– Juj, tényleg fáradt lehetsz Ugróegér – megrökönyödve hallgattam végig válaszát. Most akkor BFF-ek leszünk vagy sem? Ennyire nyakatekerten fogalmaztam volna? Buta kérdés, naná, hogy igen! Aztán csodálkozol, hogy félreértik a szövegelésedet Rosemarie…
– Tudom, tudom… Mégis hány ember aggódik azon, hogy eltűnnek a legjobb barátai? Talán csak én vagyok az egyetlen, aki ilyen fóbiában szenved. A sok mellébeszélés ellenére tényleg nagyon szeretném, hogy BFF-ek legyünk. Mint régen, amikor azt hitted geek szemüveges srác vagyok, aki csak a kombózásokhoz és az online stratégiákhoz ért. Bocsi, hogy be kell érned egy szeplős technopata csajjal – vakartam meg zavartan a tarkómat. – Csak ne toljunk több hiatust, ha lehet! – bizakodva viszonoztam a mosolyát. Erre valók a barátok nem? Kiállnak egymásért, legalábbis egy ideális világban ezt teszik. Én igyekeztem így tenni akkor is, ha nem az ideálisban éltünk.

***

Totális zűrzavar és káosz.
Ugróegér butaságokat papolt Gwenről, többek között a szerelmi életéről. Mindeközben szörnyetegnek éreztem magam akárhányszor Csodapókra pillantottam. Nehezen tartottam magamat a „Mi aztán nem is beszélünk telefonon!” – helyzethez, amikor sütött róla, hogy technopataság nélkül is nyilvánvaló volt számára a diskurálásunk.
Talán bocsánatos bűn volt, hogy minél előbb ki akartam kerülni a szituból és legalább Ugróegérnek meggyónni a szörnyűségei tetteimet.
– De hát szuvenírt sem akart! Gondolod azért, mert velünk szeretett volna jönni Párizsba? Várj-várj, lassíts, hogy jön ide most a banda? Gwenen persze, hogy nem látszik, Csodapók pedig benne sincs, hogy rajta lásd, nem? – vagy netán titokban gitár virtuóz? Ráadásul olyan jól rejtegették, hogy észre se vettem? Azért az elég durva lenne! Menten megsértődőm!!
Ugróegér elhintett gondolatai viszont kegyetlenül szöget ütöttek a fejemben. Ő srác, több az EXP-je abból, hogy olvasson a fiúkból. De akkor mi van velem? Tényleg úgy festek külső szemlélődő számára, mint akinek tetszik Csodapók?
Annyira kapaszkodtam a lakótárs betageléshez, hogy egészen eddig bele sem gondoltam abba, hogy emiatt kergül meg a rendszerem, ha Kaineről van szó. Aztán amikor Ugróegér a ctrl+F-ről kezdett hadoválni, már nem is volt itt mit visszavonni… A tényre, hogy Csodapók teszik, már tök rég rámenthettem, csak mindössze nem mertem tudomást venni róla. Görcsösen szorongattam a lakótárs címkét, mintha anélkül nem létezhetnék Kaine mellett. Mivel a csak barátok szetting anno nem működött, akkor talán a csak lakótársak talán futni fog rendesen.
Arcomból kiszökött a vér és riadalmamban megugrottam, amikor meghallottam Kaine hangját. Hatalmasra nyílt szemekkel meredtem felé. Először azt hittem, hogy csak hallucinálok, de Arrow nyálas orra, ami a kézfejemet bökdöste, túlságosan is valóságos volt.
– Juj – nyögtem fel elhaló hangon –, mit keresel itt Csodapók? – fogalmaztam meg lassacskán a kérdésemet, amit hangzott inkább számonkérésnek, mintsem kérdésnek. Füleim menten lángolni kezdtek a szégyentől.
Azt hittem, hogy csak Ugróegér és én jöttünk. Vajon mennyit hallhatott a litániámból? Kérdéséből azt sejtettem, hogy talán a legelejétől itt lehetett. De a szívem nem bírta volna el a kegyetlen valóságot, így szerettem volna elhitetni magammal, hogy Kaine alig csak a végét csípte el.  
– N-nem szép dolog kihallgatni másokat – biggyesztettem oda, majd bűnösen sütöttem le a szemeimet és fordítottam el az arcomat, mert képtelen voltam Csodapók nézni. – Nem is rólad volt szó – dehogynem, ennél nagyobban nem is füllenthetnék. Remélem tartós a mennyezet, mielőtt ránk szakadna.
Akkor pillantottam csak fel, amikor Ugróegér kijelentette, hogy Darti megnézésére Kaine is hivatalos. Összeszorított ajkakkal meredtem rá Nielre, elég hangosan ordítottam gondolatban, hogy szó nélkül, kívülről is le tudja olvasni rólam: MOST UGYE VICCELSZ, MIÉRT NEM SZÓLTÁL, HOGY Ő IS JÖN?
Ennél a pontnál – a sok érdekesség ellenére – szerettem volna elsüllyedni a szégyentől. Olyan ciki volt a helyzet, hogy hetekig nem fogok tudni aludni tőle. Hajnali háromkor kérés nélkül fog kopogtatni fejem hátulsó szegletében, majd önként beengedi magát. Pompás.

Feszengve követtem Ugróegeret, míg ki nem tértünk Csodapók figyelő tekintete alól. Azon töprengtem, hogy vajon most megsértettem? Tuti, hogy megsértődött. Ki ne sértődne meg, ha a háta mögött beszélnek és fültanúja az egésznek?!
– Szerinted Csodapók most mérges? – vonakodva, fojtott hangon tettem fel a kérdést Ugróegérnek. Tőle vártam az útmutatást, mint pasi, aki pontosan tud olvasni a másik srác érzelmi világából. Mert ért hozzá, ugye?
Elhatároztam, hogy R2D2-tól távozva összeszedem magam és nem leszek ciki tovább. Most jól kellene éreznem magamat és nem tiniszintű drámát tartanom, ha már Ugróegér idáig elhozott. Szerencsére a robot segített abban, hogy elterelje a figyelmemet.
– OMG!!! Nem vicceltél, tényleg egy asztrodroid! – rikkantottam el magamat lelkes lenyűgözöttséggel.
A pittyegésből ugyan az ég adta világon semmit nem értettem, de amikor elkezdtem megtapogatni, ösztönösen azt dünnyögtem neki, hogy akkor én most megpróbálok beszélgetni vele. Szavaimat betartva meg is kíséreltem beleugrani, amolyan technopatásan. Mivel akadt társaságom, ezért bátorkodtam kísérletezni. Talán egy R2 nem fog csak úgy magába szippantani alapon.
Hirtelen minden érthetővé kezdett válni előttem, ami a droidot illette. A konstans pittyegése érthetetlen halandzsa helyett szép lassan összefüggő beszéddé változott, mintha magamba integráltam volna egy protokoll droidot, aki több száz nyelven folyékonyan eltolmácsol.
– De cuki! Tényleg megtarthatom? Azt hiszem egészen jól el tudunk diskurálni. Egyébként azt mondta eléggé unatkozik itt, hogy nincs társasága – kötöttem Ugróegér orrára a kis droid velős véleményét. – Mégis, miféle izgalmas helyeken jártatok Őrnagymesterrel? – csodálkozva kérdeztem rá. Ugróegér beszéltetésével akartam húzni az időt Darti megnézésétől. Pedig komolyan kíváncsi voltam rá!
– Kéne mennünk, mi? – haraptam rá alsó ajkamra. Egyhelyben toporogtam, mehetnékem volt, de inkább haza, mintsem Kaine elé. Az előbbiek után nem éreztem eléggé komfortosan magamat hozzá. Egyrészt kibeszéltem, másrészt a szemébe füllentettem. És még én nehezteltem rá, hogy nem mondott igazat Gwent illetően, vagy mégis. Már én sem tudom, hogy most mi az igazság.
Fájó hassal görnyedtem előre, majd guggoltam vissza az R2-es elé.
– Mondd csak – kezdtem bele, igazán halkra véve a hangomat –, nem lehetne, hogy kimentesz valami apropóval? – pillantottam fel Nielre. – Mondjuk megjött a menzeszem és muszáj volt hazadobnod, mert nem volt nálam betét? – pusmogva hajítottam be az ötletet. – De nem muszáj ezt mondanod, lehet bármi más, ami nem ciki. Csak kétlem, hogy Csodapók látni akar most – szegeztem a tekintetem a padlóra.
– Dartit pedig… pedig megmutathatnád jövőhéten a szabad szombatodon, game night előtt. Mit szólsz? – ejtettem meg egy bizakodó mosolyt. Én már hivatalosnak vettem azzal, hogy kérdés nélkül beírtam magamat a telefonos határidőnaplójába!
– Lécci! Belehalnék, ha most vissza kéne mennem elé! – kérlelésem során felegyenesedtem és megfogtam Niel kezét, hogy biztosan rám figyeljen. – Olyan szomorkásan nézett. Én meg egy villain vagyok ma. Nem akarok több butaságot mondani vagy tenni előtte, már így se fogok tudni aludni a cringe pillanatoktól, amiket ebben az órában gyűjtöttem össze – győzködtem arról, hogy nyisson nekem egy privát portált, melyen keresztül angolosan távozhatok. Eskü, hogy hálámból még meg is ölelem, ha megteszi.
     

Tök jó érzés volt Ugróegér megértése, az ölelése ugyan váratlanul ért, mégsem próbáltam meg kibontakozni belőle. Legalábbis nem azonnal. Szerettem volna elhinni neki, hogy nem vagyok undorító. Önkéntelenül is eltűnődtem, hogy vajon akkor is ezt mondaná, ha minden apró-cseprő részletét ismerné a történteknek? Rettegtem, hogy micsoda negatív kimenetele lehetne az egésznek.
– Akkor a többit majd máskor mondanám el – mint holmi bűnös, inkább kibontakoztam az öleléséből. – Ha nem baj – tettem hozzá bocsánatkérő pillantást küldve felé. Úgy döntöttem, hogy fokozatosan tálalok, révén senki sem szolgálja fel az előételt a desszerttel.
– Szerintem tűzzünk ki egy délutánt, ahol kezelhetem a mobilodat – hajítottam be lelkesen, hiszen nem minden nap kapok szabad kezet a telefonok terén. – Amúgy is rád fér a pihenés időközönként, még mielőtt végkimerülés keretében elhagysz minket. Szóval kiváló alkalom lenne a kötelező pihenésnek. Egybe köthetjük akár egy game night-tal is – ajánlottam fel. Kicsit sem szégyellve magamat, hogy önként beírtam magamat a naptárjába.
– Nem értem, hogy függ össze a becenév a szexuális orientáltságoddal, de rendben? – feleltem bizonytalanul. – De ha teljes nevén szólítod az nem túl, hogy is mondjam… távolságtartó? Hogyha haverkodni szeretnél vele, szerintem jobb, ha célirányosan a keresztnevén szólítod – még naivan hittem abban, hogy Kainenek szüksége van segítségre az emberi kapcsolatok megértésére. Habár így is frappánsan össze-és felszedte a pókcsajt.
Szórakozottan vigyorogtam Ugróegér reakcióján, amit levágott az önbizalomfröccsöm után. Sikeresnek könyveltem el a hatását, úgy ítéltem, hogy megérdemeltem a bónusz EXP.
– Én komolyan gondoltam, amit mondtam. Vállalom! – erősítettem meg, elsepregetve a kétségeit. – Mindössze… – vonakodva kezdtem bele. Nem is értettem a habozásomat, a plátói szerelemről tett vallomásom után igazán őszinte lehetek vele ezzel kapcsolatban is. – Mindössze arról van szó, hogy a BFF tag-et félve osztogatom. Korábban, mikor valakit annak tituláltam elszublimált az életemből. Sőt, amikor csak online ismertelek, már akkor annak tartottalak és lássuk be, hogy köztünk is volt egy kicsivel több, mint öt éves hiatus – kezdtem tördelni mancsaimat, ahogy megfogalmaztam a nyomasztó kétségeket, melyek miatt haboztam. – Szóval örülnék, ha nem tűnnél kámforrá te is… megint… érted. Blip 2.0 elnézendő, mert azt out-of-system, de reméljük, hogy nem lesz ilyen még egyszer. Nos, ami a lényeg, hogy fennáll ennek a BFF-eltűnési átoknak az eshetősége, melytől őszintén tartok és nem akarom, hogy te is elszenvedője legyél – nyögtem ki végül a háttérben álló fő okot.
– Ennek tudatában is benne vagy? – pislogtam fel Nielre félszeg ábrázattal. – Nevetséges, igaz? – kérdésemmel ellentétben én nevettem és az ajkaim lefelé íveltek.
Örültem, hogy Ugróegér ilyen komolyan veszi Darti jövőbeli sorsát. Noha azon igencsak elcsodálkoztam, hogy a mindent is tudó fő Mágiaügyi Miniszter nem tudna ellátni egy dinót.
– Ez esetben állatorvos? Azt hittem, hogy ők mindenhez is értenek. Gondolom, hogy alapokkal kezdik, nem? Mint az anatómia az embereknél. Vagy legalább ott is szakosodnak. Biztos találnánk olyan szakit, aki kezelésbe tudná venni, ha valami baj lenne. Ne aggódj emiatt – próbáltam megoldó jelleggel megközelíteni a problémát. – És ha esetleg megpróbálnák elkobozni tőled, akkor segítünk neked. Ezért (is) vannak a barátok – bizakodó mosollyal lestem Niel irányába.

***

Lehet, hogy ismét Ugróegér orra alá kellene tolnom, hogy elfelejtett írni nekünk. Hátha akkor ejti az ilyen kérdéseket, hogy: „Hát nem teljesen egyértelmű?” Mert kérem nem, nem volt az! Sőt, túl hihetetlen volt az egész ahhoz, hogy igaz legyen.
Egy pillanatra megint elmerengtem ezen a ki tetszik valójában kinek dolgon. De mielőtt túl izgatottá váltam volna, igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Pontosan azzal a mozdulattal, amit a kínai doramákban csinálnak. Mély levegő, két tenyeremet felvezettem magam előtt, majd mancsaimat lefelé fordítva eresztettem le őket, ahogy kifújtam az oxigént magamból. Egy fokkal jobb volt utána.
„– Nem láttad, hogy viselkedik Gwennel!” – küldtem vissza a választ. Félreérthetetlen volt. „– Miről beszélsz? Pontosan úgy viselkedik, mint aki nem akar jönni Párizsba. Mert Párizs a szerelmesek városa… És mi nem vagyunk azok.” – tettem hozzá az üziket, ha már úgy is élt a banda-meeting háttérsztori. A pár másodperces kapcsolatvesztés a valósággal pedig nem is volt feltűnő. Legalábbis kevésbé, mint az, hogy mi a szösznek pittyeg akkor az én telefonom is a zsebemben?
Egyébként most, hogy így jobban belegondolok…
Az is fura lenne, ha Ugróegérrel kettesben utaznánk el Párizsba.
– N-nem semmi fontos elintéznivalónk sem lenne ott! – kezdtem közelebb somfordálni Ugróegér mellé. Nem értettem, hogy mit kurjongat itt a Lili-féle szituációról. Azt hittem, hogy titok!
– Csak szórakozni mentünk volna. De jobban belegondolva micsoda balga ötlet, nem? Hát mekkora időeltolódás van ott! Olyan mágikus jetlag-ben lenne részünk, hogy napokig nyögnénk. A-a, nagyon rossz ötlet – magyarázkodásom közben odaértem Niel mellé és sokatmondón oldalba böktem. Közvetlenül azután, hogy Lazezel vett minket egy lapon.
Őszintén bíztam benne, hogy veszi a néma jelzésemet és heves egyetértést kapok korábbi kommentemre, mert kellően cringe volt már ez az egész így is. Rosszfiúnak éreztem magamat, amikor ránéztem Csodapókra és az elhagyatott, árva kiskutyákra emlékeztető barna szempárjával nézett vissza rám. Arról nem is beszélve, hogy megrekedtem azzal az eshetőséggel, hogy netalántán tetszehetek Kainenek? Én? Mármint komolyan nem Gwent kedveli? Miért esik ennyire jól ez a gondolat? És miért tűnik egyszerre egyáltalán nem helyesnek?!
Elég volt! Nem vágytam tetézni ezeket a furcsa érzéseket. Visszaakartam térni abba a pillanatba, amikor még csak pedzegettük Párizs eshetőségét. Tuti, hogy sebtében elutasítanám a random eventet!
Amikor megláttam az aranyló keretbe foglalt varázsátjárót, melynek túloldalán nem a mi fürdőszobánk volt, hanem egy ismeretlen helyiség, menten kaptam az alkalmon.
– Akkor mire várunk még? Menjünk! – ragadtam karon Nielt, hogy a portál elé húzzam. – Arrow, légy jó fiú és fogadj szót Csodapóknak! – adtam ukázt kiskutyámnak. Szinte feleslegesen, hiszen Kaine kezdett már érteni kiskutyám nyelvén. – Köszi, hogy figyelsz rá. Cserébe hozok valamit, ha tudok – háláltam meg Csodapóknak, de képtelen voltam a szemeibe nézni közben.
– Beszélnünk kell! – fojtott hangon jelentettem ki Ugróegérnek, miközben felsandítottam rá. Nem olyan barát hangján szóltam hozzá, aki tökre meg van hatódva a kirándulás lehetőségén. Sokkal inkább azon barát hangján, aki megfojtaná a másikat egy kanál vízben.
Bár rettentő mód izgultam, hogy mi fog történni, ha átlépek a portálon, próbáltam kétségeimet elkergetni azzal, hogy a mancsaim között van a mágus, aki létrehozta. Különös érzés volt átkelni egyik térből a másikba. Az új helyet mégis csak egy futó pillantással illettem, mert akármennyire is voltam kíváncsi, képtelen voltam fejben is itt lenni azok után, amik a fürdőben elhangzottak.
– Szent ég, mit művelek?! – bukott ki belőlem első ízben. – Láttad az arcát odaát? – fordultam Ugróegér felé kétségbeesett ábrázattal. – Egy kegyetlen szörnyeteg vagyok!!! – sápítoztam, teljesen kiábrándulva magamból. Abban a hitben, hogy a mágikus kapun való átkeléssel mute effektet nyertünk és így nem hallhat odaát minket Csodapók.
– És mégis mi volt ez tőled? – hevesen boxoltam bele a vállába. Hiba volt. Végtelenül fájt és pár másodpercre rá kellett harapnom alsó ajkamra, hogy ne rikkantsak fel, hogy áucs. – Mi ez a ki tetszik kinek dolog? Mi csak barátok vagyunk! Sima barátok – dörzsöltem sajgó kézfejemet. Súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem mondandóm közben. Igazából saját tehetetlenségemet vetítettem rá Nielre, őszintén rettegtem, hogy esetleg igaza van.
– Egyértelmű, hogy Gwen a befutó. Csodapók maga hozta haza, még a „másik világból pottyant ide ő is” – kamusztorit is előtte nekem – biggyesztettem a levegőbe az idézőjeleket. – Egyébként láttad már Gwent?! Szőke, vékony, csajos, szereti a rózsaszínt és nem mellesleg szuperhős! Labdába sem tudok rúgni mellette, nem is akarok!! Nem akarok megint a plátóiság ijesztő bűvkörébe esni, szóval könyörgőm vond vissza, amit hallottál, mondd, hogy féleértetted az egész vibe-t közöttünk!!! – már-már a pánik határán kezdtem állni. Ez pedig boostolta beszédem gyorsaságát, iszonyúan hadartam és esélyt sem hagytam, hogy Niel megszólaljon. Ha mindez nem lenne elég menet közben átcsaptam félig anyanyelvembe, vagyis az oroszba. Bele sem gondoltam abba, hogy Niel esetleg csak a neveket tudja kivenni ezután: – Mi van akkor, ha nem is én tetszek Kainenek, hanem valójában ő tetszik nekem? Mi van akkor, ha emiatt zavar Gwen egész jelenléte? Mi lesz akkor, ha Kaine ezt megtudja és undorodni fog tőlem? Azt nem akarom, nem élném túl! – ha nem sikerült volna olyan királyul az öt perces készülődésemben a hajam, akkor már tépném, minden egyes szálát. Most sajnáltam áldozattá nyilvánítani. Végül megelégedtem azzal, hogy arcomat tenyereimbe temessem.
– Mi csak lakótársak vagyunk Csodapókkal, semmi több – motyogtam el a végét. Ez a legbiztonságosabb választás. Ezzel tiszteletben tartom Kaine érzéseit és én sem képzelek bele semmit, ami nincs is ott. Így nem fogok pofára esni, megint.
Bele sem gondoltam abba, hogy a korábbi kirohanásomat esetleg kristálytisztán hallhatja az is portálon innen vagy túl, akinek a legkevésbé sem szántam, vagyis: Kaine.
     

Bizonytalanul vontam meg a vállaimat, nem igazán tudtam, hogy foglaljam szavakba miért tartom bonyolultnak. Túl kacifántos volt ahhoz, hogy most nekiálljak kibogozni.
– Mást szeretett. Én voltam a vak igazából – csóváltam meg a fejemet. Nem volt ő egy olyan szörnyűséges lélek, miként Niel beállította. – De már elengedtem, vagyis próbálom elengedni… Időnként eszembe jut és olyankor nehéz – vallottam be. Ezt a helyzet súlyossága ellenére nem volt annyira nehéz, mint a bonyolult dolgot kicsomagolni. Sőt, meglehetősen jól esett beszélni erről. Csak remélni mertem, hogy Niel nem sokkal be tőlem emiatt. Az szörnyű lenne!
– Egyiketeket sem szeretném, ha megviselne a dolog – ismertem be legnagyobb problémámat ezzel az érzelmek eltitkolásával. Bár komolyan nem volt fogalmam se arról, hogy Lili miként áll Ugróegér kérdéséhez, szinte annyira aggódtam Niel esetleges vallomása miatt, mint ő maga.
– Mert az. Undorító… nem? Plátóian szerettem valakit, aki mást szeretett, végül úgy beleestem, hogy pofára zakóztam – beesett vállakkal meredtem magam elé. Azt az estét meg sem mertem említeni. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy kiverjem ezeket a kinzó emlékeket a fejemből. Kezdtem szédülni tőlük.
– De nem panaszkodni akartam és nem is sajnáltatni magamat – jelentettem ki gyorsan, mielőtt tényleg félreértené korábbi beszámolómat a plátói szerelemről, amiben több EXP-vel villoghattam. Bár nem kimondottan dicsekvésre való.
– Egy kicsit haragudtam rá – ismertem el. – Aztán rájöttem mennyire képmutatás tőlem, hiszen én is bűnös vagyok ebben az egészben. Igazságtalan lenne az egészet rá tolnom. És nem csak azért mondom, mert halottakról csak jót illik mondani vagy semmit – fűztem hozzá. Ezzel tisztázva, hogy cseppet sem képmutatás volt a részemről. A részletekbe azonban nagyon nem akartam belemenni.
– A TÓBA?! – leesett állal kérdeztem vissza. Alig hittem a füleimnek! Szerencsétlen Alex elődje!! – Nem hittem volna, hogy szó szerint szétszórt vagy!!! – csóváltam meg a fejemet. – Azért szerintem töltsd le erre a készülékedre is. Ha szeretnéd szívesen segítek benne. Ha fizetős cuccot találsz azt is meg tudom mókolni neked – ajánlottam szolgálataimat. Legalább okkal hívathatom magamat Dr. Morozovnak! Már meg is kezdtem a kezelést.
– Én örömmel elmegyek a koncertetekre! – emeltem égnek a mancsomat, mintha iskolapadból jelentkeznék. Nem csak azért, hogy ráolvassam véleményemet Kopasznak.
– Szerintem is egyedi, mármint a Csodapók becenév. Úgy, hogy szigorúan nem a tulajdonom! De ha elkezdené mindenki így hívni, akkor elszállna az egyedisége – azért sem rajongok kifejezetten azért, ha valaki más így szólítja.
– Jaj, ne csináld! Tudom, hogy nagyon ciki voltam – szégyenemben fülig vörösödtem. Arcomat menten tenyerem mögé igyekeztem rejteni. Sosem mosom le magamról, hogy megvezettem tiniként. Tök dinka voltam akkor! – És különben is – léptem túl szenvedésemen –, nem is vagy balfék Niel, tök szuper vagy! A világ legjobb együttesében vagy énekes, jól nézel ki, gondoskodó vagy, ráadásul született Harry Potter, aki bárhova képes átjárót nyitni! Tudod hányan akarnak született varázslók lenni?! Elárulom: sokan!! Nem mellesleg én is. Na látod – toltam a kéretlen önbizalom fröccsöt.
– A barátom is természetesen – őszinte csodálkozással lestem felé, amikor ezt így kihangsúlyozta. – Csak nem akartam rámenősnek tűnni és rögtön ezzel traktálni téged – kezdtem is meg az őszinte lapok kijátszását. – Persze, hogyha 100%-ig biztos vagy benne, hogy a barátom akarsz lenni, akkor legközelebb így hivatkozok rád. Deal? – nyújtottam mancsomat, hogy egy kézfogással is megerősítsük ezt az egyezséget. Megadva neki egy utolsó esélyt a menekvésre. Legutóbb, akit BFF-nek tartottam eltűnt az életemből.
Értékeltem, hogy bízott párizsi tájékozódó képességemben. De most elkezdtem aggódni azon, hogy mi lesz, ha eltévedek? Áh, ott a Google! És ha nem lesz térerő? Miért ne lenne ilyen a szerelem városában?
Csak az tudott kizökkenteni a gondolatmenetemből, hogy végszükség esetén tud vezetni. Perfekt! Uh, álljunk csak meg, hiszen autóra értette! Oké, remélem, hogy tényleg nem veszünk el.
– Nem egy doki a Mágiaügyi Minisztérium nagyfőnöke? – kérdeztem vissza Darti egészsége ügyében. – Lehet, hogy elég, ha az ő segítségét kéred, nem? – vetettem fel eltűnődve. – Ez egy fontos kérdés, ki tudja mikor kell neki ellátás, akárcsak rutinszerű ellenőrzés – jegyeztem meg. Felelős gazdiként én még Arrow-t is rendszeresen szoktam vinni csekkolásokra.
– Nem kell féltened! Tudok vigyázni magamra. Egy csomó veszélyben voltam már és mégis itt vagyok – büszkén kihúztam magamat szavaim közben. Lehet, hogy nem ezzel kéne dicsekednem.
– Na! Végén kiderül, hogy nem is művésznév a doki titulus a neve előtt – mutattam rá. Szóval akár tényleg érthet a másvilági élőlények egészségügyi állapotához is! – De biztos tanulható és tök okos vagy. Szerintem te is hamar el fogod sajátítani, ha ilyen kitartóan tanulsz, hogy még írni is elfelejtesz nekünk – csak azért is oda mondtam. Még aludnom kell rá egyet, hogy elhiggyem nem direkt ghostól. Azért játékosan kiöltöttem rá a nyelvemet, hogy érezze nem gondoltam komolyan korábbi kijelentésemet, csak jó baráthoz hűen cukkolom.

***

Kezdtem szédülni ettől az egésztől. Fogalmam sincs, hogy egy rögtönzött látogatás, illetve egy hétköznapi párizsi kiruccanásból miért én lettem a főgonosz? Legalábbis annak éreztem magamat, miközben Ugróegérrel sugdolóztam és futólag elpillantottam Kaine irányába, egyenesen abba szomorkás barna szemekbe. Én vagyok a gonosz szörnyeteg, aki nem akar elmenni Csodapókkal Párizsba! De itt nem is erről volt szó, hogy nem akarok. Hanem arról, hogy – valószínűleg – ő nem akar! Akkor mégis… miért van bűntudatom?
Niel szerint tetszem Kainenek. Haha, jó vicc…
Mármint pont én… Pont Csodapóknak?
Kínosan nevetek, de közben arcom paradicsomszint vesz fel, a gyomrom liftezik az izgalomtól. Talán beteg is leszek! Miért néz rám úgy Ugróegér, mint aki nem is viccel? Atyagatya, komolyan gondolta!
– Én?! – rikkantottam fel, hatalmasra tágult szemekkel. Hangoskodásom után nyomban számra tapasztottam a mancsomat és behúzott nyakkal meredtem Nielre.
Komolyan tetszem Kainenek? Neeem, ezt túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen! A tündérmesékben van ilyen és én az utolsó mentésem alapján – múlt este – még a valóságban élek.
Megráztam a fejemet. Szent ég, Morozov, azonnal szedd össze magadat!
Pontosan, menten vissza kell térned a Földre, hogy érett felnőttként elkergessem a valóságtól elrugaszkodott ábrándjaimat. Csodapók nyilvánvalóan Gwent kedveli, ne hitegesd magadat butaságokkal. Egyébként is: lakótársak vagytok! Nem kell több Bayville-hez hasonló kínos pillanat…
Ajkaimra haraptam és lopva lestem el Kaine felé. Több mint biztos voltam abban, hogy tisztán hallja, amit összesutyorgunk Ugróegérrel.
Az alternatív megoldást szinte nem is volt meglepő, hogy ezekután visszautasítja. Ahogy kimondta a nyers „kösz, de kösz nemet” az ajánlatra és szuvenírre egyaránt, rögtön elszégyellem magamat és majd megszakadt a szívem. Tényleg én vagyok a főgonosz! Lehet, hogy komolyan jönni akart?
És ha nem, Morozov?! Ha csak a legjobb lehetőséget kereste, hogy nemet mondhasson?
Elkámpicsorodva meredtem magam elé, zsebembe dugtam a kezeimet. Jobbom hozzáért a telefonomhoz és szinte megfejtettem, hogy tudok infót adni Ugróegérnek anélkül, hogy meg kéne szólalnom.
„– Látod? Nem is akar jönni velem jönni…” – küldtem el az üzenetet privát beszélgetésünkben. A rosszkedvem miatt még a smiley-k is lemaradtak. „– *Velünk” – javítottam ki gyorsan a typo-t, de szent ég, ezt soha nem mosom le magamról. „– Mert ő Gwent kedveli.”
Csak néhány másodpercig bámultam magam elé úgy, mint aki elvesztette a világgal a térerőt, hogy elküldjem ezt a pár sort Nielnek. Talán épp elég rövid ideig tartott, hogy gyanússá váljon éppen a mobilomon lógok képeségemmel. Habár Ugróegér amúgy is látni fogja az eredményt.
– Inkább offolom Párizst én is – jelentettem ki lefelé ívelő ajkakkal. Nem azért, mert nem akartam menni, hanem mert Kaine nélkül nem akartam menni. Ha így teszek, akkor talán soha nem épülök fel abból a bűntudatból, amit érzek.
– Sajnálom, hogy én vagyok a party-pooper, Niel – pillantottam bocsánatkérőn felé. Igazából Kaine volt azzal, hogy kiNOPEolt minket. De legalább nyilvánvalóvá vált, hogy Gwennel menne, mintsem velem… velünk. Ajcsit is emiatt nem szeretne. Hisz, miért akarna tőlem bármit is, ha azt megkaphatja Gwentől?
– De hirtelen már nem tűnik olyan jó ötletnek. Dartit viszont szívesen megnézném és azt a robotot is, ha még áll az ajánlat – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de Kaine visszautasítása erősen rányomta a bélyeget hangulatomra. Szép, bondolhatnék Niellel, ahogy egy baráttal illik... Most mégis inkább sírni lett volna kedvem az ágyamban, de túl cikinek tűnt ezt bejelenteni.
     

– Fullos. És fehér lovad is van? – csakhogy a sztereotípiáknál maradjunk, ha már így elindult rajta. Szándékosan kerestem mögötte és a fürdőben mindenhol a négypatás meghajtást, hogy érzékeltessem vele, héló’, nem felel meg az összes kritériumnak, ami meseszerű királyfivá avanzsálja.
Mindenesetre felírtam magamban: Lili meginterjúvolása.
További lábjegyzett: meg kell próbálnom nem túl feltűnőnek lenni!
– Deal! Ez a helyes hozzáállás! – boxolok bele Ugróegér vállába elismerésem jeleként, amiért az őszinteség útja mellett tette le a voksát. A mozdulat után rögvest össze is szorítottam az ajkaimat, ahogy éreztem a fájdalmat végig táncolni ujjaimon. Oké, lehettem volna finomabb is, el is törhettem volna Ugróegér vállát! Pontosítás: a mancsomat Ugróegér vállán. Mindent megtettem a kíntól kicsordulni vágyó könnyeim ellen.
– Nem! – meghökkenésemben úgy dörrent ki belőlem a heves reakció, akár egy ágyúból a golyó. Meglepett Niel azzal, hogy simán kiolvasta belőlem: Csodapók (is) ott járkált a fejemben. – De? – szinte azonnal megbántam korábbi, az őszinteség fontossága szövegem után saját hazugságomat. Ezért elárultam, hogy DE, Csodapókra is gondoltam. – E-ez bonyolult… – helyesbíttettem a tényeket. Zavaromban már azt se tudtam hogy a fürdőszoba melyik pontját fixírozzam.
– Öhm, Niel… Elfogadsz egy baráti jó tanácsot? A plátóiságnak jobb minél előbb elejét venni – kezdtem bele komor ábrázattal. – Több sebet képes ejteni, mint azt elsőre hinnéd. Komolyan! Roppant fájdalmas tud lenni. Tudom, mert én buta egyszer jónak láttam belemenekülni – vontam meg a vállaimat. Eredetileg lezserséget akart tükrözni a mozdulatom, nos, a lazaságot aligha tudtam átadni vele. – Amolyan, „bár engem nem kedvel viszont, az még nem akadályoz meg abban, hogy ne szeressem” – módon. Még ha csak távolról is. Mivel túl nehéz volt szembenéznem a ténnyel, hogy offolta a dolgot. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna összeragasztani az összetört szívemet, mert naná, hogy darabokra hullott, kinek nem hullott volna egy elutasítástól. Szóval úgy döntöttem akkor, hogy hát hagyok helyet az összesepregetett darabok között neki ezzel a plátóisággal. Arra gondoltam, hogyha érte rajongok, plátóian, meszziről, akkor más nem fog hozzám férni így és nem fog többé fájni, avagy össztörni. Aztán elkezdtem utálni a távolságot közöttünk. Intő jel lehetett volna, de hagytam, hogy az a heg tovább mélyedjen. Nyilván az is zavarni kezdett egy idő után, hogy mással van. A szőke bomba csajjal, akivel olyanok voltunk, mint a tűz és víz. Végül totál beleedte magát a gondolataimba és nem tudtam kiverni onnét, még most is hű lakója a kobakomnak. Én pedig reménytelenül belegubancolódtam ebbe az érzésbe. Meghalt és sosem tudtuk megbeszélni ezt az egészet – tört fel belőlem egy mélyről jövő sóhaj, kezeimet tördelve jutva a tanulságosnak szánt sztori végére.
Egyébként úgy beszéltem erről az egészről, mint még soha. Dr. Frostnak sem teregettem ki ezt csak úgy. Egyedül Lilinek ecseteltem változó mélységekben, most pedig Nielnek. Utólag döbbentem rá, hogy Ugróegeret éppenséggel az én bénaságom izgathatja jelen helyzetben a legkevésbé. Szuper lett volna ezt átgondolni, mielőtt kikotyogom.
– Uh... Bocsi, hogy ezt így rád hajítottam – kértem őszintén elnézést, levert ábrázattal pislogva Niel felé. – Nem is egyforma a két eset, sőt, közelben sincs a kettő. Meg hát a saját ütemedben kell haladnod, haladnotok – hadartam hozzá gyorsan. – Most biztos undorítónak tartasz... – beesett vállakkal, megrökönyödött sóhaj kíséretében temettem mancsaimba arcomat.
– Hát, még sosem csináltam ilyet... – ismertem be a telefonos kapcsolatjavítás ügyében. – Abban sem vagyok biztos, hogy ezt így meg lehet oldani. Persze tehetünk rá egy próbát. Szólíts csak Dr Morozovnak addig is, de ne éld bele magadat nagyon – csak azért hozakodtam elő a megnevezéssel, mert tetszett ennek a titulusnak a hangzása. Mindig arra jutottam ilyenkor, hogy szeretnék továbbtanulni.
– Egyébként ilyen gyakori, hogy el szoktad hagyni a telódat? Mégis miként csinálod? De hé, ugye tudod, hogy már egy csomó szoftver van, ami segít nyomon követni a mobilokat? Lehetne ez az első lépésed Alexszel. Khm, izé… aki szigorúan csaj és Alexandra! Szóval, az első lépésed lehetne az, hogy kerítünk rá egy ilyet. Lehetsz akármilyen gazdag, azért a rendszeres telefon felbootolás idegölő lehet – hozakodtam elő a legelső párterápiás javaslatommal ember és telefon között.
– Rendben, oké, hiszek neked – emeltem fel a mancsaimat. – Ettől még kitartok amellett, hogy a körmére akarok nézni! Ragaszkodom hozzá – igazán el szeretnék beszélgetni ennek a Kopasznak a telefonjával. Majd az alapján meglátjuk, hogy valóban olyan jó ember, mint amilyennek Niel beállítja.  
Hirtelen ért, hogy Ugróegér is asszisztálna a Papám felkutatásában. Arcomra látványosan kiült a döbbenet, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit szóljak.
– Köszi, ez rendes tőled – ejtettem megy egy bizakodó mosolyt. A hála egy remek kezdő lépésnek tűnt. Sokan ígérték már a segítségüket, ami miatt nem mertem túlzottan beleélni magamat, viszont hálátlannak sem szerettem volna tűnni. – De öhm… Kaine nem a pókom. Mármint az igaz, hogy Csodapók nevet én aggattam rá, de nem a tulajdonom vagy ilyesmi – szúrtam oda, zavaromban a tarkómat vakarva. – Egyébként szívesen fogadok segítséget, ami azt illeti eléggé kihűlt nyomaink vannak. Bár valószínűleg nem fogom tudni viszonozni a támogatást – fűztem hozzá. Azért nem szerettem volna elszalasztani a lehetőséget, ha már így az ölembe hullott egy ilyen informátorral, aki megemlített.
– A haverod vagyok Ugróegér! – bukott ki belőlem, miután az ölelés segített valamennyire gátat szabni a szemeimből csordogáló könnyeknek. – Mármint tudom, hogy sokkoló lehetett a nememet illető igazság és nem direkt vezettelek meg, vagyis direkt, de nem azért, hogy ártsak neked. Mindegy is, ezt már tisztáztuk. Viszont bátran elmondhatsz nekem nehéz dolgokat is. Kiáltok, ha esetleg túl soknak érzném. Még ez is jobb, mint vaktában tapogatni, hogy most mit rontottam el? És én is egy csomó mindent rádöntöttem már. Szóval ez a legkevesebb! – tűrtem fülem mögé elszabadult tincseimet. – Tudod mit? Egyezzünk meg abban, hogy nem előfeltételezünk semmit a másik terhelhetőségi képességéről. Lehet, hogy nem vagyunk adott helyzetben a legnagyobb segítség a másiknak, de inkább őszintén mondjuk el, hogy mi a szitu, mint titkolgatjuk egymás előtt, oké? Nincs ghostolás, érett felnőttként kommunikálunk. Na? – várakozóan lestem Niel felé, szinte tűkön ülve várva válaszát. Nem terveztem kényszeríteni semmire sem, ha inkább elutasítaná az egészet, akkor sem sértődnék meg. Csak szerettem volna tudni, hogy az onlineból offlineba ültetett barátságunktól mit várhatok el a jövőben.
A francia ínyencségek és látnivalók hihetetlenül éles váltás volt és olyan gondtalansággal teli, hogy cseppet sem bántam.  
– Rengeteget olvastam Párizsról és az ételkülönlegességeikről, szóval bátran rám bízhatod magad – böktem magamra büszkén. Olyan volt, mintha valami tudálékos Professzorasszony lennék. – De fonti, hogy még nem tettem le a jogsit! Egyedül nem vezethetek – hangsúlyoztam. Utólag tudatosítva magamban, hogy valószínűleg nem is így értette Niel a vezetést.
– Megint csinálod, egészségedre – néztem rá homlokráncolva az elismételt latin kifejezésre. Valójában mordori nyelven van, amin meg nem szólalok! Azon a tényen egyébként sem változtatott, hogy egy mini-dinoszaurusz van a sztárfotón. – Ugye elég nagy a terrárium, hogy ki tudja futkosni magát? Olyan alkatnak tűnik, aki elég magas mozgásigénnyel rendelkezik – szólt belőlem Dr. Morozov dinó szakértő, mialatt komoly képpel tanulmányoztam Darti képét.
Felkuncogtam az ötletre, hogy esetleg Csillagok Háborújából szalasztott jelmezbe bújjak, miközben próbálok kapcsolatot kialakítani egy idegen világból hozott droiddal.
– Annyira hihetetlenül szürreális ez a sztori, hogy a génvadászat ellenére is FOMO-m van. Legközelebb én is mehetek veletek? Ígérem nem leszek útban és nem állok közéd és szerelmes malacok közé – vigyorogva tettem hozzá. Ilyen menő világok mellett egy franciaországi kirándulás egy átlagos szombat délutánnak érződött! – Léccike! – kérleltem.
– Elég bonyolult számmisztikának hangzik. És mit érzel, mi áll az egyenlőség túloldalán? Nem vagyok túlzottan otthon ezekben. De a sorsnak nem egy folyamatosan változó dolognak kéne lennie, mint a jövőnek? Merthogy mindenki maga írja a saját sorsát, nincs az kőbe vésve vagy mi – merészkedtem bele a változók részleteibe.
Bólogatva értettem egyet, hogy kicsi a világ, bár Ugróegérrel való találkám óta nem először éreztem ezt. Az egész IRL találkozónk erre épült!
– Uh, ne aggódj, nem ezért mondtam! Semmi gond. A lényeg, hogy sikerült és vissza tudtad hozni közénk – veregettem meg Niel vállát. Ugróegérre nem nehezteltem, nem ő okozta a galibát, hanem a testvére.
– Sokan csak házikedvencként gondolnak a kutyusokra, de nekem a családom – magyaráztam miért igyekszem Arrownak aranyéletet biztosítani. – Bownak már nem tudom mindezt megadni – tettem hozzá picit szomorkás arccal. – T-talán el is kényeztetem emiatt, legalábbis kiskutyám súlya erről tanúskodik! – vigyorogva ütöttem el a korábbi felpislákoló depis érzést. Tényleg törekedtem arra, hogy Arrow a legjobb életet élhesse mellettem.
– Tényleg nagyon köszönöm, hogy tartod a frontot! – nem tudtam eléggé meghálálni. Nem még azt, hogy kirándulni visz Párizsba! Méghozzá repülés nélkül, magánportálon keresztül!! Ezerszer menőbb, mint egy magánröpcsi!!!

***

– Juj, dehogy is! N-nem ebben megyek, hanem másik szettben. Ebben csak kutyát fürdettem – magyarázkodtam égő arccal.
Valahol tök nagy mázli, hogy Kainet sikerült megkérnem Arrow felvigyázásra, így nem volt akadálya az utazásnak. De most legszívesebben elsüllyedtem volna, amiért ebben a szerelésben látott. Egyébként tök rendes volt tőle, hogy nem kötötte az orromra a plusz kilóimat, ami bizonyára kivitte a szemét…
A fürdőszobában csak akkor vettem észre, hogy Ugróegér nincsen egyedül, miután már tettem egy piruett pörgést, mellyel bemutattam dresszem teljes pompáját. Csodapók reakciójára arcomat újfent elöntötte a forróság és belekapaszkodtam hosszan lenyúló felsőm aljába. Mancsommal görcsösen gyűrögettem az anyagot.
– Van alatta rövidgatya! – bukott ki belőlem. Fogalmam sincs, hogy miért bújt belém a bizonyítási vágy, de szavaim igazát tettekkel is alátámasztottam. Fellibbentettem a felsőmet, hogy bemutassam nekik rövid, szakadt, fekete farmernadrágot, amelyet alatta viseltem.
Vagy arra értette, hogy időben elkészültem? Nem is szoktam sokat tökölni!
Nagyra értékeltem, hogy Niel magához vette a szót, mert így kikerültem a figyelemből és volt időm elsüllyedni a korábbi tetteim okozta kínosságban. Kaine ugyanis továbbra is felém sandított. A ruhám gagyi? Béna lett a hajam? Van rajtam valami?!
– Mi? – értetlenül meredtem rá Ugróegérre a random bedobott, vad ötletét hallva, mely felülírta a terveinket. A részleteket hallgatva zavartan pillantottam többször Csodapókra, majd vissza Nielre. Súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem, magamban pedig sikítottam. Legalábbis összepréselt ajkaimmal igyekeztem visszatartani a kéretlen akkordokat.
Nem voltam biztos abban, hogy Kaine pont velem akarna Párizsba menni. Főleg ilyen váratlan módon. Az is lehet, hogy inkább Gwennel menne, mintsem velem…
– D-de én azt hittem, hogy ez a mi közös programunk lesz, amolyan felzárkózunk egymás dolgaival szintű együtt lógás – szúrtam közbe, ügyetlenül tettem meg a távot Nielhez, mert naná, hogy a világ legcsúszósabb talpú cipőjét sikerült felvennem. Mikor már a szuvenírt emlegette, belekaroltam Niel karjába, egyrészt azért, hogy rám figyeljen, másrészt azért, hogy ne boruljak fel.
– Ne rohanjunk ennyire előre, Ugróegér! Arrow komoly felelősség, óriási energiabomba, még sem háríthatom rád ezt a felelősséget. Kaine ért a nyelvén és az sem biztos, hogy ráér…  – vagy, hogy akarna velem menni Párizsba. Főleg az utóbbi. De ezt nagyon nem mertem kimondani.
– A ruhám vagy a hajam az oka? – hajoltam közelebb Nielhez, hogy fojtott hangon tehessem fel neki a kérdésemet. Kaine bámulása után csak ezekre tudtam gondolni. Ahogy átfutott elmémben személye, szemem sarkából el is pillantottam Csodapók felé. Tök rosszul éreztem magamat amiatt, hogy az orra előtt sutyorgok. Bár biztos voltam benne, hogy tisztán hallja miről kotyogok.
– Netán így akarsz lekoptatni? – tettem hozzá remegő hangon. Lehet, hogy jobb lenne felvázolnom Ugróegérnek a Gwenes szitut, mielőtt totál kínos helyzetet alakít ki.  
– És ha hárman mennénk Párizsba? – dobtam be normál hangerőn az arany középutat, egy ügyetlen mosoly kíséretében, hátha. Azért sokatmondóan rászorítottam Ugróegér karjára, hátha sikerül a gesztussal üzennem, mondjon erre a verzióra igent.
     

Határozottan levett a lábamról a „legjobb gyerekkori barát” – szöveggel. Őszintén meghatódtam, majdnem elfelejtettem a kegyetlen valóságot, hogy egy olyan hétpecsétes titkot bízott rám, amit fogalmam sincs miként fogok megőrizni. Ahogy ráfogott a karjaimra és arra kért, hogy vegyem be a Chill Pill-t, próbáltam kérésének eleget tenni több-kevesebb sikerrel.
– Ha sejtené, akkor mondta volna nekem – mutattam rá a tényre. Vagy nem. Igazából az is lehet, hogy megtartaná magának Lili. – Hát… Nekem sajnos fogalmam sincs hol töltené legszívesebben a randit, erről még nem fecsegtünk. De macska, szóval kétlem, hogy szeretné a nyílt vizet. Viszont – hangsúlyozás céljából jól megnyomtam az alábbi szót. – Ha szeretnéd szívesen leszek wingman, meginterjúvolom őt és leadom a forró drótot, mit szólsz? – szórakozottan oldalba böktem, mialatt rákacsintottam. Mindkettőjüknek jót akartam és szerettem volna, ha jól érzik magukat evidens volt, hogy felajánlom.
– Fenntartom, hogy kifogásokat gyártasz. Meg se kérdezed tőle, hogy tudni akar-e erről a káoszról, amin keresztülmész. Honnan veszed, hogy szőke herceget vár fehér lovon az ablaka alatt áriát tolni és nem a veszélyt preferálná? Az őszinteség szerintem nagyon fontos lenne, mert később lehetnének ilyen kérdések, hogy: vajon azért nem mondta el nekem, mert nem bízik meg bennem? Miért akart megvédeni attól, amiről nem is tudtam? Na és ha ő szorult volna megvédésre? Ha ezt eltitkolta tőlem, akkor vajon még mit? Nekem is számtalan gondom van, akkor jobb, ha kihagyom belőlük, miként ő is teszi? – sose gondoltam volna, hogy hajnali háromkor beütő kríziseimet példaként fogom felhasználni.
– Hogy milyen tapasztalat? – ráharaptam az alsó ajkamra az elkövetkező kérdések hallattán. – Hát… izé… igen? – pillantottam el oldalra. – Mármint aha, persze – vettem szemügyre a plafont, miközben akaratlanul felvágtam az angol szókincsemmel. – Néha, vagyis inkább többször, minthogy az egészséges lenne? Nem is tudom – sóhajtottam fel, ahogy a mosdókagylót fixíroztam. – Vagyis de, tapasztalat. De hidd el, hogy nem kellemes időtöltés! – lopva pillantottam fel Nielre. – Legalábbis nem mindig, mert attól függ, hogy mi a körítés hozzá – hajtottam le a fejemet. Szavaim úgy bizonytalanodtak el, minél inkább elmerültem ebben a témában. Pietron rengeteget tudtam kattogni, mostanában pedig Csodapókon szoktam ugyanannyit, ha nem többet pörögni. Mindez az egyetemlátogatás során kialakult káosz után való eltünésekor kezdődött, aztán amikor hazahozta Póklányt akkor folytatódott. Huh, tényleg nem vagyok biztos abban, hogy ez valóban normális?
– Figyelj, nem akarlak én kényszeríteni semmire, mert ez a te döntésed. Mindössze csak jót szeretnék neked. Ha úgy érzed, hogy most nem állsz készen, az is tökre rendben van. De hidd el, hogy sokáig húzni sem jó! Bármi történhet az életben, a végén pedig azon kapnád magad, hogy már nincs kivel megbeszélni – kicsit elkomorodtam ezen ahogy kimondtam. Egyiküknek sem akartam semmi rosszat kívánni! Viszont az, hogy az élet ott volt és bármibe képes volt beleköpni az egy kegyetlen tény volt. Szóval örömmel galoppoztam tovább erről a témáról.
– Persze, mert a bácsi lehet tiszteletteljes megszólítás. Én kérlek alássan puszta megtiszteltetésből szólítom így! Geráltot pedig nehéz öregnek kezelnem, amikor a játék az ő szemszögén keresztül megy és vele kellett azonosulnom – mindent meg tudtam magyarázni, ha játékról volt szó. Yennefert illetően azonban boldogan tartottam fel öklömet egy pacsira.
– Lili telefonja Figaro és fiú, bocsi – nem akartam ezzel a fact-el csalódást okozni neki, viszont hazudni még kevésbé állt szándékomban. – Hogy érted azt, hogy miket mond neki? Elég kiegyensúlyozott a kapcsolatuk egyébként. A tiéd gyakran nehezményezi, hogy fent felejted a töltőn vagy csontra lemeríted, emiatt az akkumulátorra már nincs a toppon. De általánosságban mindent is szeretnek elmondani a tulajdonosuk telefonhasználati szokásairól, jellemzően az összes imád csacsogni, hogyha kérdezem őket – egész belemerültem a magyarázásba. Nem is gondoltam bele, hogy ez így kimondva mennyire fura lehet.
– Érzelmi abúzus, úgy bántalmaz téged, hogy előadja jót tesz neked! Hidd el, hogy jobb lesz, ha a Menedzsered körmére nézek – tartottam ki a szándékom mellett. Cseppet sem volt vicces ez a szitu, szóval egyáltalán nem értettem, hogy Ugróegér most min hahotázik.
– E’yup, nagyon durván arcon vert. Tök basic, semmitmondó életem volt tavaszig, amikor kiderült, hogy nem elmebajos vagyok, hanem… hanem mutáns. Aztán a Papám is felhívott, hogy üldözi az orosz maffia és emiatt nekem is menekülni kellett a kutyákkal. Azt hittem, hogy ilyenek csak filmekben történnek. Szörnyű volt – szám széle lefelé billent, ahogy erről meséltem. Picit hátrább húzódtam Nieltől, hogy jobban lássam. – Nem panaszkodni akarok. Ha nem történt volna úgy, ahogy, akkor most nem lennék itt és nem beszélnék veled, szóval cseppet sem bánom – fűztem hozzá. Persze az enyém igazán eltörpült Ugróegér esetéhez képest.
– Nem akarok sírni, nem direkt csinálom én csak sajnálom, hogy ezen kellett… kell keresztülmenned – feleltem elvékonyodó hangon. Ráadásul két részletben, mivel a szipogásom csak-csak közbeszólt. – Hiába a Mamája, a Mamád, a Mamátok? – nem tudtam követni ezt a rokoni szálat. – Szóval ő a ludas, az a tesódat akkor sem jogosítja fel, hogy ilyet tegyen. Hogyha segítségre lenne szükséged komolyan itt vagyunk, oké? – lehet nem kellett volna királyi többesben fogalmaznom és a többiek nevében beszélnem. De ha ők is hallják ezt a sztorit, akkor miért ne akarnának szintén segíteni?
Az ad hoc párizsi útra nem terveztem nemet mondani.
– A csigát én is offolom. Viszont az amerikai pékáru amúgy sem ér fel az európaihoz. Olyat kéne enni ott és esetleg hozni is belőle a többieknek. Ugye egy bevásárlást át lehet hozni a kapudon? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.  
– De nagyon aranyos!!! – néztem meg közelebbről a fotót, amit a híres Dartiról mutatott. Tényleg nem volt egy hétköznapi házikedvenc! – Egészségedre. Nem akarlak elkeseríteni Ugróegér, de ez egy pici dínó – és nem az a kimondhatatlan akármi.
– Parán hangzik a hely, ahonnét lootoltad. Honnét szerzel egyébként Dartinak kaját? És egy mit nyertél? – kérdeztem vissza, hogy jól hallottam-e egyáltalán. – Komolyan a Csillagok Háborúja féle asztrodroidról beszélsz? – vártam megerősítésre. – Tényleg nekem adnád? – kaptam meghatódva szívem fölé jobb mancsomat. – Ígérem vigyázni fogok rá! Vagy ha akarod, akkor a protokoll-droidot örömmel imitálom mellette. Feltéve, ha működik rajta a képességem. De mégis honnét hoztátok a Tatuinról? – érdeklődtem kíváncsian a részletek után.
– Bizonyos szint után valóban erősnek számítanak. Legalábbis a D&D-ben eléggé pici HP-val kezdenek. Viszont arról is volt szerencsém hallani, hogy imádják carryzni a problémát és benyúlni az EXP-t, a-k-a csapatmunka nem az erősségük. Lásd Gandalf vagy Dr Strange, utóbbi állítólag egyedül küzdött meg a Sötét Nagyúrral, hogy ne pusztítsa el a világot. Persze ezt csak szóbeszédből hallottam. Mondjuk te lógsz a Roxfortban, szóval talán nem kerülte el a figyelmedet ez a pletyka – dicsekedtem el mégis milyen infókkal rendelkezem, ha már nem lehettem tagja a varázsvilágnak.  
– O-M-G, komolyan?! – meglepetten meredtem Ugróegérre, majd én is kihúztam magamat, hogy visszanyerjem azt az egy centis különbséget. – Wow, ismerem őt! De mondok még durvábbat!! Őrnagymester nekem is sensei-em!!! Hihetetlen, hogy milyen pici a világ, nem? – hüvelykujjammal büszkén magamra böktem.
– Azt akarod mondani, hogy a tesód küldte el Lazet a Grand Kanyonba?! – fakadtam ki. Na jó, most kezdett betelni a pohár, vagyis inkább a vödör! – Tök sokáig nem jelentkezett, nagyon aggódtunk érte – már azt hittem, hogy a Hydra nyelte el, de végül csak a kietlen pusztaság.
– A szakmádban tökre érthető, hogy a publikum elé nem teregeted ki a dolgaidat. A rajongókat meg engedd el, ők egy másik univerzum, ne az ő véleményük határozzon meg téged. Én a közeli baráti körödre, bandád további tagjaira gondoltam most. És emiatt ne aggódj, biztos fogsz találni jó pillanatot arra, hogy elmond nekik. Ha akarod segítek szöveggel készülni és el is gyakorlom veled – ajánlottam fel, hogy érezze most sincsen egyedül hagyva. Nagyon durvának találtam ezt az éles váltást a hangjában.
– Én benne vagyok ebben a forgatókönyvben! De biztos, hogy szeretnéd vállalni a fürcsit? Mármint tök szuper lenne, mert addig el tudnék készülni. Ígérem, hogy nem fogok sokáig pepecselni! Nagyon adnám a meetinget Dartival és az asztrodroiddal is – lelkesedtem be az ötletre. Az okfejtése Arrow maradását illetően teljesen jogos volt, viszont ez egy icipicit megnehezítette a mehetnékünket.
– Uh, ez teljesen érthető! Nem szeretném pici kutyámat semmi lehetséges rossznak kitenni. Az pedig tény, hogy nem egy-két perc alatt szárad meg a bundája, kint eléggé hűvös van mostanában, tehát meg is fázhat. Hm… Tudod mit? Megnézem, hogy ki van itthon és tudja-e valaki vállalni a kutyaszittelést. Eskü 15p és itt vagyok, oké? Még ezzel a szőrápolóval kell megsikálni Őfelségét – mutattam rá a tubusra –, és ezzel a törcsivel megtörölgetni – böktem a rongyra. – Nagyon köszi, hogy megcsinálod, Ugróegér! Szuper vagy – küldök hálás pillantásokat Nielre.
– Akkor suhanok is! Ne feledd, Arrow oroszul tud csak. Kiskutyám viselkedj! – szóltam a fiatalúrhoz anyanyelvelem, mielőtt kioldalaztam volna a fürdőszobából.
Éppen csak elindultam a szobák felé, tökre elvarázsolva a kirándulás gondolatától. Fejben már Párizsban jártam, időközben viszont bevillantak olyanok, hogy Niel tud-e oroszul? Vajon jól boldogul-e Arrow fürdetésével? Tényleg jó ötlet volt-e ott hagyni őket? Ahogy elhessegettem ezeket, tovább merengtem, hogy milyen király lesz látni Franciaország fővárosát, amikor telibe botlottam Kainebe.
– Juj, de jó, hogy itt vagy! – tántorodtam hátrább pár lépést. Lelkes pillantásokat küldve felé. – Nielel elugranánk a Szentélyes kéglijébe és aztán Párizsba, de estére itthon leszek. Mondd csak, lenne időd és kedved vigyázni Arrowra amíg elvagyok? Az esti sétára hazaérek, becsszó! Csak mivel nem tudjuk, hogyan hatna rá a portálkapu, ráadásul vizes is, ezért nem merjük elvinni. Most éppen Niel fürdeti, vagy inkább Arrow Ugróegeret, mindu. Én pedig átöltözni siettek, mert így mégsem mehetek – mutattam végig a fürdőruhámon. Enyhén belepirulva, amikor realizáltam, hogy miben is tingli-tanglizok itt Csodapók előtt.
– Öhm… esetleg kérsz szuvenírt? Mondjuk egy mini Eiffel-tornyot papírnehezéknek? Azok tök cukik! – mutattam fel a körülbelüli méretett mutató-és hüvelykujjam segítségével.
– Uh, de tényleg szaladok átöltözni! Esetleg be tudsz ugrani segíteni Nielnek? Tudod Arrowt nem egyszerű megtörölni. Ha ketten vagytok hozzá úgy mégiscsak könnyebb. Rögtön jövök én is – oldalaztam el mellette lángokban álló fülekkel, mert olyan tekintettel nézett rám, mintha… mintha valami rossza készülnék? Valami lenne rajtam? Vagy inkább valami nem lenne rajtam. Tisztes ruha az nem volt rajtam! Már nekem volt kényelmetlen, hogy fürdőruhában vagyok. Uh, biztos hájasnak lát benne és most próbálja nem az arcomba mondani, hogy le kéne adnom a felesleget. Igen, tuti, hogy ezért néz úgy, ahogy!  
Szigorúan betartottam a tizenötperces limitet és egy vállalható öltözetben, indulásra készen értem vissza.
– Szerintem különdíjat érdemelnék a gyors elkészülés miatt, ilyet sosem produkálok még egyszer! Még a hajam is sikerült elsőre – jelentettem be büszkén, hogy bezsebeljem a várva-várt elismerést. Még körbe is forogtam, hogy megmutassam a szettet teljes valójában.