Valóban olyan barátságos volt, mint emlegették és ettől csak még inkább alkalmasnak tűnt arra, hogy kikérdezzem őt. Valamikor. Ebben a pillanatban nem alkalmas és szinte lehetetlen is, olyasmiről faggatni, ami talán az ő figyelmét elkerülte vagy nem tartja olyan fontosnak. Mindenesetre öröm volt hallani a szavait, noha hamar rátért a lényegre merjem őt tegezni, mert így szokás és ha tudná, hogy nem is vagyok én olyan legényke sorba menő, akkor valószínűleg nem tudná hová tenni a dolgot, miért is zavarja őt így össze-vissza egy midgardi.
- Megtisztelő, az ember ritkán találkozik asgardiakkal, aki még ilyen barátságos is, mint te Volstagg. – azt nem tettem hozzá, hogy azokkal, akik hasonlóan fordulnak hozzá, ha ellenségeskednék biztosan a tányért vágta volna a fejemhez, nem pedig kedves szavait. Látva, hogy tényleg tudja miről beszél és elég jártas abban, hogy a biztonságosabb lóerő próbálgatásnak hol a helye és ideje elismerően bólogatok tudását megerősítve s, azelőtt, hogy ilyen érdeklődéssel figyeli mindazt, amiben Asgardban ritkán lehetett része. Ott nem voltak midgardi versenyautók.
- Van ilyen hely, de feltételezem, hogy abból is látványosságot csapnának a szervezők, ha csak megemlíteném. – mert ők gond nélkül benne lennének, főleg, ha az emberek fogadnának is, vajon mennyire sebes az autó és aki megközelítőleg megtippeli azt, nyereményben részesül – ami szintén szemfényvesztés volna, de a pénz az pénz, valamivel mosni is kell a kétes bevételeket, egy ilyen alkalom tökéletes volna, ahogy ez az alkalom is az, éppen erre. Bár igaz, nem láttam bele a szervezők fejébe, nem bolondítottam meg még egyiket sem. Ezt pedig onnan tudom, hogy még egyikük se csüng a nyakamon.
- Július tizenkettedikén lesz a következő verseny, ott már nem ilyen autót fogok vezetni, a győzelem lesz a tét. – utalok itt arra, hogy nem csak egyszerű bemutatóra hívom meg, hanem olyanra, ahol aztán tényleg izgulhat melyik versenyző nyer. – Hamarosan ide téved Natalia O’Neal is, ha észrevesz, szólok vegyen fel a vendéglistára. – nagyon meggyőző tudok lenni, tenném hozzá, de nem teszem, mert a végén még az is lehet, hogy félre értené. – Ő és még páran benne vannak a szervezésben, én csak a plusz kellék vagyok. – abban pedig nem kételkedem, hogy az olyan hírességeknek, mint amilyen Volstagg is, szívesen megismernék és jó alaposan kifaggatnák, abban nem kételkedem. Jól állt neki ez a megjelenés is, ezt el kell ismernem, passzolt hozzá, ahogy a vikingharcos felszerelése Asgardban.
Amikor pedig nemes egyszerűséggel közli, hogy mihez ért majdhogynem fülemig ér a szám, csak jól leplezem.
- Láttam, néhány kollégám látott is némi fantáziát a showban és hasonlót fontolgattak a fejükben, mint te. Összehozlak velük. – már kényszert éreztem, hogy ide füttyentsem Nataliat mintha valami kiskutya volna, de hagytam élni. – Van segítő asszisztensed, akivel felvehetik a kapcsolatot? – kíváncsiskodom. Ha nem értené mire célzok, akkor szárnysegédet emlegetek, fegyverhordozót bármit, amiből megérti, hogy egy kapcsolattartó személyre gondolhatok. De ha azt mondja, hogy ebben őt kell keresni, akkor hozzá fogom irányítani azt, akit kell. Nekem is kapóra fog jönni ez az ismeretség.
- Régen elfeledett könyvek írtak róla. – nem mondhatom, hogy egyszer én is ettem a főztjéből, hogyan is hangozhatott volna, biztosan ijesztően.
- Utána járok és kiderül mi a következő lépés. – tényleg magára hagytam egy kicsit. Nem mondom, hogy nem volt bennem némi bizonytalanság, amikor óvatosan besompolyogtam abba a helyiségbe, amit a konyhának neveztek ki. Ők is meglepődtek, meg én is rajtuk. Nem mondhattam azt, hogy csak a mosdót keresem, amikor nagybetűkkel ki volt írva, hogy „Konyha” és „Csak a személyzetnek” volna ildomos ide belépni. Nem voltam része a személyzetnek. Ezt ők is tudták, én meg még inkább. Hogyan is magyarázhattam volna ki magam? Hát ez az! Sehogy. Bátorkodtam egy kis erőt venni magamon és meg is köszörültem egy kicsit a torkomat. Most szemfényvesztés következik! Remélhetőleg senki se fog éppen akkor benyitni ide, amikor kifaggatom a főszakácsot a dologról.
- Elnézést, Milo vagyok, melyikük a főszakács? – ha jelentkezett az illető hát bátorkodtam megfogni a kezét, már ha ideadta és mivel ő is nagyon szerette volna, hogy kitűnjek innen hát elismerően ráztam a kezét egy egész percig. – Gratulálok! Önt kiválasztották. Arra lennék kíváncsi drága uram, hogy volna kedves elárulni mivel készülnek mára? – úgy nézett rám, mint aki hitetlenkedni készülne, de rátettem a másik kezem a vállára is, hogy esze ágában se legyen menekülni a holdkórosok sorsa elől. Ő beszélni kezdett, amíg rajta tartottam a mancsaimat és az információ után el is engedtem őt. Nem mondhattam, hogy tegyenek úgy, mintha itt sem lettem volna, mert utána rákérdeztem valami abszurd hülyeségre, amivel visszanyerte a főszakács is az eszét és megmutatta merre is találok innen ki. Staff onlyt még a franciák is meg kell, hogy értsék, nemhogy én. Visszatértem Volstagghez.
- Attól tartok ez a svédasztalos kínálat marad még egy darabig Volstagg. – de az jó hosszasan kitart, abban biztos vagyok. Észreveszem, közben persze azt is, hogy valaki(k) nagyon szívesen megismerkednének vele, de ismertem már ezt a fajta nézést, csak nem embereken, hanem éhező farkason. – Lehetnek rajongóid itt Volstagg? – mert, hogy nem lehet akkora szerencsém Hati pontosan most és pontosan itt találjon rám s, álljon szándékában megkergetni engem, mert akkor…
- Vérmes rajongóid. – teszem hozzá, csaknem nagy lelkesedéssel az arcomon, mintha éppenséggel valami nagyon humorosat mondtam volna neki. Pedig nem, csak az őt vagy már minket vizslatónak muszáj volt azt hinnie, hogy nem róla beszélek, hanem a csillagok állásáról beszélek Volstaggnek.

Rejtekhely keresés közben talál rám Volstagg, Asgard Oroszlánja és lep meg érdeklődésével, ami most pontosan kapóra is jön. Hogy a kitárt karjai nála mit jelenthetnek, meg sem kérdőjelezem, sőt útjába se állok, következzen be, aminek be kell, ha ő a csontok ropogtatását szereti, hát megláthatja, hogy engem keményebb csontokból faragtak, minthogy megtörjek Volstagg híres csont-roppintós ölelése alatt. Elejét vettem a dolognak! Én is kitártam a karjaim, hogy egy pillanat erejéig az ő mozdulatait tükrözzem, de aztán meg is előzzem, merthogy neki most csak fél kézzel sikerülne az ölelés.
- Volstagg! – mutatom ki először lelkesedésem, nem is törődve azzal, hogy ő talán nem így emlékszik rám. Nekem elég volt a nevét hallani! Persze ki nem roppintom az öleléssel szegényből az ételt sem az italt, ha már sikerült lenyelnie, akkor jobb, ha benne marad.
- Magát csakis az asgardi istenek küldhették ide hozzám! Nagy rajongója vagyok! – olyannal nem próbálkoztam meg, hogy én volnék a legnagyobb rajongója, ezt már biztos vagyok abban, hogy sokaktól hallhatta, csak üres morzsa volna azon az asztalon, ahol az ő igazi dicsőségét mérik.
- Hány paripa erejével bír a fogat? – térek végül vissza kérdésére miután abba hagytam a lelkes ölelkezést, mert a végén még rosszul értelmezi a dolgokat és nemhogy az ő, de még a drága felesége is kiküld a világból és addig kerget, amíg Muspellheimbe nem érünk, mert ott aztán… oda én sem mennék.
- Hétszáz ló erejével, ha engednék még bírná többel is, de fő az emberek biztonsága, én sem szeretnék repülni és bukfencezni a végén. – ez az autó annyival bírt csak, de ha engedték volna én meghazudtoltam volna az ő képességeiket is, nyilván nem feszegettem túlságosan a határokat, mert nem az én autóm volt.
- Biztos vagyok abban, hogy szívesen látnák is élőben a fogathatjó versenyeket! Egyszer mindenképp el kellene hoznia őket rá. – bíztatom. Bár most nem tudok meghívókat, jegyeket előkapni a tarsolyomból, azt Jessicatól kellene kunyerálni, jó is volna hogyha látnám.
- A madáreledelen kívül semmit nem láttam még. De talán készülnek valami egyébbel és nem hagyják, hogy idehívjuk Gordon Ramsayt vagy Jamie Olivert a világ másik feléről. – bár arra nem vennék mérget, hogy a svédasztalon kívül készülnének mással, inkább üzletelni akarnak a népek itt, beszélgetni, mint enni nagy sajnálatunkra.
- Kétlem, hogy bármelyikük is olyan laktató ételt főzne, mint Andhrimnir a Valhallában. – nyugtázom végül ezt úgy, mint aki tudná, hogy miről beszél. Persze, hogy tudtam, Maniként igen, de Milo… Milo máshoz értett, de egy kicsit mégsem, versenyt futni az idővel, na azt mindketten szerettünk, csak másképpen.
- Megpróbálhatom megkörnyékezni a személyzetet, hátha több információval szolgálnak nekünk az ételt illetően. Kár volna feleslegesen várni azokra a pecsenyékre, ha nem is sütik őket.

Aprócska reménytelenség tátongott köztem és a Månenspyd – Holdlándzsa – között, ez elég nyilvánvaló volt. Bár nem szerettem mások orra alá dörgölni, hogy elveszítettem valamit, amit ők nem érthetnek meg mégis mi szükségem van rá. Egyszerűen arról volt szó, hogy végre valamilyen lehetőséget láttam sorsunk megfordítására, de ha ezt mással is megosztottam volna, akkor az a galád norna, aki az én sorsomat szővi most jót derülne. Én hiszek abban, hogy a kimondott szónak hatalma van, éppen ezért nem vonzom be a legrosszabbat. Persze, keresem. Miért ne keresném a fegyverem? Néha a Holdnak is szüksége van praktikákra, hogy túléljen, a mi túlélési rátáink viszont elég csekélyek voltak. Most nem mutogattam más holdistenségre, hogy bezzeg az ő sorsa mennyivel jobb, mert mindegyiküknek megvolt a maga ügyes bajos problémája, igaz őket nem üldözte egy Managarnr sem.
Először való igaz, gondban voltam, mert nem tudtam eldönteni, hogy melyik asgardihoz fordulhatnék úgy, hogy ne a fagyos Manit lássa bennem, hanem Milot. Miloval viszont az volt a gond, hogy nem mozgott olyan körökben, amilyenre nekem szükségem volt. Az ő barátja csupa midgardi volt, néhány szponzor, a csapata, akik az autójáért feleltek, természetesen nem a Holdszekérért, azt nem adtam volna a kezükre.
Mindenesetre volt egy szemfényvesztős járgánybemutató egy vagány ünnepség keretein belül, aminek a célját nem nagyon értettem meg, nem is nagyon kérdezősködtem, de elhívtak néhány megbecsült hírességet is, köztük Volstagget is. Valószínűleg a kocsis attrakció után állófogadás is lesz, mindenféle falatnyi étellel, ami félfogunkra se lesz elég, de egy vadkan csülkét mégse tehetik a közönség elé, nemigaz? Túl finnyásak.
Kettőt-hármat pördültem az autóval a közönség előtt, sajnos azt, hogy mennyire tetszett nekik a bemutató azt nem tudtam, de biztos vagyok abban, hogy majd kiderül ez is. Körbe kérdezni szerencsére nem én fogok és nem is nekem kell az új marketingfogásról beszélni. Talán csak arról, hogy mennyire jó vezetni a kocsit, milyen hirtelen gyorsul, kényelmes-e és mikorra várható a következő verseny és egy csupa olyan dolog, amiről nem szívesen beszélek, de tudom, hogy kell és a midgardiak szívesen hallgatják. Csak arra kell figyelnem, hogy ne érjek a midgardiakhoz tovább, mint egy kézfogás ereje.
Már csak annyi volt a dolgom, hogy kicsit odébb húzódjak tőlük és valahonnan máshonnan emeljem rájuk a poharam. Rögvest keresnem kell valakit.