Marvel: Madness Returns
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Marvel: Madness Returns
Oldalplotok Ta LoMorlockokTVAS.H.I.E.L.D.EmbertelenekWakandaBayville S.A.B.E.R.Raft Bosszúállók Sentinels Üdv!Köszönt Téged a Föld-6969!
Pánikra semmi ok, mind össze vagyunk zavarodva. A kérdéseink és a kételyeink visznek minket előre. Csatlakozz hozzánk! Keressünk együtt válaszokat, fedezzük fel és formáljuk a valóságot! Bizalmunk jeleként hozzáférést biztosítottunk számodra az itt található tudásbázishoz. Izgatottan várjuk, hogy Te is nyomot hagyj benne!
Üdvözlettel: Interdimenzionális Diplomáciai Testület
Fontos linkekSzabályzat Világleírás MCU canon lista ET minta Univerzum foglaló Foglalt avatarok IC híreink Elkészültem! OOC híreink Eddig történtek Kredit Discord szerverünk Update'24
SZEPT 14
Oldalunk új kinézetett kapott, az Ana Codes mintája alapján.
'24
MÁJ 15
Az oldalra beköszöntött a tavasz, így jelenleg is 2026 tavaszát írjuk az oldalon.
'23
NOV 19
A Marvel: Madness Returns megnyitotta kapuit.
'XX
X X
A következő eseményünk ide kerül ki hamarosan!
BelépésJelentkezel a Bosszúállók közé?

Elfelejtettem a jelszavam!

Az oldal vezetősége Percike, a Mindenható Stan Lee, a Mesélő
Pusztulás számláló
Rise of Hydra
20%

Multiverse of Madness
15%
Chatbox
Legutóbbi témákJelenleg futó küldetéseink
» Museum hide and seek - Lacey & Bo-Wei
by Fu Bo-Wei Tegnap 3:01 pm-kor

» Rain announces lightning
by Shu Kyoko Tegnap 8:17 am-kor

» Előzmények
by Danny Ketch Csüt. Szept. 19, 2024 7:11 pm

» Throwback thursday
by Peter Parker Szer. Szept. 18, 2024 10:29 pm

» Teenage disaster
by Aurora Knightley Szer. Szept. 18, 2024 9:47 pm

» Egy utolsó fejezet
by Danny Ketch Szer. Szept. 18, 2024 9:18 pm

» two disasters
by Volstagg Szer. Szept. 18, 2024 8:35 pm

Statisztika
Összesítőnk
Ki van itt?A S.H.I.E.L.D. és HYDRA aktív ügynőkei

Re: Life don't run out of problems

Kaine Parker Pént. Aug. 02, 2024 3:43 pm
• doing bad for good reasons •
Robot-invázió 2.0

Amikor elindultam a mai bevetésre, azt hittem, minden rendben lesz. Romy majd távolról segít, a megszokott módon, mikrofonon keresztül adva az utasításokat vagy akár elemzéseket. A kocsim hátsó ülésére nem is pillantottam, annyira sokszor próbáltam fejben átrágni a tervet. A legutóbb már megtapasztaltuk, hogy ezek a bűnözők milyen csúcsszuper technológiában utaznak, lehet nem ártana óvatosnak lenni. A terv az volt, hogy egy elhagyatottnak tűnő telepen kutakodunk, hátha találunk valami nyomot, ami közelebb visz minket a megoldáshoz. Amikor elértem a helyszínre, és kiszálltam a kocsiból, furcsa zajt hallottam a hátsó ülés felől. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, de amikor közelebbről megnéztem, megláttam Romyt, ahogy összehúzódva próbál elbújni.
- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle, bár a hangomban keveredett a düh és az aggodalom. Most nagyon nem örültem a személyes jelenlétének. Az a robot múltkor kocsikat zabált. Végül csak nagyot sóhajtottam.
- Romy, megmondtam, hogy nem jöhetsz velem. Ez nem játék. Ha... ha nem tartod be a szabályokat, nincs több próbálkozás terepen, érted? Ha nem maradsz a hátsódon, akkor ide ragasztalak. Ne akard, hogy megtegyem, nem kényelmes. - már abból a szempontból nincs mit tenni, hogy vissza már nem vihettem. Be kellett érnem azzal, hogy megeskessem, legalább a kocsiban meglapul.
Talán az arcomra kiült grimasz és a szúrós pillantás bírta jobb belátásra, hogy engedjen a makacskodásból. Tényleg nem hozom el soha többet semmilyen terepre, ha nem hallgat rám. Nem akartam túl szigorú lenni vele, hiszen a lelkesedése és a segíteni akarása mindig is lenyűgözött, de most tényleg fontos volt, hogy betartsa a szabályokat. Az ilyen helyzetek veszélyesek, és nem engedhettem meg, hogy bármi baja essen.
- Rendben, informállak, de akkor maradj itt, és tartsd nyitva a szemed. Így is egy csapat vagyunk, ugye tudod? – mondtam végül, mielőtt bezártam volna a kocsi ajtaját. Meg akartam győződni róla, hogy tényleg így fog becsatlakozni.
Elindultam a telep felé, minden érzékemet kiélezve. Az elhagyatott épületek árnyékában könnyen elrejtőzhet bárki, ezért fokozott óvatossággal lépkedtem előre. Tekintetem végigsöpört a romos falakon, és igyekeztem minél több részletet megfigyelni. Romy folyamatosan jelentkezett be a fülhallgatón keresztül, hogy figyelmeztessen vagy további információkat adjon a helyszínről.
Ahogy mélyebbre merészkedtem a telepen, furcsa nyomokat fedeztem fel a földön. Lábnyomok mutatták, hogy nemrég valaki járt itt. A feszültség bennem egyre nőtt, de próbáltam megőrizni a hidegvéremet.
- Meglehet, hogy más is van itt rajtunk kívül. – suttogtam a mikrofonba, miközben lassan közelítettem az ismeretlen terep felé. Ha a kamerák nem mentek, az három dolgot jelenthetett. Vagy csapda az egész hely, vagy valaki zseniálisan meghackelte a rendszert, vagy valaki hasonló képességekkel bír. Igazából mindegyiket reálisnak tartottam. Az érzékeim azonban elsőre nem jeleztek. Csönd volt és semmi nem mozdult. Aztán Romy hangja kezdett zavart lenni. Megkocogtattam ugyan a kütyüt a ruhaanyagban, de nem változott a jel minősége. Még mindig nem tudom kizárni, hogy melyik lehet a háromból. Bizony fülelni nem volt lényegtelen, mert ahogy a C2 feliratú raktárszerű építmény felé tettem pár lépést, felzúgott valami gép, én pedig hamar egy robottal találtam szembe magam.
- Alighanem megvan a tettes, még mindig zavar a jel? Romy? - az jobban aggasztott, hogy nem hallottam őt, az már kevésbé, hogy az ellenfelünk nem a kocsinál van, hanem engem céloz be. Nem volt nehéz elugranom az útjából és visszakínálni egy utcai lámpával. Furcsa helyzet állt elő, mert többet nem támadott, de még csak a zúgás is abbamaradt. A következő pillanatban a hideg is végigszánkázott a hátamon az ismerős hang hallatán. Romy volt az és mégsem. Nem, ő nem beszél így, nem felvágós ennyire, nem jampizik megállás nélkül.
- Glitch...?! Te kapcsoltad ki? - nem tudom mivel kellett volna kilőni az antennát, amiről nem tudtam hol lehet, elvégre egyet láttam ebből, az is máshogy nézett ki. Ez valahogy más volt, fejlettebb. Aztán a monstrum megmozdult és feltápászkodott.
- Hé, arról nem volt szó, hogy rám küldd. Kapcsold ki! - bosszúsan ugrottam el újból az útjából, mert megint megpróbált leszedni. Ezúttal is megkínáltam az utcai lámpaoszloppal, de sajnos csak azt értem el, hogy szanaszélt görbüljön.
- De ha te itt vagy, hol van Romy? És hogy kerültél ide? - mindegyik legalább annyira érdekelt, mert Romy miatt már kezdtem aggódni, az meg felért volna egy csodával, ha Glitch azt állítja, kinyomozta hol vagyok. Igazából lövésem sincs mi történt vele, miután lekapcsoltak. Ahogy közelebb jutottam a melákhoz, felbukkant még valaki, akit látszólag szintén a robot érdekelt. Hamar kiszúrtam a kis adóvevőket, hogy aztán felpattanjak rá és letépjem róla a rá kilőtt hálókkal. A zúgás máris megszűnt, de ő még eléggé mozgásban volt, szóval foltattam azzal, hogy kirántottam egy betondarabot a földből és hozzá vágtam. Majd még egyet. És még egyet. Igazából át is építhetném a helyet ennyi erővel, mire elhasal. A következő mozdulattal sikerült úgy kivetnem elé a hálót, hogy átessen rajta. Szuper, nyertem magunknak pár percet, hogy felmérjem, ez az idegen kicsoda. Annyira nem lepett meg a jelenléte, mert láttam már itt nyomokat.
- Gyanítom te is ezért jöttél.

"Yes, the past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it."


_________________
My name is Kaine. I never run from anything. Tonight I make an exception.
..

Re: Life don't run out of problems

Scarlett Bishop Szer. Jún. 19, 2024 1:04 am
• doing bad for good reasons •
TO: Kaine & Romy

Elismerem, nem sokat tétlenkedtem – vagy gondolkodtam –, amikor BitBuggal befogtuk azt a gyanúsan ismerős jelet, ami Sentinel aktivitásra vallott. Csak épp New York egyik kikötőjéből jött, mi pedig North Salemben voltunk. A prof Teslájának elkötése nem az én ötletem volt. Főként, mert továbbra sem tudtam vezetni. És ezekkel a helyi autókkal nem is voltam biztos benne, hogy akartam. A motorok szimpatikusabbak voltak. A meglovasított Tesla vezetését is átengedtem Bitbugnak. Én csak fogtam a kormányt, mintha tudnám is, mit csinálok. Szerencsére parkolni sem nekem kellett.
- Ő valami mást intéz - vontam vállat, érzéseim szerint ezredszer, amikor Bitbug Lucast emlegette, útban a gyár felé a dokkon. Immár gyalogosan. Fogalmam sem volt, miért nem találtam otthon a helyi bátyámat, de a Sentinel jel egy kicsit sürgetőbb volt, mint őt levadászni. Szerintem. - Cirka 60%-kal? - érdeklődtem Bitbug fejtegetésére. Nem voltam hajlandó az önálló esélyeimet 30% alá becsülni. Mindennek volt egy határa.
Jelenleg inkább arra koncentráltam, hogy lehetőleg a kamerákat elkerülve eljussak a kerítésig. Szerintem túlspiláztam. Ebben a korszakban baromira nem volt annyi és olyan felszereltségű biztonsági kamera, mint odahaza. Még az arcfelismerés is gyerekcipőben járt. Én meg a legtöbb rendszerben akkor se lettem volna benne, ha Bitbug nem iktatja ki az elenyésző, de működő kamerákat. A kerítésen át tudtam volna gyalogolni, de nem akartam kidönteni. Inkább csak nekifutottam, felkapaszkodtam és már ott is voltam a túloldalon. Sima ügy.
- Az ott a C2-es? - tettem fel a kérdést. Merthogy korábban nem néztünk alaprajzot. Csak a jövőbeli rutin alapján tippeltem. De nem akartam feleslegesen betörni egy helyszínre sem. A megerősítés után elindultam arra. Egyetértettem. Ha ott volt életjel, érdemes lett volna körbekérdezni. Kicsit sajnáltam, hogy nem volt velem senki a régi csapatomból, aki legalább konyított egy tárgyaláshoz.
- Az nem jó jel - állapítottam meg a jelzavaróról. Odaát mondjuk szerintem mi gyakrabban használtuk. - Szerintem ez biztos jele annak, hogy jó helyen járunk. Errefelé mindenki túlzottan támaszkodik a megszokott frekvenciákra. De rekord idő alatt belőtted a helyet - tettem hozzá egy apró mosollyal. Valami dicséret mégiscsak kijárt. Ettől még jobbnak tűnt óvatosnak lenni. Éppen ezért igyekeztem a konténerekhez és a többi épülethez simulni ahogy közeledtem a C2-eshez.
A hangszóróból érkező recsegés nem tetszett. Ezt a jelzavarót az elsők közt terveztem kiiktatni.
- Bemegyünk, köszönünk, és ha valóban van náluk egy Sentinel, vagy csak egy darabja, akkor letesszük a névjegyünket - Bitbug értette, mire gondoltam. Természetesen nem felrobbantani terveztem a kócerájt. Ahhoz még új voltam ebben a világban. De a robotot ki kellett iktatni, és egy kicsit jobb belátásra bírni azokat, akik foglalkoztak vele. Reméltem, ez nem a Lucas világából származó példányok egyike volt. Bár őszintén, inkább azok, mint a sajátom, noha ez utóbbit kellett volna mielőtt megsemmisíteni.
Bitbug jelzésére azonnal védekező állásba helyezkedtem és magam köré vontam a pajzsomat. Abban biztos voltam, hogy az előttünk álló bestia nem a mi robotunk.
- Remélem ez nem Lucas egyik Hófehérkéhez költözött szériája - jegyeztem meg a bádogdoboz szemrevételezése közben. Hát... a célzása mindenesetre pocsék volt. Amennyi napfény itt ért, nem volt szükségem az extra töltésre, de azért nem mondtam volna rá nemet. Ennek az ócskavasnak a töltése semmi esetre se vitt volna közel egy túltöltéshez. Azért azt se bántam volna, ha nem riasztja ránk az összes létező hatóságot és fegyveres testületet.
- Azért csak óvatosan - kértem a partnerem. Nem csak ő aggódhatott értem. Tudta a nyavalya, ezeket milyen biztonsági rendszerrel ruházták fel.
De szerencsére a robot leállt, úgyhogy én is közelebb óvakodhattam. Próbáltam egy kicsit odafigyelni a C2-es épületre is. Hátha érkezik onnan valamilyen zaj. Vagy mozgás. Szerintem csak idő kérdése volt. De hol volt már Bitbug? Kezdtem komolyan aggódni érte.
Ennél már csak az döbbentett meg jobban, amikor a robot ismét mozogni kezdett, ráadásul megszólalt, valami Csodapókot emlegetve. Felvontam a szemöldököm, és egy kicsit több energiát irányítottam a pajzsomba. Ez nagyon nem volt kóser. És biztos voltam benne, hogy köze volt azokhoz a rohadt antennákhoz a roboton. Úgy tűnt, módosítanom kell a tervemen és előbb azokat bezúzni, csak aztán bekopogni a C2-be.
A terv kivitelezésében a hirtelen fülemben hangzó sikítás zavart meg.
- Annyira kőköri a rendszer, hogy lerészegedtél, Bitbug? - próbáltam viccelni vele. Valójában inkább attól tartottam, hogy valami történt vele odabenn. Aggódtam érte. És ameddig a robot még egy kicsit megpróbálta összeszedni magát, én inkább úgy döntöttem, becsusszanok két épület közé. Ideje volt célbavenni a C2-t. A robot csak nem tervezett oda lőni, ahol szövetségesei is voltak. Vagyis ez lett volna a terv. De a hangos kommentár megakaszott benne. - Csendesebben! - szisszentem. Nem is értettem. Ez most alaposan bekorlátozta a lehetőségeimet, és határozottan nem Bitbugra vallott. Nekem viszont sürgősen pozíciót kellett váltanom, úgyhogy inkább felhasználtam pár fotont a sebességemet boostolni.
Menet közben majdnem estem egyet a nevemet hallva ebben a megfogalmazásban.
- Romy? - rémlett a leányzó. Már akkor hasonlónak találtam Bitbug hologramjához. Így az eszközön belülről határozottan egyformának tűnt. Csak remélni mertem, hogy Bitbuggal minden rendben van. - Ezt nekem kéne kérdeznem. Tudod használni a beépített szenzorokat? Nem az életfunkciókra gondolok, hanem a környezeti szkennerekre - most sokkal fontosabb volt az eszközhasználata annál, hogy mi a fészkes frászt keres az én kütyümben, és hova a ménkűbe iktatta az én partnerem. Erre, és hogy hogyan került ide, később terveztem visszatérni.
- Nem tudja, nem volt otthon, mikor bemértük ezt a dögöt. Te egyedül jöttél? - oké, ez fontos információnak hatott. Én egyelőre próbáltam a robot mögé kerülni. Egy ekkora böszme vas nem mozoghatott túl gyorsan. Nekem pedig feltett szándékom volt lerúgni róla az adóvevőket. - Még mindig érzékelni az életjeleket a C2-ben? - ezt is jó lett volna tudni. De abban csak reménykedni mertem, hogy Romy képes kezelni ezeket az eszközöket.

There are no coincidences

   
✿ Elli
   


   
   

_________________

a71ee4b8d60634c099fa648611b89afbb1b6c37f.gifv9de430bd43722b29f602bbc2c2fc9e8c830b2126.gifv
We'll start the crossing with the simple lines,
Wake up on the other side of sane
...

Life don't run out of problems

Rosemarie Morozov Szomb. Jún. 15, 2024 9:15 pm
• doing bad for good reasons •
To: Shard & Kaine
– Legalább egy üzit hagyhattál volna Lucasnak, Miss Egyedül Dolgozom – perlekedtem vele. Nem mintha nem került volna egy tizedmásodpercbe, míg Lécciként dobjak egy rövidke SMS-t az emlegetettnek. De túl könnyű lett volna és ha ezt is megoldom neki, akkor Lady Veszélybe Keverem Magamat sosem tanul meg szockodni. Ebben a világban túlélési követelmény volt az emberi kapcsolatok. Itt nem volt katonás rend és olyan egymásra utaltság, mint az általunk ismert Földön.
– Azt már meg sem merem említeni, hogy hány százalékkal megdobta volna a túlélési esélyünket, ha csapatmelóra adod a fejedet. Egyébként kétjegyű szám lett volna, de ha szeretnéd nyugodtan megtippelheted – folytattam a párcsevejt. Hangomat amúgy is csak Shard hallotta. Pedig most akár a vállán is ücsöröghetnék kis hologram kivetítéssel. Végre újra ON-on volt a display funkcióm!
De hé, legalább nem volt annyira unalmas az osonás, amit levágott Shard a talán őrszem robot tevékenység után? Talán éppen elveszett pajtásunk az? A hitelesítést még csak most végeztük.
Egyébként a helyszín szinte filmbe illő volt. Kihalt hajógyár, ahova még a madár is csak szarni jár. Sötét, koszos, nevetséges megfigyeléssel. A kamerák, amik elszórtan fel voltak szerelve kispályások voltak. Új rekordot állítottam, ami a technológia kiiktatását illeti.
– A C2-es épületből életjeleket érzékelek. Ott kéne körül szimatolni – osztottam meg Sharddal jó tanácsomat. Akadt 50% esélyem, hogy meg fogja fogadni. Viszont ahol élet van, ott infó is akad.
– Valami jammeli a jelet – állapítottam meg, amikor megpróbáltam egy normális képet készíteni a helyszínről. – Ez azt is jelentheti, hogy jó helyen járunk – tettem hozzá dallamos hangon. Mondjuk kétség se fért hozzá, de örömmel vettem volna egy kis hízelgést a pontos lokáció behatárolásért. – Pedig eskü, hogy csak vakon ráböktem a térképre! – lódítottam.  
A C2-es épület közelébe érve már érezhetően tovább romlott a térerő.
– Akkor most csak beugrunk és köszönünk vagy beugrunk, köszönünk és maradunk is? – tudakozódtam a tervről. Hangom torzítva, recsegve távozott az hangszóróból. – Mert úgy hiszem most érkezik a fogadóbizottság – gépies zúgás hangzott fel az épület mellől, majd vörös színű ledek villantak. A nagyjából három és fél méter magas robot energiát fókuszált a mellkasába és lőni készült. Hát ez nem az, amit mi kerestünk. Kis csóró, ha tudná, hogy ingyen töltést ad nekünk!
Az energianyalábbal viszont nem minket célzott be, hanem alig két órára tőlünk lőtte telibe az egyik téglaépület falát. Egy igen nagy darabot kitörve belőle.
– Nem látsz a szemedtől bástya, hát hová lősz?! Micsoda low-budget stormtrooper ez, biztos kínai – oké, egy kicsit tényleg meglepett a gigászi robot ebben az időben. Nem volt ez egy picit túlzott előre haladott technológia?
– Benézek hozzá, hátha privátban sikerül szóra bírnom a tagot. Lécci, ne törd össze magad addig – kértem Shardot az óvatosságra. Nem féltettem, tudott vigyázni magára és ha egyszer felülírtam a figurát, onnan már könnyű menet volt a kiiktatása is. De a totális kioffolása előtt szuper lenne, ha megtudnánk legalább a nevét és a gyártóját.


– De én veled akarok menni! – néztem kérlelő szemekkel Csodapókra. Nem tűnt hatásosnak a kiskutyákat megszégyenítő pillantásom és erősen úgy festett, hogy csak azért is a kocsiban kell megvárnom, míg ő benyargal az egykori hajógyárba körülnézni.
Csudába, hogy észrevette a hátsó ülésen rejtőzködésemet, miután elindultunk. Mert hangosan veszem a levegőt… Kikérem magamnak, nem is lélegzek olyan hangosan! Csak akkor most nem lenne kérdés, hogy megyek vagy maradok.
– Az is lehet, hogy nincs itt semmi. Csak körülnézünk! Egy kis terepszemlébe még senki sem halt bele és ígérem, hogy nem én leszek az első – győzködtem.
Miután előnytelen választás elé állított: maradok a popsimon önszántamból vagy a hálójával rásegít maradásomra. Nos, kénytelen kelletlen belementem a maradásba. Viszont határozottan nem örültem neki! Sértetten összefontam mellkasom előtt a karjaimat is.
– Not fair! – csücsörítettem a számmal. – Én bogarásztam ki a helyszín koordinátáit a szövegből, ugyanakkora jogom lenne menni, mint neked… – morcosan fészkelődtem el az anyósülésben és dacosan lehunytam a szemeimet. A következő pillanatban már a hangszóróból szólaltam meg, Kaine fülében.
– De akkor megígéred, hogy narrálod majd miket látsz?!l – tettem fel első ízben a kérdést. Ebben csak hallok, de nem látok. – Csak, hogy legalább a co-op illúziója meglegyen számomra – fűztem hozzá, mintha csak magyarázatra szorulna, miért is vágytam erre.
– Csodapók – suttogtam, mintha csak attól tartanék, hogy a fülesből bárki más megneszelheti beszédemet. – Valaki kikapcsolta már előttem a kamerákat – osztottam meg vele saját észrevételem. – Biztos, hogy működnek. Csekkoltam. Ki vannak kapcsolva, nem hazudok. De miért állítaná le valaki a felvételt, ha nem titkos, védeni valója van? – miután a külvilágot a kütyün keresztül nem láttam, legalább a képességemmel leolvashattam a környező technológiát. Kivételes éppen kapóra jött a skillem.
– Szerinted aggódnunk kéne? Mert én lehet, hogy már egy picikét aggódom. Találtál már valami érdekeset? – faggattam. Attól tartottam, hogy nem azért nem köti az orromra, hogy mit lát, mert nem érdekes, hanem mert elfelejtette megosztani velem.
– Csodapók hallasz? Mert én viszont elég rosszul… mi ez a zaj? Csodapók, hahó?


Nem kellett sok időt töltenem a kicsit nagyra nőtt robotkánk társaságában. Sőt, egészen könnyedén kiismertem alap rendszerét ahhoz, hogy lekapcsoljam és ne kelljen vele tovább vesződni a szükségesnél. Még csak az kéne, hogy a béna célzásaival porig rombolja a kézzel fogható nyomainkat. Még mit nem, nem ezért kötöttem el egy Teslát!    
– Na, mit szólsz Lady Egyedül Megoldom, megleptelek vele, mi? – kuncogtam fel. – Őrszem haverunk már ugyan nem őriz semmit! Ilyen könnyen elérhető helyre pakolni a power gombját valaminek. Azt hittem vicc, amikor megláttam – mondtam a magamét önelégülten. Kezemet is poroltam volna mellé, ha rendelkeznék velük. Side note: kézporolós hangeffekt sürgősen beszerzendő, ha hazaértünk. Enélkül kivételesen megelégedtem a szóbeli önfényezéssel.
– Na, szétkapjuk? Kezdésként léccike, megtennéd, hogy kilövöd róla az antennákat? Fogalmam sincs miből készítették, de bosszantóan zavarja a jelet… – egy pillanatra elhallgattam. – Valami nem oké… – kommentáltam eltűnődve. Nem csak az, hogy a kikapcsolt barátunk gyanúsan mozogni kezdett. Többek között nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy vak vagyok, mint a templom egere. Egy érzékelőm sem volt kóser. Plusz hiányoltam a jól ismert funkciókat. Hahó, display, merre vagy már megint?!
Mégis, volt valami kísértetiesen ismerős ebben az egész szituban…
Régen, nagyon régen…
Én voltam már itt.
– Kaine?!


Nem volt lehetőségem megtudni, hogy Kaine hallja, amit mondok vagy sem. Úgy kipottyantam a hangomat közvetítő szerkezetből, mintha rúgnának, pont annyira fájt is.
Pedig minden idegszálammal próbáltam kapaszkodni bele. Görcsösen próbáltam visszajutni, viszont valami nagyon nem stimmelt a kütyüvel, amikor sikerült újra ráakaszkodnom. Az arcomba tolta a „no signal” szövegét. Voltam kedves virtuálisan megkólintani, hogy újra induljon. Biztos be fogrom árulni Csodapóknak, hogy rosszalkodik!
Alig, hogy ismét online volt az audio kimenetel, kapva-kaptam az alkalmon a beszédre.
– Csodapók, roger? – nyitottam a tesztszöveggel. Cseppet sem számítottam mély, gépies hangkimenetelre. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne. Azonban mire eljuthattam volna ennek felfedezéséig csak azt érzékeltem, hogy a gépezet rendszere (melyet sikeresen bekapcsoltam) belső takarítást indított rám, hogy kiseperjen.
Kétségbeesetten próbáltam menekülni az első áramforrásba, amit érzékeltem.
– Áááh, lécci, ne bánts! Milyen udvariatlan vendégfogadás ez? – úgy pihegtem, mint aki több métert szaladt volna azért, hogy elérje az utolsó Bayvillebe száguldó buszt.
A mostani rendszer, amit magam körül éreztem bár egy icipicit hasonlított arra, amilyen Kaine kütyüje volt, de mégis eltért tőle. A hangom a megszokott módon, bár kicsit recsegősen távozott. Viszont hihetetlen módon tudtam olvasni a környezetemből, mintha… mintha ott lennék én is. Nem csak gépen keresztül, hanem szinte már fizikailag.
Valami azt súgta, hogy az az óriási robot okkal kezdett mozogni és határozottan nem tűnt hű, de kedvesnek.
– OMG, mekkora ez a bádogdoboz? – a kamera elmozdult a géptől, amiért óriási sokként éltem meg a látványát. A kijelző megállapodott egy hölgyön, igazán érdekes szögben. Ráfókuszáltam az arcára, valahonnét nagyon ismerős volt számomra.
Kisvártatva bevillant a kép az X-suliból, a kínosra sikerült Püspök Hadművelet nyitányáról.
– Bishop? Shard! – hüledezve szólítottam meg. – Te mit csinálsz itt? – hangomban annyi érzelem fordult meg, hogy el se tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. A döbbenettől, a meglepetésen át, a megkönnyebbülésen keresztül a zavartságig mindent ki lehetett hallani belőle.
– Bishop is itt van? Izé… Őrnagymester. Akarom mondani a tesód?
   
HIGH-TECH SORCERER

   
   

_________________
a71ee4b8d60634c099fa648611b89afbb1b6c37f.gifv9de430bd43722b29f602bbc2c2fc9e8c830b2126.gifv
It makes me laugh every time I look back.
When I believed, I couldn't be anything more than that.
HIGH-TECH CODE SORCERER

Re: Life don't run out of problems

Ajánlott tartalom
- Similar topics

 
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.