztis kurva, hanem a szőkéje! Én leszarom mit gondolnak mások, most éppen Freddy, hogy nem hagyom magam megismerni, szeretni, kedvelni, senkinek a senkije lenni soha és nem értem miért borít ez meg végtelenül. Oda is ugrok a nyomorult íróasztalomhoz, kirángatom a legfelső fiókomból a Prozac-ot, aztán a Zoloftot és leöblítek ásványvízzel két-két szemet. Se hallani, se felállni nem fog rá semmim bassza meg!
-Oké, ha nincs más mondanivalód, akkor ne is akarj megismerni senki mást Niel Tospfielden kívül!
Nincs sok értelme tovább itt szarozni velük, csak mert Winifred  is utálja Charlest nem lesz belőle szövetséges, most már világos.

to: David My Telepathic Lover(?)

A vékony, hártyás részt nyomorgatom a hüvelykujjam és a kézfejem között. Jó erősen, minél kellemetlenebb legyen, minél éberebb maradjak.
Valahogy az ágyon kötök ki, és talán nem a legokosabb döntésem. Zavartan igazgatom a kinyúlt, pókemberes pólót. Mindegy. Én rendeztem be a szobáját, szóval majdnem olyan, mintha a saját matracomon ücsörögnék. Plusz nem számít, hol hallom a válaszát. A küszöbön ugyanúgy reagáltam volna rá. Összerántott szemöldökkel, feszülő állkapoccsal, liftező gyomorral.
– Én is kedvellek – felelem a rend kedvéért. – A lilis dolgot csak azért meséltem el, hogy jobban megértsd, bennem mi van. – A mellkasomra szorítom a tenyeremet. – Niel már választott. És tényleg majdnem lefeküdtem veled. Ha emiatt dühös… Azzal nem tudok mit kezdeni. Nem élvezem, hogy haragszik rám, de… ez van. Majd… megbékél. Remélem...
A hálóingbe törlöm az ujjaimat. Mélán lüktet a mellkasom és a halántékom. David egész közel van, mégis úgy látom, távolodik. Átcsúszunk valami szürreális, másik világba, ahol tetszem Nielnek és Davidet használom lelki szemetesnek. Én nem ennek a dimenziónak az ajtaján kopogtam. Én csak… nyugit szerettem volna. Rendet rakni a fejemben, a szívemben, köztünk. Elmondani, hogy nálam nem léteznek érzelemmentes afférok. Mert mindenbe belelovallom magam.
– Elkaptad egy kósza gondolatomat – mormolom, a ruhám alját gyűrve. – Akkor sem Niellel akartam foglalkozni…
Végleg kicsúszol a kezemből, rántod magaddal a kevés támpontot, ami még a valóságban tartott. Nehezen lövöm be, hol siklunk ennyire félre. És mitől. Mert önző meg kegyetlen vagyok? Ha sodródok, ha nem engedek a hajnali kettes szellemeknek, lenyelek mindent, és játszom a szeretődet, miközben mást szeretek, attól kevésbé lettem volna az?
Hagynom kellett volna, hadd zúgjak szép lassan beléd? Várni, hogy előkotord az agyamból az igazságot, és te utasíts vissza? Vagy ahogy mondod, előbb felvállalni magam, mert akkor köszönöd, te sem kértél volna belőlem. Túl sok vagyok. Nem elég chill. Elrontom az örömöd.
Mit változtat az a pár nap bármin? Észre sem vetted, hogy kerültelek. Miért dühöngsz? Nem értelek. Dobálod rám az ellentmondásokat, lehetetlen elhajolni előlük, elkapni végképp nem bírom őket.
Könnyezem, rezzenéstelen arccal, felhúzott térdekkel. A síráshoz már nincs erőm.
Nem fáj, hogy elutasítod az ölelést. Az rendben van. A gyógyszerek, amiket nem vettél be miattam, azok hasítják fel a mellkasom.
Kezdek rosszul lenni. Mit szólnál, ha búcsúszóul kidobnám a taccsot a szőnyegedre?
Azt szeretnéd, hogy lelépjek, ugye?
Ugye?
Szerintem fogalmad sincs, mire vágysz. Aki nem akar szerelmet, se barátokat, nem üvöltözik róluk ennyit. Nem pirulázza be magát dühében.
Hallgatlak. Lecsorognak a cseppek az arcomon, és keresztül csobognak bennem az undokságaid. Ejtettelek. Előbb kellett volna szólnom. Kapjam be. Eldöntöttem mindent előre. Sírjak a popsztáromnak. Miattam volt szar neked. Ennyit ismerhettem meg belőled. És ha nincs más mondanivalóm, húzzam el a belem.
Megpróbálok feltápászkodni. Kicsit szédülök, akadozva mozognak a tagjaim. Elgémberedtek ebben a totál szétfolyt, sűrű hallucinációban.
– Nem Niel a lényeg! – dörrenek rád.
Ez így nem ér.
Én miért nem lehetek mérges? Másnak szabad magát védenie, rejtőzködni a saját hazugságai mögött, akkor én minek tárulkozzak ki és próbáljak folyton elég jó lenni mindenkinek?
– Pukkadj meg, David. Nem is érdekellek. Belelátsz a fejembe, és így is képes vagy félreérteni. És pukkadjak meg én is, mert feltételeztem rólad dolgokat, az alapján, ahogy viselkedtél, és igen, bitang módon saját magamra koncentráltam. Képzeld, én nem vagyok telepata! Azzal dolgozom, amit hajlandó vagy az orromra kötni!
Idézek egy vánkost a kezembe, csak hogy odavághassam a földhöz. Toppantok egyet. Kifújom a levegőt.
– Pukkadjak meg… – ismétlem meg.
Mennyivel egyszerűbb lett volna innen is elszökni. Minek töröm magam?
Rád nézek. Megrázom a fejemet.
– Hagytad volna, hogy szeresselek? – kérdezem.
Tessék. Átengedem neked az utolsó szót. Gyerünk! Rúgj belém! Mégsem válhatunk el úgy, hogy a hülyeséged ellenére is kedvellek. Az már tényleg nem lenne fair. Szóval bánts még egy kicsit, hadd utáljalak! Bűntudatból bőven elég annyi, amennyi eddig jutott.

to: Freddy Alone with David

Nem válaszolok rá mennyire távolinak érzem bárkit is megérteni. Jobb, ha az emberi érzésekhez színtiszta logika szerint állok és ha kicsit lenyugszom, mert mondjuk beveszem azokat a gyógyszereket, amik miatt eleve elvonási tüneteim voltak, és akkor személyiségtípust tudok vonni Freddyből, analizálni és kapni egy olyan Winifred végeredményt, ami miatt abszolút elfogadhatónak tarthatom a visszautasítást és mint józan embernek, mint orvosnak hideg eleganciával kellene, kell, hálásnak lennem, mert nem húzta tovább.
Ez a legjobb döntés, én is tudom és nem vagyok holmiféle ócska, klisés szar, hogy személyes sértésnek vegyem, vagy olyan hisztériát csapjak, mint most. Rajtam kívül kell, hogy álljon az ilyesmi. Érzelem… Nem működött volna, ez a logikus válasz, olyan egyenlet, aminek nincs más megoldása. Az emberek reagálnak így, az ostoba emberek, mint Niel Topsfield.
Veszek egy mély levegőt és ekkor még nagyjából méltósággal oda tudom vetni.
-Nem tudtam volna lefeküdni veled, akkor.
Hiába esik nekem Bayville vasvillával, egy nem működő szerszámmal max megcsapdosom a valagát.
A többi nem érdekel, felőlem a popsztár sírva visszaköltözhet Tibetbe valamelyik szerzetese szoknyája alá. Azért elégtétellel tölt el a tudat, hogy azt hiszi megvolt és ez így tökéletes, részletezem is majd neki az élményt, ha sor kerül rá. Szívesen összetörném Niel Topsfiledet. De csak Freddyt sikerül és ezzel nem vagyok elégedett.

Kár, hogy még érzem őt és a kirohanásom után egyre jobban értem, olyan kellemetlen minden gondolata, minta hámsejtek sérülnének rajtam is. Mennyire nem tetszik, ha nem szednék marokszám minden szart képtelenség lenne elviselni az E/2 közelségét. Beleesek vele a szakadékba, mert mindig magukkal rántanak, ha elég sokan, ilyen intenzíven gondolnak, éreznek…
-Csak azért vagyok chill mert leszedálom magam…
Morgom a gondolatra, amikor már úgyis tudom, tudja a harmadik legnagyobb titkom egy olyan David halmazból, amit majd nem hagyok megismerni neki. Vajon tisztában van vele, hogy most még idő kell a gyógyszernek, ki tudom aknázni a képességem és szimplán elfeledtetni vele az ajtótól eddig történteket? Rám vallana, a kegyetlen gonoszra, aki szarrá manipulálja. Könnyű a rosszfiú álruhájába bújni, nekünk mindent megengednek, mert bizonyos billogok villognak rajtunk, ami előbb utóbb unalmas igazságosztók tehetetlen markába hajt.
-Igaz…
Motyogom, háttal neki, mert elég hallani a könnyeit, nem akarom látni őket. Milyen ironikus lenne, ha képes lennék utánozni, de már így is szembeköpöm magam, ahogy neked adok igazat.
Megfordulok, amikor észlelem, hogy szédelegve feláll, el is kapom, ha megengedi nekem és komolyan nézek rá, semmi fintor, vagy arcrángás, olyan halott vagyok, mint Karami, aki már megevett, már felszárított minden olyan könnyet, amivel jogosan gyűlölhetem, mert átváltozott…rám. Én sokkal nagyobb falat vagyok Freddy, mint amit le tudnál nyelni.
-Sajnálom, megzavarodtam tőle, hogy nem szedtem a gyógyszereim, mert igazad van, logikus minden, amit mondtál és fer tőled, hogy időben szóltál. Felejtsd is el, hogy valami emberit produkáltam, nem méltó ahhoz, akinek lennem kell. Elég durva, hogy rájöttél mi vagyok, már csak ezért is érdekelnél és ha már itt tartunk…
Megfogom és visszanyomom az ágyamra, ha hagyja, de mivel erősebb vagyok kevés választást engedek neki, még mindig én vagyok a mocskos féreg, aki felégetné az egész világot és ha nem szedné a gyógyszereit, fel is tudná. Persze előtte még földhöz vághat egy egész párnát, ha így van szemforgatás jár hozzá.
-Én vagyok a legerősebb telepata a világon.
Közlöm szemernyi visszafogottság nélkül, mint egy száraz tényt, mert annó nem volt nehéz kiszámolni miért bírja elviselni Charles, az én személyiségem ugyanakkor miért hasadt millió felé, minden darabja csak egy kibaszott szilánk a világ véres hús szövetében.
-És képzeld el, hogy egyszerre hallassz és érzel minden kibaszott gondolatot, érzelmet, erősebb, mint Charles Xavier, vagy úgy, mint ő a buzi Cerebrojával. Jó, van hatótávja, de akkor is elég szar, úgyhogy telepatának lenni színtiszta szenvedés, mert az emberek folyton csak…szenvednek és te érzed, tudod őket.
Levegőt veszek, csak silány és kevés jut belőle.
-Nem tudnál szeretni. Igazad van, ha ismernél, utálnál. Úgyhogy nem hagytam volna. Mert vagyok még mindig annyira emberi, hogy nem akartam volna, hogy gyűlölj. Nem arról van szó, hogy nem vagyok túl kedves. Ez sokkal több és ezzel se tem, sem senki más nem tudna megbirkózni, beleértve saját magam. Nem törlöm ki az agyad, de nem maradok itt így tovább.
Véletlenül elárulja Topsfieldnek, ilyesmi. Különben is csak játszottam volna egy kicsit, fiatalos, bolondos játékot, mintha járna bármi normális, de az úgy tenni mintha, képenfingása a ténynek, hogy én nem vagyok az. Talán Karami ellen is fölösleges olyan eszeveszetten küzdenem, könnyebb lenne hátradőlni. Nézni a robbantásokat, gyilkosságokat, mint egy moziban. Messze innen, már Freddy is emlék lesz, valaki, akit nem hagytam volna bántani.

to: David My Telepathic Lover(?)

Erre már én forgatom a szemem. Tőled tanultam.
Frusztrálsz, nem tiszta, miért. Mostanában semmi sem tiszta. Autópilótán röpülök előre, csirkéket meg teleportáló manókat rabolok, véletlenül sem merengek el a miérteken, hogyanokon, főleg nem a hogyan továbbon. Igazából, talán rég nem repülök. Simán zuhanok.
Akarsz velem együtt zuhanni?
– Naiv vagyok meg amatőr, de még én is tudom, hogy ez nem így megy. Másképp is le lehet feküdni valakivel. Attól függetlenül, mit hova dugsz.
Ég a pofám. Kikészültem magunktól, olyanokat dumálok, amiket máskor szégyellenék. Egyetlen deci alkohol sincs bennem. Mégis kifordulok magamból. Téged okollak érte.
Jó, kettőnket okolom.
Hülyék vagyunk, tudtad?

Válaszolsz a némaságomra. Ez megint a kleptomániám lesz. Elloptam a titkaidat. Nagyon gyűlölsz érte?
Fel kellene raknom valamiféle szűrőt, ne folyjanak össze ennyire a szavak a nyelvemen és az agyamban. Hangosan felelek, legalább ez emlékeztessen rá, nem egy fura, nyomasztó álomban bolyongunk.
– De muszáj? Ennyire leszedálnod magad… Nincs átmenet? Nem fér bele… valami?
Bámulom a hátadat. Legszívesebben ráterítenék egy puha, bolyhos takarót. Röhejes, ugye? Szerintem is. Olyan, mint eltüntetni vészhelyzetben a cipőmet vagy plüssöket záporozni örömömben. És csak sóhajtok, mert már hullik le kettőnk között a pléd. Lágyan lebben a szőnyegre.
Meglepsz. Igaz? Az én igazam? Ezért nem nézel a szemembe?
Pedig bármibe trafáltam bele, véletlenül tettem. Köd ül a gondolataimon, összekutyulódtak az érzéseim, és alig állok a lábamon. Látod? Neked kell megtartanod.
Kezdenek az arcomra száradni a könnycsíkok, megfeszül a bőröm alattuk, ahogy mosolyra húzom a szám. Kapjam be, mi? Nem vagyunk barátok, igaz? Sírjak a topsztáromnak, ugye?
És pukkadj meg. És nem működne. Nem klappolunk.
Azért megfogsz, én pedig hálásan, remegve megkapaszkodom beléd.
Hű, baromi rosszul ámítjuk magunkat.
Szipogva szétnyílnak az ajkaim a bocsánatkérésedre. Aztán majdnem kinevetlek. Sajnálom. Felfogtam a helyzet súlyát, tényleg. De hogy lehet ilyet összehordani? Valami emberi, ami nem méltó hozzád? Akkor ez mi most? Kiszámított, száraz, racionális? És én meg a logika? Te megkattantál.
Leültetsz az ágyra. A csuklódon felejtem az ujjaimat. Bámulok rád, mintha először néznélek. A tekinteted villanásaiból igyekszem kiszűrni, mi zajlik benned, ugyanis a dugi készleteimet teszem rá, megint fontos részleteket, nem-méltó, emberi dolgokat rejtegetsz előlem.
Pislogok párat.
– Oké?
Én meg a legerősebb zsebes. Hát aztán?
Folytatod, és örömmel elsüllyednék a hatalmas zsebemben. Mekkora ökör vagyok.
A torkomon akad a hüppögés, elfogytak mellőle a könnyek.
Arra kérsz, képzeljem el, és nagyon próbálom, de ebben neked van igazad. Ép ésszel képtelenség ilyet. Egy picit jobban értelek. A gyógyszereket is. Amiket miattam nem szedtél be, és nocsak! Tévedtem. Maradt mit kisírnom.
Tényleg nem buli hetedhétországra szóló telepatának lenni. A saját nyűgjeimet alig bírom elviselni, másokéba tuti belefulladnék.
Nem tudnál szeretni – itt veszítesz el. Rád grimaszolok.
Nincs deja vud?
– Ezt meg te döntötted el nélkülem – mutatok rá.
Rendben, jogosan akadtál ki. Eléggé felhúz, hogy odatolsz engem magam elé tálcán, kifilézve, mintha jobban értenél nálam a lelkemhez. Fortyogok, az ajkam csócsálom, rászorítok a kezedre.
Hány fiútól kell még meghallgatnom, mennyire menthetetlen? Létezik egyáltalán olyan, akinek elférek a tragédiájában? És állította valaha bárki, hogy én azért keresem mások társaságát, mert rózsás, csupa napfény meg szivárvány az életem, amit feltétlenül muszáj megosztani valakivel? Milyen égrobbanást meg földindulást találtok ki legközelebb? Mitől lehet még megóvni engem? Ha? Dugjunk be egy kolostorba! Ott tuti biztonságban leszek! Isten majd megóv!
– Miért ne? Töröld ki az emlékeimet! Az a legbiztosabb! Tűnj el rögtön mindenki memóriájából, és szedd a sátorfádat! Micsoda megoldás!
Rád hunyorítok. Még egyszer utoljára szorosabbra fonom az ujjaimat a csuklódon.
Most én ültetlek le, ki a kispadra.

David néhány percre a zsebdimenzióm leglenyűgözőbb telepatája lehet. Onnan mossa tisztára az agyam, ha tudja!
Bunkó.
Elpakolom a vánkost meg a takarót, eligazgatom az összegyűrt ágyneműt. Miután rendet raktam, átosonok a fürdőszobába. Bemászom a zuhanyzóba, eltekerem a csapot, és megmosom az arcom a hideg vízzel.

Hátrébb lépek, visszaidézlek magam elé, egyenesen a jeges zuhé alá.
– Kinyírhatsz – szegem fel az állam, megböködlek egy kihívó pillantással. – Fel is szívódhatsz. Csak előtte árulj el valamit! – Közelebb húzódom hozzád. A csúszós talaj, a hátra tántorodás és a csempének vetett tenyér nem a terv része. Ettől még nem úszod meg! Kificamodott bokával, betört koponyával is váltanék veled egy darabka igazságot. Úgy döntöttem, lógunk egymásnak ennyivel.
– Mi értelme az egésznek? Te miért élsz? Hmm, David? – Megpaskolom a mellkasod. Nézzenek oda! Nem üres! Mozog, lüktet. Ez is méltóságodon aluli, emberi. – Én azokért a pillanatokért, amiktől dobog a szívem. Azokért, akik megdobogtatják. Ha azon görcsölök, mi volt, mi lesz, és elfutok, akkor a fene megette a pillanataimat.
Kicsavarom a vizet a hálóingemből. Nem mintha segítene.
– Persze... mit tudok én rólad vagy az életről? Csinálj, amit akarsz. – Lemondó, könnyed mosolyt rántok magamra. Odanyújtom neked a jobbomat. Ölelést nem kértél, a kézfogás meg abszurd. Pont elég abszurd ide.
Köszönöm. Bocsánat. Sajnálom. Ég veled.
Ha úgy adódna...
Lemeredek a mancsomra.
Ha úgy adódna, Cerebro nélkül is megtalálsz. De minek keresnél?

to: Freddy Alone with David

Félszeg mosolyom mintha csak a földnek szólna, még véletlenül sem annak, hány éve zuhanok már. Freddy minden pillanata szabadesés lenne a közelemben.
Akkor nézek újra rá, amikor a dugás nélküli nem dugást ecseteli és a dolog humoros iróniáján lebben szemöldököm, így ajkammal különös összjátékot alkot. Nevezzük fintornak, könyveljük el pozitívnak.
-Ezt elmagyaráznád pontosan hogy érted? Mert a biológia könyveknek más elképzelése van a behatolásról.
Okolhatsz, biztos, hogy rossz hatással vagyok rád, és nem tetszik, hogy semmi kedvem vitatkozni veled, márpedig én mennyire normális vagyok!

Nem gyűlöllek, az a szomorú igazság, hogy nekem is bőgnöm kéne. Valahol mélyen ott van a normálisnak titulált dolgok között, csak épp rühellem elismerni, főleg hogy az előbb felemeltem a hangom, mert leszarod a titkaim. Nem mondom el őket, naés? Ki mondta, hogy soha, semmire nem válaszolnék, ha kérdeznéd? És miért rossz, hogy senkit sem érdekel ki vagyok, miközben mélyen belül az egyik személyiségem most is a markába röhög az egyes szám első személy hallatán?!
Kissé megvonom a vállam, remélem nem hisz mártírnak, mintha érte bármit feláldoznék. A maradék, kevés józan észt, ami azt hazudja, még mindig Davidnek hívnak. Túl…sokan lettünk már.
-Ezt próbáltam kideríteni, ezzel akartam kísérletezni.
És önmagában is veszélyes volt. A puha bolyhos takaróján fintorgom egyet, de már nem látja. Remélem a képzeletében rózsaszín, és fodros báránykákat hímeztek rá.
Dehát megvádol, méghogy ne mernék a szemébe nézni és arra már visszafordulok, aztán megtartani, úgy tenni, mintha nem is miattam állna. Valójában súlyának csak kis részét vettem át. Ez a mosoly mögött húzódó szemrehányás lavina talán tele van iróniával, vagy komolyan gondolja őket, mint egy tényt. Kéne érzelem, hogy megfejtsem, mert így csak alany állítmány szintjén vagyok képes leelemezni még a topsztáros gondolatot is.

Amikor neked nevetni támad kedved, én összepréselem a szám, nem bírja az egóm, hogy ez valahol megalázó, nem bírja feldolgozni, együtt nevetnék veled magamon. De én csak másokon szoktam. Azok bénák, én mindent jól csinálok, még a mondatelemzést is!
Nézem a csuklómon ragadt ujjat, a levegőben függő oké-t minden meglepettség nélkül. Azt hittem visszarántó erő lesz, több pont-pont-pont-al a végén.
Csak ne sirass el, ne szánj, ezért sem beszélek miértekről, csak a prozac és barátai vannak, a körítés elbújhat a picsába.
Felsóhajtok.
-Ugye tudod, hogy hallom a gondolataid és nem tetszik, hogy sajnálsz?
Csattanok fel, rád, még egy darabig nem halkulsz és a könnyeid is nekem szólnak. Értem nem szoktak. A miattam az más, az “értem” ismeretlen harang egy túl messzi templomban, nem hallom a komgást.
Rég le kellett szoknom másokról, így is sok volt a többi, bizonyos értelemben a létezésem színtiszta logika. Hogy máshogy éltem volna túl?
-Szoktam. Eldönteni dolgokat mások helyett.
Kis vállvonás, jár hozzá neked félmosoly, provokatív, mert majd beoltasz, hogy na azért nem fogunk járni soha. Mert én mindent jobban tudok nálad.
Amikor rászorít a csuklómra, komolyan nézek rá.
-Nem mindenki menthetetlen. Nem azért óvlak magamtól mert telepata vagyok, Winifred. Ha csak ennyi lenne, boldog telepataként, lazán közölném, hogy járjunk. Ebben nem fér el senki, még engem is kiszorít, ó a fo*at! Ha elmondom békén hagysz?
Túrok a hajamba és egy percig komolyan fontolgatom a vallomást, mert ennyit monologizálsz róla. Mondatokat, amiket hangosan tükör előtt sem, dolgokat, amiktől még én is félek, Karami és barátai, zihálás, egy lépéssel közelebb a végzethez, ami sokkal szerencsétlenebb és utálatosabb, mint el tudnám viselni.
-Ez egy olyan egyenlet, aminek nincs megoldása! Már próbáltam…
Azt kéne, kitörölni. Félek, ha most nem állok le, belezuhanok. Semmit sem rühellek jobban, mint félni Winifred.

Ekkor tűnök el, hogy a következő pillanatban… Rohadt erős vagy! De az első, döbbent másodpercben még csak meredek rád, anélkül, hogy letorkolnálak, vagy lazán megdicsérnélek, mert már kezdenek hatni a gyógyszerek. Egyre…rosszabbul hallak. Kiszárad tőle a torkom, egy kicsit égni kezd a szemem, de talán csak mert mereven nézlek a hideg vízfüggönyön át és szeretném megvallani, mennyire utállak ebben a percben.
A pillantás egy goosztevőé, de én, David nem bántanálak.
Amint megcsúszol, utánad kapok és rezignáltan közlöm:
-Béna vagy.
Ha nem az előbb dobtál volna el, azt hinném szexjelenetet akarsz. El tudnám tőled venni, ha most megcsókolnálak. De aztán megölsz ezzel a kérdéssel. Nézlek, érzem, hogy bénán csöpög le rólam a víz és ez nem filmrészlet egy menő pornóból. Túl jó a kérdés, lecsúszom a fal mentén, még egy kurva fájdalmas mosoly is feltűnik, de csak vendég, hamarosan kidobom. Azt hiszem, szándékosan nem tettem ezt fel soha és nem is lehet rá válaszolni, hiába jössz közelebb. Zúg a fejem, már nem hallak, négy darab gyorsabban hat. Gyávának tartasz, de ezt csak annak alapján tudom, amit mondasz.
-Nem akarok elfutni. Csak azért jöttem ide, hogy bosszantsam ezt a fene jó társaságot, akik alapvetően ennyire boldogok. Azt hiszem gyűlölöm őket. Csak te vagy kivétel. Volt más tervem is, mert egy rohadék vagyok. Ki akartalak használni. De nem tudlak. A legszarabb gonosztevő vagyok. Még egy vonatrablást se tudtam rendesen megcsinálni. Persze, mit tudsz te rólam, vagy az életemről.
Nem értem a kinyújtott kezed, nem értek semmit és most antiDavidesen nem is akarok. Bevallottam neki a kibaszott vonatrablást! Bár nem, nem fogja érteni, akkora port se kavart, mint eleinte számítottam rá. Tökre nem ért semmit az egész, beparáztam, nem hagytam dolgozni Karamit. Nem…bírom elviselni Karamit. Arcomhoz emelem a tenyerem kézfogás helyett és koncentrálok, csak néhány utolsó gondolat, mielőtt eltűnsz. Nem hiszem el, hogy ennyire leszerepeltem.
-Nem az a gond, hogy gonosztevő vagyok, mert én alapvetően nem lennék az. Nem az a bajom, mint Topsfieldnek, hogy féltelek saját magamtól, mert hobbiból vonatot lopnék, tudom hogy te is ezt csináltad, elolvastam a fejedben, egyszer. Az a baj, hogy…nem vagyok egyedül. Soha. Nem csak ketten vagyunk, sokan. De az egyik, túl erős. És sosem mondtam ki hangosan mennyire gyűlölöm.
Dünnyögöm tenyerembe, nem nézek rád, mert azt szeretném, hogy kimenj, semmit ne hallj abból, hogy őrült vagyok. Össze se tudd rakni, nehogy bőgnöm kelljen, mert azt nem élném túl. A másik apám nevét már összeszedtem dacból, talán elég erős építőanyagból vagyok, hogy egyben tartsam magam. Ez az, ami életben tart. Az ellenállás.

to: David My Telepathic Lover(?)

Ne már! Direkt szekálsz! Te is tudod, hogy értettem!
Karon legyintelek, és elrejtőzöm a tenyerem mögé. A gyufaárus kislány idebújhatna hozzám melegedni, annyira forró a képem.
– Hagyjál a biológia könyvekkel… Lefekvésről volt szó. Nem behatolásról. – Arrébb ficergek, mert ilyet nem lehet egy alsógatyás fiúval a magánszférámban elviselni. Vetekszik a rémálmokkal, amikben véletlenül a ruhát is leteleportálom magamról, nyilvánosan. Juj. Ugye a képzeletembe nem látsz bele?
Csibék! Vizionáljunk csibéket! Pici, pelyhes, cuki pipiket.
Hékás! – kapok erőre. Vetek rád az ujjaim között egy rátarti pillantást.
– Neked konyítanod kellene az ilyenhez, nem?
Vagy te is szűz vagy? Leragadtál a biosz munkafüzetnél meg a behatolásnál? Hogy képzelted azt a szeretősdit?
Végigmérlek. Még mindig alul vagy öltözve. Inkább lehunyom a szemem.
Csibék. Csipogó, csepp csibék.

Figyellek. Elég sokat figyeltelek, mióta betántorogtál az életünkbe. Te talán készpénznek veszed mindazt, amit kiolvasol másokból, de nekem sosem ment ügyesen. Nekem muszáj időt, energiát szánnom rá. Rád. Megjegyeztem az apró barázdát az ajkad mellett, amikor jókedvűbben grimaszolsz, azt is, melyik ránc mélyül el a homlokodon, ha telik a pohár.
A vállvonásaidon még nem igazodom ki. Fáradt vagy? Megtört? Csalódott? Nem mersz többet reménykedni? Tovább kísérletezni?
Átvándorolnak a számba a kérdések.
– Miért hagyod abba? Mert egy hülye csitri azt mondta, nem klappoltok?
Zavartan szűkül össze a szemed. Épp egy iciri-picirit, de elég közel vagy, és észreveszem.
Nyugi, néha én sem bírom követni magam.
Vagy máris hatott a gyógyszer?
Jobb így? Örülnék, ha jobban lennél. Asszem a kiscsibés takaró is ezt takarja a padlón.

Rázoomolok az ajkadra, a késéles, keskeny vonalra, amit kirajzol. Elégedetlenkedsz. Megint. És az a különös helyzet állt elő, hogy kipihentebb meg okosabb vagy, ezért jobban felfogod a gondolataimat nálam. Átjáróház a fejem, szünetel a portaszolgálat, nincs őrség. Ha megbánt az agymenésem, muszáj lesz szólnod. Magamtól tuti nem kapcsolom le a bűnöst. Rád fókuszálok. Meg pityergek. Eléggé leköt.
Kapok magyarázatot a sóhaj mellé.
Ó. Szóval az a baj, hogy rád fókuszálok és pityergek.
Hoppá.
– És? – dünnyögöm durcásan. Emiatt full baromság rám förmedned. – Mit csináljak? Vegyek be rá valamit én is? – Kitátom a számat, előre dugom a nyelvem. Nesze! Pattints rá pirulát.
Ha nem jön be az együttérzésem, akkor leszek gyerekes meg undok. Ez már tetszik?
Én sem rajongok minden reakciódért, mégsem pöccenek be rögtön. Megtartom magamnak. Felhigítom pár légvétellel. Még azt is, hogy szeretsz mások helyett dönteni. Különben meg nagy kunszt! Sokan vannak így vele. Meg aztán tuti akadnak, akik hálásak lennének, ha döntenél helyettük. És biztosan léteznek dolgok, amikben én is megengedném neked. A szívügyek nem tartoznak közéjük.
A szememet forgatom, sőt, grimaszolok egyet. Mit szólsz a ferde tükörhöz? Magadat is idegesíted, igaz? Lehet engem utálni érte. Úgy tűnik, ezt az egy érzelmet megtűri a férfiúi büszkeséged.
Határozottabban fogom a karod.
Közben kicsipegetsz néhány morzsát a kiakadásomból. Kíváncsian pillogok.
Tudom. A telepatákat kellene tőlem óvni. Véletlenül sem fordítva.
Akkor mi az az annyi? Mitől több ez a gond? Mivel nem bírunk megbirkózni? Miért nem járhatok egy boldog gondolatolvasóval, akibe szabad beleszeretni?
– Nincs kedvem békén hagyni téged. – A magasba tartom az állam és oldalra döntöm a kobakom. A szüleimnek mindig szót fogadtam. Neked azért sem fogok.
Így szól az alku: elmondod, én meg maradok. Na? Megegyeztünk?
Átrendezed a frizurádat. Belekevered a matekot, és ezt már tényleg nem tűröm.
Kiradírozom az egyenletet.

Jól áll neked a hidegzuhany. Előhozza a titkos emberségedet.
A szemed háborút üzen, mégis utánam nyúlsz. Azt állítod, béna vagyok, pedig, ha jobban belegondolnál, valójában én kaptalak el téged. Szóval ki is a béna?
Jó, még mindig én. Napok óta nem alszom. Elhagyott az egyensúlyérzékem.
Téged is elhagy valami. Kiszáll belőled, amint a csempének vetett háttal leroskadsz.
Nyitott ernyőt idézek, és föléd tartom, utána ugrik be: ez nem eső, ezt el lehetne zárni. Tök nyolc. Rád összpontosítok. Beszélsz hozzám, magadról, és ezt most jól elszúrtad, mert kicsit máris jobban szeretlek érte.
Gyűri a homlokomat a talány. Bosszantani a többieket, mert boldogok? Mi örömöt leltél abban? Várj, ne felelj. Nem leltél benne. Azért ülsz megrogyva a zuhanytálcán. Elpanaszolod, hogy képtelen vagy kihasználni engem. Elbuktál gonosztevőként? Tessék? Milyen vonatrablás?
Lógva hagysz a kézfogással. Nem gond. Épp kell másra a karom.
Megcsípem magam.
Hűha. Ébren vagyok. Nehéz elhinni.
Egy ideje másképp reagálsz. Megszakadt az adás, igaz? Kizökkentél belőlem.
Elteszem az ernyőt, visszatekerem a csapot, és leguggolok eléd.
Kattogok rajtad, a mondandódon.
Én eddig is vágtam, hogy felesleges bárkinek féltenie tőled, és hogy nem vagy rosszfiú. Csak morcos. Kiderült, mitől, így elnézem neked. Mintha eddig másképp tettem volna… Mindegy.
Többen vagytok? Sosem egyedül? Valamelyikük túl erős és gyűlölöd?
Finoman lehámozom a kezed az arcodról, nedves, hideg a víztől.
– Bocsi, ez zavaros nekem. Buta is vagyok, nem csak béna. Hogy érted? – Összekulcsolom az ujjainkat, nem szabadulhatsz tőlem egykönnyen. – Irányít téged valaki? De azt meg lehetne oldani. Zsebre rakhatnám neked… – Töprengve felkémlelek a zuhanyrózsára. Szemembe hullik egy vízcsepp. Kipislogom. Lassan élesedik a kép. Eltűröm a hajadat a homlokodból, hogy te is tisztábban láss.
Egy gonosz telepata ellen nem segítene rajtad a gyógyszer. Különben meg, hogy győzne le téged egyáltalán? Te vagy a világ legerősebb…
– A fejedben – esik le a tantusz. – Más is lakik a fejedben – motyogom gügyén.
Megforgatom az arany karikát a fülemben. Mintha megidézhetném vele a nagyi szellemét, aki azonnal rendet tenne és megmondaná, mi a tuti. Megsúgná, mihez kezdjek az infóval.
Pechemre nincsenek itt kísértetek, legfeljebb a sajátjaink.
– Én…. nem értem…  Tőlük féltesz? De várj… A szeretődnek lenni mitől lett volna biztonságosabb, mint beléd zúgni? Ezek a… gyűlöletes többiek… szerelemmel táplálkoznak?
Lehuppanok a fenekemre. Tényleg buta vagyok ehhez. Magyarázd el! Légyszi? Ha most efelett is virrasztanom kell, legyalul a végkimerülés.

to: Freddy Alone with David

Szórakoztat a kislányos zavarod és ez olyan szókapcsolat, amiről sosem gondoltam volna ezelőtt, hogy szórakoztat. Még egy szukálódó félvigyor is feltűnik ajkamon, ahogy a tiéden egyszerűen kicsúszik ez a naturalisztikus mondat. Ha tudnád én milyen közel állok a biológiakömyvekhez, hánynál tőlem. Különösen szórakoztató az egész így, hogy olvasok benned, már olyan nevetésszerű reakciókat kapsz, amikben a fogaim is szerepelnek.
-De, persze.
Komolyodom el, örülök hogy Te nem látsz belém, mert arra emlékszem vissza, amikor még nem okozott gondot, pontosan tudtam mit csinálok, én irányítottam. De sokatmondó bólintásokon kívül megint nem fogok tudni produkálni…semmit.

Az egész sötétebb színezetet ölt, mintha tényleg beborulna a világ és a chemikáliák lassan kimosnak belőlem téged.
Komolyan nézek rád, elűzöd a mosolyom és újabb vállvonást kapsz.
-Nem tukmálom magam.
Közlöm egyszerűen, a nem nekem elég egyszerűen hangzott. Futó pillantást vetek a csibéidre. A fejedben még halványan láttam őket, kicsit szórakoztattak, de a földön, takaró formájában, már elmegy a kedvem az egésztől.

Nem akartalak megríkatni és nem is sejtettem, hogy meg foglak, elvégre te dobtál ki.
És visszakapom. Olyan epésen vissza tudsz nyalni, mint egy sztracsatella, még én is elismerem. Felvonom szemöldököm, kicsit eltűnik alsó ajkam a felső mögött és bólintok, hogy ez megint ütött. Sóhajtva megigazítom a hajam, ami közben a szemembe omlik. Nem szereti, ha ennyire beoltják, minden porcikám próbál asszimilálódni a világ főgonoszaihoz.
-Aha, jogos.
És ennyiben hagyom. Nem az ő baja, ha sértőnek fogok fel valamit úgy, hogy elviekben nincsenek is érzelmeim.
Kinyújtod a nyelved, ignorálom csúfolódásod mimikáját, elég volt szavakban is, kösz. Megintcsak a földet nézem, mintha érdekesebb lenne nálad. Mióta sértesz meg te engem? És hagyom, hogy megfogd a karom, vagy még utolsó vergődésekkel kapjak a gondolataid után, mert aztán már nem fogom kitalálni mit akarsz. Rossz vagyok érzelmekből és nem értem az embereket. De eltűnsz, már akkor, amikor nem lesz kedved békén hagyni, csakhogy én döntök mások helyett, az előbb mondtam.

Az a baj, Winifred, különleges vagy. Annyira, hogy padlóra küldesz egyetlen zsebmodulattal. Hideg és nedves, hallom, ahogy ütemesen szitál a víz ránk, mint egy elhagyatott cellában, ahová való lennék.
Pedig éppen olyan kérdéseket teszel fel, amiért megérdemelnéd, hogy elfelejts, túlságosan nagy hullámokat vet rám, ahelyett, hogy fognálak, kiröhögnélek rendesen, aztán levetkőztetnélek, ki a vizes ruhákból, ahogy egy tisztességes szeretőnek kellene. Miért én kerülök szó szerint is padlóra?
Nem hiszem, hogy számítana bármi, ami most mondok neked, még az sem, ahogy észreveszem, csipkeded magad. Kurva nagy irónia ez is, szinte látom, pedig már rég eltűntek előlem a gondolataid. David H. érzelmeket mutat, csak álmodod… És én is, csak álmodni akarom ezt most.
Kiterítem eléd a pszichopata, többszörös személyiségzavaros lapjaim és különös késztetést érzek beszélni Róla, elmondani miféle Karami, hogy tette értelmetlenné azt a kérdést: miért élsz? Ha csak nem azért, hogy tönkretegyem Charles Xaviert.
Hallani a szánalmasak gondolatait, hagyni, hagy hemzsegjenek benned mások. Semmiféle matériának nem lettem volna jó.
Nem vagy buta, egyszerűen csak hihetetlen, amit mondok. Némán figyelem miféle mintái vannak ennek a kurva zuhanyzónak. Nem elég érdekes.
Érzem, hogy elhúzódik arcomból a hajfüggöny, rád nézek és akaratom ellenére sem olyan kemény, vagy menő pillantással, mint szoktam. Talán van még benne…irónia.
-Nem vagy te buta
Mosolyodom el fanyarul. Fáj. Az is, ahogy kimondtad.
És megint, valami jó kérdés, amitől belül kezdek fázni, pedig már igazán hozzászokhattam volna a temérdek hang és személyiség ellenére, hogy egyedül vagyok.
-Igazad volt, az is gáz lett volna. Arra gondoltam, ha érzelmi kötődés nélkül, akkor talán.
Vállat vonok, megint.
-Sosem volt még szeretőm.
Ja, hogy azért örültem neki? Gáz elismerni, hogy valaminek örültem volna. Az ostoba kérdés kizökkent. Felemelem szemöldököm, jó magasan jár már, kissé wtf fintor is érkzik hozzá.
-Nem.
És nem is akarok mondani tovább semmit, itt kell befogni, a srác, akinek megölték az apját azért hagyott teret Karaminak, mert meghalt egy része és a maradékot is szétszaggatták a többiek. Ki van száradva a szám, nyelek. Nem jellemző rám a remegés, biztosan valamelyik buzi ráz belülről.
-Karami elvette a…
Lehunyom a szemem.
-Nem lehet barátkoznom senkivel és nem lehet elmondanom semmit. Ez komoly dolog Winifred, sokan vannak, mindegyiknek van képessége, nagy erő kell hozzá, hogy ne engedjem őket irányítani, néha mégis megtörténik. Különösen a leggonoszabbal. És ez legyen elég, őrült vagyok, a szó szoros értelmében őrült, még definíciója is van, nem akarhatsz tőlem semmit.
Meredek rád. Ajkam megremeg, el foglak küldeni. Azért mert még emlékszem, hogy ettől féltél.
-Itt hagyhatsz. Elég annyit megjegyezni, hogy el vagyok cseszve. Nagyon.
Hagyom, hogy a hajam ismét eltakarjon mindent és engem is elrejtsen…előled.

to: David My Telepathic Lover(?)

Hullámvasúton ülünk, törékeny vidámság, kósza mosolyféleségek magaslatáról zúgok le veled a leglelombozóbb vállrándítások és bólintások mélyébe. Pont veled, a logika hősével, aki elutasítja a sebezhetőséget, a barátságot, a szerelmet.
Hát persze…
Lebuktál, David. Látlak.
Sosem tukmálnád magad, ez a bajom. Még mindig nem érted? Csimpaszkodom az emberekbe, és szerettem volna, ha valaki visszacsimpaszkodik végre belém. Dilis kamaszlány vagyok, elvetemült, irracionális meg ilyesmik. Sokszor magamat sem értem, de te olvasol bennem. Neked nem kellene magyaráznom.
Miért tartunk ott, hogy én bántalak téged? Hogy kaparják belülről a sóhajtásaid a mellkasomat? Miért sütöd le a szemed, mintha fájdalmat okoznék? Bennem túltengenek az érzelmek, halálra idegesítenélek, nálad nincs helye gyengeségnek, a gyengédséged is csak a bőrömig hatol, csókokra elég, azt észre sem vetted, hogy kerüllek. Innen indultunk. Ez volt a gond. A lényeg.
Szóval mikor lettem én a józan ész hangja? Mikor csúszott ki a kezedből az irányítás, át az enyémbe?
David, hahó! Hallasz?
Jó. Akkor csináljuk így. Te érezz, én meg majd olvasok benned. Bízd ide!

Király lett volna utálni téged. Átvágni egy hirtelen mozdulattal a csomót a mellkasomban, eltemetni a harag alá az éjszakát a pavilonban, arra fogni a galoppozó pulzusomat, meggyőzni magam, hogy nem tetszel, nem kedvellek, és sosem klappoltunk volna. Helyesen döntöttem. Megúsztam ép szívvel.
Ehelyett magamat utálom. Mert itt gubbasztasz előttem, ázottan, elesetten, és nyitva hagytad a széfed ajtaját, én pedig el fogom csenni az összes titkodat, ha nem vigyázol.
Nem vigyázol. Magadra pont nem. Legfeljebb mindenki másra.
Talán picit hasonlítunk. Talán te is egyedül akkor vagy önző, amikor könnyű dolgokról van szó, például ölelésekről, szeretőkről, rablásokról. Ahhoz, amit igazán akarnál, nem nyúlsz. Kérni sem mernéd. Gondolsz rá egyáltalán? Nem szoktál, igaz? Attól jobban mar a hiány.
Odakuporodom hozzád. A térdedre simítom a tenyerem.
Tagadod a butaságom. Kicsit te is buta vagy, biztos azért.
– Köszi – mormolom zavartan.
Lilás árnyalatot fedezek fel az ajkadon, libabőrt a karodon, és a készülő vacogásod emlékeztet rá, mekkorát tévedtél. Az idióták királynője lehetnék. Jeges fürdő alá dobtalak, begyógyszerezve, szétzuhanva. Anyu kinyírna.
Előpattintok a zsebemből egy fürdőlepedőt. Megfogom a vállad, arrébb húzlak a csempétől, hogy köpenyként rád terítsem a törülközőt, közben bevallod, a hancúrozás is gáz, kötődés ide vagy oda, és sosem volt még szeretőd. A nemleges válasz meg a fintor, amit kapok mellé, azt üzenik, mégsem tartasz okosnak.
– Ó. Oké. – Ennyivel letudom.
Óvatosan, kutakodó pillantások mellett itatom le rólad a vizet. Ellökhetnél. Nem venném zokon. Biztosan ezer meg egy határon trappolok keresztül, például a személyes zónádén, de fáradtabbnak, magányosabbnak tűnsz még nálam is, és másképp nem bírok itt lenni neked. Szóval szárogatlak tovább.
Míg lehunyod a szemed, átdörgölöm a hajadat.
Kimondom, ami eszembe jut. A moziesten tetszett. Most asszem nem fog.
– Hát ezt jól elbaltáztad.
Lehúzom a fejedről a törcsit, akárha kapucni lenne. Nem bújhatsz el előlem. Ahhoz rég késő, David. Túl közel engedtél. Megkapaszkodtam.
– Nem foglak itt hagyni. Igenis akarok tőled valamit. – Feltérdelek, két kézzel túrom hátra a félig szárazra borzolt tincseidet. – És felfogtam. Nagyjából. Te is kaptál nevet a bajodra a pszichomókustól. Nem vagy normális. Durva személyiségekkel küzdesz. Félnem kell tőlük. Vigyázni velük. Főleg a Kaka akárkivel.
Szusszantok egyet. Magam felé billentem az arcodat, véletlenül se csússz le az enyémre költöző eltökéltségről.
– De engem te érdekelsz. Azt mondtad, David rendben van. Nem bántanál. A többiek meg… nem te vagy. Ha nagyon aggódsz, lopok egy telepata-álló sityakot. Létezik ilyen. Az X-eknél hallottam. Különben meg elég erős vagyok. Egész épületeket zsebre tudnék tenni – árulom el bizalmasan. – És kedvelsz, nem? Lettél volna a szeretőm. Valamit csak akarsz tőlem te is. Másképp nem viselted volna el eddig a gondolataimat. Akkor meg mi a ráknak löknél el? Miattuk? – Megkocogtatom a halántékodat. – Akkor ők nyernek! És azt nem hagyhatjuk! Dögöljenek meg! Ez a te életed! Nem az övék! Keresünk valami értelmet neki, ami csak a tiéd. Hmm? Légyszi?
Félig leeresztett pillák alól, kótyagosan iszom be a vonásaidat. Becélzom a homlokod, és nyomok rá egy puszit, mielőtt átölellek.
Persze, megpróbálhatsz levakarni. Potyára erőlködnél. Tudom, hol laksz, és mivel a pirulák kitiltottak a fejemből, fixen mosdatlan marad a memóriám. Emlékezni fogok rád. Az összes részletre, amit kicsaltam belőled. Vállalom értük a felelősséget, jó? Maradjunk együtt!
– Azt elfelejtettem, megkérdezni, te tudnál-e engem szeretni – mélázok el. A nyakadba ásítok. – Mindegy. Lehetünk barátok. Ahhoz elég kedvelned.

to: Freddy Alone with David

Összeszűkülnek szemeim, ahogy még hallak és keserű epét nyelek magamból, mert a lebukás minden kontextusan kényelmetlen, olyan, mint ezer hangot és érzést, gondolatot, hányingert, születést halált érezni magadban és az egész vékony vonalon táncol, érzelemnek nevezik.
Utálom, hogy előhozod belőlem és fintorokon kívül nem is futja másra, elveszed tőlem a szavakat. Mindenki csak egy ostoba kislánynak hisz, még te magad is, fogalmad sincs mennyivel több vagy.
Miért tartunk ott, hogy “bántasz”? Ostoba szó és nem vagyok hajlandó magamra vonatkoztatni a jelentését, mert én mindenkinél erősebb vagyok. Az érzelmek, mint a szerelem is ezért estek csapdába valamelyik személyiségem mélyén a légiónyiból. Összeszorítom szám, mert nehéz melletted Davidnek maradni, ha David érez.

Nézem a padlód mintáit a fürdőben, mert itt mindent a tiédnek gondolok, még mindig azt hiszem megérné lelépni, mielőtt ez köztünk tényleg elharapódzik és hülye irányba billen. Bár a miért élek is nehéz kérdés volt, amire még nem tudok normális választ, ha csak nem azt vágnám a képedbe, hogy önzésből, egy színtiszta ösztön csak, nem ér semmit. Hazugság.
Vállat vonok, amikor megköszönöd, nem értelek, amikor nem látok beléd, csak csöpög le rólam a kurva nagy szerelmed Niel iránt és sértőn húzom fel fél szemöldököm, amivel téged akarlak bántani, méghogy én fázok. Fázzatok együtt a nyálas mesétekben.
-Nem kell
Tiltakozom ellened azonnal, különben is milyen ciki fürdőlepedőt húzni elő onnan, ahol biztos van férfiasabb színben. Tiltakozok, amikor tudok, ha hagyod de, van hozzá erőm, kicsit talán elszántabban, amikor a hajamhoz nyúlnál. Jó így, csepegjen, engedelmeskedjen a gravitációnak, a hajcsepegés normális!
-Oké, el. Mire gondolsz pontosan, mi mindenre?
Nem hallak és rondább szót használtam volna, baltázni Karami szokott, én el-baszok. És ez megint gáz, mert ma minden gázabb, mint szokott.
-Mit akarsz?
Erre az undok kérdésre futja. A Kakáig komolynak és kegyetlennek érzem magam, aztán kösz szépen, hogy el…baltázod nekem. És kitör belőlem egy kurta, örömtelen kacaj. Annyira talán nem is örömtelen, egyszerűen megmérgezi a nyomorom, Karami, a szar, ahogy mondta. Kontextus nélkül a szar is szimplán büdös, de Karami sokkal több ennél.
Azt megengedem, hogy magad felé fordítsd az arcom. Van amit megkapsz, amikor nem látsz elesettnek, rendben vagyunk.
-Na nem mondod… Telepata csak én vagyok a Szarral, nem is annyira a bántásról van szó,meg tudod védeni magad. Jah… lettem volna.
Hangsúlyozom a padlónak nem neked. Örültem neki, de képtelen vagy kiolvasni a fejemből.
-Te löktél engem. Másrészt ez még mindig nem olyan egyszerű, hogy dögöljenek meg, lehet én is döglök velük, bár nincs értelme az életemnek. Nem, Winifred, ezt nem neked kell megkeresned.
Közlöm csalódottan és megpróbálok elhajolni a puszi elől. Még mindig kapd be, ejtettél.
-Te is szeretsz mások helyett dönteni.
Vakkantom oda és felállok, mert álmos és semmi kedvem megfázni, annak ellenére, hogy megtörölni bezzeg nem hagytam magam.
Rosszkedvűen vállat rántok, már elmondtam, nem akarok érezni, így a szemedbe nézek, mielőtt a saját ágyamba tennélek.
-Nekem nem jár az a luxus, hogy bárkit is szeressek, beteg vagyok, mondtam már. Barátkozás is kilőve, könnyebb, ha mindenki utál, utálj.
Aludhatsz ma nálam, én is álmos vagyok, különben is, nem leszek másodhegedűs más szerelmi drámájában és te már választottál.
- Egyedül játszom, nem leszel mocskos tőlem. Annyira én sem vagyok rendben, mint szeretnéd. Sokkal többet árultam el neked magamról, mint amennyit egész életemben bárkinek elmondtam volna, de még mindig nem tudsz semmit.
Visszaterellek a szobába, ha hagyod. Ha nem, faképnél hagylak, kimész ahogy akarsz.

to: David My Telepathic Lover(?)

Apró gyöngyökként pereg a hajadból a víz, követem a cseppek útját, látom, hol folynak össze, hol válnak harmattá a bőrödön. Elmorzsolhatnám őket az ujjbegyemmel, annyira közel ülünk. A te pillantásod mégis távoli, a vállvonásod színészi játék, amit a nézőtérről csípek el.
Elutasítod a közeledésem, és még elhiszem, hogy rólad szól az ellenkezés. Duzzogsz, próbálsz visszabújni a csigaházadba, nem érezni és nem emberinek lenni. De ólálkodik bennem a bizonytalanság. Talán csak képzeltem, amit tudni vélek rólad, talán én visszhangoztam benned, és valójában semmit sem értek, nincs közös pontunk. Semmi sincs köztünk.
Visszahúzom a karomat, a fürdőlepedőt rajtad hagyom. Nem merek válaszolni, mert attól félek, most tényleg képes lennél ott belém döfni, ahol fájna. Olyan sebet ejteni, amiből nem gyógyulnék fel. Gyáva vagyok, igaz? Nekem is csak a szám jár. Nincs bennem elég kurázsi elárulni, hogy félig ébren épp azt álmodom, hagytad megismerni magad, és innentől nem foglak tudni nem szeretni. Valahogy, valamiért vérezni fog a szívem. Érted vagy miattad.
A következő kérdésedre már muszáj válaszolnom. Lesem a rezdüléseidet, kutatom bennük a biztosítékot, a legparányibb megerősítést, ami azt sugallhatja, magad elől zárkózol el, nem előlem.
– Veled lenni – mormolom, olyan halkan, ahogy az éjszaka neszel. – Megismerni téged. Valamit… közösen…
Lemeredek a kezemre. A keserű, röpke nevetésedet jelnek veszem, összegereblyézem vele az összes bátorságomat, így fogom a tenyereim közé az arcodat.
Vádaskodsz, kioktatsz, egyre mélyebbre rántod magad, messzebbre tőlem, de aközött, hogy lettél volna a szeretőm és én löktelek el téged, hallok magamban egy sóhajt, amit sosem sóhajtanál el. Kitérsz a puszi elől. Az ujjaim a fürtjeid között, az rendben van. Az ajkam a homlokodon, az nincsen. Nem igazodom ki rajtad.
Elengedlek, mert úgy tűnik, végeztél, beforrasztottad a széfed ajtaját. Túl macerás velem, hiába bírnám megvédeni magam. Bonyolult az egész, nem éri meg a fáradtságot. Nem érem meg.
Felhúzom a mellkasom elé a lábam, összezárom körülötte a karomat, mert ráz a hideg, magamra viszont sajnálom a takarót. Felkémlelek rád.
– Nem igaz. Nem szeretek… – tiltakozom erőtlenül.
Mi van, ha nekem sem járnak ezek? Ha azért kuporgok vizesen egy olyan ház fürdőszobájában, ahol sosem voltam otthon, két reménytelen szerelemmel, két eltűnt szülővel, egy ex-szeretővel és cserben hagyott barátokkal a hátam mögött, mert nem érdemlem meg azt a luxust?
A térdemre döntöm a fejem, elrejtőzöm. Vér serken a számból, olyan erővel harapok rá. Ott citeráznak a hangomban a könnyek. Biztos halálra idegesítenek téged.
– Nem fog menni. Nem tudnálak utálni.
Eszméletlenül lassan dobog a szívem. Minden kongása mélyen, dübörögve rezonál, megreked a bordáim és a combom között, ritmust üt a reszketésemhez. Elfáradtam. Elgyötörtek az érzések. És ha nem kardoskodtam volna mellettük, ha nem küzdöttem volna értük ennyit magammal, akkor most hagynám őket lecsorogni a lefolyón. Eltanulnám a szemforgatás mellé a vállrándításodat. Rád hagynám. Kezet ráznánk a semmire kettőnk között. A valamire, ami lehetett volna a telhetetlenségem nélkül.
Ehelyett hagyom, hadd nyomjanak agyon. Én hiába vonszolom magam vissza a csigaházamba. Ott töltöttem az elmúlt napokat. Az én csigaházam kényelmetlen. Zsúfolt, rumlis a megbánástól, bűntudattól és szorongástól.
Nem kísérlek meg felegyenesedni. Maradok a padlón. Ennél legalább nincs lejjebb. Az államat azért felszegem.
– Titokban azt reméltem, hazudsz majd a kedvemért – vallom be recsegősen, csendesen. – Hogy megcáfolsz. Azt mondod, szerethetlek. Adsz nekünk egy esélyt. – Rámarkolok a bokámra. Valamibe muszáj kapaszkodnom. – Én… csak… mindig túl sok vagy túl kevés vagyok. Szerettem volna egyszer elég lenni. Azt hittem… – Összeszorul a mellkasom. Hüppögök párat, szaggatott légvételekkel engedem ki a feszültséget. Nem használ. Sűrű, mérgező füst gomolyog bennem. – Naivan azt hittem… segíthetnék neked… Hogy lehetnénk valahogy együtt… Mert… – Lenyalom az ajkamról a sós cseppeket, és rád mosolygok. Szánalmas, roggyant egy mosoly. Pont, mint én. – Magányosabb vagyok ebben a házban, mint az utcán voltam tök egyedül. Fogalmam sincs, miért. És kinevethetsz, elítélhetsz, vagy lenézhetsz, mind jogos lenne, de… hozzád akartam menekülni. És végre beszéltél magadról. Közelebb engedtél. Én pedig arra gondoltam… Igazából bele sem gondoltam… Csakúgy sunyiban meglapult bennem egy ilyen idióta, vacak elképzelés, hogy talán… – Elharapom a végét. Akármivel fejezném be, belefulladnék. Kifogytam a szuszból.
Ügyetlenül, lajhár tempóban feljebb tolom magam a csempe mentén. Eléggé kimerültem az alváshoz, igaz? Nem vágyom több ébrenlétre. Elég volt.
Később… Majd később megkérlek, hogy mosd ki magad az agyamból, mielőtt elmész.

to: Freddy Alone with David

Fáradok. Érzem, hogy hatni kezdenek a nyugtatók, gondolataim megállítják a kérlelhetetlen stop táblák, odabenn kialusznak a villódzó fények. Súlyossá válnak saját gondolataim, mintha hirtelen száz kilósra híznának és a közöny depresszív köpennyel melenget, ahelyett, hogy átadnám neked az összes takarót.
A megismerést, amire csak gúnyosan rándul fel egyik szemöldököm. Olyan lenne, mint megismerni a kövek alatt lapuló férgeket. Nekem nem szabad…hagynom, hogy megismerj, már így is mindent megengedek neked. Hogy láss a padlón, kifecsegem a titkaim, mintha az egyik unott kis játszópajtid lennék ebből a nevetséges tini felállásból, ami bűzlik a rózsaszín, hányingerkeltő Netflix szagtól és te különben is mást szeretsz.
Próbálok a régi lenni, visszakaparom magam ahhoz a Davidhez, aki röhejesnek tartja a drámát, hiába fogdosod az arcom, nézel a szemembe, nem hatsz rám. Nem engedhetem… Pár pillantásom lesiklik rólad, ahelyett, hogy átdöfne, pontot tenne befejezetlen mondatunk végére.
Megint megríkatlak és mindig meg is foglak, ha a közeledben maradok. Már nem látod hogy fintorgok, eltakar előlem a hajad és a bánatod.
Elveszik reakcióim a félszavaid és ez a hülyeség, ami viszket, ami egyszerre taszít tőled és nem engedi, hogy csúnyán ellökjelek, mert kipenderíthetnélek, repülnél az ajtón, már ott a képedre kellett volna csapnom, hogy visszautasítottál. Hiszen legyőzhetetlen vagyok…

Lenyelem a gondolatokat, amik egyre nehezebbek, hájas disznó lesz mind, lassul a fogaskerék, hatnak a gyógyszerek, bevettem valami erősebbet. Utálom a hatásod, mert rajtam nem fogott…senki.
Utánad nyúlok, mielőtt megszólalnál, mert nem szeretlek ennyire nyomorultnak látni. Sokkal gázabbnak hiszed magad, mint amit produkálsz, de nem is logikus, hogy kedveljelek, mert ez béna. Sírni…béna.
Talán csak addig jutok, hogy megfogom a kezed, amikor megszólalsz, de ha éppen rám meredsz közben, minden fintorom feltárul előtted.
-Azt hittem azzal tisztellek meg, ha Neked nem hazudok, mert mindenkinek azt teszem, folyamatosan. Nekünk…  Mást szeretsz, akkor hogy?
Hülyeség, nem adhatok esélyt “nekünk” én eleve millióan vagyok.
-Elég vagy. Sok, több, többet elértél, mint hiszed. Ezzel.
Nem szeretem hallani, ahogy szenvedsz, úgy lélegzek, mint te, hülyén, félrecsúszóan és betegesen lassan. Talán be kellene vennem egy marékkal… De utálnék így meghalni. Egyenként kinyírni a hasadt lelkem darabjait.
-Remek, én is.
Talán ez köt össze veled? Hogy itt mindketten egyedül vagyunk? Most már felhúzlak, ha hagyod, ki mondta, hogy rajtam kívül csöpöghet itt bármi?
-Nem vettem észre, hogy hozzám akarsz és különben sem volna logikus, rossz vagyok. Talán?
Kérdezek vissza, mintha képtelen lennék kikövetkeztetni a mondat folytatását és nem tudom képes vagyok-e rá, csak megfogom a kezed.
-Gyűlölöm…magam. Karamit, talán az összes személyiséget.
Nézek a szemedbe és mint valami átok újabb hülye vallomásként úszik eléd ez az ázott mondat is. Vizes…
-Mi van ha nem tudok szeretni? Örültem, amikor azt hittem itt leszel, mindig itt, gondolhatok mindig rád, de nem vagy te több egy apró szilánkokra tört fényes tükörnél? Ennyi darabban még abban sem vagyok biztos, hogy tudok érezni… Félek.
Helyesbítek és remeg hangomon egyet a vallomás, mintha meggondolná magát, nem akar kibújni, elkerekedő szemekben megcsillanni, fájni az őrület és a miérted még mindig, a sajgó önzésem, vagy amit most mondtál, mit szerettél volna.
Beütnek a gyógyszerek. Nem vagyok sokkal jobban nálad, csak úgy teszek. Ráncolom a szemöldököm, mintha egyenleteken gondolkodnék és kijönne mindig ugyanaz a rossz eredmény, nulla.
-Gyere, muszáj.
Közlöm és visszahúzlak, be az ágyba. Leteheted fejed az enyém mellé, ha szeretnéd, csapok hozzá még egy xanaxot, mert fáj az üvegszilánkoktól szétbaszott semmi, a hely, ahol fekete lyuk van, aminek a mélyén sztrázsálnak a visszatartott démonok. Szétszedték a lelkem. Hogy mondjam meg?
Megpróbálok magunkra húzni egy takarót. Egyszer túl fogom adagolni magam, világos és nem mindegy? Már szétszedtek.

to: David My Telepathic Ex-Lover

Fokozatosan mállik le az arcodról az igazság, visszafested a maszkot, amit leáztattam a zuhany alatt, hiszen mennyivel méltóbb és biztonságosabb elbújni, lerúgni magadról engem, a világot. Igyekszem elfogadni. Beletörődni. Amikor szándékosan lefeded az összes fogódzkodót, nem bírok beléd csimpaszkodni. Nekem sem szabadna tukmálnom magam. Ha eldöntötted, mit akarsz, ha neked sem vagyok elég, és végeztünk egymással örökre, akkor hagylak elmenekülni.
De még mindig dunsztod sincs. Magadról, rólam, semmiről. Nem kérsz a barátságomból, egyedül játszol, mégis odajössz vigasztalni, a kezedbe venni a kezemet.
– Először… magadat kellene azzal megtisztelned – préselem ki a fogaim között. Összekoccannak a vacogástól meg a vicsorgástól.
Pofákat vágsz. Nem fejtegetem a jelentésüket. Minek? Te sem foglalkozol ilyesmivel. Lenyelted a kulcsot a saját szívedhez. Hiba lenne rád bízni az enyémet, viszont én béna, ostoba ember vagyok, nálam beleférnek a tévedések.
– Előtte is… mást szerettem. Csak… – áttöröm a sírástól feldagadt gátat a torkomban – a szerelemhez ketten kellenek, és ő sem viszonozta, szóval elmúlt. Így működik.
Arrébb kecmergek, elhúzom a karomat. Inkább ne nyúlj hozzám. Tele a hócipőm a gyengéd érintésekkel, a félreérthető cirógatásokkal, a lépésekkel, amiket teszel felém, mielőtt elhátrálsz. Még hogy elég vagyok! Keserű grimasszal válaszolok. Most már felesleges hazudnod.
Átfagytam, kiszivárgott az erő a tagjaimból, ha hagynál, fel sem kelnék innen. De nem hagysz, és azért azt kábán is felfogom, mennyire kényelmetlen lenne itt szembenézni a reggellel, szóval engedem, hogy talpra ránts.
Az ujjaid megint az ujjaim köré fonódnak. Hiába vagyunk mindketten magányosak ebben a házban, hiába nem vettél észre semmit, mert logikátlanul viselkedem, legszívesebben leráználak. A talánjaim után tapogatódzol, pedig eleget mondtam és gondoltam, odakínáltam neked magam díszítés, szépítés, védőburok nélkül. Összerakhattad volna.
Oké, legyen. Húzd ki belőlem ezt is, aztán felejtsd el. Úgysem férek bele a tragédiádba.
Elnézek a vállad felett. Az ajtót fixírozom. Rusnyán, töredezetten szakítják át a felszínt a szavak.
– Talán választhattuk volna egymást.
Elfordítom az arcom és megvonom a vállam. Tessék. Megy ez nekem. Lehetek én is nemtörődöm.
Makacsul összepréselem az ajkaimat, szétfolynak a minták a falon, mégsem pislogok. Nem fogok többet sírni érted. Megtartom magamnak a könnyeimet. Szükségem lesz még rájuk.
Reszketeg fuvallat távozik belőlem, ereszt a szelep a lelkemen. Visszatér rád a tekintetemet, bebarangolja a vonásaidat. Készítek róluk térképet, rejtély, miért vesződöm vele, mikor ennyire haszontalan, lepereg rólad az erőlködésem meg az őszinteségem. Nem nekem örültél volna. Csak egy szeretőnek. Önmagamként nem érdekellek. Fényes tükörszilánkokról hadoválsz. Direkt bonyolítod. Véletlenül se értselek. Véletlenül se értsük egymást.
Megyek, muszáj. Követlek az ágyadba, a párnádra hajtom a fejemet. Odaképzelem a plafonodra a fluoreszkáló, műanyag csillagjaimat.
– Érzel. A gyűlölet és a félelem is érzelmek – közlöm veled. – Nem arról van szó, hogy nem tudnál szeretni. Szimplán nem akarsz. – Lehunyom a szemem. – Azt, hogy igazándiból mit akarsz… Azt szerintem te sem derítetted még ki. – Magzatpózba helyezkedem, és az orromig húzom a takarót. Vetek rád egy utolsó pillantást. Haloványan derengsz a sötétben, egy álom képlékeny maradványa vagy. – Mindenki fél. Én is szoktam. De vannak a félelemnél erősebb meg fontosabb dolgok. – Beleásítok a paplanba. – Remélem… megtalálod…. a sajátjaidat…

to: Freddy Alone with David

Fogalmad sincs milyen szembenézni ezzel egy olyan embernek, aki már levedlette minden halandóságát, amikor hagyta széttépni az elméjét. Veled, az elvárásaiddal, fogalmaiddal, amiket rég elfelejtettem és újra kellene tanulnom őket.
Mennyire nehéz leküzdeni a hangoknál is erősebb vacakságot, hogy szeretnék kötődni hozzád és a rádöbbenést, hogy kötődtem, azt a halvány, fanyar vidámságot, amikor rád gondoltam, itt. Az egyetlen, utolsó emberre, aki embernek nézett. Még ha világos is, túl sok vagyok neked, már azt sem bírod elviselni, ha csak pedzegettem mennyire gáz tükördarabnak lenni, ami kívülről fénylik, belülről a káosz marcangolta felismerhetetlen darabokká. Nagyon edgy vagyok, irónia mögé rejtett tömény fájdalom, erő, ami tönkretenne, amibe épp csak beleléptél, máris elsüllyesztett, egy alkalmatlan valaki, aki mégis szeretné megígérni neked, amit csak akarsz, barát, szerető, szerelem, és fél, hogy kifolynak majd ujjai közül ezek a távoli, ismeretlen fogalmak. Mert rajtam kívül ezernyi hang szól bele, mert rajtam kívül százszám személyiség telepszik rá és pusztítja a bennem maradtat napról napra jobban.

Szeretnék úgy sírni, mint te, aki képes rá, béna számon felmorajlik egy-egy sóhaj, ami szavakká szeretne válni, mert kell az a röpke öröm, amit melletted éreztem. Niel Topsfield fele annyira sem lehet féltékeny, mint amennyire én leszek rá, vagy másra, akinek megjavítottad egy-egy szétzúzott másodpercét. Akarom, de azt mondod legyek veled őszinte és bevallottam, hogy félek. Annyi mindentől, el sem tudod képzelni.
Minden alkalommal megszólalnék, hogy én akarom, de a bánatoddal és a befejezett mondataiddal sújtasz. Rossz vagyok benne, nem tudok beszélni. Hiába hatnak a nyugtatót, fáj, zúg mindegyik tiltakozás a fejemben, fájok magamnak és szavak nélkül nem érted a segélykiáltásom.
Minden tönkre is menne, ha látnál annyira elesettnek, mint most, ahogy ágyba édesgetlek és már majdnem elveszlek magamnak, el akarlak magamnak venni.
Talán választhattuk volna egymást. És azt mondod majd, ha felkelsz és nem találsz már itt, hogy igazad volt, én egyszerűen csak elutasítottalak a némaságommal, megint.
Úgy pakolok össze, hogy ne halld meg, csak néhány cucc, a többin itt hagyom a szagomat, néhány hámsejtem. Nem bírok majd David Haller lenni, átadom magam neki, vigyenek. Egy ideig majd nem térek magamhoz.
Sok vizet iszom, hogy le tudjam írni és majd hányok egyet valamelyik sarkon, hogy előhívjam őket. David Haller lehet, hogy őrültek házában végzi. Igen, be kellene záratnom magam, igen, ebbe a tragédiába nem férsz bele már, mert túl fontos lettél és az önzésem, meg a ragaszkodásom egymásnak feszültek. Vagy nevezzük ahogy te hívod, szerelemnek.

Nem tudom mi a szerelem… de ez most kurvára fáj,  és ez a szakítás, mielőtt minden elkezdődhetett volna. Jó lenne, ha azt hazudnád nem írtam levelet és össze is tépnéd. Hamarosan már úgysem leszek önmagam, el akarom hagyni. Nem hibáztatlak, mindenben igazad volt és sokkal jobban értesz hozzá, mint én, a fényes tükör, akit túl sok darabra törtek. A minden másodperc szenvedésemben te voltál a fény. Nem túl sok és túl kevés, elég ahhoz, hogy a szeretőd akarjak lenni. És nem értettem miért kevés ez. Nem te voltál sok, vagy kevés, hanem én, mindkettő. Légió vagyok, egy gonosztevő, úgyhogy ezzel az utolsó, hülye vallomással szét is tépheted most ezt. Hogy tudnál szeretni valakit, aki embereket gyilkol és ráfogja egy terroristára, aki akarata ellenére foglalta el a testét és osztozik vele rajta, akit a legjobban gyűlöl? Annó megölte a nevelőapám és én már akkor elvesztem, Winifred. Igen. Akarom. Hogy megments, ugyanakkor baszott szánalmas lenne hagynom, nem gondolod? Mondtam, hogy semmit sem tudsz rólam és miért tudnál szeretni egy összetört tükröt? Néha már azt gondolom, nem is létezem. Annyian…vagyunk, már megettek és elpusztítottak. Sajnálom. Te kerültél a legközelebb ahhoz, amit felcímézhetünk ócska, túlhasznált fogalmakkal. Barátság, szerelem. Ha ez kell, akkor vedd úgy nyugodtan, hogy mindkettőt megkaptad. Mindig próbáltam elmondani mennyire fontos vagy, de most, hogy ellöktelek magamtól és viszonoztad, megértettem, hogy tényleg az voltál. Úgyhogy eljött az ideje, hogy utálj, utálom magam, mert részt vettem egy tinidrámában és ilyeneket írok. Hogy már így is jobban szeretlek, mint megengedtem magamnak. Biztosan sokkal rosszabb lett volna, ha azt csinálom, amit mondasz, bármit is akartál, mert egyre többször nevettem volna és egyre több fény jutott volna át a sötétségemen. Egyre jobban fájt volna Karaminak lenni. Egyre jobban fájt volna megmenteni mindenkit, akit meg akar ölni. Egyre, harcolni vele.

Úgyhogy fejezd be az önsajnáltatást, mert 8 milliárd ember nem érte el a bolygón, amit te igen! Úgy érzem, hogy hallottam már mindegyikük hangját a fejemben. Hogy kurvára veled akartam volna lenni, bárhogy és hogy kurvára féltem, hogy egy önbizalomhiányos kislány fogja felforgatni a világom. Már most megtetted. Szeretnék itt maradni veled, ha nem Niel Topsfield érdemelne meg. De tök mindegy az ember mit kíván, ha már elkárhozott, nem?

u.i. A többiek boldogok lesznek, hogy eltűnök. Már nincs kedvem tönkretenni az életüket.

u.i. 2 Még mindig remélem, hogy felébredsz és megkérsz, hogy maradjak.

u.i. 3 Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen béna vagyok

u.i.4 Még mindig nem tudok elmenni

Az utóirat 5-nél éktelenkedik egy öblös paca, ami szét van kenve. Mintha hatalmas cseppben ömlött volna a papírra. Valószínűleg könny lesz. Egy X és egy L vehető ki belőle.

to: David My Telepathic Lover

A mellkasomra nehezedő súlyra eszmélek. Odanyúlok. Puha, meleg, és szőrös. Sárgán világító szempár tartozik hozzá.
– Bambi… – suttogom rekedten, panaszosan.
A nyakamhoz gurít valamit. Tapintásra kemény, sima, gyanúsan tojás formájú.
Reggelizni akar? Ilyenkor? Egyáltalán mennyi az idő?
Oldalra sandítok. Nem találom a digitális vekkert az éjjeli szekrényemen. Elillan rólam a plusz teher, így fellélegzem, kénes füst tölti meg az orrom, a retinámat kiégeti a villany. Felülök, görcsbe rándult karral támaszkodom a matracon, miközben körbenézek a szobában. Fásultan kaparják az agyamat az emlékek, elnyűtt érzelmek vájnak szakadékot a szívemnek, amibe belezuhanhat, amikor a pillantásom megpihen az üres párnán.
Itt hagyott.
Hát persze, hogy itt hagyott.
Némán, rezzenéstelenül bámulom David hűlt helyét. Üresen kongok belül.
Bambi a vállamra telepedik. Papírt forgat a mancsai között. Az alján tintapaca.
Felolvad az ereimbe dermedt vér, meglódul a pulzusom. Reszkető kézzel veszem el a lapot, adok cserébe egy szendvicset, és amíg azt majszolja, átolvasom a kusza sorokat. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Negyedszerre eltátogom magam elé a szavakat, összeragasztgatom a jelentésüket. Kirakom belőlük Davidet, a valódi véleményét. Rólam. Rólunk. Magáról. A gondolataim közé ékelődnek a mondatai, felőrölnek a reakciók, amiket nem volt hajlandó megvárni, mert tinidrámásan lelépett.
Itt hagyott.
Érintetlen memóriával.
– Bambi. Sütök neked tojást, amennyit meg bírsz enni, de előtte… – Odatartom a búcsúüzenetet, hogy tudja kire célzok. – Keresd meg nekem Davidet!

Egy háztömbnyivel lemaradva teleportálok utánad. Látom eltűnni a hátad a sarkon. Lassított felvételben haladsz. Ezt is nagyon tinidrámásan csinálod.
Adok egy tányér tükörtojást meg rántottát Bambinak, és utánad iramodom. Csupaszan csattog a talpam a betonon, a libabőr az egyetlen, ami beborítja a lábam. És igazán felöltözhetnék, de leköt, hogy dühödt, elkeseredett, könnyáztatta válaszlevelet fogalmazzak magamban.

Én sem tudom, mi a szerelem. Azt érezni kell, nem tudni.
Szerinted nekem nem fáj? Azért sem fogok hazudni. Rosszul csinálom, sosem sül ki belőle semmi jó. A te füllentéseid és hallgatásod miatt botorkálok mögötted mezítláb. Ha ezek után sem leszel önmagad, zsebre raklak. Ott tutira nem ér baj. Zéró szenvedés. Totális kikapcsolódás.
Miért csak abban van igazam, amit kényelmes beismerni? Azt a részt bezzeg nem hallottad meg, hogy már most jobban szeretlek, meg akarlak érteni, és szívesen lennék valaki az életedben.
A pikulát vagy te törött tükör. Én sem vagyok a fényed. Két idióta vagyunk. Még mindig. És mi az isten nyiláért nem lehetett ezeket hangosan kimondani?
Majd én eldöntöm, mennyi elég nekem. Ezt már megbeszéltük! Adhattál volna pár órát, hogy aludjak rá, akkor talán kiderül számodra, hogy én is adtam volna időt, ha azt kérsz. Lettem volna a szeretőd, ha van tovább és nem a bűntudat meg az elhagyatottság a végállomás.
Tényleg lövésed sincs rólam. Miért ne szerethetnélek? A nyomorult, pszichopata nagybátyámat is szeretem, más kérdés, mennyire utálom belátni és milyen elszántan titkolom. Tessék, idáig süllyedtem miattad.
Pukkadj meg. Most már aztán igazán.
Nem foglak megmenteni a múltadtól. Hiába vágynék ilyesmire. Attól még a jelenedben meg a jövődben szoríthatnál nekem helyet.
Létezel. Hogy a manóba ne léteznél? Nem képzelhettelek, mert akkor melletted ébredtem volna.
A frászkarikát kaptam meg! Épp ez az, hozzám sosem jutott el semmi a próbálkozásodból, egy kút fölött állsz, és a saját visszhangoddal vitatkozol arról, belevesd-e magad. Nekem meg postázod utólag, mire jutottatok. Kösz szépen!
Azt állítottad, nem futsz el. Akkor ez mi? Túl jó meg fényes lettem volna hozzád, inkább hősiesen lekoptatsz, hadd utáljalak? Ne röhögtess! Küzdesz Karami ellen. Létezel. Nem vagy gonosz. És semmivel sem lennél gyengébb mellettem, szóval hülyeség az egész.

Utolérlek. Ökölbe szorított kézzel, összehúzott szemöldökkel masírozok oda hozzád.
– Befejeztem az önsajnáltatást. Te is abbahagyhatod. Ha velem akarsz lenni, akkor mondd azt! Most már nem mindegy? Felforgattam a világodat vagy mi a rák. – Csuklón ragadlak. – Én vagyok az egyetlen dolog, amire kárhoztatva vagy. Szóval szedd össze magad, David Haller! Kezdhetünk szeretőkként. Utána szépen elviseled, hogy beléd fogok zúgni, és a többit megoldjuk. Kitaláljuk menet közben.
Ellenkezhetsz. Nem érdekel. Akkor is megölellek.
Lebuktál. Elkaptalak. És mivel egyértelműen fontosak vagyunk egymásnak, megtartalak magamnak. Mégis mi másra számítottál egy kleptomániás kislánytól?