Re: I was looking for a sign

**Gabriel** Szomb. Szept. 07, 2024 9:56 pm

To: Aurora

Nnna. Máris jobb. Nem a szemembe világít. Igaz, sokkal fényesebben ragyogok ennél, de ebben a dimenzióban most nem módi, így nem igazán hivatnám rá ezzel se az ufológusokat, se a zubbonyos bácsikat. Így marad a félhomály, mert hogy sosem találom ezeken a kütyükön azt, amit éppen keresek, az hétsze... az.
Egy “I’m done.” arccal nézek rá, amit már hiába takarok türelmes megértő várakozással teli arccá, mááááár késő. Így megvárom, míg leesik neki. Mint Gandalf. Egyből meg is világosodott! Gandalf. Is.
- Ja. Valami olyasmi. A minőség a lényeg, nem a mennyiség. - kisemberek meg vulkán. Oké.
Reakciómentesen nézek rá, figyelmen kívül hagyva, hogy éppen szúrkálni akart. Emberi gyarlóság, majd kinövik. Ahhh, már csak pár méter volt hátra, hogy meglegyen a tökéletes siklás!
- Tényleg? - megállok a lécek kihuzigálásában, úgy nézek rá. - Igazán FIGYELmes vagy. - azért azt megnézném, ahogy mécsessel égeti ki az illúzióval megalkotott testem szemeit. Úgy átesik a padlóra az a mécses, hogy azt se mondja, egy.
- Ha adsz rá pénzt, bármikor! - azzal nem jövök, minek vesz ilyen drága holmit, az anyagi helyzetéhez képest, meg hogy a landolás okán azért pár nikkellel növekedett a leírható écsé, vagy hogy hallottam az egyik könyvelőtől. Merthogy sem az árakat, sem a könyvelést nem ismerem.
- Én nem szeretném tudni. - hagyok egy kis szünetet.A nyakkendő színe nem megy a hajtókához.Egy pislogás és máris rendben van! - Akarom tudni.
Újra próbálkozik, ezúttal mind a söprű, mind ő bökdös. Az egyik fizikai, a másik meg inkább önérzetbeli. Az utóbbival nem tudok mit kezdeni, emberi tulajdonság, amivel nem rendelkezem, így nem is tudom felvenni. Ellenben a seprű!
Kinézek a nemlétezővé vált ablakon, a csillagokat nézem, majd betájolom az időt. Nálunk másképpen halad, s ha lejövök ide, akkor azért van némi konvergencia a kettőben, amiben a csillagok is kisegítenek.
- Egy holdállással korábban.
Kényelmesen helyet foglalok a hókupacon, nem foglalkozva azzal, hogy vizes lesz az illúzió öltözet. Most nincs szükségem ilyen apró figyelmességekre, tudja ki vagyok, akivel éppen beszélgetek.
- Nem ezt kérdezted az előbb. És igen, meg tudom határozni. Nagyjából. - teszem hozzá, kiegészítve az ő szavaival, hiszen arra mondtam igent.
- A ti Lichtenst... isteinnn.. steinnek nevezett helyen. - ha éppen channelinggel értekezek valakivel, úgy mindig megy az emberi szó. De így... érdekes nevű hely.
- Azután onnan délkeletebbre érzékeltem.
Emberek. Tele érzelmekkel. Félrebiccentem a fejem, ahogy a vitrinhez ér, s egészen “véletlenül” beragad az ajtó, hogy egy ideig nem tudja kinyitni. Le akarja vezetni a feszkót, hát akkor most megkapja.
A hó megroggyant alattam, ahogy vészesen olvadni kezdett a kupac, így inkább az egyik ülőhelyen teremtem, onnan nyújtom a kezem már a kvarc felé.
Két kezembe veszem, szeretettel. Ha már azt a energiát képviseli.
- Bánj tisztelettel a kristályokkal. Legfőképpen akkor, ha nem akarod a saját negatív energiáddal felírni azt az energiát, ami édesanyádhoz vezethet. - pillanták rá, majd vissza kristályra, hogy levegyem az imént a kristáyl köré tekeredett tüskés, negatív energiát.
- Még szép, hogy sikertelenül. Ember vagy. Mit vártál? - ezek tények, nincs mit vitatkozni rajta.
- Ha a varázskönyve pedig itt van, ő meg nem... - újra rásandítok. - Meg sem kérdezted a varázskönyvét, adjon útmutatást?
Szusszantok egyet, keresztbefont lábaimat kiegyenesítve, állok fel, s lépek a könyvhöz.
- Állj elém. - mutatok a helyre, s ha megtette, akkor karjaimat köré fonva, előtte fogom két tenyérbe a kristályt.
- Tedd a tenyered kézfejemre. - ha megtette, akkor behunyom szemeim, noha tudom, szükségtelen számomra.
- Hunyd be szemed, végy három mély levegőt. - az illúzió testemen előadom, annak ritmusát is, kövesse.
- S mondd utánam. - ősi nyelv dallamai csendülnek fel, ahogy kimondom a szavakat. Igazából mindegy, milyen nyelvet használunk, ha hisznek az erejükben. Az eszperente kifejezetten mulatságos például.
Csak egyszer mondom el, majd elhallgatunk, hogy a következő pillanatban a szavak ereje hatással legyen mind a kristályra, mind a kőre.

//a bűvige:
“Szív a szívnek,
Elme a léleknek,
Kristály a tudatnak,
Kik egybefonódva léteznek,
Szálaik el nem téphetőek.
Mutasd útját, kit ők egyként érzékelnek.”//

...

**Aurora Knightley** Szomb. Jún. 22, 2024 5:02 pm

A telefonom fényében veszem szemügyre az okozott károkat. A mécsesek ripityára törtek, néhány csecsebecse is fejest ugrott a szekrényekről. Némi hó… Hogy micsoda, HÓ?! Tisztán emlékszem, hogy se a mai napra, sem pedig az elkövetkező napokra nem ígértek havazást.
Megbotránkozva néztem végig Gábriel cókmókját. A sífelszerelés nem arról árulkodott, mint aki az Édenből pottyant volna ide. Viszont kénytelen voltam berekeszteni a szemrevételezést, mert a mobilom egyszeribben kilibbent a kezemből és átaraszolt a nem kimondottan önszántából érkezett vendégem markába.
Újra félhomály telepedett közénk, perpillanat csak az ablakon keresztül beszűrődő fényre hagyatkozhattam.
– Hogy kinek a szeme? – kérdeztem vissza értetlenül. Töprengésem alatt szemöldökeim olyan közel húzódtak egymáshoz, hogy homlokomon mély barázdákat képzett. Felsejlett bennem valami a popkultúrából, mintha köze lett volna valami gyűrűhöz… – Oh, megvan! Arra a retro filmre gondolsz a kisemberekkel és a vulkánnal, igaz? Pocsék a mágusok reprezentálása. Hogy jött ez most ide? – Eléggé meglepett. Nem gondoltam volna, hogy az angyalok földjén ilyen kulturáltak! Mindegy is volt.
– Mondanám, hogy sajnálom. De megijesztetted a macskámat és nem gondoltam volna, hogy az angyalok üdülni járnak – bosszankodva forgattam meg a szemeim. Szuper, ő békésen elsíelget, míg anya és apa ki tudja merre vannak! Rendben beismerem, hogy volt egy kis kárörvendés azért bennem, amiért kellemetlenül járt a megidéző köröm miatt. Nem gondoltam volna, hogy az az álom tényleg ennyire sokatmondó lesz.
Habár elképzelni nem tudtam miként fogom megmagyarázni ’Elis-nenének ezt a felfordulást. Csak akkor szembesültem azzal, hogy milyen durva a helyzet, amikor találtam egy-két ép mécsest az egyik polcon, amit meggyújthattam, hogy legalább egymást lássuk. Csak sajnos a kuplerájt is szerényen megvilágította közben.
– Arra is. Különben is, amikor anyunak nyoma veszett még láttál vele. Egyébként is elvakítottalak, nem égettem ki. Utóbbihoz mécsest ragadtam volna – tudom, tudom, szemantika. – Mindenesetre gondolom az emlékeidet nem vakítottam el vele. Ennyi vezeklés különben is belefér, nem? – szegtem magasra az orromat.
A vezeklés hozzám is elért. Sajnos későn reagáltam mobilom légi visszapostázására. Ügyetlenül nyújtottam ki karjaimat, hogy lehetőleg még röptében elkapjam. Fél másodpercig elhittem, hogy meglesz, azonban alig egy centire a kezeim előtt száguldott el, egyenesen a földön landolva.
– Megőrültél?! Tudod milyen drága egy iPhone? – fakadtam ki, szélsebesen felkapva a padlóról a készüléket. – Ha eltörött te veszel újat! – megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Hála az égnek nem tört be a kijelzője, pár karcoláson kívül nem esett nagyobb baja.
– Pompás! Örülök, hogy közös nevezőn vagyunk. Ez azt jelenti, hogy most már ketten vagyunk a klubban, akik szeretnék tudni hol lehet – mutattam rá, hogy micsoda közös érdekek vezérelnek minket.
– Feltételezem nem ’Elis nene teája és házi süteményei – ami mellesleg legendásan finom volt –, kergettek el a Földről, hanem okkal nem érkeztél mostanában látogatóba – emlékeztettem, hogy az utóbbi hetekben mennyire elmulasztotta a postás szerepét játszani. Legalább addig hallottunk valamit anyáról, amikor Gábriel jött. De mostanában be se nézett… szóval komolyan aggódtam, hogy nagy baj lehet.
Gábriel bolondozása egy kicsit javított kedélyállapotomon. Visszafojtott nevetéssel figyeltem, ahogy többszörösen is tógába öltözött a téli bunda után. Végül olyan elegáns maskarát választott magára, mintha ötcsillagos étteremben látnám vendégül és nem egy közönséges padláson.
Fejemet csóválva görög varázsszavakkal utasítottam a seprűt nyugalomra. Sértetten araszolt arrébb, hogy a szoba egy másik pontján kezdjen feltakarítani. Sajnos akadt mi.
– Mióta nem hallottál róla? – feltételeztem, hogy a látogatásai elmaradása óta. Az nagyjából egy hónapot jelentett! – Az energiafoszlányokból nem tudod nagyjából meghatározni, hogy hol lehet? – faggattam. – Egyébként láttad anyut utoljára? Vagy érzékelted – a mi infóink szerint Lichtensteinben volt utoljára. Viszont nem mostanában kaptunk róla hírt. Azért remélem, hogy nem ez volt az utolsó állomása, mert az azt jelentené, hogy már hetek óta megkezdhettem volna a felkutatását!
– Azt akarod mondani, hogy elfelejtetted milyen az energialenyomata? – fakadtam ki. – Fejre estél síelés közben vagy mi történt?! – vennem kellett pár mély levegőt, hogy tudatosítsam magamban, hogyha fortyogok, akkor nem fogom anyut megtalálni.
Toporzékolva lépdeltem a vitrinhez, majd a berendezésen vezettem le a frusztrációmat. A szekrényből elővett kristály után kegyetlenül bevágtam a vitrin ajtaját. Üvegjei beleremegtek az agresszív bánásmódomba.
– A kedvencét magánál tartja – jegyeztem meg mellékesen. Micsoda meglepetés, nemde bár? – De úgy általánosságban oda van a rózsakvarcokért. Ezeket használja gyakrabban a mágiájához – átadtam Gábrielnek, ő tudta, hogy mire akarta használni. – Egyébként ez az ő varázskönyve – mutattam az említett kötetre. Ki tudja alapon, talán ez is hasznos lehetett.
– Hozzáteszem, hogy én már próbálkoztam keresőmágiával, sikertelenül – dörgöltem az orra alá. – Mit tervezel csinálni? – tettem fel a kérdést kisvártatva. Hangomba kíváncsiság keveredett, türelmetlenül vártam, hogy mihez kezd a kristállyal. Ajánlom neki, hogy ne lenyúlni akarja őket!

To: Gábriel-bácsi
SING-ALONG WARDROBE

abracadabra

**Gabriel** Szer. Jún. 19, 2024 9:34 pm

To: Aurora

Uriel felé tartom a popcornos dobozt, meg is rázom.
- Kérsz még? Szerinted mibe fogadjunk, hogy nem fog neki ma összejönni? A te csillagod van ma, nem? Jaa, nem. Misié. - tökre jól esett ám, hogy megkapta a kedvenc csillagom a Szauron-szeme becenevet. Tény, hogy valóban szemem vetem a Pokolra, de abban inkább Uriel a jártasabb. Annyira, hogy le is ruccan oda. Hogy engem levinne magával? Áh! Jah, értem, kapáljak a kertecskémben, ha már őrizgetem az almafákat. Meg úgysem sikerült egyszer bevédenem Lucitól... azóta is felemlegetik.
- Ne-ne-ne, aaahhh! - elhajítom a dobozt, benne a kukoricaszemekkel, ahogy a kör felé nyújtom ki energiámat. Ha ebbe beidéz, nem én fogok jönni....
- Aaaa, most léphetek be az álmába... - vetem hátam a fotel támlájának, mint egy kelletlen kisgyerek, majd sóhajtok, s Urielre nézek.
- Ahelyett, hogy levinnél oda. Biztos valamit boltoltok az öreggel.
Azzal eltűnök, s bár itt idő nem létezik, felkészülök Aurora álmára, hogy elküldjem neki a szimbólum helyes rajzolatát és irányát.
Aztán, ahogy kiléptem onnan, a hegyekbe vágytam. Egy kis síelés, mielőtt belevetem magam egy kicsit melegebb klímájú kalandra. El is feledkezem, ebbe az örömbe harsan bele Uriel hangja, de addigra már érzem a rántást is, ahogy valaki összekapcsolja a nevemet, a rajzolatot és a hívást.
Amikor a legjobb helyen csúszok le!
Így egy pillanatra visszarántom a hívást. Igazán kivárhatta volna, míg leérek az aljára.
De a rántás elemi erejű, és szent, így lécekkel, felszereléssel és mindennel együtt érkezem a kör kellős közepére, magammal hozva egy jókora adag havat, magaslati hegyi levegőt.
Semmi negatív energia. Veszélyt nem érzek. Macskaszőrt igen. Meg minden kelléket. Legfőképpen alattam, de szerintem abba nem csak a kellékek tartoznak. Hanem a lécem és a botom is.
De mire eljutnék odáig, hogy kirántsam magam alól a lécet, addigra kész litániát kapok.
Angyalian Gabriel, angyalian. TE egy ARK vagy. Kedves, nyájas, segítőkész. Dícsérd meg, hogy sikeresen megalkotta a kört (amit te küldtél el neki álmában), és hogy most jól ejtette ki a hívó mágikus szót.
Aha. A mesékben biztos. Az most nem én leszek.
Kinyúlok a kezemmel a telefonja felé, hogy az enyémben landoljon, s lefordítom. Már ha átjut.
- Értem én a viccet. Szauron szeme. Azért az én nemlétező retinámat még meghagyhatnád. És pont most kellett idehívnod? Amikor a pálya legjobb részén haladok? -rántom ki végre a lécet magam alól. Ki is varázsolhatnám magam alól, de így egyszerűbb. Mindig arra törekszem.
- Arra a szememre gondolsz, amit pont most égettél ki? - dobom vissza neki a telefonját, ha nálam landolt.
- Azt szeretném én is. Mármint nem kiégetni a retinámat. Hanem anyádat látni. Amúgy meg szia, örülök, hogy találkoztunk, és úgy minden kedves üdvözlő forma. - mostanra már álltam, a kabátom, sapkám, és a lécek is rajtam.
- Szóval... - éreznem kéne egy erős szúrást a lábamon. Két okból nem jön össze: egyrészt, ez egy nem is létező láb, illúzió. A lécek is. Másrészt a csizma olyan kemény, hogy azon egy toronydaru se jutna át (deigen).
Ránézek a seprűre, majd vissza Aurorára, s az öltözetem átalakul.
- Nnnnem ez az időszak. - tóga. Megint tóga. Már csak a hárfa hiányzik..
Öltöny jelenik meg rajtam.
- Nincs hír anyádról. Egyszerűen nem találom őt. Michael felől érkeznek energiafoszlányok, de egyre halványabbak.
A seprű nem tágít, rálépek. MOST zavar.
- Viszont ahol utoljára éreztem édesanyád energiáját... - elgondolkodva nézek rá. - Van édesanyádnak kedvenc köve? - annak biztosan van energialenyomata.

//háttérhangulat a síelés érzéshez//

...

**Aurora Knightley** Szer. Jún. 19, 2024 8:36 pm

A tegnap esti balsiker után újból nekiveselkedtem az idézőkör előállításához a padláson. ’Elis nene úgy tudta, hogy megint anya cuccait bújom. Nem avattam be, hogy annál sokkal nagyobb terveim voltak. Míg ő randizgat, én megpróbálom előkeríteni apát és anyát.
Összetekertem a dekorszőnyeget és félrehelyeztem azt a sarokban. Ezzel tiszta terepet adva a padlóba karcolt mágiakörnek. Mécseseket állítottam a pentagramma kijelölt csúcsaihoz. Tömjént égettem a résnyire nyitott ablak alatt, miközben a varázskönyvet bújtam, nehogy bármit is kifelejtsek a mozsárban szép lassan egyneművé tört anyagból.
Az anyagot végül elszórtam a mécsesek között a minta vonalán. Persze még mindig ott volt az esélye, hogy a csillagok együttállása nem kedvez, vagy elszúrom az idézést. Legalább a felkészülés tekintetében pontosan követtem a leírást.
Pattanásig feszülő idegekkel térdepeltem a kész munka előtt. Letöröltem a homlokomon gyöngyöző verejtéket, vettem pár mély levegőt és a kezembe vettem anya varázskönyvét. Először magamban olvastam el háromszor a varázslat szövegét, mielőtt a markomba fogtam volna az amulettet, mellyel fókuszálnom kellett a mágiámat.
– Nos, Hógolyó, szerintem jobb lesz, ha megkapaszkodsz – pillantottam el a fal mentén álló ütött-kopott zsámolyon fekvő macskám felé. Alig csak füle mozdult meg, jelezve, hogy hallotta szavaim, de annyit nem értek, hogy fel is emelje rám a fejét. Összegömbölyödve, békésen az igazak álmát aludta.
Feltápászkodtam a padlóról, majd összpontosítani kezdtem. Éreztem, ahogy a számról legördülő görög varázsszavak hatására a mágia átjár, majd összpontosul a kezemben kitartott amulettben.
Az energia kezdte belengeni a szobát, a Hold fénye beszűrődött az ablakon és megvilágította a padlón kialakított varázskört.
A levegő lassan izzani kezdett. Az ablak teljes széltében kitárult a szobában terjengő energiától.
Hógolyó felpattant, idegesen felborzolt szőrrel fújtatott és elbújt a padlás végében.
Amikor elhangzott az utolsó szó a számból: Gábriel, az energia a padló mintázata fölé összpontosult, majd hirtelen mintha lufiként kipukkasztották volna. A lámpa izzói mind egyszerre világítottak fel és éles fény kíséretében pattantak el egyszerre. Engem pedig nagyobb széllökettel taszított hátrább, mely a mécseseket is egyszerre oltotta ki.
Sötétség telepedett a szobára. Csípős hideg áramlott be a nyitott ablakból, mely keveredett a helyiséget belengő füstös szaggal.
Köhécselve álló helyzetbe toltam magamat. Egész testem remegett az izgalomtól és a kimerültségtől. Leporoltam magamról az égőkből rám potyogott szilánkokat, közben pedig érdeklődve lestem a mágiakör felé. Határozottan más volt a reakció a minapi balsikeremhez képest. De mivel fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tapasztalnom a sikeres varázslat esetén, így kihunyt csillagként tapogatóztam a sötét éjszakában.
– Sikerült? – hitetlenkedve leheltem a kérdést orrom alatt, ahogy mozgolódást érzékeltem a szoba közepéről. Rögtön kezembe halásztam a telefonomat és fellőttem rajta a zseblámpa alkalmazást. Egyenest az arcába világítottam Gábrielnek. Szám szegletében széles mosoly villant.
– Atya ég, hát van Isten, sikerült! SIKERÜLT! – lelkesedésemben egy helyben ugráltam párat. Ezek szerint profin sikerült elképzelnem magamban Gábriel alakját, pedig alig láttam párszor.
Alig fél perc után odébb sepertem lelkesedésemet, megigazítottam szemüvegemet, majd igyekeztem komoly arcot vágni következő kérdésemhez.
– Köszönöm, hogy megjelentél a hívásomra! Blabla… – odáztam el az udvariaskodást, ennyire nem voltam jó kedvemben. – Nem szeretném húzni az idődet, gondolom rengeteg teendőd van. Szóval ki vele, hol van az anyukám? Te láttad utoljára! – küldtem felé számon kérő pillantásokat, kíméletlenül belevilágítva közben az arcába a telefonom lámpájával.
Megengedtem magamnak egy kis rossz zsaru felütést, mégis ő volt az, aki elküldte erre a különös útra, melyen elvileg meglelheti apát. Én pedig itt maradtam nem csak elapátlanodva, hanem most már elanyátlanodva is. Ezért mielőbb válaszokat akartam.
A megbűvölt partvis ekkor tört utat magának, hogy felsöpörje a padlóra hullott törmeléket. Elég profin tudott ráutaló magatartást mutatni, ha valamit fel akart takarítani. Jellemzően addig járta körbe az embert, amíg az nem méltatott odébb állni az útjából. Legújabb áldozata Gábriel volt.

To: Gábriel-bácsi
SING-ALONG WARDROBE

abracadabra