️️️️️️️
– Jellemzően. – somolyogta elégedettséggel a hangjában arra a kérdésre adott válaszul, hogy mindig ennyit beszél-e.
Sejtette, hogy nem fog neki tetszeni, hogy elveszi tőle a verbális navigációt. Azt azonban Logan talán már nem tudta, hogy elég utána csak kinyitni a kütyüt, és a navigálás máris folytatódik. Ezt a tudatlanságot használta ki.
– Hogyhogy mit? Én és a kütyüm egy kiszerelés vagyunk, vagy mindkettőnket viszed, vagy egyikünk sem.
Ez láthatóan meg is győzte a férfit, ő meg diadalittasan kihúzta magát az ülésben, hogy győzelmet aratott a férfi akarata felett.
– Parancsára, uram. – azzal ki is nyitotta a laptopját, hogy az viszonylag békében befejezhesse az útvonal diktálását, ámbár rosszallóan fintorgott a hangnemet hallva. – Bájos…
Felbuzdulva a korábbi sérelmén természetesen a következő alkalommal sem tartotta meg magának a véleményét.
– Ezen valahogy nem lepődtem meg. – szusszanta lemondóan. – Az ember azt gondolná, ennyi év után megtanulsz bízni a közvetlen környezetedben, de ha mindenkiben nem is, legalább a hozzád legközelebb állókban. De te továbbra is mindig mindent egyedül csinálsz, egyedül mész, egyedül oldod meg. Igazán felengedhetnél egy kicsit, legalább néhanapján.
Pontosan tudta, hogy a férfi ilyen, és már évek óta ilyen, és ez már nem fog változni, így a véleményét hangoztatni épp olyan, mintha a falnak beszélne. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy így érzett, és talán nem volt ezzel egyedül, ha az X-villa lakosságára gondolt. És talán a nyilvánvaló féltésen túl egy csepp igazság is kihangzott a szavaiból.
– Milyen unokád? – hörrente elégedetlenül. – Amilyen öreg vagy, a dédnagyapám lehetnél alsó hangon, de inkább az üknagyapám! – célozgatott arra, hogy a férfi sokkal öregebb annál, hogy a nagyapja lehessen, de a visszavágására belátással elcsendesedett. – Tudod, ez egy oda-vissza dolog. De ha megígéred, hogy felnőttként kezelsz, én is megígérem, hogy akként is fogok viselkedni. Áll az alku?
Aztán már nem sok időbe telt, hogy megérkezzenek a motelhez. Csodálkozva nézett ki az ablakon, és hirtelen felsejlett előtte gyerekkorából néhány kép, amikor nagyobb utakra, nyaralásokra indultak a szüleivel, és a hosszú útra való tekintettel épp ilyen motelokban töltöttek egy-egy éjszakát. De azt még innen is meg tudta állapítani, hogy ez a motel a lepukkantabbak, kevésbé karbantartottak közé tartozott, amit talán indokolt a kis mérete, ugyanakkor ő úgy gondolta, hogy ha valaki ebből az útszéli szállóból él, mindegy, mekkora, igazán fordíthatna egy kis figyelmet a külcsínyre. Annyira erre koncentrált, hogy késve vette csak észre a már parkoló három, fekete autót.
– Kik ezek? S.H.I.E.L.D.? – nem tudta biztosra, csak az orrára támaszkodott.
És ha már az orránál tartottak, elfintorodott a szivart érezve.
– Tudod, hogy a képességem nem így működik. Azért, mert áttetszővé koncentrálom, még érzek szagokat.
De rögtön mozdult is, ahogy Logan kiszállt az autóból, hogy ugyanígy tegyen ő is, de Logan utasítására rögtön felkapta a vizet.
– Nincs az az isten! Jövök én is! – és már szállt is volna ki, de a férfi durván rácsapta az ajtót. Morcosan összefonta a karjait és duzzogva lejjebb csúszott az ülésben. Füstölgése azonban hamar alábbhagyott, ahogy lövéseket hallott bentről, és már bújt is át az ajtón, hogy azon keresztül aggodalmaskodó pillantást küldjön a Rozsomák felé, az azonban visszaparancsolta az autóba. Féltő pillantást küldött felé, ahogy behatolt az épületbe, elszámolt magában tízig, aztán kibújt az autóból, és sietve követte a férfit a zűrzavarba.
Odabent a motelban nem volt nehéz megállapítani, hogy honnan jön a hangzavar, olyan kicsi volt az egész. Félhomály és frissen felkavart por uralkodott az épületbelsőben, és ha Logannek esetleg csalatkozna az orra, követheti bátran a vakolatba fúródott lövedékeket végig a folyosón, és a dulakodás távoli hangjait.  
 

️️️️️️️
Azért amikor Logan félrerántotta a kormányt, és nem is egy, nem kettő, de három Mississippi hosszúságú ideig az ördögszekerek és napozó szalamandrák közt verték a port, azért bele kellett kapaszkodnia a műszerfalba. Még szerencse, hogy már bekötötte magát.
– Uoh… ! Te aztán nem kíméled Scott verdáját! – állapította meg a nyilvánvalót, ahogy a kocsi reszketett a préri viszontagságai alatt, és a hangját darabosra szaggatta.
Egyéb iránt nem zavarta a koncentrációban, meg tudta állapítani a kiengedett karmaiból, ahogy évek óta, hogy Logan mikor zabos, és mikor zen. És a saját érdeke volt, hogy ne húzkodja a rozsomák bajszát, amikor egyébként is ingerült.
– Ezért van a biztonsági öv! – húzta ki magát büszkén, egyik lábát átvetette a másikon, és karba tette a kezét, mintha legalább is tényleg neki lett volna igaza. – _Én_ mit képzelek? Az ember vágyna tizenöt perc csendre és békességre, míg elküldi az adóbevallását, rendezi a TB-jét, és lejelenti a járulékait, aztán egyszer csak elindul alatta a rejtekhelye! – siránkozott színpadiasan – És te! Nem csak Scott verdáját nyúltad le, hanem engem is! Elsőfokú ÉS másodfokú hirtelen felindulásból elkövetett emberrablás áldozata lettem! – kíváncsi volt (ami ugye sírba viszi a macskát…), meddig feszíthette a húrt Logannél, mert ha őszinte akart lenni, beszállt ebbe a körhintába, és nem tervezett kiszállni onnan még egy jódarabig. Nem amilyen kiválóan szórakozott. De azért kár lett volna tagadni, igencsak megkönnyebbült, ahogy Logan visszahúzta a karmait. Kitty számára ez mindig annak az egyértelmű jele volt, hogy a férfi lehűtötte azt a forró fejét. De azért még nem engedte le a védelmét. Már-már egészen elmosolyodott maga is a férfi savanyú grimaszát, amit mosoly gyanánt gyakorolt, aztán amikor közölte, hogy a következő lehetőségnél kiszáll, és fel is út, le is út, elöntötte a pulykaméreg.
– Még mit nem! Tudd meg, hogy eszem ágában nem volt hallgatózni, még kevésbé kémkedni utánad, de a kialakult helyzet épp úgy a te hibád is, mint az enyém. – puffogta.
Megsejtette, honnan fúj a szél, így mikor Logan közölte, hogy a laptopját esze ágában nincs elengedni vele, sietve összecsukta azt.
– Hogy is ne! – ettől persze azonnal megszakadt a géphangú navigáció is. – Ez az én kütyüm, én hoztam magammal, és ha azt akarod, hogy továbbra is a szolgálatodra álljon, a gazdáját is magaddal kell vinned. Ez a feltételem. Különben, amint kiszállok, első dolgom lesz felhívni Scott-ot és elújságolni neki, hogy meglovasítottad a járgányát.
Győztesen húzta ki magát az ülésben. Ennyi év ismeretség után pontosan tudta, hol lehet Logant megfogni – ott, ahol a leggyengébb. – Én a helyedben hamarosan meghoznám azt a döntést… Úgy egy fél mérföldön belül.
Diadalittasan somolygott. Tudta, hogy a 19. század óta itt felejtett fosszília nem boldogul a modern kor vívmányai nélkül. És azt is tudta, hogy ha működésre akarta bírni, akkor magával kellett vinnie valakit – nevezetesen őt – aki megzabolázza a szeszélyeit.
Ennyire persze nem volt kegyetlen, és hogy jószándékáról tanúbizonységot tegyen, még a rádiót is valami mindkettejük számára elviselhetőbb csatornára bűvölte. Aztán persze jól elragadta a hév, és hagyta, hogy a menetszél belekapjon a hajába és szétfújja azt, amíg megtöltötte a kopár és felettébb néma sivatagot a hangjával. Csak aztán húzódott vissza a kocsitetőn, vissza az ülésbe, a biztonsági öv óvó védelme alá.
– Komolyan, Logan. Hamarosan huszonhét éves leszek. Már nem az a taknyos kölyök vagyok, aki az emlékeidben él. Sokkal erősebb és tapasztaltabb lettem azóta. Tudom, hogy nem így tervezted, és hidd el, én sem. – győzködte – De ha már így alakult, nézzük a jó oldalát. Hogy mennyit segíthetünk egymásnak. És ha már eljöttünk idáig… – pillantott ki a kaktuszokkal és kórókkal tarkított prérire – Tényleg innen akarsz visszafordulni?

️️️️️️️
Amikor bemászott Scott kocsijának hátsó ülésére a laptopjával és a fülhallgatójával ma reggel egy kis csendet és nyugalmat keresve, álmában sem gondolta volna, hogy önkéntelen bevetésben lesz része, ráadásul nem mással, mint magával Logannel. A fülében bömbölő zenéről nem hallotta, amikor valaki beszáll az autó vezető ülésébe, csak akkor eszmélt fel, amikor a jármű bőgve megindult alatta – méghozzá olyan iramban, hogy az első és a hátsó ülések közé zúgott a laptopjával. Így eshetett meg, hogy amikor Logan a zaj ellenére belenézett a visszapilantó tükörbe, nem látott ott senkit. Nem láthatott. Kitty is csak akkor érdemben cselekedni, amikor Logan az agglomerációs indexekből rátért a sztrádára, és hosszan, a sebességet tartva haladt egyenesen. Akkor áthatolt az anyósülés támláján, behuppant az ülésbe, és gyorsan bekötötte magát.
– Ugye tudod, hogy Scott nem kifejezetten lesz oda, hogy lenyúltad a verdáját – már megint? Sőt, inkább úgy fogalmaznék, hogy kifejezetten nem lesz oda. – vigyorogta a férfinak, akinek épp valószínűleg leesik az álla. De ő ezt még képes volt megfejelni azzal, hogy oda is integetett. – És, hová megyünk? Mi ez a Finnigan road izé?
És mint hogy látta, hogy a férfi nem kifejezetten boldogul a táblák rengetegében, laptopot nyitott, hogy abba üsse be a célállomást, fixálva ezzel a férfi és a technológia évtizedes ellenségeskedését.
– A következő lehetőségnél jobbra – hangoztatta egyszerre a GPS géphangú utasításával, de addigra Logan a vad nyomkodásban véletlenül bekapcsolta a Jingle Bells-t.
– Na mi az, nem érzed a karácsony szellemét? Pedig ez egy jó zene. – pimaszkodott kedvesen a férfival, ahogy csak tanítvány tud a mesterével.
Aztán hamar megszánta a technika ősellenségét.
– Hadd segítsek. – mondta, kézfejét pedig eltüntette a műszerfalban.
Egy darabig kotorászott odabent, a rádióból statikus sistergés, beszéd meg zenék részletei hallatszottak, amíg meg nem találta azt az állomást, ami saját megítélése szerint Logan ízléséhez a legközelebb áll. A rádióból John Denver Take Me Home-ja hallatszott, ahogy lassan Texas kietlen, homokos tájaira értek.
– Ó, imádom ezt a számot! – ki is csatolta magát egy pillanatra, hogy felállva, és nem mellesleg a kocsi tetőjén áthatolva, ha van neki olyan, hagyja, hogy a szél a hajába kapjon.
– Country roaaaads, take me hoooome, to the plaaaaaace I beloooooong, West Virginiaaaaaa, mountain mamaaaaa,  country roooooooads, take me hoooooome ~