A fejembe szállt vér lehet az oka, vagy mert nem egészen vagyok ép, de lengedezve a tag vállán, megpillantok egy alakot, ami egyre csak közeledik felénk. Kedvem volna sikítani, hátha jó nagy szarba tehetném a godzilla-t, hogy erőt fitogtat egy könnyű csontozatú nővel szemben. De amint kiáltásra nyitnám a számat, elfog a hányinger a már perceken tartó fejjel lefele lét miatt, így gyorsan vissza is csukom, mert annál kínosabb már nem igen lehetne, ha még rókáznék is egyet. Végül hát beér minket az alak, bár sokat nem tudok kivenni belőle ebben a pozícióban, így próbálok arra koncentrálni, amit mond. Kedves tőle, hogy próbál megmenteni, vagy csak túlontúl naiv. Még hogy én Jane.. Ez a majom képes lett volna végig vonszolni a földön is, majd pont érdekelni fogja mit mond. Aztán legnagyobb meglepetésemre lábra érkezek. Bár ez nem tart sokáig, mert úrrá lesz rajtam a szédülés és térdre rogyok, valahogy W pozícióba, ahogy a kisgyermekek szoktak játszani az óvodában. Hogy ezt honnan tudom, ne kérdezze senki, az egy sötét időszakom volt. Az első alkalom, hogy lopáson kaptak. Közmunkára ítéltek, mert kiskorú voltam. Úgy gondolták vicces lenne beosztani Ashlyn Brooke-ot egy óvodába. Szegény gyerekek, amilyen traumákat okozhattam nekik már a puszta megjelenésemmel is. De visszatérve a jelen történéseibe... szóval nem igazán tudtam magamról, mert forgott a világ, mint a körhintán. A fószer levágta mellém a táskámat, ami hatalmasat csörömpölt, tekintve, hogy tele volt különböző „vasakkal”. Magamhoz húztam és átkaroltam, mint egy hatalmas plüssállatot. Lassan, de biztosan kezdett elmúlni az émelygés, majd az is, hogy forog a világ körülöttem. Kezdett kitisztulni a kép, így közelebbről is szemügyre vehettem a megmentőmet. – Öhm, köszönöm. – Ennyit tudok hirtelen csak kinyögni anélkül, hogy visszajöjjön az a néhány szem paradicsom, amit nem is olyan régen megettem. „...különleges ügynök vagyok .” Ez mégis mit takar? Mi a fene az az X micsoda. Nem láttam teljesen a jelvényét, csak valami x jelzés volt rajta. Aggódnom kellene, most trutyiban vagyok? Voltam már pár meleg helyzetben, de valahogy most jól esne, ha Jason tudna mindent és szemvillanás alatt itt teremne, hogy kiszedjen ebből. De ez csak álom marad, azt hiszem. – Az az igazság, hogy igazat mondott ez a nagy melák. Küldetésen vagyok. – Nem tök mindegy mit mondok? Úgy sem hisz nekem egyik sem. Ha kerek perec az arcába vágnám, hogy meg kell öljek valakit, elhinné? Csak nézzen rám, most komolyan? Néha még én sem hiszem el azokat a dolgokat, amiket csinálok. Ez őrültség.
Aztán valami bevillan, mikor meglátom a férfi kezén a kesztyűt. Hűvös van, na de ennyire? „Képessége: ismeretlen” Az akta sorait idézem fel lelki szemeim előtt. Nem vagyok ostoba, mégis miért hordhat valaki kesztyűt ilyenkor, ha nem azért, mert rejtegetni valója van. De most hogy hangzana ha neki szegezném, hogy mutáns vagy? Irtó idiótán, azt gondolom.
Felállok és vissza veszem a táskámat a hátamra. – Ha megengedik, mennék a dolgomra. – Széles vigyor keretein belül elindulok az ismeretlen férfi jobbja felé. – Próbáljon meg nem az utamba kerülni, ha kedves az élete. Egyébként kösz a kimentést. – Jegyzem meg gúnyosan, azzal elsétálok mellette és leugrok a mélybe. Kilövöm az épület falának a fegyveremet és a zsinórja segítségével belendülök az épületbe, betörve az egyik ablakot. Földet érve nyomok egy bukfencet és talpra érkezem. Széttárom a karjaimat, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, majd kiakasztom a fegyvert, hogy visszatekeredjen a tárba és zsebre vágom. – Nem is volt ez olyan nehéz. – Jegyzem meg magamnak, miközben mellettem egy ijedt nő a zuhanyfüggönnyel takargatja magát. Nem különösebben foglalkozok vele, kilépek a fürdő ajtaján a szobába, majd berúgom a bejárati ajtót, ami a folyosóra nyílik. Előveszem a GPS-t és követem rajta a villogó pontot, ami az alanyomhoz vezet.

Az irodában várok a felügyelő tisztemre, aki már vagy egy órája elment kávéért, biztos fánkot is vett és el is fogyasztja helyben. Gondolom magamban gúnyosan. Egy ideig csak álldogálok, aztán unalmamban helyet foglalok a székében és pörgök vele, míg el nem szédülök. Következőleg pedig kifele bámulok a hatalmas ablakon New York sötét utcáit fürkészve. Csendes, mint egy halál zóna. Nem valami izgalmas. Se egy rablás, vagy erőszakoskodás, semmi. Így hamar rá is unok. Az asztal fele fordulok és elkezdem teljesen randomizálva fellapozni a papírhalmazt, ami ott hever az orrom előtt. Aztán találok valami érdekeset. Egy titkosított aktát, lefűzve.
Titkosított akták:; Kivégzés alanya: Mutáns
Végrehajtó: ASHLYN BROOKE; bérgyilkos
Mutáns képessége: ismeretlen
Megáll bennem egy pillanatra az ütő. Mutáns? Az meg mégis mit takar? Na és mit jelent az, hogy képessége ismeretlen? Egyáltalán milyen képessége lehet? MI A FENE AZ A MUTÁNS???! Ideges gondolataim közepette érkezik meg végre az a pöcsfej, aki már egy órája rabolja a drága időmet. Reflexből lecsapom az aktát, pedig még véletlenül sem érdekel, ha megtudja, hogy beleolvastam. Felvonja a szemöldökét és kérdőn tekint rám. – Mi van? Unatkoztam, itt felejtettél, ha nem rémlik. Tök egyedül. – Nem igazán foglalkozik azzal, amit mondok neki, mintha az egyik fülén bement volna, a másikon pedig kirohant. Mögém lép és visszanyitja az előbb bezárt aktát. És éles ujjaival rámutat. – Ez lesz a következő küldetésed, szeretném ha nem okoznál csalódást. – Persze, hánytorgasd fel az évekkel ezelőtti drogbalhét. Nem mintha tehetnék róla, hogy Jason megelőzött és megölte az alanyomat. De egyébként is, neki nem mindegy? Meghalt, nem? Csak ez számít. – Tudnom kell, mi az a mutáns. – Kissé kérdőn hangozhat a mondatom, mert még én is bizonytalan vagyok abban, hogy Akarom-e tudni. De úgy gondolom, csak úgy vadászhatok le valakit, ha minden eshetőségre felkészülök. – Olyan személy, akinek a DNS-e mutálódott, ebből fakadóan pedig van valamilyen emberfeletti képessége. – Gyors és tömör válasz seggfejkém. – Például lézert lő ki a szemeivel, mint Superman? – Most mi van, szeretem a szuperhős filmeket. – Például, bár Superman földönkívüli, nem mutáns. – Na végre valamiben egyetértünk. Ritkaságba méretik ezt manapság.
Csak bólintok egyet és felállok a székéből, majd egyetértően távozok az irodájából. Azért még egy cetlit hagyok az ajtaján. „Vigyázat, ma különösképpen seggfej hangulatában van.” Tőlem ez már megszokható, bár ettől nem kedveli, de kit érdekel? Engem biztosan nem.
Hazaérve elkezdek szétrámolni. Egy rugalmasabb anyagból készült ruhára esik a választásom, mivel abban könnyű mozogni és mivel a testemre simul, nem susog, nem kelt feltűnést. Az ékszereimtől ezúton sem válok meg, bár néha lehet jobb lenne. Szerencsémre Jason-nek is dolga akadt a maga világában, így zavartalanul rendezgethetem ide, aztán vissza a fegyver arzenálomat, amiket egy titkos széfben tartok évek óta. Talán jobb is így, így nem csak Jason, de más elől is rejtve maradnak. Az kéne még, hogy néhány darab rossz kezekbe kerüljön. Végül a hátizsákomba tuszkolok belőlük annyit, amennyi csak fér, behúzom a zsebeket és felkapom a hátamra. Nem a bejárati ajtón keresztül távozok, mivel jól tudom, hogy a biztonságunk érdekében Jason felkamerázta. A földszinti ablakon lépek ki a tűzlépcsőre és ezúttal nem lefele, hanem felfele megyek, mivel a tetőről jobban belátható a város. Még vetek egy pillantást a telefonomra. Jason írt: „Ne várj meg, későn érek haza”, a következő üzenet a főnökömtől jött: „Itt vannak a koordináták”. Megnyitom a csatolt fájl és elindulok a GPS irányába. A házak felett ugrálok, nagyobb távolságoknál egy kilőhető zsinórt használok átrugaszkodáshoz. Végül a GPS azt mutatja, egyenesen a célpont felett vagyok. Lenézek a háztömbről és mindössze egy sötét ruhás alakot látok. Semmi különleges ismertetőjegy, vagy ijesztő viselkedés. Talán átvert ez a senkiházi. Vagy ő sem tudja még kire küldött rá. Már készülnék ugrani, mikor egy tompa ütést érzek és elterülök. Felnézek és homályosan bár, de látom, hogy egy őr az. Basszus, ezzel nem számoltam, hogy ezt a helyet védik. Próbálom többé-kevésbé adná az ártatlant, hogy csak eltévedtem, de valljuk be, ez nem túl meggyőző. Így hát aztán megkötözi a kezeimet és elkezd vonszolni a földön. – Hé, több tiszteletet, legalább vegyél fel, egy 50 kilós nőt már csak elbír egy ilyen izomagy. – Mordulok rá, mert mindazonáltal, hogy kiszaggatja a ruhámat, még fáj is, tehát biztos vagyok benne, hogy a bőrömet is lehorzsolja. Mérgében hát felkap a vállára, mint egy zsák krumplit és csak lógok ott, mint valami szerencsétlen. Nem ellenkezek, az még várat magára. Na meg letépte a táskát a hátamról, így jelenleg fegyvertelen vagyok. De ami késik, nem múlik.