to: Freddy Alone with David

Már csak néhány lépés olyan önmagamként, akire most nem vagyok kíváncsi. Visszavonulni sötét, gondolattalan elme mélyére, hátradőlni “aludni” egyet, hogy ne érhess el sem te, sem én magamat.
Azt hagyjuk mennyire szánalmas vagyok és gyűlölöm azt a megírt, otthagyott levet, minden tanúbizonyságot saját gondolatokról, hogy részt veszek a ciki drámákban, pedig éppen nekem nem szabad gyerekre játszanom.

De hiába, még a lépéseim is görbék miattad, lötyög az út jobbra-balra, néhány alvó vidéki, újgazdag szar beteg gondolata már el-eljut hozzám és ahogy a sarokra érek, egyre több hang vonyít már, emberek alvás előtt, közben, után.
Mindig több gyógyszer kell elnyomni benneteket és Winifred Wilson csatlakoztál hozzájuk, bónusz xanax lettél egy lassan tönkremenő májban.

Haragszom magamra a szánalomért és hogy egy kislány ennyire kiforgatott meggyőződéseimből, feje tetejére állította a logikám, nézem a sarkot, amire ki kellene hánynom minden emléked.

Hogy gyűlölöm ezt, minden porcikámban viszolygás remeg, nem is tudnék most önmagam lenni, már attól öklendeznem kell ha saját, hülyére firkált szavaimra gondolok.

Nem hallom időben magamtól gondolataid, mert még elfuthatnék, a stílusosságot mára úgyis felfüggesztettem. Lehetnék ennél hülyébb?
Lerogyok a fal mentén, ami már egész városias jelleget ölt, úgy gondolom itt a világon semmi sem érhet utol és nyugodt szívvel lehagyhatom önmagam is. Tombol az ezernyi hang bennem is, mind meg akar szólalni ajkamon keresztül, követelések karistolják torkom , hamisan énekelve, elő akar törni millió gondolat. Sok.
Csúnyán, betegen zihálok, ilyenkor nincs a miért kérdésre más válasz, mint csak vágy, elpusztulni. Túl sok horcruxot csináltam, a kibaszott Harry Potter éppen rátapintott, de a lelkem, David Haller igazán megszűnhetett volna. Ha nem létezne, nem fájna ennyire, könnyebben átadnám magam.

És a hangod mint valami éles kis csitri csivitelés megint keresztülhúzza számításaim, Te befejezted az önsajnáltatást, én még éppen itt ülök benne.
Félre biccentem fejem a téglafal mentén, aminek muszáj volt nekitámasztanom, ekkor jövök rá, hogy ülök, nagyon okosan és előrelátóan nem akartam állva hányni.
-Pont az…pont az a rák.
Próbálsz keményen beszélni és én gyorsan megtörlöm az arcom, amikor meggyőződöm róla, tényleg felém közeledsz, el kell onnan tüntetni az időközben kifolyó könnyeket. Úgysem mondhatod el senkinek, hogy ilyet láttál rajtam, ki hinné el?
Regisztrálom, hogy megfogod a csuklóm, vagyis tényleg itt vagy és még érezheted bűneid sós illatát az arcomon.
-Az most nehéz lesz, megígértem nekik….és elő akarnak mászni. Van nálad bármilyen szedatívum? Víz?
Karami bántana? Igen, szedatívum kell, beveszem víz nélkül, bármit.
-Ha belém akarsz zúgni, meg minden, szerezz nekem gyógyszert. Különben meglátod őket. Az én hangommal fognak beszélni,és fülemmel hallani, gyorsan. Soha nem fogsz szeretni, ha Karami Jamaillal beszélsz most.
Aztán baszki, azt akarom, hogy szeressen? Létezzen valaki ezen a bolygón, aki érez valamit irántam? Úgy mint én, könnyeket, mint az előbb, miért van ekkora hatalmad Winifred Wilson, hogy teljesen elpusztítod, amit felépítettem?

to: David My Telepathic Lover

Hiányoznak a fintorjaid, az undok grimaszok. Feláldoznám a dugi dimenziómat, hogy rendben legyél, de totál tehetetlenül nézlek. Ahogy oldalra billen a fejed, a zongorista ujjaid idegennek tűnő, sápadt arcon kenik szét a könnyeket, és engem is elhagy az erőm, meginog a térdem. Lerogyok melléd.
Most melyikünk küldött téged padlóra? Megint én, igaz?
Beharapom a számat, a hüvelykujjam a csuklódon köröz a pulzusod fölött.
Hiába adnék oda bármit, a semmit kéred. A tompaságot. Gyógyszereket. És én rettegek. Érted, talán kicsit tőled is, mert naiv volt azt gondolni, másfél oldalban összefoglalható egy ember, hogy megismertelek a leveledből. Nem ismerlek. Nem merlek rád bízni. Eléd szórni a patikát, amit anno, a műtéted előtt, és vakon hinni benne, elég leszek itt tartani téged, nem érzéstelenítenéd magad örökre.
Magamhoz szorítalak. A vállamra hajtom a fejedet, a hajadat cirógatom. Nem tudom, kit próbálok nyugtatni vele.
Mély levegő.
– Sajnálom – suttogom. A bocsánatkérő puszi sós ízt felejt az ajkamon, miközben zsebre raklak.

David biztonságban van. Odaát nem érheti baj. Időt, haladékot nyertem, megoldásom viszont nem lett.
Nekitámaszkodok a falnak. Megcsúszik a tenyerem és elakad a körmöm a téglák között. Rákoncentrálok az éles fájdalomra, a fogam közé szorítom az ujjam, a vér fémes íze beborítja a nyelvem. Elfedi David könnyének sósságát.
Kicsoszogok az utcára. Bambi odatartja elém az üres tálat. Repetát kérne. Hazavitetem magam vele, mielőtt kiosztom neki az utolsó adag omlettemet.

Áttúrom David cuccait pirulák után. Előveszem a saját készletemet. A szőnyegen kuporogva, egyesével rájuk keresek mobilon. Mire valók. Melyik közülük "szedatívum". Mennyit szabad beszedni belőlük. Kimondhatatlan márkanevek, adagolási javaslatok, mellékhatások listája táncol előttem. Összefolynak a betűk a kijelzőn. Jobbra-balra mászik a kép, szellemként vibrál túl a kereten. Megdörzsölöm a szemem.
Odakészítek egy pohár vizet és két szem Xanaxot az éjjeli szekrényre. Hosszan meredek rájuk.

Mi van, ha csak a tragédia részeként férek el David tragédiájában? Miattam van rosszul. Érettebben, ügyesebben kellene kezelnem. Erősnek lenni, bebizonyítani, milyen jól bírom a gyűrődést. Mert elfér a hátamon más puttonya, nem? Ketten könnyebb cipekedni. És nem akarok egyedül lenni. Azt sem akarom, hogy ő egyedül legyen.

Lebambulok a lábamra. Még mindig csupasz. Koszos a földön térdepeléstől, a mezítlábas meneteléstől.
Átbotorkálok a fürdőszobába, leteleportálom magamról a ruhát, és beállok a forró vízsugár alá. Hagyom, hadd hevítsen fel, míg kellemetlenül, érzékenyen feszül a bőröm. Egyedül a legpuhább törülközőt, a legfinomabb dörzsölést tűri meg magán, a kedvenc, sötétkék selyemköntösömet.
Fájnak a mozdulatok. Elmeszesedtek a tagjaim. Lefelé húz valami teher.
Most nem lennék David fénye. Feketébbre mázolnám az árnyékait. Tovább repedne tőlem. Szilánkokon táncolnánk.
Nézem a kísértetjárást a tükörben, a páraréteg alatt átsejlő mozdulataimat. Megmosom a fogam. Kiöblítem a habot. Letörlöm a ködöt a vonásaim elől, mégsem ismerem fel magam. Nincs szinkronban az üres tekintet azzal a viharral, ami belül tombol. Annyira fura. Annyira… távoli az egész.
Elszorul a torkom. Megtámaszkodom a csapban, és keresem a tüdőmet. Igyekszem működésre bírni. Összeszorított szemekkel zihálok. Az agyamban cikáznak a benyomások, emlékek, riadalmak.
Szűkül a tér. Az összeomlott Danger Room. El fogom szúrni. Fogy a levegő. Jan bácsi rideg pillantása. Ezt is elbaltázom. Rám borul a plafon. A pillanat a pavilonban, amikor rájöttem. Mindjárt összerogyok. A zsebemben felejtem Davidet.
Túl sok. Túl kevés. Sosem elég.
Egyedül. Tehetetlenül. Céltalanul.
A mosdókagyló hideg peremének passzírozom a homlokomat.
– Cssss, Gem. Nyugalom – motyogom magamnak. Átkarolom a mellkasom. Elképzelem, hogy a szüleim csitítgatnak és biztonságban vagyok. Hogy csak pár lépés és kijutok ebből a sűrű, borongós rengetegből.

Reggel hat után pár perccel, tisztán, megfésülködve ülök David ágyának végében. A köpeny vékony anyaga hűvösen csúszik hátra az alkaromon, ahogy a mancsomba veszem a pirulákat és a poharat.
Minden rendben. Rendben leszek a kedvéért, akkor is, ha belegebedek.
Bírom a gyűrődést. Én vagyok a legerősebb zsebes. Számíthatnak rám a barátaim. Képes leszek segíteni Daviden. Meg tudom menteni.
Rendbejövünk. Mindketten.
Eldöntöttem és kész.

Visszaidézlek magam elé, a fejtámlának döntött háttal. Ne ijedj meg. Nincs gond. Vigyázok rád.
Odanyújtom neked a gyógyszert és a vizet.
– Xanax. 0,5 milligrammos.
Elgyakoroltam a szöveget, mégis kiszorítja belőlem a szuszt. Görcsbe rándul tőle a gyomrom.
Ezek leszünk mi? Két dózis között elsírt titkok, elutasításokba csomagolt önutálat, kierőszakolt őszinteség és sebezhetőség, meghiúsított szökések?
Ilyesmiket nem lehet kimondani. Értelme sincs a szavaknak. Nem is az én szavaim. Valami messzi visszhang traktál velük. Helyette annyit kérdezek:
– Így már jobb?
A köntös derekát összefogó szalagot birizgálom. Az ujjaim közé fonom. Szorosabbra kötöm. Óvatosan pillantok fel rád, mert asszem hiába döntöttem el, hogy mindent megoldunk együtt és sosem látsz majd gyávának vagy gyengének, van még kettőnk között egy apró bukkanó. Egy bucka, amin át kellene zökkenni.
– Lehet, hogy erre előbb kellett volna kitérnem, de… Mit jelent szeretőknek lenni? Ez ilyen barátság extrákkal dolog? Nyitott kapcsolat? – zsonglőrködöm a kifejezésekkel, amikkel legfeljebb az interneten találkoztam. És a mai napomnak egyelőre ez a legátlagosabb, legnormálisabb része.

to: Freddy Alone with David

Szánalmas küzdelembe fullad ez a nem várt találkozás Winifreddel, aminek egész légyem egy része (úristen de gáz) örül, a másik egyszerűen szólva nem, éppen azért mert gyengén tocsog a posványban előtte, nem tüntette még el a könnyeit, amik szörnyű dolgokról regélnek. Például érzések, vagy ez a zavaró, fájdalmas vergődés, amit itt most lenyomok, hogy személyiségek akarnak felszabadulni bennem.
Vannak már mások, vannak már erősek.

Nem akarok arra gondolni, milyen durván kaparom fel a betonjárda hevenyészett kavicsait és hogy gondosan karbantartott, makulátlan körmöm alá ócska kosz költözik. Vér, lekaparom a bőrt és körmöt, szilárd talaj kell ébren maradni. Szinte könyörgöm, csak hogy még szánalmasabb legyek, ha már elkezdtem, csináljam rendesen végig. Nem is tudja mennyire jót tesz nekem ezzel a lopott idővel.
Vagy talán…tökéletesen tisztában van vele.

És Winifred Wilsont sokan félreismerik, mert együgyű kislánysága ellenére annyira zseniális, még megfelelő xanax adagot is számol nekem.
Épp csak egyetlen mély zihálás volt és már újra a landolási ponton vagyunk, ágyban, párnák közt, ő úgy, mintha körbefutotta volna értem a földet, én remegve a “kokain” adagomért.
Hiszen figyelmeztettem, engem szeretni gáz.

Remegve nézek rád féloldalt és félholtan, még arra is figyeltél, hogy jó szögben dőljön a fejem, vagy csak véletlenül van kitámasztva? Még mindig kínos ennyire visszatartani őket. Karami tombol, fáj, amit csinál a fejemmel, belülről marja, ordítások, követelések, ronda szavak visszhangoznak bennem. Mintha kaparnának, belülről.
Talán elkapsz egy kósza, kínosan lefelé igyekvő verejtékcseppet, ami nagyon meg akar felelni a gravitációnak és menekül a homlokomról lélegzetvételt, ami kissé félrecsúszik. Kézremegést, xanax után. Tudtad, hogy ez kell, vajon mennyi időt ejtettél ki nekem? Kósza pillantásból az ablakra, felrémlik, hogy reggel lett.
Elveszem a vizet és gyógyszert, miközben még hallak és a gombóc is ott kísért torkomban. Karami röhög rajta, buzinak nevez.
-Mindjárt.
Pillanatra behunyom a szemem, engedem, hogy hasson a dózis, összebarátkozzon minden korábban felszívódott vegyülettel és tompa, ólmos fáradtsággal mossa ki belőlem szavaid. Néha fáj hallani minden gondolatod, sokadik hang vagy a sorban, de elég acélosan törsz előre Winifred Wilson.
Arra vagy kíváncsi, miben maradtunk, most kéne megegyezni, igaz? Pedig hagyhatnál rá egy napot, barátkozni ezekkel a fogalmakkal. Véres kezemmel túrok a hajamba, eltüntetek arcomról minden maradék nedvességet és beszédhez köszörülöm torkom. Ne tudd meg mennyire nehéz most a közeledben lennem.
-Én annak fogtam fel. Vagyis, hogy fontos vagy, de majd nem folysz bele a dolgaimba. Azt hiszem ennek már lőttek. Gyűlölöm az ilyen behatárolt fogalmakat, de legyen. Akkor…legyél a barátnőm. Csak tudod én mondtam, hogy nehéz lesz, még nem láttál úgy, még nem láttál mindent és én sem tudok rólad sokat. Persze hallom mikre gondolsz,
Dőlök feléd kibaszott fáradtan.
-De csak néha. Most már nem. Fogalmam sincs hogy kell csinálni, a büdös életbe nem volt semmi ilynem. Te mit szeretnél? Hogyan nevezzelek?
Kérdezlek félig fekve melléd, mintha agyonütöttél volna. Zúg fejemben a lényeged, rezeg a valóságod, mint egy töltőn felejtett mobil, amit folyamatosan csörgetnek.

to: David My Telepath

Szédülök tőle, mennyire rosszul vagy, kóvályog a fejem a remegésedtől, a véresre nyűtt ujjbegyeid látványától. Szúr a mellkasom a halántékodon legördülő izzadtságcsepptől. De muszáj elcsitítanom a pánikot meg a féltést. Épp azért, mert ennyire rosszul vagy. Nincs szükséged még egy törött tükörre, amiben megvillannak a saját, kopott, recés szélű darabkáid. Fényt szeretnél tőlem, vidámságot. Nem esőfelhőket meg bánatot.
Lehunyod a szemed. Hagylak pihenni. Elrakom a poharat, miután eleget ittál. Közelebb mászom, letelepedem melléd törökülésbe, és az ölembe veszem a kezedet. Nekiállok megtisztogatni. Először a jobbat, aztán a balt. Hunyorítva, összevont szemöldökkel, összepréselt ajkakkal fókuszálok a feladatra. Fertőtlenítő szerbe mártott vattakorong a sérülésekhez, tompa végű fapálcika a körmöd alá ragadt koszhoz, zárásképp bibikre való kenőcs és színes, állatkás ragtapasz. Tuti utálni fogod. Viszont én jutok majd eszedbe róla. És engem szeretsz. Azt hiszem.
Segítek az arcoddal is. Van hozzá kozmetikai kendőm, gyengéden átdörgölöm vele a bőrödet. Látod? Bármit megoldok. Támaszkodhatsz rám. Okkal kereszteltek el Kitnek az X-ek. Mindenfélére tartok magamnál készletet: betöréshez, elsősegélyhez, zombiapokalipszishez, érzelmi mélypontokhoz.
Talán megint siettetlek, korán próbálok választ lopni a kérdéseimre.
Ne aggódj! Tanultam a maiból. Ha haladék kell, azt is kaphatsz. Akármit előhúzok neked a zsebemből.
– Nem kötelező behatárolnunk. Én sem értek hozzá. A szeretőséghez meg a barátnőséghez sem.
Megtámasztom a fejedet a vállamon. Szép lassan, óvatosan a hátadra fektetlek. Eligazgatom a párnádat, idézek rád friss, öblítő illatú takarót. Kitapogatom alatta a lábfejemmel a cipőd orrát, úgy bamfolom el rólad. Mégse abban aludj.
– Akárhogy hívhatsz. Csak ne Freddynek, jó? Azt túl sokan használják. Mostanában nem szeretem annyira. – Átvetem a mellkasodon a karomat, lomhán, aprókat simítok a pólódon. – Majd töltesz velem időt. Gyakran. Ha valaki firtatná, azt fogom mondani, együtt vagyunk. A hogyant megbeszélhetjük később. Amikor már eleget tudunk egymásról és találtál olyan fogalmat rám, amit nem gyűlölsz.
Feljebb tolom magam. Félresöpröm a tincseidet a jó éjt puszi útjából.
– Szép álmokat! – suttogom a füledbe, mialatt visszadőlök a vánkosra. A tenyeremet a szíved fölött felejtem, igyekszem a ritmusához hangolni a sajátomat.