What about David?

Lehunyt szemmel hátradőlök a széken, a nyakam félrebicsaklik a támlán, tompán lüktet a homlokom mögött a kimerültség, mégsem bírok aludni. Próbáltam. Többször. David ágyában meg a sajátomban. Folyton felriadtam totál idiótaságokra: egy zörrenésre, kifacsart rémképekre, az ablakon beszökő halvány napsugárra, a pánikszerű szorításra a mellkasomban.
Végighúzom az ujjam a spirálfüzetből kitépett lap szélén, lecincálok egy-egy fityegő darabot.
Amikor már egy levél Xanaxot forgattam, inkább úgy döntöttem, írok magamnak másfajta nyugtató levelet. David rászorulhat ezekre a pirulákra, nem ehetem őket meg előle. Gondoskodni fogok róla. Akárhogy is. Megígértem.
Kurtnek könnyű volt írni. Persze, hogy könnyű – feleli rá egy undok hang a fejemben. Kurt nincs itt, éveket kaptam elengedni.
Nielt csettintésre kellene. És nekem nincsen varázskövekkel kirakott kesztyűm hozzá.
Visszaidézem a buta kérdőjelet a szeretlek én is mögött, azt, ő milyen könnyen lenyelte a sírást, mennyire lazán visszaküldött Davidhez. Erőt merítek a dacból. Makacsul belevésem a papírba a begyakorolt szöveget.

Kedves Niel,
pukkadj meg!
Rám testáltad a dolgokat, szóval tessék, érzek meg átérzek mindent, helyetted is.
Dühös vagyok rád, kezdjük itt. Hagyhattál volna tisztán továbblépni, mégsem tetted. Muszáj volt felszínre cibálnod ezt az önző, piszkos lélekdarabkámat, hogy sunyiban tévképzetekkel ámítson, arról, mit jelentettek a könnyeid. Most bedarálom azt a szilánkomat. Kiírtom magamból, amint ezt megfogalmaztam. Amint bevallom a zsebemnek, hogy gyenge vagyok és szánalmas.
Az utolsó pillanatig inogtam. Valahol azt vártam, majd magad felé billentesz. Tudtál volna olyat mondani. Túl sok hatalmat adtam neked magam fölött. A futás maradt az egyetlen menekülő utam, és akkor döbbentem rá. Te viszont még elfutni sem engedtél.
Pedig nem léteznek mesék. Nincsenek hercegek. Egyedül őszülnék meg a tornyomban, ha rád várnék.
Azért… hálás vagyok neked. Egy darabig léteztek a mesék, egy darabig egészen önfeledten és boldogan álmodtam veled, rólad. Dinók, pegazusok meg kecske bácsik nélkül is végtelen mágia szorult beléd, tudod?
Dunsztom sincs, hogy csináltad. Mitől habarodtam beléd. Bár lenne. Talán könnyebben kihabarodnék.
Ott van neked Lili. Itt van nekem David. De ez most kivételesen szóljon rólunk, jó? Adok magunknak két oldalt, amíg elbúcsúzok tőled. Ahogy te tőlem. Ennyi belefér.
Eddig nem mertem elképzelni, mi lett volna ha. Először és utoljára fantáziálok ilyenről. Csapdába ejtem a sorok közé. Örökre száműzöm a valóságból.
A szerelmes dalokat, amiket a neked lopott gitáron játszhattál volna. A puszikat, amiket a gödröcskédre nyomtam volna. A piercinged fémes koccanását a fogamon. A hajad…

Kihullik a toll a markomból. Átugrik négy-öt ütemet a szívem, majd minden milli vért a képembe pumpál. Lebandzsítok a mellkasom köré fonódó karra. Megreked a szájpadlásomon egy korty száraz, keserű levegő.
Rajtakapottan, remegő ajkakkal kémlelek hátra, a szemem sarkában szőkén világítanak a tincsei. Fejest ugrik a mondandójába, későn fogom fel, mekkorát csobban, a gyűrűző felszínt figyelem. Lassan feltolom magam, kibontakozom az öleléséből, és szembe fordulok vele. Az egyik tenyeremmel megtámaszkodom, a másikat elé tartom, időt kérek vele.
Végigmérem, először Nielt, aztán az ágyamat, mintha arra számítanék, ott csicsikál a takaró alatt egy másik Freddy és ezt hallucinálja. Minket. Ennyire közel. Alig pár órával azok után...
Kopottan, halkan erőszakolom ki magamból a szavakat. Leeresztem a másik kezemet is, belekapaszkodom az asztal szélében.
– Niel… Tudok róla. David mindent elmondott. – Kergén cikázik a helyiségben a tekintetem. Hülyeség. Az én szobám. Nincs benne menekülő útvonal. Már a bútorlapon ülök, annyira igyekszem tartani tőle a távolságot. Nincs erőm barátian vigasztalni meg nyugtatgatni őt. Elhasználtam az előző beszélgetésben. Nincs szívem elküldeni. Kiöntöttem tintával a papírra. – Nem kell féltened. Megtanultam, mit csináljak, ha elkezdene… kifordulni magából. Ma is megoldottam.
Megállapodok egy másodpercre az arcán, és gyökeret ereszt bennem a felismerés. Visszhangot vernek a fülemben a saját mondataim. Baromi vontatottan eltakarom a számat.
– Várj… mit mondtam az előbb? – ráncolom a szemöldököm. Elveszetten, könyörgőn, rettegve. – És ők… mit mondtak Davidről?
Remeg alattam a padló. Ha az asztal nem tartana meg, fixen összerogynék.
Végső kétségbeesésemben felé nyúlok. Talán zsebre rakhatom egy-két órácskára. Csak amíg összeszedem magam…

What about David?

Elhátrál előlem, az enyves kezem nem éri utol, hogy eltüntesse és időt lopjon; tehetetlenül hullik vissza mellém. Megismétli, amit mondtam. Az értetlenség a hangjában lenyúzza a bőrömet, kifordítja a zsigereimet. Kikotyogtam, elszúrtam, szararc vagyok. Davidnek sosem szabadott volna rám bíznia magát.
Niel után kellene vetnem magam. De azt hiszem, csalódna bennem, ha most kiragadnám néhány órára a létezésből, amíg összekapirgálok valami kifogást vagy magyarázatot. És túl sok csalódást okozok mostanában, másoknak, magamnak. Itt rajzolom a homokba a határt.
– Semmi – mormolom. – Félrebeszéltem. Nem jelent semmit.
Hiába távolodott el, a menekülhetnék görcsbe rántja a gyomromat, levándorolt belé a csomó, húz lefelé, sűrű szálakat ereszt a tüdőmbe, beszívnak minden légvételt. Megtelek szöszökkel, porral. Plüss vagyok, akinek a zsebemben lenne a helye, örökre.
Mivel elfutni nem bírok, elbújok. Felhúzom a térdem és a mellkasomhoz ölelem. Az asztal tetején. Elképzelem, hogy nem létezem, nem létezik ez a kellemetlen pillanat. Talán mégis bevettem a Xanaxot. Talán allergiás vagyok a nyugtatókra. Talán ilyen egy csendes pánikroham.
Mint egy berozsdásodott bicska pengéje, úgy nyikorognak, súrolódnak elő a szavak. Lemaradt az agyam. Késve rakja össze.
– Xavier? A… professzor? Ó… – Oldalra kémlelek a színes babzsákfotelre, a tarka szőnyegek és a virító dekoráció között. Számít ez bármit? Vagy a gonosz variánsok? Annyi mindent kifacsartam Davidből, hogy ha szándékosan hallgatta is el, nem zavar. Sőt, mardos a bűntudat, mert véletlenül kisajtoltam az utolsó cseppet.
Niel szerencsére békén hagyja a titkait. Így menni fog. Elhitetem magammal, hogy lehozom. Megoldom. Lezárom.
Ereszt bennem a feszültség. Kibontakozom a gubómból, visszacsusszanok a talpamra, fészkelődés közben papírlap libeg mellettem a szőnyegre, gurul utána egy toll. A szék háttámlájára fektetem a tenyerem.
– Nem kell aggódnod. Jól vagyok – hazudom. Akkor esik le, mekkora hazugság, amikor kimondom. Tiltakozásként könnyek fakadnak a szememből. Dunsztom sincs, az én lódításom ellen ágállnak-e, vagy Niel egymásba folyó kijelentései miatt, az ellen, ahogy felszaggatnak belülről, réseket vájnak. Rossz érzelmek szivárognak ki rajtuk. Érzelmek, amiket el akartam temetni a buta levelem buta sorai közé.
Lenyelem a szipogást. Sietősen felitatom a cseppeket, összezárom a markom a nyirkos zsebkendő körül, mielőtt eltüntetném. Rákoncentrálok a puha nedvességre, aztán a kezembe fúródó körmeimre, a zakatolásra a halántékom mögött.
Megrázom a fejem. Megint sírok. Vagy még mindig. És ezernyi gondolatfoszlány suhan keresztül bennem, fátylat vonnak a valóságra. Ötleteket, szökési útvonalakat lebbentenek fel előttem. Hozzá vághatnék Nielhez valami csúnyát, hisztizhetnék. Utáljon ő engem. Kibukhatnék rá, dühösen, hadd kapja meg, amit kér. Rám testálta. Fogadkozhatnék, mennyire boldogok leszünk Daviddel. Kipaterolhatnám, tovább küldhetném Lilihez. Kábítsa őt, zavarjon össze mást. Közölhetném, hogy igen, lemaradt.
Valahol ezek is mind hazugságok lennének. Az őszinteségem az egyetlen, amit még fel bírok mutatni, az utolsó erény, amivel még takarózhatok. Aztán lehet, valójában csak büntetem vele őt. Esetleg magamat.
Újra a fejemet ingatom.
– Tényleg elsiettem. Rám foghatod – a szőnyeget vizslatom. Azért imádkozom, szakítson félbe, hagyjon faképnél, ne engedje befejezni. Abban reménykedem, átölel. Rühellek, Freddy. Nevetséges vagy. – Én meg majd hibáztatlak téged. Mert nem kellene itt állnod, és úgy tenni, mintha választhattalak volna, miközben úgy nézel Lilire, ahogy. Miközben rám sosem néztél úgy. – Letépek a fogaimmal egy száraz bőrdarabot az ajkamról, és lenyalom a helyén serkenő vért. Nielre szegezem a pillantásomat. Mit szólna ehhez David? Hármunk közül végül ő a legkevésbé önző. Hármunk közül ő a legjobb. – Mit akarsz tőlem, Niel? – Elmaszatolom a friss könnyeket az ujjammal. Kár pézsét pazarolni rám. – Mi lenne erre a jó válasz? Köszönöm, legyél te is boldog? Nem tapadtál, azt éreztem volna. Ha tapadtál volna, nem ígérek semmit Davidnek. És most? Most mihez kezdjek? Valljam be, hogy kérnék belőled, de nem szabad, mert már így is nyomorult vagyok meg szánalmas, és nem fér bele?
Leguggolok. Lehajtom a fejemet, elrejtőzöm, ezúttal a hajam mögé. A szemem sarkából kiszúrom a papírt a földön, tele a macskakaparásommal. Nem törődöm vele. Hidegen hagy. Fenét se érdekli.
– Nem teheted ezt velem. Visszautasítottál. Lilit választottad. Itt kellett volna abbahagyni. – Megremegek. El akarok tűnni innen. Bárcsak nyithatnék egy portált. – Nem testálhatnám ezt én rád? Nem lehetne, hogy te utálsz engem? Nem tudnál ellökni? Nekem nem fog menni. Utolsó kis piszok vagyok. – Összehúzom magam, a kezemmel próbálom a helyén tartani a szívemet, mielőtt katapultál. – Nem bánthatom Davidet. Szeret. Szüksége van rám. Megfogadtam. És már így sem vagyok rendben. Le kéne ráznod engem. Neked könnyebben menne… Te nem loptál gitárokat meg energiaitalokat… Te nem álmodtál velem meg rólam…
Feladom. Végleg összeroskadok, és idézek egy plédet. Mint a kisgyerek, aki azt hiszi, ha ő nem látja a másikat, az sem látja őt. Tompán hüppögök alóla.
– Inkább csak… felejtsük el az egészet. Ki lehetne törölni a memóriánkból. Kezdhetnénk elölről…

What about David?

Sajnálja, és odabotorkál hozzám, alatta sem stabil a talaj. Nem tetszik, amit egymással művelünk. Nem tetszik, hogy ma mindenki remeg, magyarázkodik és szenved körülöttem. Talán miattam. Talán csak szimplán rossz velem együtt lenni, le kellene lépnem innen is, mint az X-ektől.
De megölel, én pedig hozzábújok. Úgysem tudnék hova menekülni, ilyen fáradtan, portál nélkül nem vinnének messzire a lábaim.
Sajnálja, és kicsúszik egy keserű, kurta nevetés a torkomon.
– Én is. Én is kaotikusan viselkedtem és miatta jöttem rá, hogy csak próbáltam a barátod lenni. – Lehunyom a szemem, a mellkasába sóhajtok, elismétlem utána: – Klisé…
David tényleg a világ legerősebb telepatája. Bánhatna óvatosabban a hatalmával.
Maradok Niel karjai között, míg ki nem lyukad oda, hogy nem választhatja Lilit, mert… szeret. Engem. Egy harang hamisan azt kongja bennem, téved. Misére hívja a pillanatokat, amik rácáfolnak. A túlcifrázott álomképeimet. Rég szétfoszlottak, kipukkasztotta őket a valóság.
Örülök, amiért feláll. Muszáj eltávolodnom tőle. Az asztal fiókjainak támaszkodni. Szerintem Niel nem sejti, de rám is kirótta az ítéletet. Ha miattam nem választhatja Lilit, miatta nekem sem szabadna Davidet. Egymásról lecsúsztunk. Ők meg jobbat érdemelnek egy-egy félig megrágott szívnél.
Nincsen megoldásom. Kevés ehhez a végtelen zsebem, kevés vagyok én is. Könnyebb azt kérni, hogy taszítson el, dobjon félre, akár egy lyukas zoknit. Hiszen minek foltozna be? A párom sincs meg. Tök felesleges velem vesződni.
Félreért. Nem kéne ezen aggódnom. Azt akarom, utáljon és rúgjon le magáról, vagyis néhány félreértés a minimum. Nem?
Mégis kicsúszik a számon egy:
– Dilis vagy. – És innentől egyre megy. Ennyi erővel folytathatom. A takaró alól különben is gyerekjáték szövegelni. – Nem azon próbáltam versenyezni, kinek súlyosabb a motyója. Úgy értettem, neked loptam őket. Mert én is dilis vagyok, és a franc se tudja, lehet, a lopás a szeretetnyelvem. – Vállat vonok, szemet forgatok. David megfertőzött, túl könnyen veszem át mások rossz szokásait. – Jó, akkor visszaértünk ide. Nincs elég helyed a romantikához. Világos. Lilinek meg Romynak tuti igaza van, okosabbak nálam, közelebbről meg régebb óta ismernek téged.
Velem van a baj. Nagy dobra verem a semmit, elefántot csinálok bolhából, túlreagálom. Ugyanazokat a köröket futom. Újra meg újra.
Átutazó vendég vagyok. Kit érdekel, szeretem-e és hogyan vagy mennyire? Kitárgyaltuk, megegyeztünk. Barátként férek el mellette. Hülyeség ezen zokogni. Totál gyász. Teljes szánalom. Mate kiosztana. Davidnek be sem merném ismerni. Mások életét tornádó, hurrikán dúlja fel, én meg gyengusz fuvallatok miatt imbolygok és sápítozom. Majd közlöm Daviddel, jobbat érdemelne nálam, de azért átrepíthet a forgószelével Óz birodalmába, ha nem zavarja a megrágott szívem és hogy az a gyanúm, valójában én vagyok a Gonosz Keleti Boszorkány.
Elődugom a kobakom, felszárítom a pléddel a maradék nedvességet az arcomról, aztán kitapogatom Niel tekintetét a tekintetemmel. Feltápászkodom. Közvetlenül elé lépek, puha zsebkendőt idézek a markomba. és az ajkához emelem. Letörlöm vele a vért a piercingje körül.
– Előkapom a málnás balzsamot – fenyegetőzöm. – Az epreset elhasználtam. – A szigor engedékeny, fáradt vigyorba hajlik a képemen. – Oké. Rendben. Szólhatunk erről. Forrócsoki, pókemberes pizsi meg viccelődés. Lazán barátok.
Végül is nem kötelező főszerepet kapnom az életében. És biztos elirigyelném a barátságát Romytól, ha abból sem jutna nekem. Illett volna szavamon fognom magam, amikor azt állítottam Davidnek a pavilonban, hogy köztem és Niel között nem fér el a féltékenység.
Kurttel végigjártam ezt az útvonalat. Ismerős terep. Kiigazodom rajta, nem igaz? Energiapazarlás kiakadni. Az érzelmek elmúlnak. Az övé, az enyém. Kialszik a szikra, utána összesöpörhetjük a langyos hamut, csinos dobozba rakhatjuk, és egyikünk sem ég meg.
Tegyük fel, hogy dobtuk egymást. Közösen, kölcsönösen. Induljunk ki innen, és akkor lehetsz te is valaki, akit hidegzuhany alá állíthatok, mert kipergett közülünk az elvárásokból gyúrt habarcs.
– Mivel teljesen hivatalosan barátok vagyunk, már én is kioszthatlak, ugye? – Odanyújtom a karom. Mozit emlegetett, valahol máshol. És az agyam peremén ott zizeg az idióta levél, amit nem merek elrakni. Túl messze van. Feltűnő lenne odaszambázni, hogy eltüntessem. – Magadnak kéne először helyet csinálnod az életedben. Kiszorítottak belőle a variánsok. És nem leszünk jóban, ha utálod simán Nielt. Én megígértem simán Nielnek, hogy mellette maradok. – Megragadom a csuklóját. – Megyünk?
Mehetünk. Itt hagyhatjuk az utolsó vallomásomat, amit nélküled fejezek majd be, a szobában, amit később totálisan át fogok rendezni, véletlenül se emlékeztessen rá, hogy voltam bármi erős, megingathatatlan baráton kívül.
Talán írok magamnak is búcsúüzenetet. A Freddynek, aki vakon, önzőn kapaszkodott a mesékbe, és azt gondolta, léteznek csillivilli happy endek, sorsszerű szerelmek meg hasonló baromságok. Aki naivan királylánynak képzelte magát melletted, holott valójában egyszerű zsebtolvaj.

What about us?

Ugyanolyan könnyű elveszni Niel ölelésében, mint a zsebvilágaiba. Elfelejtem, hol vagyunk és miért vagyunk itt. Kicsúszik kettőnk közül a valóság. Elbírnék így aludni. Most tuti nem riadnék fel semmire. Hosszú napokat szundítanék át, bepótolnám az összes kiesett kábulatot.
A mellkasára tapasztott füllel hallgatom a lélegzetvételei ritmusát, a szívverése ütemét, keresztülremeg rajtam a remegése. Mintha hangszer lennék, amit magához hangol. Bizseregve ágaskodnak a pihék a karomon, ahogy a fejbúbomat csiklandozza egy bizonytalan érintéssel. Észlelnem sem szabadna, annyira puha.
Megint csimpaszkodnék, de elenged, és még nem jöttem rá, mennyire kapaszkodhatok, mikor keresek benne fogódzkodót, azért, mert inog alattunk a talaj, és mikor inog alattunk a talaj azért, mert benne kerestem a fogódzkodót. A világ lett bonyolultabb vagy én virrasztottam magam butábbra?
Bólintok a kérdésére.
– Hát… nem értek hozzá… Szóval a neten próbáltam utánanézni, és ott jókat írtak erről. – Előpattintom az első gitárt. – Meg… ezekről is. – Aztán a másodikat, a harmadikat, végül egy negyedikkel zárom a sort. Állvánnyal együtt lovasítottam meg őket. Szereztem tokot is hozzájuk. Kiskereskedést rittyentek belőlük a szobámba.
Keresem a gödröcskéit, abból próbálom kiolvasni, jól vagyunk-e. A hiányuk azt súgja, billegünk. Nem raboltam helyre magunkat, a plüssesős fogadalmak, az elengedések meg emléktörlések között valahol kiveszett Nielből a könnyedség. Szeretném visszaadni neki. Szeretnék tényleg laza lenni. Hogy ő is laza lehessen. Nem sok, nem kevés, pont elég.
– Azt csak úgy mondtam... Kínomban – vallom be a Batman szimbólumokat analizálva a zoknimon. – Úgysem adtam volna. Se Narniát, se téged.
Igyekszem újraépíteni magunkat a fejemben. Barátokként. Felhúzni valami vázat, ami elbírja, hogy olykor rám fog törni a késztetés megcsókolni őt, hogy néha belerozsdásodunk majd a féltékenységbe, és az agyam bekeverhet a mixbe egy-két álmot, amiről a naplómnak sem mesélnék.
Igyekszem megtervezni kettőnket, de igazából sosem volt erősségem a tervezés. Talán sosem húzunk fel magunknak stabil alapokat. Jobban járok, ha kibékülök azzal, hogy omladozni fogunk, botladozni, hibázni, rajzolhatom majd naponta újra a határainkat. Nem baj. Az idő megoldja, nem? Idővel megoldjuk.
Egyelőre belekarolok. Mintha sosem hagytuk volna ott Narniát.
– Pedig én bénább vagyok, és engem egész jól elviselsz. Sőt. Mindenki béna. Még Kén Parker is. Annyit bénázik Romyval, hogy Laze-ék strigulázzák. – Rászorítok a bicepszére. – Ha nagyon muszáj, ügyesedhetsz, csak ne vidd túlzásba. A végén még lemaradok mögötted.
Abszurd, irreális, a pukiszörny egyben lenyelné, rögtön jóllakna. Számomra ilyen minden szemcsényi mágiája, a portál, és a mögötte nyíló, elvileg hétköznapi helyszín. Biztos azért, mert Niel hozott ide, hozzá kötöm, odafújja a képzeletem rá a varázsporát. Mert beenged az élete egy új zugába. Hála Istennek, megtarthatom magamnak ezt a gondolatot, a belőle szerteágazó izgatott rügyeket arról, hova férkőzhetnék még be. Nem buldózerezem le velük a frissen felhúzott kapcsolatunkat.
Körbejárkálok. Felfedezek. Összekulcsolom a hátam mögött a kezeimet, ne kívánjanak rá akaratlanul egy szuvenírre. Közelebbről megvizsgálom a mikrofont.
– Rátok kerestem múltkor. Végül nem hallgattam meg a számaitokat. – Szórakozottan megemelem a vízipipa csövét, megkocogtatom a tartályát. Loptam hasonlót Vegasból, viszont sosem próbáltam. – Rossz ötletnek tűnt. Kihabarodós, túllépős szempontból mármint. – Visszarakok mindent a helyére, a mancsaimat is a derekam mögé.
Magamra rántok zsebből egy sötétkék, pókemberes melegítőt, a párját összehajtogatva pislantom elő, ráterül Niel vállára.
– Aha. Mehet a Mackótestvér. A kaját-piát bízd csak rám – kacsintok barátian, miközben lehuppanok a kanapéra. Odaidézek a dohányzóasztalra két bögre gőzölgő forrócsokoládét, külön tálkában pillecukrot, flakonban laktózmentes meg növényi tejszínhabot. Kekszből és sütiből is olyat készítek elő, amit fixen ehet. Múltkor nem ivott a kakaóból, ezért beraktároztam.  Hátha.
Befészkelődöm a takaró alá, és amint csatlakozik hozzám, odasimulok mellé. Barátok is bújhatnak kicsit, különben meg nem ettől fogok elhasalni a kiszeretős projekttel. Ha érintésekkel lehetne hódítani, már feleségül mentem volna Davidhez. De nem ezen múlik, száz százalék. Vagyis megkísérelhetem Niel ujjai közé fűzni a sajátjaimat és a karjának dönteni a fejem. Mert az ilyesminek címkék nélkül nincs hatalma. Nem randi, amíg nem hívjuk annak. Barátságnak nevezzük, szóval barátság. És végül is, elég ennyi. Nem kell, hogy az enyém legyen, ugye? Semmi szükség rá, hogy az övé legyek, igaz?
Elszakadok tőle, beleszürcsölni az italomba. Sikeresen leforrázzam belülről a számat, hiába legyezem a nyelvem utólag.
– Vigyázz! Baromi meleg – figyelmeztetem Nielt selypítve.
A televízióra meredek, elásom az eszmefuttatást arról, mit művelünk, elcsitítom a vészjelzéseket. Nincs értelme azon töprengeni, meddig kell úgy tenni, mintha nem vágynék másra vagy többre, mire végre elmúlik. Egy nap simán arra ébredek majd, hogy már nem akarok a hajába túrni és a fogam közé csípni az ajkát. Remélem. Bízom benne. Felesleges önsanyargatás belemerülni abba, mennyire és kinek fog fájni, amikor feloldódik a barátságunkban a szerelem meg a zsibongás maradéka. Addigra felkészülök rá. Nagyon remélem… Nagyon-nagyon bízom benne…
Visszakuporodom Niel mellé.
– Szerinted az összes történetnek létezik saját világa? A Mackótestvérnek is? És azoknak a nagyon kínos sztoriknak, amiket a kamaszlányok szoktak kitalálni hírességekről? – Összeborzolom a szemöldököm. – Juj. Várj… Te is az vagy! Tuti írtak rólad! Hű… Eskü, nem olvastam egyet sem! A suliban hallottam a régi osztálytársaimat ilyesmikről áradozni. Mármint nem a bandáddal. Ez még a csettintés előtt volt. Akkor szerintem kis elsős vagy másodikos lehettél. Tök fura… És… Bocsi – suttogom. Visszaterelem a figyelmem a TV-re, Lejjebb csúszom a kanapén. – Túl sokat dumálok.
Inkább belekortyolok a bögrébe. Továbbra is forró a csokoládé, úgyhogy kilógatom a nyelvemet, lehűteni. Legalább így nem fecsegek hülyeségeket.

What about us?

Örül a gitároknak, de akármennyire örül nekik, nem tehetik boldogabbá, mint engem az öröme. Úgy zizeg, olyan vidáman, nyár-kéken csillan a szeme, hogy kibékülök a kleptomániámmal, szívesen megmondanám a pszichológusnak, mekkorát tévedett, nem szenvedek én semmiben, csupa élvezet megrögzött tolvajnak lenni.
A széles, érzelmektől reszkető mosolyom a válasz a kérdéseire. Azért bólogatok mellé, hozzáfűzök pár szót.
– Komolyan. Neked. És nem lesz.
Bajom? Ne vicceljünk! Ez a legsikeresebb rablásom valaha. Kit érdekel az Eiffel torony? A gyémántok meg a vibránium? Mostantól mementókat gyűjtök Nielnek. Lelopom neki a csillagokat az égről, amint rájövök a nyitjára.
– Mondjuk megölelhetsz – vetem fel, és pimaszul kitárom a karomat. Hálásak lehetünk nekem, sehol sincs ez a pimaszság az első impulzusomhoz képest, messze van attól, hogy csókot kérjek viszonzásként vagy olyan ígéretet, amit egyikünk sem tarthatna be.
Felcsilingel anyu kedvenc Beatles dala a fejemben. Ezer éve nem hallgattam meg, kihagytam a retró lejátszási listáimból, mert túl sokat jelent, túl otthonos, nosztalgikus és reményteli ahhoz, hogy a szüleim nélkül szóljon. Mégsem pang üresség a mellkasomban, amikor Niel felidézi bennem. Az a kellemes melegség jár át, mint amikor anyu dúdolgatta.
Megütközöm, elbizonytalanodom. Talán már Niel is túl sokat jelent, túl otthonos, nosztalgikus és reményteli. És biztos rendben van ez így? Tuti nem ragadt rajtunk valamiféle varázsnyavalya? A mágián kívül nincs ránk magyarázatom.
– Here Comes the Sun a címe – felelem. Pedig nem kellene. Azt kellene mondanom, nincs ilyenem, nincs mit megtanulni, és buták vagyunk, butaság az egész. Mégis hogyan másszak ki ebből a gödörből és zúgjak bele másba, ha szép helyen gitározik nekem? Ha ő a visszatérő napsütés?
Okosabbnak kellene lennem. Érettebbnek, ügyesebbnek.
Nem vagyok. Egyik sem. És mellette, szerencsére vagy inkább sajnos, ezzel is megbarátkozom. Lehet, emésztem még magam emiatt, hajnalok hajnalán, egyedül, most viszont, amíg vele vagyok, nem bírnak gyökeret ereszteni az aggodalmak, hiába nyújtóznak utánam a lidércek. A talaj felett lebegek. Együtt nevetünk a strigulákon, legyintek vele a bénaságra, a fiúkra meg a lányokra. Lényegtelen. Túlbonyolítjuk. Ennél sokkal egyszerűbb minden. Amíg ketten vagyunk, egy falat habcsók az élet.
Könnyen hadoválok kihabarodásról, az is szimpla fogalom, illékony, mondvacsinált, mennyivel kézzelfoghatóbb nála a melegítő szettünk, hogy megint egyengatyában feszítünk majd. Nem értem, miért éreztem magam annyira magányosnak a házban, miközben ott volt pár szobával arrébb. Elég összeöltözni Niellel, és rögtön olyan, mintha tartoznék valahova.
Ezúttal én legyintek először.
– Szeretem a könnyed dolgokat, és már mindegy. Különben sem tudsz olyat mutatni vagy csinálni, hogy csak így – csettintek egyet – elmúljon.
Újabb tabu, amit illene kerülgetnem. Tagadni, meggyőzni magunkat az ellenkezőjéről. Azt szajkózni: persze, elő azzal a videóval! Rögtön kiszeretek! Percek, órák, legfeljebb napok kérdése.
Inkább… inkább csak várok. Kurtnél bevált. És elterelem a figyelmünk, hagyom magunknak úgy szeretni egymást, ahogy még szabad.
– Majd kipróbáljuk? – Rábökök a vízipipára. Úgy tűnt, izgatja a fantáziáját. Kicsit az enyémet is. Mondjuk az enyémet könnyű. Elég izgága. – Nekem is van Vegasból, de még sosem használtam.
Miközben átugrik a zsebébe öltözködni, előkészülök, és azon mélázok, vajon mettől meddig normális szégyellősködni, okés-e előtte más szettbe villanni, és egyáltalán haveri talányok-e ezek. Az, hogy ennyire kényelmesen vagyok mellette, a természetesség, amivel hozzásimulok és ő átkarol, azt jelenti, oszlik körülünk a romantika, sűrűsödik az ártatlan szeretet, igaz?
Nem tudom. Gőzöm sincs.
Egyedül abban vagyok biztos, hogy leperzselt nyelvvel is boldogságíze van a pillanatnak.
Kuncogok a buzi fanfictionökön, aztán a tesójánál berekesztem, ott fintorogva fújogok. Elcsigázottan kattog az agyam, dilis gondolatokon akad meg, lassan fordul tovább a fogaskerék, különös felismeréseket görgetve előre.
– Annyira azért nem gáz. Mármint rád nézve. Valójában nem is rólad szólnak. Nekem úgy jött le, filmet forgatnak a fejükben, és mivel helyes vagy, híres, tehetséges meg ilyesmik, téged castingoltak a főszerepre. Az alapján, amit össze tudnak távolról rakni rólad. – Apró vállrándítással zárom a témát. Elsuvasztom átmenetileg a forrócsokimat, nehogy magamra borítsam, és visszakecmergek mellé, még közelebbre. Kisajátítom a kezét, amiben nincs bögre. – Egyébként nem meséltél róla. A gyerekkorodról meg a szentélyről. Fura. Úgy érzem, mintha tényleg ismernénk egymást. De lehet csak képzelem. Talán jobban hasonlítok a rajongóidra, mint Romyra, Lilire meg a többiekre.
Ráfókuszálok az ujjaira az ujjaim között, a tenyeremhez simuló tenyerére, az összekeveredő, felerősödő testhőre.
És akkor kimondja. Kérdőjel nélkül, nem azért, mert indoklás valamire. Csakúgy.
Ha lenne ital a számban, fixen kicsorogna belőle.
Elkerekedett szemmel, elnyílt ajkakkal csípem el a pillantását. Hamar elkapja. Mázli. Már emelkedett magától a mancsom az arcához, de időben elmozdul. Hagyom távolodni, kekszért nyúlni, eljátszani azzal, milyen állatok lennénk. Szokás szerint lángol a képem, különösen a fülem. Kivételesen nem takargatom. Hátratűröm a hajam. Szeretjük egymást és barátok leszünk. Ügyetlen vagyok, éretlen meg buta, sőt, gyenge, a megérzéseim viszont elég erősek. Azt súgják, az elhallgatás nem fog rajtunk segíteni. Ha a titkolózás megoldaná a szívügyeket, rég kikúráltam volna magam.
– Sárkány – vágom rá, mielőtt visszakanyarodom. – És nem baj. Hogy kicsúszott egy szeretlek. Rendben vagyunk. – Visszaveszem magamhoz a bögrét, bambulom a békésen ringó pillecukrot a forrócsoki tetején. Mi is lebeghetünk így, hiába túl édes meg forró szerelmesnek lenni, amíg nem nyomjuk a felszín alá magunkat, addig ellebeghetünk. Oldalra kémlelek Nielre, félszeg mosolyt küldök felé. – Biztos előfordul velem is. Tuti mondani vagy csinálni fogok... dolgokat. De igazándiból, ami elhatározás kérdése, azt már elhatároztuk. A többi meg majd követi. Remélem. Ha nem… akkor később megbeszéljük. Kitalálunk valamit.
Kihúzom magam ültömben, eligazgatom a takarót, majd vigyorogva előrekönyökölök a térdemre.
– Szóval… te milyen állattá változnál? És nem akarjuk most kipróbálni azt a vízipipát? Passzolna a meséhez.

What about us?

Az összes porcikám felsóhajt az öleléstől. Hallgatom a kalapálást, végigrezonál bennem a lüktetés, és fogalmam sincs, melyikünk veri a ritmust, hol érek véget én, hol kezdődik ő. Olyan erősen húzom magamhoz, olyan szorosan préselem az arcom a nyakához, hogy szinte érzem a bőre ízét – gyümölcs fagyi egy tikkasztó, nyári délutánon. Mintha utoljára tartanám a karomban. És utoljára kellene. Így nem ölelhetek barátokat. Baráti ajándékért cserébe nem jár gyomorremegés meg illatminta a másik pólójából.
Furcsán hideg, nyirkos, üres a tenyerem, amikor elenged és nem kapaszkodhatok tovább a felsőjébe. A nadrágomat gyűröm helyette.
Nedves szemmel bazsalygok.
Kérjem, ha szükségem van rá. Bármikor. És elgitározná nekem a napsütést, még mélyebbre ivódna a kellemes emlékek közé, átszínezné a valóságot.
– Oké – bólintok. Legszívesebben kérném most, de nincs rá szükségem. Sőt, arra lenne, hogy ne énekeljen nekem, ne nézzen rám úgy, mint aki lehozná a kedvemért a csillagokat az égről, legyen kicsit kevésbé meseszerű, kevésbé… Niel.
Szeretném másképp szeretni. Nem akarni megcsókolni. Ártatlan plüss eső lenni, párnákból épített bunker, ahova elbújhat. Ahol senkinek nem kalapálna attól a szíve és az esze, vajon mennyit bír el a kapcsolatunk, mert mindig pontosan, ösztönösen éreznénk. Erre miért nem árulnak varázsszert? Szerelmi bájitalról bezzeg már hallottam.
Talán a Mackótestvér, a forrócsoki és az egyen nadrág a mágikus kötés, amit keresek. Talán ettől meg a könnyed érintésektől igazi barátokká változunk.
Az agyam hátsó fiókját éles karmokkal karistolja belülről a tiltakozás. Azt sistergi, nekem szabad, rám testálták, elkérhetném azt a dalt, kérhetnék mellé csókot, hadd döntse el ő helyettem, mi fér bele és mi nem. Lehetnék önző. Mit számít? David azt mondta, csókokért sosem kérünk bocsánatot. Azt is mondta, nem tudok, olyat csinálni, amiért haragudna rám. Tesztelhetném, hazudott-e.
Bezárom, elreteszelem a gondolatokat a maradék józanságommal. Mert végső soron nekem fájna a leginkább bármelyiküket bántani. Valahol az is önzőség, amit most csinálok, csak más az árnyalata, nem rikít annyira.
Eljátszom, hogy nem tűnik fel a kókadt bólogatása, hogy nem képzelek már minden mozdulatába plusz jelentést, megerősítést a saját jelentéseimre. Haveri mozizás, vízipipázás készül itt, semmi több. Annyi vagyunk, amennyit eldöntöttünk. Felcímkéztük magunkat, gondosan felragasztottuk, mik leszünk. Nem lehet olyan könnyen lekaparni rólunk.
– Majd megtaníthatsz engem is – vetem fel, hiszen a dohánytömésben semmi romantikus nincs. Tökéletes program kettőnknek.
Összefolynak picit a képkockák, elvesztek egy-két jelenetet az elcsigázott pislogások között. Nielre bezzeg könnyű figyelni. Lágyan hümmögök arra, hogy nem kezd rajongókkal, közben a mellkasának dőlve babrálok a kezével. Miután eleget tornáztattam az ujjaimat az ujjai között, magam elé tartom a tenyerét, átrajzolom rajta a vonalakat, megjegyzem az ívüket, a hosszukat, a vastagságukat. Nyomok egy puszit a kézfejére. Ásítva engedem el.
– Ó, akkor így értetted, hogy félig pap vagy? – illesztem be a puzzle darabkát, amit a zsebszobája óta cipelek magammal. – Ez mekkora hülyeség. – Felháborodok helyette, ehhez pont maradt bennem elég energia. – Te is ügyesebb lettél volna, ha nem csak számoltatnak. Különben milyen már összemérni két tesót? Tiszta gáz. És tökre nem fair! Az idősebbnek több ideje volt felkészülni! – Puffogok párat. Kihalászok a nyelvemmel egy pillecukrot a forrócsokiból. Ide-oda tologatom, mialatt válaszolok. – Én Walesben nőttem fel. Elég átlagosan. Semmi szentély meg szerzetesek, könyvtárban mondjuk jártam párszor, a számolás viszont sosem ment. Később jött az ékszerlopás, amit már említettem, tudod, amit felvettek videóra. Plusz apum összeakasztotta a bajuszát Jan bácsival és a végén Kurt meg az X-ek húztak ki minket a csávából. – Selypítősre sikerül a vége. Az édes, olvadt cukormassza a szájpadlásomon ragadt, igyekszem ledolgozni onnan. Niel úgy hajol közelebb, mintha segíteni akarna benne. Azt hiszem, megszeppenek, azért válnak szét az ajkaim. Nem azért, mert hagytam volna neki. Remélem…
Meredten bámuljuk TV-ét. Nekem speciel lövésem sincs, mi történik benne. Elvesztettem a sztorit. Ez itt egy szomorú, drámai rész? Sajnálnom kellene a medvét, ugye?
Megkísérlem behozni a lemaradást, összerakni a mackót a testvérrel meg ilyesmi. Niel pedig azt rakja össze, mennyire könnyű lesz megoldani magunkat. A szemem sarkából látom, amint iszik erre. Vontatottan fordulok felé.
– Ugróegér? A Dűnéből? Azok különleges állatok ott? Mágikusak? – ráncolom a homlokom. – Nem ismerem a Dűnét, de nekem tuti nem egy rágcsáló jutna rólad eszedbe. Akkor már inkább madár. Szerintem repülsz, nem ugrálsz. – Beleborzolok a hajába. – Amúgy nyugodtan lehetsz sárkány. Azt mondtad, azok a kedvenceid.
Felhúzott lábbal, a térdemre támasztott állal vizslatom az ügyködését. Le akarnak ragadni a szemhéjaim, egyetlen dohánytömési trükköt sem jegyzek meg. A füstkarikára azért felélénkülök. Követem a kör útját, fellebeg, szétmállik, enyhe homályt borít ránk. Álomszerű ködöt.
– Hadd én is! – nyújtom a mancsom a szívócsőért. Lepandzsítok a szipkára, először lélegezem néhány aprót, majd egy egészen mélyet. Alaposan letüdőzöm a füstöt. Ami nem ragad benn és kaparászik belülről, az az orromon szökik ki, csiklandoz, prüszköltet. Köhécselve dőlök előre, lassan röhögéssé alakul a krákogó ugatás. Nem bírom egyenesben tartani magam, még mindig kuncogva, vakon kitapogatom Nielt, és az ölébe hanyatlok, párnának használom a combját.
– Baromi fáradt vagyok – jelentem be. Felkémlelek rá a pilláim között. Füstös a kép, füstös belülről a fejem. Inkább visszacsukom a szemem. – Lehet, aludnom kéne rád egyet. Hátha tényleg könnyebb lesz. Hátha utána nem akarlak már ennyire megcsókolni. – A mellkasomra húzom a takarót. Magában nem elég meleg, nem elég megnyugtató, szóval odavonom Niel karját is.

What about us?

Ügyesen körbetáncoljuk ezt a barátság dolgot. Azt már kiderítettem a moziesten, hol kezdődnek a szeretők – valahol a smárolás és a vetkőzés környékén –, vagyis a pókemberes uniformisban, a kezével a kezemben, az arcommal a tenyerében totál biztonságban vagyunk. Nem igaz?
Bele merek simulni az érintésébe, míg eltűri azt a tincset az útból. Merek rá bazsalyogni. Ártatlanul, haverian, szinte testvérien. Csak a visszanyelt ásításba remegek bele.
– Ühüm. Eléggé – felelem.
A lelkemben régóta ül egy nehéz kavics, többnyire észre sem veszem, annyira beleágyazódott már, az is ilyen fáradtság-szerű. A visszacsettintéstől kezdve cipelem, az utóbbi időben viszont átterjedt a tagjaimra. Sziklát görgettek belőle az érzelmi viharok és a kialvatlanság. A bizonytalanság, ami elől Bayville-ben sem sikerült elbújnom, és amihez most Niel gödröcskéjét, a hangja lágy duruzsolását használom ellenszernek.
– Mekkora mázli! A legklasszabb Nielt csíptem el az összes közül. Aztán lehet, a többi a Freddy vitatkozna velem. Ők is biztos a saját Nielükért rajonganak.
Elmélázva kikaparom az összesűrűsödött csokit a bögre aljáról. Ott fityeg a számban a kanál, ahogy hozzáfűzöm:
– Aha, szerettem a gyerekkorom, ilyen kellemesen bizsergető visszaemlékezni rá. Jan bá sem volt mindig ennyire borzalmas. Igaz, akadtak zűrök meg nehéz időszakok. Viszont szereztem egy szuper barátot az általános suli elején! Ő ismertetett össze a kocka témákkal. Mate-nek hívják. Szerintem bírnátok egymást. És te? Hogy álltál a Szentélyhez? Nem unatkoztál? Nem voltál magányos?
Törökülésbe hajtogatom a lábaimat, megkapaszkodom a bokámban, és előre-hátra dülöngélek.
Örülök, hogy rád bíztam magam. Amiért elengedted a buta kérésem, és nem löktél el. Azt hiszem, jól döntöttünk. Talán nagyobb szükségem van a barátságodra, mint a szerelemre. Talán sokkal jobban rászorulok a forrócsokis mozizásra, mint bármilyen lángoló szenvedélyre vagy mesebeli románcra.
Megpecsételjük romantika-mentes hajborzolással, ugróegerekkel, madarakkal meg sárkányokkal.
– Ó, akkor az is illik hozzád! A kiválasztottság szimbólumának lenni meg ilyesmi. Hogy milyen madár? Hmm… Tarka tollú, énekesmadár mondjuk? Ú, vagy Főnix! Azok menők. De igen, szívesen befogadlak a sárkány bandámba. Egyelőre kétszemélyes. Nincs nagy tolongás – böködöm oldalba játékosan.
Megpecsételjük lágy O-betűkön keresztülfújt mágikus füstkarikákkal. Röhögős, fuldoklós pöfögéssel. Az ölében heverve szabadjára engedem az igazságot, hiszen elbírjuk. Rögtön tompítja a késztetést. Segít elszenderedni. Bár varázsigének képzelem, megeshet, hogy valójában átkot szórok magunkra.
Azt álmodom, megcsókol.
Azt álmodom, a tarkójára csúsztatom az ujjaimat, és közelebb vonom. Visszacsókolom, mert David megtanította, hogyan kell: gyengéden és mohón, puhán, de bátran, nyelvvel és átéléssel. A fogamnak ütközik a piercingje, miközben az ajkára harapok. A fémes koccanástól hidegrázás fut végig a gerincem mentén, visszaránt az éberségbe, átlök a holtpontomon.
Felpattan a szemhéjam, rögtön utána felpattanok én is, fel Niel öléből, fel a kanapéról. Jól bevágom a sípcsontomat a kávézóasztalba. Sántítva hátrálok. Végig Nielre meredek. A számra szorítom a tenyerem, azzal próbálom késve blokkolni a tiltott csókot.
– Mi… – Elfordulok. Néhány pillanatig a tévét bámulom, majd ismét Nielt. Keresem a fogódzkodót. Valamit, bármit, amiben megkapaszkodhatnak az érzéseim, a ziháló lélegzetek, a lüktető gondolatok és dörömbölő szívdobbanások.
Egyre ugyanaz visszhangzik a fejemben: ez így nem oké.
Hiába szajkózom magamnak napok óta, mennyire rendben van minden.
Semmi sincs rendben.
Nielbe nem kapaszkodhatom, ő rántotta ki alólam a talajt. Az egyen nadrágjaink pókhálói tartanak meg, a hazugság a barátságunkról. A megveszekedett, romboló őszinteségem. Az önzőségem – pont olyan, mint én: túl sok, túl kevés.
– Tudod – kezdek bele rekedten, felhorzsolják a torkomat a szavak –, David ma hajnalban azt mondta, tetszem neked, összezavartalak, és közölnöm kellene, válassz Lili meg köztem. Aztán majdnem lelépett. De hagyott búcsúlevelet. Tippelj, mit írt a végén! – Kicsúszik egy keserű, reszelős nevetés. – Hogy szeretne itt maradni velem, ha nem Niel Topsfield érdemelne meg. Mintha valami jutalom lennék. Te meg közben olyanokkal jössz, hogy lemaradtál rólam. Mint egy vonatról. – Elcsigázottan ingatom a fejemet. – Egyik sem vagyok, Niel. Sem jutalom, sem vonat. Nyűgös, az vagyok. Egy leeresztett labda, amit passzolgattok egymás között és észre sem veszitek. David állítólag örült, amiért a szeretője vagyok, de az fel sem tűnt neki, hogy kerültem. Azért vagyunk együtt, mert kábé kiharcoltam. Te meg állítólag a barátom vagy, közben napokig hozzám sem szóltál David miatt. Bármi másnak legfeljebb akkor választottál volna, ha egyikünknek sincs más választása, szóval maradunk barátok, ez a megoldás. És rendben. Nincs gond. Megpróbállak máshogy szeretni. De akkor nem csinálhatsz… – Nyelek egy hatalmasat, keserédes íz vonja be a nyelvem. – Nem csinálhatunk... ilyet... – gesztikulálok felhevült képpel az ajkam meg az ő ajka irányába. Fűt a zavar, az érintése ottmaradt melege és a düh. Kire haragszom? Fogalmam sincs. Most egy kicsit mindenki megpukkadhat. – Nem művelhetjük ezt. Én biztosan nem. Veled. Veletek. Sőt, magammal sem. Anyu tökre kiakadna rám. Ettől még apu is! – Ökölbe szorítom a kezem, megfeszül az állkapcsom. – Inkább alszom mindkettőtökre. A saját ágyamban. – A homlokomhoz nyomom szemellenzőnek a bal kezem, a jobbal a mellettem lévő üres térre intek. – Nyiss nekem egy portált! Kérlek…