Megfordul a fejemben, hogy elintézzem-e a köszönetnyilvánítását egy rám jellemző, vállrándítással megfűszerezett szarkasztikus megjegyzéssel, de van valami mélység a tekintetében, ami megállít abban, hogy engedjek az alapbeállításommal járó ösztönöknek. Helyette csak lenézek a kezemre, pontosabban, az ő kezére az enyémben, és fejemben felcsendül Eric baritonja, amint óva int, a maga szokásos kioktató hangnemében, hogy ne engedjek magamhoz közel külsősöket. Ami az ő esetében, s sokáig az enyémben szintúgy, egyet jelentett azzal, hogy ne engedj magadhoz közel senkit. Az ilyesmi kompromisszumokhoz vezet. A kompromisszumok pedig hibák. A hibák fájdalomhoz, és, potenciálisan, halálhoz. Ha Eric itt lenne, minderre bólintanék egyet. Egyetértenék. Most? Most csak nézem a kezeinket, mielőtt tekintetem lassan visszatérne az övéhez. Most is bólintok. De más indokból. Megmondtam neki, hogy eljövök és nem bántam meg, hogy így tettem. Még akkor sem, ha Frost komoly tűzpróbának tette ki a türelmemet.
- Még jobb lett volna, ha ennél hasznosabb tudok lenni. ─ jegyzem meg egy sóhajtás után, magamhoz képest talán meglepően nyíltan, már-már, egyfajta sebezhető őszinteséggel. Nem hazudtam neki odakint, amikor azt mondtam, hogy a diplomácia nem az erősségem. Ahogy nem tesz derűlátóbbá egy vérszívók közti esetleges hatalmi harc ígérete sem. Belpolitika ez, ami engem sosem érdekelt. Se kormányzati, se társadalmi, se semmilyen szinten. De ez nem változtatt az ígéreten, amit Ellienek tettem. Ha asszisztálás kell, itt vagyok. Mindegy, hogy fűlik-e a fogam az adott ügyhöz vagy sem. Elvégre, Elsa se kérte, hogy bukkanjon fel a küszöbénél egy tanácstalan ex-vadász, akinek a feje felett ott lebeg Damoklész kardja.
- És reméljük azt is, hogy az itt lévők közül senki sem készül semmilyen elhamarkodott őrültségre. ─ teszem hozzá Elsa iménti figyelmeztetéséhez, majd hagyom, hogy az implikációk a levegőben lógjanak, a fantáziájukra bízva, pontosan miként interpretálják azt, amire utalni akartam. Ha átvernek, megdöglenek. Ha követnek, megdöglenek. Lenézem a fajtájukat, férgeknek tartom őket, de nem ostobák. Érteni fogják anélkül is, hogy a szájukba kellene rágni.
- Tudják hol találnak. Én kész vagyok kapcsolatban maradni. - azzal felém nyújtja a jobbját, tekintete mereven kitart az enyémen. Már megint próbára tesz. Szemeimet forgatva fogadom el, és rázom meg a kezét. Tudom, mit jelent ez, és tudni fogja a többi rohadék is. Lepaktált a vadászokkal. Ami azt is jelenti, hogy ezentúl elvárja majd a védelmet, ha a szükség úgy hozná, a térfél választásáért és az informátori szerepköréért cserébe.
- Úgy legyen. ─ közlöm Deaconnel, s ezzel részemről nem is tervezek több szót fecsérelni a ma elhangzottakra, sem pedig arra, mit jelent ez a diskurzus a jövőre nézve. Helyette, a hozzám lépő Elliere pillantok.
- Egyetértek. ─ kurtán biccentek hozzá, hogy azért a gesztusban benne legyen kimondatlanul, mennyire nem tetszik a helyzet, ami ennyi vámpír elengedését jelenti, sem a szövetség, vagy bárminek is nevezzük, de attól még igaza van. Nincs értelme a helyiekkel háborúra kelni amíg nem tudunk konkrétabbat vagy nem tudjuk megerősíteni azt, amit most konkrétumokként tálaltak elénk.
- Ezt átadhatjátok Kingnek is, ha látjátok! ─ ezen a ponton jelentőségteljesen Deaconre pillantok. Érteni fogja az üzenetét: Tudd, hol a helyed, különben visszajövök! Ami meg Hannibalt illeti, ha a Frost által elmondottak igaznak bizonyultak, és a törekvő kis rohadék harcot akar, én nem fogom megtagadni tőle.
- Bloodstone-ok, hm? ─ súgom Elsa fülébe, az orrom alatt somolyogva. Technikailag, a többes szám a jelen párosunkra nem húzható rá, de az határozottan tetszik, hogy kész végre a kezébe venni a gyeplőt és vezetői szerepbe lépni.
- A kettő igazából nem zárja ki egymást. ─ jegyzem meg egy sunyi mosollyal. Úgyis tudhatná már, hogy segíteni fogok a kutatásban. Vagyok olyan makacs, hogy ne tudjon könnyedén lerázni. Ugyanakkor...
- Szerencséd van, ugyanis történetesen profi vagyok a figyelem elterelésében. És mindig örömmel frissítem fel a memóriádat. ─ pillantok végig rajta, mert hát, van, ami sosem fog változni, és ezek közül az egyik én vagyok. Azok az üzengetések megvárhatják az estét. Ránk még vár felfedeznivaló helység a villájában. És ne legyen Danny Ketch a nevem, ha nem vállalnék be egy ilyen kihívást.

Olyan nyugalommal, és hidegvérrel hallgatom végig az új töritanáromat, hogy valószínűleg ezért díjat érdemelnék. Már, aki ismer. További közölni valóm nincs. Semmit nem feltételezések alapján mond, hanem konkrétan kioktat. Ezek szerint, ha minden igaz amit mond, aminek nagyon durván utána fogok járni, minden feljegyzésünk helytelen? Ennek mégis hogy nézzek utána? Menjek el Draculához, kérdezzem ki, interjú a vámpírral?
- Bárhogy is Danny, komolyan... - minden viccet félre teszek, és immár komolyan nézek rá, kissé talán túl érzelmesen is. De hát mit tegyek? Máshogy tudtára tudom adni, hogy mit érzek? Nem vagyok a szavak embere, és úgy érzem amúgy is elrepülnek mellette. - ... köszönöm. Sokat segítesz, és... - sóhajtok, megfogom a kezét, de ekkor szólal meg a vészharang, és kisietünk.
Danny repül egy hatalmasat, én lefejeztem egy rohadékot, és kissé gyilkos tekintettel nézek körbe az egybe gyűlteken. Mikor kérdi Danny, hogy van e pár csontot kedvem eltörni, csak ördögi vigyor kerül a tűzess tekintethez.
- Azért reménykedem abban is... - itt házigazdánk felé mutatok a tőrömmel. - Hogy ebben semmi színjáték nem volt. Mert elég drága lesz. - Deacon drága, ezek után jelenti be, hogy ez nem a hatásköre többe.
Felé fordulok, ugyanis a többiek meg hunyászkodtak, és értetlenül néznek felénk. Ők nem lázadók, nem lehet mindegyik az, lehet semmiről nem tudnak.
- Ne menjen messzire, szerintem még fogunk találkozni. - ugyanis hitelesítek mindent, amit mondott. Ha van kamu a mai előadásában, akkor tuti megnézzük az ezüst golyó egy ősvámpírnál mennyit ér. Mert őszintén, még nem öltem régi vámpírt, ugyanis azoknak több esze van ennél...
Miután Deacon elmegy oda megyek Dannyhez.
- A többiek szerintem nem tudnak semmit. Már támadtak volna, és teljesen érthetetlenül néznek ránk. Szerintem engedjük el őket, ha mégis King-nek az emberei, akkor elviszik az üzenetet. - nézek Danny szemébe, majd biccentek.
- Na menjetek innen, és vigyétek hírét, hogy a Bloodstone-ok rendet tartanak... - najó ebben nem vagyok jó, soha nem voltam. Nem vagyok vezér típus. Mély levegőt veszek.
- Mi lenne ha haza mennénk és... nem tudom. Vagy ki kell tisztítani a fejemet, és elterelni a figyelmemet, vagy egész nap üzengetni, és kutatni fogok... - vajon Danny melyikhez lenne társam? Remélem mindegyikhez...

Deacon állkapcsa jól láthatóan megfeszül, minden bizonnyal annak köszönhetően, hogy az eddig fenntartott modorosságának minden cseppjére, minden önfegyelmének  felhasználására szüksége van ahhoz, hogy ne tegye szóvá azt az enyhén tiszteletlen hangnemet, melyet Elsa megüt nem csupán a személyével, de úgy átfogóan a vámpírok általánosságban elfogadott rang- és osztálybéli felépítésével szemben is. Az ennek nyomán érzett epés gúnyt viszont visszanyelni. Nem ostoba, érzékelte a vadásznő hangulatában beállt, árnyalatnyi változást, a frusztráció jellegzetes szagát, és esze ágában sincs túlfeszíteni azt a bizonyos húrt. Ezért összeszorított ajkakkal, türelmesen várja meg a kérdést, illetve az ahhoz társuló okfejtést, melyre először csak megrázza a fejét, így jelezvén, hogy a feltevések nem állják meg a helyüket.
- Ezen esetben sajnos le kell romboljam a feljegyzéseikbe vetett bizalmat. Nem III. Vladislav a legidősebb a fajtánkból, aki valaha létezett, ahogy az eredetünk sem őrá vezethető vissza. De abban igaza van, hogy ő is terjesztette a... "kórságot", ahogyan fogalmazott. Viszont életének első évtizedeiben egyszerű halandó volt, épp olyan emberi, akár Ön vagy a kollégája. ─ pillant előbb Elsára, majd rám, mintha egy előadó lenne, aki azt próbálja ellenőrizni, hogy a hallgatósága követi-e még mondandóját vagy meg kell valamit ismételnie.
- A vámpírok nem születnek csak úgy és nem véletlenszerű, Isteni beavatkozás miatt támadnak fel. Vlad épp ugyanúgy átváltoztatásra került, mint a fajtánk legtöbb képviselője. Az, hogy pontosan ki tehette, sajnos a feljegyzetlen történelem martalékává vált, azonban köreinkben köztudott tény, hogy ha nem így történik, belehalt volna a csatatéren szerzett sérüléseibe. Tudniillik, vámpírrá válása előtt ugyanis nem volt a világ legjobb katonája. Nem véletlenül akart ekkora nevet és birodalmat kiépíteni magának. Az akkori, egyszerű népeket pedig könnyű volt lenyűgözni, így nem meglepő, hogy azt terjesztette magáról, ő a leghatalmasabb. Ha úgy tartotta volna kedve, azt is elhitethette volna néhány trükkel, hogy ő maga Merlin, a nagy mágus. ─ ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, a megközelítése alapján egyértelmű, hogy Frost nem gondol sokat Drakuláról. A tárgyilagos, tényközlő hangneme megerősítheti azon állítását, miszerint a szóban forgó gróf nem akkora köztisztelet és félelem tárgya, mint az egykoron tűnhetett.
- Természetesen létezett nála hatalmasabb. De az ő nevét tiszteletből nem használjuk. Feltételezem, ezért nem került soha a vadászok feljegyzéseibe. ─ rezzenéstelen arckifejezése és komoly tónusa arról árulkodik, hogy ezt a hagyományt továbbra sem tervezi megszakítani. Még Elsa és az én hatásomra sem, mindegy, mennyire frusztrálja a vöröshajú nőt a határok meghúzásával. Ami valahol érthető. Végső soron, neki nem számít, hogy hiszünk-e neki vagy sem.

- Azért ne túlozzunk! Tudod, milyen vagyok, utálom az elvarratlan szálakat. ─ vonom meg a vállamat, egyből tagadást alkalmazva, mert a helyzet az, hogy fején találta a szöget. Ez az egész vadászat dolog nem olyan rossz. A kikérdezés és diplomácia részét, amit Ellie erőltet, sosem fogom megkedvelni, de a tényleges eliminálás aspektus semmivel nem különb annál, amit a múltban Eric és én végeztünk. Tetszik vagy sem, mi katonák vagyunk. Felkeresünk, felmérünk, kiiktatunk. Ilyen egyszerű. Ha ebben az esetben a célpont történetesen egy vérszívó, hát annál jobb. King pechjére. De én tuti nem fogok miatta álmatlan éjszakáktól szenvedni. Legalább egy rohadékkal kevesebb lesz. És legalább Elsa lelkiismerete megnyugodhat, mert lezárhatja az ügyet. Mindenki nyer.
- Miért? Az ezüstgolyó nem elég? ─ vonom fle szemöldökömet kérdőn, kivételesen nem kötekedés gyanánt, hanem tényleges kíváncsiságból. Ha akarnék se tudnék fogást találni a metóduson, tetszik, hogy ennyire alapos. Mi a mentorommal annak idején inkább a hatékony, de ugyanakkor gyors és legkézenfekvőbb megoldásokra hagyatkoztunk. Ezért voltak jó cimboráink a lőfegyverek. Ha kilyuggatod a féreg fejét, nem mozdul sehova. Utána még mindig ráérsz felgyújtani.
Ami egy rendkívül csábító gondolatnak tűnik azok után, hogy az egyik lendítés némileg arrébb repít a helységben. Amikor beleegyeztem Elsa kikötésébe, hogy szépen fogok viselkedni, egy szó sem esett arról, hogy tűrnöm kellene a járkáló hullák támadásait, így nem sokkal azután, hogy felpattanok, felegyenesedve a pult mögül, arra tartom rá fegyveremet, akitől az iménti ütést kaptam.
- Kaptam már keményebbet, megmaradok. ─ felelek Ellie ellenőrzésére. Az arcélem, ahol az ököl találkozott képemmel, lüktet, és gondolom egy szép, lila zúzódás is lesz majd a helyén, de az semmi olyasmi, amivel korábban ne lett volna már dolgom.
- A végeredményt tekintve, akár kezdhettük volna egyből ezzel. ─ szúrom oda egy cinkos félmosollyal elsősorban Elsának, de ugyanakkor félig-meddig Frostnak is szánva a megjegyzést. Az irodában meghallgattuk a dumálását, és megmentettük a csőcseléktől. De ez még nem jelenti azt, hogy megkedveltem volna és haverok lennénk. A hozzá hasonlókat pont ugyanúgy utálom, mint eddig.
- Amennyiben Hannibal további mondanivalóval rendelkezne, nyugodtan felkereshet személyesen.
Deacon gyorsan visszatért a hűvös nyugalomhoz, mintha nem két perccel ezelőtt akarták volna meglincselni a saját fajtársai.
- Azért én óvatosan üzennék hadat. Nem tűnt úgy, mint aki nyeregben van. ─ szólok oda Frostnak egy fintorral az arcomon. Nem tudom, az idős vámpír mire játszik pontosan, de nekem nem úgy tűnt, mint aki nagyon hevesen próbálna küzdeni az életéért.
- Szóval... melyikőtök akarja kiköhögni, hogy hol van King? ─ nézek körbe. A mocskok tisztes távolságot tartanak, nem tesznek fenyegető mozdulatot, de ahogy elnézem, ez nem az én stukkeremnek köszönhető, pillantásuk ugyanis rendre vissza-visszasiklik Elsára. Ezek szerint az a Bloodstone név mégsem kopott meg annyira. Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt, nem csak mozdulatlanok, de szótlanok is maradnak.
- Van kedved még egy pár csontot eltörni? ─ vetek egy oldalpillantást Elliere. Azt a vérszopóknak nem kell tudniuk, hogy ez egy blöff része, amivel a tartózkodásukra szeretnék hatni. Ha azt gondolják, hogy a kivégzésük előtt szívesen meg is nyomorítjuk őket, talán hamarabb megoldódik a nyelvük.
Néhányuk Frost irányába néz, talán tőle várva naival valamiféle segítséget.
- Úgy fest, ez már nem az én hatásköröm többé. ─ közli Deacon a vendégkörével diplomatikus válaszát, nyomatékosításként ujjait még össze is kulcsolja egyenesen kihúzott háta mögött. Az undor a vámpírok arcán eltéveszthetetlen.
- Úgy fest, a fogyasztás durván meg fog csappanni. ─ ajkam széle gunyorosan felfelé görbül, és esküdni mernék rá, hogy a hümmentés Frost részéről valójában egy jól álcázott horkantás volt, mulatságának ékes bizonyítéka. Nem tágít mellőlünk. Amit én őszintén szólva, nem nagyon tudok hová tenni és ezt egy felvont szemöldökkel jelzem Elsa felé is. Most tényleg az oldalunkhoz csatlakozott egy vámpír? Mi lesz a következő? Befagy a Pokol?

Cseppet idegesít, és frusztrál a kioktatása. Ezt egyedül apámtól voltam hajlandó elfogadni, és anyámtól. De még velük is folyamatos dacban álltam. Egy vámpír pedig nem érzem, hogy feljebb kéne éreznie magát. Ökölbe szorul a kezem, és igyekszem mély levegőt venni, visszafogni minden forrófejűségemet, ami eddig oly sokszor hozott bajba. Részbe azért is, mert... nem is tudom. Jó "példát" is akarok ezzel mutatni talán Danny-nek, hogy diplomáciával is el lehet érni valami, és azzal ha együtt működünk velük. Ugyanis nem minden szörny, szörny. De most legszívesebben akkor is behúznék ennek az okostojásnak egy jó nagyot.De valójában azért, mert be kell valljam... igaza van. A számat össze szorítom, ahogy továbbra is az öklömet. Így nem is válaszolok, minden erőmmel arra koncentrálok, hogy vissza foghassam magam.
- Felőlem discordon is beszélhetnek, fogalmam sincs mennyire modernek már a vámpírok, biztos van egy közös csopijuk is. - mondom enyhe gúnnyal. A hierarchia nem tudom, biztos a modern időkkel ez is megváltozott. Nem igazán ástam bele magam ezekbe. Vámpírokra ennyire nem specializálódtam, de úgy érzem itt az ideje mélyebbre ásni, és megismerni őket még jobban.  
- Hm, ez teljesen új infó. Már megérte magával beszélgetni. -célzok arra, hogy egyáltalán nem tekintek Vlad Tepest, a vámpírok királyának. - Viszont akkor ezzel azt akarja mondani, nem is ő a  legrégebbi vámpír? Minden feljegyzésünk szerint tőle eredt, ez a kór, és mint ő a leghatalmasabb. Vagy azt akarja mondani, hogy Vlad, pont hogy legyengül örökségére? Létezik, olyan vámpír, aki Ön szerint, még nála is hatalmasabb lehet? Valakinek csak meghunyászkodó a fajtája. - kérdezem karba font kézzel, kissé türelmemet vesztve. Ami azt illeti sosem voltam róla híres. Viszont ha ennyire tájékozódott új fogas barátunk, gondolom feltudna minket is világosítani akkor a valódi vámpír helyzetekről.
Arról nem is beszélve, hogy nem veszem készpénznek minden szavát, bármennyire is úgy látszik. Mindennek utána fogok nézni, ha kell magát Tepest is felkeresem, ami egyébként amúgy is egy álmom válna valóra.
Miután elhagyja a szobát, eleresztem magam, és az aggodalom, megannyi gondolatoknak utat engedek. Mint egy lufi ami szép lassan leeresztesz, az idegesítő hangja nélkül.
- Igen, ez bosszant engem is, hogy egyébként teljesen igaza van. - sóhajtok, majd felé tekintek. Elmosolyodom, jól esik, hogy ... támogat, itt van, és beleakar folyni, dacára annak, hogy többször is jelezte, hogy minden ilyet leszar. Akkor hogy ne vegyem magamra, hogy értem csinálja. Szívem akaratom ellenére is dobban egy nagyot, és érzem kezdek zavarba jönni, ami nem szokásom, így felülök és összeszedem magam, majd felállok.
- Lenyomozzuk? - kérdezem vigyorogva. - Csak azt ne mond, hogy felkeltette az érdeklődésedet a vadászat. - Természetesen örülnék neki, egyedül is eltudnám intézni, de szeretném ha velem lenne, velem tartana.
- Természetesen szépen kap egy karót a szívébe, lefejezzük, és a biztonság kedvéért elégetjük. Ha valóban egy erős, idősebb vámpírról van szó, ez a bevett szokás. Sima karó a szívbe csak addig gyengíti le, amíg azt ki nem szedik belőle, utána az is regenerálódna. Száz százalékos módszer az égetés. De ahhoz a kell a karó, és a fej nyiszinyasza. - ezt persze kifele menet, halkan mondom, szinte suttogva, mert ezeknek ugye a hallása is jó, és nem szeretnék egy vámpírt se beszaratni. Az egyik tőrömet fogom csak, nem veszek elő még egyet, ennyi is elég, ha úgy adódik.
- Persze ez a legjobb megoldás, hogy ha két vadász bejön a kocsmába, rögtön balhézunk, még is mi lehet ennek a vége... - gondolkodóba esek. Danny azonnal cselekszik, és lelő egyet, ekkor villámgyorsan másik is támadásba lendül... majd egy oldalról támadja meg. Egyszerre kapok oda, nagyon gyorsan a rohadékok, ezért nehéz velük harcolni. Nem kapom el időben, így Dannyt el löki, én akkor fogom meg a karját, és kicsavarom... szó szerint. Vérfagyasztó a roppanás. Majd egyszerű kecses mozdulattal, levágom a fejét a tőrömmel. A vér spriccel minden felé. A feje legördül, és Frost lába elég rúgom.
- Nos Milyen utat is mutat meg King bácsi? - nézek a többiekre akik, nem támadtak, és ők maguk is tátott szájjal nézik az eseményt. - Jól vagy? - aggódóan tekintek Danny felé, nem megyek oda, mert igyekszem a Haverunkat is védeni, nem tudom hányan vannak még.
- Azt üzenjük a kis lázadóknak, hogy a vadászok is tudnak Kingről. - ezek szerintem a szarházi igazat mondott. - Szóval még idejében véget vethettek ennek. Őszinte leszek, nem szívesen irtom a fajtátokat, de abba a pillanatba, amint veszélyt jelentetek, az iménti példa alapján járunk el, és ez még semmi.... vagyunk páran. - a tekintetem tűzzel, ha lehetséges lenne, azzal is feltudnám gyújtani őket.

Frost torkából felszakad egy nevetés, ám ez a kacaj humortalan, s legalább annyira fagyos, mint nevének jelentése. Ebből, és a fejcsóválásból, melyet ezután produkál, nehéz megállapítani, hogy vajon őszintén mulatságosnak vagy inkább gyermeteg módon nevetségesnek tartja Elsa iménti felvetését.
- Léteznek nyelvek, melyek univerzálisak és sosem kopnak ki. Az erőszak ilyen. Ezt magának is tudnia kellene, Miss Bloodstone, hiszen ha a felvilágosult, és olyannyira civilizált korszak valóban visszaszorította volna a drasztikus és, való igaz, sok esetben, barbárinak tűnő megoldásokat, akkor mindazon temérdek erőfeszítésre, melyet az Ön édesapja tett a helyzet a javítására, sosem lett volna szükség. ─ magán a kérdésen a vámpír elegánsan átlép, hagyván, hogy a vadásznő az általa felajánlott okfejtésből vonhassa le saját konklúzióját. Arckifejezéséről pedig leolvasható az a szilárd elhatározás, miszerint ő a nézetének megosztásával letudottnak tekinti a kérdést. Ami meg a következőt illeti, ősz szemöldöke finoman feljebb ível, amihez egyaránt köze lehet magához az elhangzott névhez, illetve mindahhoz, amit a szavak implikálnak.
- Netán úgy tűnök, mint Vlad Tepes levelezőbarátja? ─ hangjába költözik némi rosszallás, de érdekes módon annak címzettje nem Elsa, helyette az undor akkor válik legkivehetőbbé, mikor a másik vámpír neve gördül le ajkairól. Ennek ellenére nem vár rá komolyan feleletet, csak visszaszerzi uralmát saját tónusa felett, hogy folytathassa:
- A vámpírok királya.... ─ visszhangozza a titulust, mintha ízlelgetni próbálná a kifejezést.
- Tudja, a királyi cím nem bír nagyobb súllyal minálunk, mint amekkora jelentéssel az emberi történelem során rendelkezett. A királyok korához hasonlóan, ez tovvábbra is egy vándorrang, nem pedig egy exklúzív kitüntetés, melyet egyszerre egy valaki tudhat magáénak. Való igaz, Drakula a maga idejében tekintélyes befolyással rendelkezett Havasföldön, de soha nem volt, és soha nem is lesz sem a vámpírok atyja, sem kizárólagos uralkodója. ─ a kemény tényszerűség hangszínével mutat rá, mennyire jelentéktelen az Elsa által használt hivatkozás.
- A fajtánk őleőtte is létezettt, és, mint az látható, a távollétében lepergett generációk során is fennmaradt. Tehát végérvényében az, hogy ő mit szól az amerikai állapotokhoz, nem számít jobban, mint az, hogy mit szólnak hozzá azok, akik ezen a helyen megfordulnak.
A továbbiakat már szóra sem méltatva hagyja el a szobát, hogy ellenőrizze az odakint zajló zavargást, magunkra hagyva az irodában. VVégignézem, amint Elsa a tenyerébe temeti az arcát és szemeimet forgatva sóhajtok egyet az önmarcangolása hallatán. Remek, egy újabb felesleges energiapocséklás a részéről! Kezdem úgy érezni, hogy Bloodstone nem is annyira leplezetten mazochista.
- Nem hinném, hogy az aktív részvételed bármit is változtatott volna King üzelmein. Utálok igazat adni a vérszopónak, de abban fején találta a szöget, hogy van, ami sosem változik. Nyerészkedők mindig lesznek. ─ ha Bloodstone hibás King színrelépésében és jelenlegi lázító tevékenységeiben, akkor ugyanennyire nekiállhatnánk hibáztatni a Bosszúállókat, elvégre nincsenek sehol, pedig végre lehetne valami hasznuk is. Éppen ezért, amit Elsa most csinál, időpazarlás.
- Jó tervnek hangzik. ─ bólintok beleegyezőn. Egyetértek, hogy nem kellene a vámpír minden szavát egyből készpénznek vennünk. Bár vitathatatlan, hogy sokkal diplomatikusabb és kommunikatívabb, mint bármelyik vámpír, akivel a múltban dolgom volt.
- És utána? Lenyomozzuk Kinget, majd... ─ szóbeli befejezés helyett ujjaimmal pisztolyt formálok, majd egy fejlövést imitálok, hogy érzékeltethessem, mire gondolok. Én legalábbis ezt tenném az ürgével. De az én vagyok, és ez továbbra is Elsa ügye, ezért hagyom, hadd lógjon ott a levegőben a kérdés. Nem akarom, hogy úgy érezze, ki akarom venni a kezei közül ezt a nyomozást.
Még szívesen megkérdezném, mit szól ahhoz, amit Frost Drakuláról mondott, de az újabb rendfennbontásra inkább élesítem megbízható bajtársamat és kedvenc fegyveremmel a kézben lépek ki az ajtón, még egy pillantást vetve Elliere a vállam felett. A vendégtérben, a pulttól nem messze megpillantom vámpírunkat, amint többen is körbeállják.
- Mi folyik itt, Frost? ─ kérdőre vonhatnám a vendégek valamelyikét, de tekintve, hogy a feszültséget valósággal vágni lehetne a levegőben, kétlem, hogy nyitottak lennének egy gyors beavatásra.
- Olybá tűnik, a kuncsaftjaim között is akadnak olyanok, akik nem értenek egyet azzal, hogy nem álltam egyből Hannibal King oldalára. És most megneszelhették, hogy a maguk ittlétének ehhez lehet valamilyen módon köze, mert mint láthatják, felkorbácsolódott a hangulat. ─ ami enyhe kifejezésnek tűnik, figyelembe véve, hogy egy másik vámpír épp ebben a pillanatban fonja erős ujjait Frost torka köré. Később még utálni fogom magam ezért, de előrelépek.
- Elengedni! ─ ellentmondást nem tűrő hangon szólalok meg, a pisztolyt a vámpír halántékához szegezve hátulról. Hárman máris szűkebbre zárják a kört körülöttünk.
- King megmutatja nekünk az utat! ─ sziszegi dühödten fogai közt az a vérszívó, akire épp a fegyvert szegezem. Pechjére, nem kerüli el a figyelmem a szorítása Frost torka körül.
- Meglehet. ─ vetek egy oldalpillantást Elsa irányába, hogy jelezzem, álljon készen.
- De a tiéd eddig tartott. ─ azzal meghúzom a ravaszt és már egyből fordulok is rá arra, aki jobbról felém lép. Hátam mögött érzem a tompa puffanást a földön, ami jelzi az átlyukasztott fejű vámpír leérkezését.
Újabbat dördül fegyverem, ezúttal az ezüstlövedéket a következő rohadék gyomrába repítve, de ez nem véd meg attól a támadástól, amit balról kapok be, és aminek lendületétől átrepülök a bárpult felett, lesodorva magammal néhány üveget a repertoárból.

Gondterhes tekintettel állom folyamatosan a vámpír tekintetét, és igyekszem minden szavára figyelni, koncentrálni, és nem elkalandozni. Nehéz, főleg így, hogy a gondolataim már folyamatosan elkalandoznának. Őszintén szólva gondolhattam volna, hogy ez lesz. Sőt gondolnom kellett volna rá... Nos többek között, pont ezért nem gondolom magam jó vezetőnek. Cullen sokkal alkalmasabb lenne, itt lenne az ideje találkoznom az öcsémmel, és beszélnem vele, erről tudnia kell, és az is lehet velem ellentétbe ő már tud róla, és elkezdett dolgozni rajta. Sóhajtok, igyekszem a fejemet nem megfogni, és belevetnem magam az önsajnálat mocsarába.
- Rendszerváltás. - ismétlem a szavait halkan, leginkább magamnak. - Mondjuk nem igazán adtam okot, az elmúlt pár évben, hogy féljék a nevem. - vigyorgok, de legbelül teljesen komolyan gondolom. Elbasztam, most pedig ártatlanok fognak ezért szívni. Gratulálok Elsa. - Mivel tudnám kivívni a tisztelet? Tűzzem karóra a fejüket, és tegyem ki a kastély elé, mint a középkorba? Azt hittem a modern világba ezen az értelmetlen hatalom átvételen rég túl vagyunk. - Draculának se voltak soha ekkora ambíciói, hogy a világot akarja uralni. Egyszerűen túl hatalmasnak, veszélyesnek és zabolázatlannak tűnt, egyszerűen csak élni akart, enni. És ez idáig vámpírok körébe ő volt a legfélelmetesebb. Talán itt lenne az ideje őt is meglátogatni, úgy is kiskoromba odáig voltam érte, és én magam még személyesen nem találkoztam vele, csak mikor apámnál volt látogatóba kukucskáltam be, és láttam az árnyékát.
- Vlad Tepes, mindenhez mit szól? - kérdezem őszinte érdeklődéssel.- Valahogy mindig is úgy képzeltem ő a vámpírok királya. - gondolkodóba esem, igyekszem minél lazábban mutatni magam, és egyáltalán nem olyannak, amit valójában érzek: megfélemlítve.
Természetesen King kiiktatása az elsődleges szempont is, de azért ennek alaposan utána kéne járnom, még mielőtt bármilyen drasztikus döntést hoznék, cselekednék. Két nemes vámpír civakodásába se akarok beleszólni, a vámpírok épp olyan furfangosan, és cselszövők, mint amilyen gyönyörűek.
- Nagyon remélem, hogy nem valami személyes hatalmi harcba akar minket belevinni. - gonosz, elszánt mosoly ül ki az arcomon. - Engedje meg, hogy bármilyen tervet kieszelnénk előtte, mindennek utána kell nézzünk, amit most nekünk felvázolt. - hátradőlök, és lazán összefonom karjaimat a mellkasom előtt, mintha ez az egész semmiség lenne. Mikor Danny mondja, hogy van muníciónk, csak ránézek, és elmosolyodom, talán túl gyengéden is, mint illene, vagy ha nem akartam semmilyen fajta gyengeséget kimutatni, most basztam az egészet. Szóval velem akar tartani? Minden esetre megadom a vámpírnak az elérhetőségemet. Elindított egy lavinát, a szemem még jobban rajta tartom majd, és már nyakig benne van, hogy segítsen...
- Remélem ezzel azt akarja mondani, ha csatára kerülne a sor, akkor a megfelelő oldalon fog állni... - azaz, nekünk, nekem fog segíteni. Egyszerűen imádom, ahogy Danny kezeli a helyzetet, a kuncogásomat igyekszem vissza fogni.
Majd annyira gondolataimba mélyedek, hogy csak akkor veszem észre, hogy a vámpír elhagyta a szobát, mikor Danny hozzám szól. Kissé zavartan emelem fel a fejem.
- Persze, most végül is kiderült az önzőségem, és a figyelmetlenségem egy készülő háborút akar kirobbantani. - előre hajolok, és már úgy érzem elengedhetem magam, így a tenyerembe temetem az arcomat, és igyekszem össze szedni magam. Mi a francot csináljak?
Majd felegyenesedek, ismét hátra dőlök, és ránézek.
- Sok vámpírral volt dolgom, szerintem igazat mond. De mint mondtam mindennek utána kell nézni. Beszélnem kell az öcsémmel is. Ő tartja a vadászokkal azóta is folyamatosan a kontaktot, és ő is még a "szakmában" van. Kell még valaki, aki nem vámpír, és bizalmas aki ezt megerősíti. Nem akarok két faszkalap vitáiba beleszállni, ha arról van valójában szó. - ugyanis hallottam történetek bepalizott vadászokról.
- Oh, már kezdődik is a buli? - forgatom a szemeimet, mikor az egyik tőrömet szintén előveszem. - Remélem csak összevesztek egy nőn... - felállok, majd követem Dannyt.

Könnyű leszűrnöm Elsa hirtelen merevvé vált tartásából, hogy Frost szavai betaláltak, de ezt nem teszem szóvá a vámpír jelenlétében. Ha tippelnem kellene, anélkül is éppen elég lesz vele magában dűlőre jutnia, hogy én megpróbálnám a szokásos bontógolyó tapintatosságommal verbálisan sarokba szorítani.
- Rendszerváltás. ─ Frost olyan hűvös közönnyel, és haláli nyugalommal ejti ki az egyetlen szót a száján a feltett kérdésre, mintha épp azt közölte volna, hogy esőzés után vizes a beton. De mikor már végre beszólhatnék neki a felesleges időhúzásért, újra kinyitja a száját. Hatásvadász köcsög.
- Az édesapja idejében, illetve az azóta eltelt esztendőkben a magamfajták szerepét a világban a stagnálás jellemezte. Az, ami az Ön szemében békeidőnek tűnhetett, Miss Bloodstone, egy olyan játékszabályokra épített szabályrendszer eredménye, melyben a magukhoz hasonló, vadászatra képzett emberek diktálták a feltételeket és jelölték ki a territóriumok határvonalait. ─ ugyan szavai mögött nincs hallható megvetés vagy rossz szájíz, de a mondandójának üzenete egyértelmű, így adja is magát, mire fog kilyukadni, mielőtt még egyáltalán rátérne a lényegre.
- A többség az olyanok esetében, mint Ulysses Bloodstone, az irányába tanúsított tiszteletük jeleként hajlandóak voltak elfogadni ezt a rendszert. Ám azóta sokszor nyugodott le, majd kelt fel a nap. S mint azt már a magam példáján említettem, mostanra szép számmal akadnak olyanok, így köztük például Hannibal King, akik az enyémhez hasonló, passzívabb hozzállást meghunyászkodásnak, és vele a gyengeség jelének tekintik. Már nem elégedettek többé az eléjük vetett morzsákkal és az előre kijelölt területekkel. Ők akarnak diktálni. Ez a célja a mostani mozgolódásuknak. Nevezhetjük ezt a tisztelet kivívásának, térhódításnak vagy uralkodási vágynak, a hangsúly a változáson van. ─ finoman megrázza a fejét, mintha ezzel is csak a felvázolt viselkedéssel való egyet nem értését kívánná kifejezni.
- Akkor is, ha a változás olyasmit fog eredményezni, mint az a szívderítő festmény? ─ eresztek meg egy fintort, miközben fejemmel a Frost háta mögötti kép felé bökök.
- Az extrémisták számára nem létezik olyasmi, hogy "túl magas ár", ha változásról van szó. ─ felel egy bólintással egybekötve, és, legnagyobb döbbenetemre, még a futó fintoromat is imitálja, mielőtt rátérne, hogy újra Elsának válaszoljon.
- A legelső lépés mindenképp King kiiktatása. Lehetőleg még azelőtt, hogy egy hadsereget gyűjtene maga köré a vak követőiből, feltéve, hogy nem tette máris meg. ─ mondatának második felére felhorkantok, rohadtul nem az olyanok "jóindulatú" figyelmeztetésére leszünk rászorulva, mint ez a Frost.
- Azért mi is vagyunk páran. És akad muníciónk. ─ kemény pillantással vetem felé a szavakat, nem is annyira burkoltan közölve, hogy akár neki is juthat belőle, ha elfeledkezne arról, hol a helye. Keserűségemre, láthatóan hidegen hagyják a keménykedő szavak és fenyegetések.
- Ebben nem kételkedtem. De még ebben az esetben is számba kell venni annak lehetőségét, hogy King nem több, mint az aktuális megnyilvánulása a problémának. Az eltűnésével ideig-óráig kezelhetik a tüneteket, de a kórság terjedését nem feltétlenül fogják vele megfékezni. ─ ezután az asztalhoz lép, hogy sápadt ujja finom mozdulattal húzza maga felé a névjegyet, majd úgy forgassa meg ujjai között a kemény papírt, mint profi zsugás a kártyalapot. Gyors, tapasztalt mozdulatai miatt gyakorlatilag nem is lehet lekövetni, mikor süllyesztette mellkasánál lévő zsebébe a kontaktinformációt tartalmazó lapocskát.
- Megható a figyelmeztetése, Miss Bloodstone, de biztosíthatom róla, hogy eddig sem a szerencse és a diplomáciai képességeim tartottak életben. ─ egy enyhén sunyi mosoly ül ki az arcára, ami egy piallanatra megvillantja hófehér szemfogait, s vele sejteti is, hogy a fiatalabb kiadásában nem éppen egy íróasztal mögött tespedő szipoly lehetett...
- Jobban mondva, nem csupán ezek. ─ teszi még hozzá, sejtetvén, hogy minden bizonnyal nem csak a szavakkal bánik jól, de az izmai sem csak dísznek vannak rajta. Vonásai viszont visszatérnek a komor komolysághoz, mikor az ajtón túlról a mozgolódás zajai felerősödnek.
- Valaki nem bírja a hemobólét? ─ jegyzem meg egy félmosollyal, nem leplezve saját undoromat. Izmaim azonban megfeszülnek, mikor látom a vámpír ajtóra szegezett tekintetét és az alig észrevehető fejrázást, mielőtt megszólalna:
- Nem. Ez valami más. ─ halkabb, mint az elmúlt tíz percben (vagy van az már negyed óra is?) tartott szónoklatai alatt bármikor.
- Bocsássanak meg! ─ biccent egyet felénk, már-már idegesítő módon tartva fenn az udvariasságát, mielőtt az ajtóhoz lépne, hogy kinyissa, majd eltűnjön mögötte, magunkra hagyva bennünket Elsával az irodájában.
- Jól vagy? ─ teszem fel a kérdést némi kínos csenddel teli hallgatózás után. Kint átmenetileg csitulni tűnnek a kedélyek, így a figyelmemet most rá irányíthatom. Sok minden hangzott el, aminek a legtöbb részét nyomasztónak mondhatnánk, de érdeklődésem ebben az esetben az apja felemlegetésének köszönhető. Még velem szemben is alig-alig tolerálja, hogy szóba kerüljön, pláne akkor, ha szokásomhoz híven túlzásba viszem az elbűvölő modoromat, így csak sejtem, mennyire kellemetlenül érinthette, hogy egy vámpír szembesítette eféle tényekkel.
- Hiszel neki? ─ teszem fel az újabb kérdést, hogy eltereljem gondolatait a kellemetlenebb vizekről, vissza arra, ami miatt itt vagyunk. Az, hogy én mit gondolok, csak másodlagos, hiszen ez az ő nyomozása. Én a meghívón szereplő plusz egy fő vagyok.
Mikor egy nagyob zörrenés szűrődik be az irodába odakintről, az övem hátsó részénél található M1911-es felé nyúlok.
- Nekem ez nem tetszik. ─ pillantok Ellie felé, mintegy némán kérdezve meg, hogy csatlakozzunk-e a partihoz.

Csak forgatom a szemem, majd nevetek a feltételezésén. Távol áll tőlem a szuperhős csapat. Szoktunk csapatba dolgozni, ha úgy adódik. De távol állunk a hős kategóriától. Vannak akik messze megszegik a szabályt, és nem félnek ölni, akár ha úgy adódik embert is. Nem vagyunk mi mind jók.  Megkedvelte a jelenlegi szálláshelyét, igyekszem nem feltűnően elpirulni... És uralkodni a vonásaimon, hogy ez az egy mondat milyen hatást keltett bennem. Annyira egyszerű, és annyira természetes, hogy ott lakik velem, nem is tudnék mást elképzelni. Néha eszembe jut mi lesz ha elmegy, megint az a magány... Nem, ezt mindig igyekszem elhessegetni.
Humorista beszólására, pedig csak játékosan kinyújtom a nyelvemet.
Igyekszem a vámpírra összpontosítani, figyelni vonásait, és a szavai mögött lévő jelentéseket. Fájnak a szavai, de leginkább azért, mert igaza van. Ha nem futottam volna el gyáván talán nem lázonganának a szörnyek.
Csak végig hallgatom, figyelem, mikor a festményhez megy. Ami a legrémisztőbb, Dannyn is látom, immár komolyabban figyeli a vámpírt. Tehát hisz neki...
- Tehát a vámpírok, legalábbis ez biztos, de lehet pár "gonosz" szörny valószínűleg lázadni fog. És mi a cél? kiírtják az összes vadászt, majd elkezdik átvenni az uralmat? Nem értettem soha ez e fajta ambíciót. - miért nem jobb a békesség. Oké a vadászok is eltudnak szabadulni, és... önkényesen levadászni az ártatlanokat is. Mint mondtam, nem vagyunk mind jók.
- Ön mit javasol? Hogy ne legyen véres lázadás? - kérdezem, őszinte érdeklődéssel. Amúgy hiszek neki, ő teljesen elvan a békével, és látom jól is megy neki. Egy bárt is vezet, ahova eljárhatnak vegyesen a szörnyek. Ennél sokkal felsőbbrendűbbek szoktak lenni a vámpírok. Nem vegyülnek, és lenézik a többieket. Sokkal fejlettebbnek gondolják magukat. Ez is sokat elárul róla.
Ez az egész nagyon nem jó, mindenképp vissza kell térnem, szólnom a többieknek, és felkészülni. Mind ezt okosan, mert azt se akarom, hogy a vadászok is bevaduljanak.
- Mindenesetre, a bizalmam Önbe megadom. - felállok, majd a névjegyemet az asztalára teszem. - Kérem, hívjon ha bármit tud a mozgalomról, esetleg terveiről. Tudom a felsőkörökbe, mint elmondta nem látják szívesen. De ha nem akarja azt hogy vérengzés, és vadászat induljon el, segítenie kell. Nem tudom biztosítani minden vadász jósszándékát, és azt,hogy mit fognak tenni ha kiderül. legtöbbjükhöz nincs is kapcsolatunk, és nem igazán érdekli őket, hogy ki lázong, és ki nem... ha tudomást szereznek arról, hogy itt van egy bár, miután kiüt a káosz...  A lényeg, hogy higgye el, maga érdeke, és a vendégei érdeke is, hogy segítsen. - próbálom tartani vele a szemkontaktus, rám nem hat a vámpírok bűbája, így tudom biztosítani, hogy komolyan beszélek.

- Ugye most nem az a rész jön, hogy közlöd velem a dédelgetett tervedet, miszerint egy vadászokból álló szuperhőscsapatot tervezel verbuválni? ─ húzom kissé az idegeit, ha már egyszer ilyen motivációs beszédbe illő érvvel rukkolt elő, mint a gyengébbek védelme. Még a végén kiderül, hogy valaki titokban Amerika Kapitány videókat néz a neten szabadidejében. Bár, ha őszinte akarok lenni, még jó vezető is válhatna belőle. A stabil, karakán kiállása mindenképp megvan hozzá, de ugyanakkor szemmel láthatóan van benne érzék ahhoz is, ami belőlem hiányzik: jó példát és vele jó utat tud mutatni másoknak. Addig ugyan nem mennék el, hogy részt is vennék egy ilyen bandában, de ha ő hívna, elképzelhető, hogy ritka alkalmakkor kisegítenék egy ilyen csoportosulást. Ezt viszont már végképp nem kötöm az orrára, mert még a fejébe szállna.
- Ebben azért sokat segít, hogy jól tudod tartani a tempót. ─ mondom ezt úgy, mintha kettőnk közül nem én lennék az, aki mindenféle szuperképesség nélkül kullog mellette a maga hétköznapibb iramában. Vannak pillanatok, mikor zavar ennek a ténye, míg az őszintébb perceimben rendre arra a következtetésre jutok, hogy jó is ez így. Nem valók mindenkinek a különleges adottságok, belőlem pedig szerintem különösen nem a jót hozná ki. Talán nem válnék egyből megalomániás szupergonosszá, de határozottan nagyobb seggfej lennék mindenkivel. Így legalább, a magam korlátaival, szem előtt tudom tartani azt, amit Erictől tanultam közös munkánk során.
- Valakinek védenie kell, már egészen megkedveltem a jelenlegi szálláshelyemet. ─ szám sarkában megjelenik egy nem is annyira leplezett, sunyi mosoly. Ő nem mondja ki a nyilvánvalót, hogy nem lenne szüksége rám a terepen, én pedig ezt, a magam szarkasztikus pöcs attitűdjével, értékelem. Kevésbé érzem magam tehetetlennek és használhatatlannak, így, hogy szárnysegédként azzal foglalatoskodhatok, amit amúgy is tettem, és vélhetően tennék, Eric oldalán is. Segít elterelni a gondolataimat minden másról, aminek köszönhetően egy fokkal talán én is elvislehetőbb vagyok annál, mint amilyen egyébként lennék.
Persze, mint az a vámpírraql való beszélgetés során bebizonyosodik, azért a természetemmel való viaskodásból nem mindig én kerülök ki győztesként. Emiatt Elsa élcelődő kérdésére eg szúrós pillantásra futja részemről, mielőtt a szavakat összeszorított fogaim között szűrve át válaszolnék neki:
- Most már humorista karrierre pályázol? ─ de azt nem tudom letagadni, mennyire irritál az asztal túloldalán ülő fickó. Ha Bloodstone nem kér meg arra, hogy civilizáltan viselkedjek, vélhetően már elszabadult volna a pokol, és akkor sosem jutnánk semmiféle válaszhoz, nemhogy még ahhoz a minimális szintű együttműködéshez, mint amire jelenleg az öreg vérszipoly jelenleg nyitottnak bizonyul.
- Elsősorban nem a számaik megcsappanása a legfontosabb szempont, kedves, de azért örömmel hallom, hogy ez az információ bizonyosan téves. ─ finoman megrázza fejét, amitől az arcát keretező, hosszú, fakófehér szálak kecses táncra perdülnek néhány pillanatig, mielőtt vállmagasságban megállnának. A mosoly, mely lágyít a vonásain, elárulja, hogy őszintén jól szórakozik Elsa magabiztos, büszke kijelentésén.
- Én sokkal inkább arra az érzésre próbáltam célozni, amilyet például a megboldogult édesapja keltett a természetfelettiek képviselőjében a maga idejében. Az imidzsre, ha úgy tetszik. ─ pontosít a vámpír, majd reakcióra nem is várva folytatja:
- Az Önök számára tán ideiglenesnek tűnhet ez a jelenlegi bizonytalanság, ám az én fajtámon vagy épp a farkasokon ez már egészen másképpen csapódik le. A vákuum egyet jelent a vérszaggal és mint azt talán maguk is hallhatták, arra gyűlik az éji vad. ─ itt tart egy kis szünetet, mely alatt alig hallhatóan sóhajt egyet, majd feláll, hogy kezeit háta mögött higgadtan összekulcsolva a falon lógó festményhez sétáljon. Tekintete mintha egyesével járná végig a képen feltüntetett holtakat.
- Amit közölni próbálok, az az, hogy előttem nincs bizonyítanivalója, Miss Bloodstone. Én elég koros vagyok már ahhoz, hogy ne áhítozzak valamiféle hamis trónra. Ám ezen elfogadásommal, vagy belenyugvással, nevezzük, aminek akarjuk, a kisebbséghez tartozok. És emiatt, a dolgok jelenlegi állása szerint, maguk is. ─ ezzel egyben meg is válaszolja Elsa iménti kérdését a többiek álláspontját illetően.
- De ha egészen pontosan arra kíváncsi, hogy hatni tudok-e a korombéli vámpírok világnézetére, attól tartok, a válaszomat kiábrándítónak fogja találni. ─ erre átfut az arcomon egy rosszalló fintor, noha ezt a nekünk háttal álló férfi nem láthatja. Sem a szemforgatást, amit amolyan "Ki gondolta volna?" üzenettel Elsa felé küldök.
- Amennyire tudom, a felső kör álláspontja jelenleg semleges, de lehetetlen megjósolni, ez mégis meddig marad majd így. Sajnálatos módon több társam nem értett egyet az én izolációs hozzáállásommal, így az Amerikába való relokációm, és mostani pozícióm óta már nem vagyok szívesen látott vendég a tanácskozásokon. Még ha tesztelném is a türelmüket az előzetes bejelentés nélküli részvételemmel, akkor is valószínűtlen volna, hogy képes lennék befolyásolni a véleményüket. ─ csend borul a szobára, miután befejzi a mondatát. Az ajtón túlról beszűrődik lágyan beszélgetés és lépkedés, de a vámpír ajkai, és a festményre szegezett tekintete, maradnak, mintha újra meghalt volna.
- Érdekes ízlése van. ─ töröm meg a némaságot, állammal a kép felé bökve, melyen egy férfi felemelt kardjával hullákon lép át, hogy újabbakat hagyjon maga után.
- Egy levert felkelés története. ─ szólal meg a vámpír valamivel halkabban a korábbiaknál.
- Ez volt aztán a tömör összefoglaló. ─ jegyzem meg epésen, rávilágítva, hogy eddig mennyire szerette hallatni a saját hangját.
- A tizennyolcadik század alkonyán a Kairóban élők megelégelték, hogy az otthonaik területén tanyázó franciák tiszteletlenek a szokásaikkal szemben, ezért lázadást szerveztek Napoleon ellen. Ami itt látható, az a bukásuk. És a megtorlás. ─ jobbja ezután lassan felemelkedik, majd a kép felé bök:
- Hatalom. Büszkeség. És a végeredményük. ─ szegezi mutatóujját a tetemekre.
- De a festmény becsapós. ─ ereszti le kezét, hogy rám pillantson. Tekintete hirtelen távolinak érződik.
- Hogyhogy? ─ felteszem ugyan a kérdést, de ez csupán illemkör. Sejtem a választ.
- A valóság sokkal véresebb volt. ─ ezen a ponton Elliere pillantok.
Miért van az az érzésem, hogy már nem egy régi ütközetre érti a szavait?

- Eddig is értettem az érvelésedet, és a világnézetedet drága. Attól függetlenül, még nem értek vele feltétlenül egyet. Engem máshogy neveltek, más körülmények között, és tulajdonképpen annak a lánya vagyok, aki az egész szörnyvadász szakmát elkezdte. Belém van nevelve a felelősség, és a természetem része, hogy segítsek annak, aki nem tudja megvédeni magát. - megvonom a vállam. Értem mit mond, eddig is értettem, csak szerettem volna belőle kiszedni a gyökerét a dolognak. -Nem kell egyformának lennünk, és így is eléggé jó csapat vagyunk ha engem kérdezel. Kacéran rá vigyorgok, és beleboxolok a karjába, persze tőlem telhetően a lehető legfinomabban, és visszafogottabban. - Volt társam, aki olyan volt, mint, és nem célszerű ha mind a ketten fejjel megyünk a falnak, és hős komplexusa van. - mondjuk ez eléggé erős rám nézve. Nem vagyok hős, nem is tartom magam annak, csak igyekszem több embert megvédeni a szörnyektől, és démonoktól. Ehhez simán bepiszkolom a kezem, és olyat teszek, amit más nem tudna.
- Szóval szerintem eléggé praktikus, hogy két külön szemszögből nézzük a dolgokat. Hisz nem értesz velem egyet most sem, még is itt vagy, hogy védd a kerek hátsóm. - nem viccelem el a dolgot, szerintem épp ellenkezőleg. Nem ért velem egyet, de mégis itt van. És én így is örülök neki. Egyedül is eltudnám intézni, jó pár alkalmam volt rá. Mégis jobban érzem magam, hogy ő itt van az oldalamon, még ha kvázi sérthetetlen is vagyok. Nem tudom elmondani miért. Talán mert az ember tényleg nem arra van teremtve, hogy egyedül legyen.

Őszintén szólva, most, hogy itt ülök, és hallgatom őket. Lehet nekem nem is kellet volna jönnöm? Danny gyerek nagyon jól elbeszélget, és szórakozik az úri vámpírunkkal. Kicsit farokméregetésnek tűnik nekem ez a beszélgetés, így csak hátra dőlve hallgatom őket. Egyik pontnál nem bírok magammal, és oda hajolok Dannyhez.
- Ne menjek ki, és hagyjalak titeket magatokra? - ezzel tudom felfogom baszni, de csak vigyorgok, a vámpír pedig csupán kérdőn felvonja a szemöldökét. Mondjuk ezt marhára elfelejtettem még ha diszkrétebb is lettem volna, hogy ezek mindent hallanak.
- Elnézést, folytassák... - kuncogok magamba. Bár egyáltalán nem vicces a téma. De azt akkor is annak tartom, hogy Dan igencsak fogást akar rajta kapni.
Viszont egyre komolyabb lesz a beszélgetés, a kezem pedig ökölbe szorul a végére. Nos erre a fordulatra úgymond nem számítottam. Szúrósan nézek a vámpírra, de az az igazság, ha nem lennék makacs, látom, hogy valóban így van. Én feladatom lenne összetartani az egész vadász bandát, illetve átvenni apám helyét, és megtartani a tekintélyt.
- Ami azt illeti, tudomásunk szerint a vadászok nagyja, akik eltűnt visszatért, nem csappantunk úgy meg ahogy azt gondolják. - apám halálára mély levegőt veszek. - A szervezetlenség pedig csak ideiglenes dolog - bár eltelt pár év, tudom.
- Most itt vagyok, pont ezért, hogy rendet tegyek, mint Bloodstone örökös. - húzom ki magam. Viheti hírét, szívesen rendbe rázom azt, aki ebben kételkedik.
- A lényeg, hogy mivel érzi ez a King a szervezetlenséget, így most hatalmat akar. De remélhetőleg a többi, bölcsebb vámpír ugyebár a békét, és a rendet tartja előnybe? - itt szúrósan, immár komolyan nézek a vámpírra. A mellkasom lehet, hogy érezhetően túl hevesen is ver, mérges vagyok a helyzetre, mérges vagyok magamra. Mérges vagyok, hogy az öcsémre milyen súlyt tehettem ezzel. Nem gondolkodtam, önző voltam, most pedig utat engedtem a gonosznak, és ez hány életbe került? Erről mindenképp értesítenem kell majd a többi vadászt. És ideje hivatalosan is Elsa Bloodstone-nak visszatérve.

- Persze, de mindez már csak minőség kérdése. Márpedig a munkám minőségére sosem volt panasz. ─ megejtek egy pofátlan mosolyt a kétértelmű szavak mellé, hogy több perspektívából is rávilágíthassak a megalapozott önbizalmamra. Ami meg a témát illeti...
- Inkább próbáld meg így nézni: miután egy játék kikerült a kezeim közül, az, hogy mihez kezdenek vele vagy mi történik a pulyával, aki megkapja. Ha egy kölyök le akarja nyelni vagy bedugni a konnektorba, megteszi. Nem az én problémám. Nem állhatok ott mindenki mellett, hogy fogjam a kezét. ─ ez a hasonlat kissé talán fura fordulatot vett a kiindulási témához viszonyítva, de ettől még szerintem érteni fogja, mire akarok kilyukani. Ha valaki ostoba módon odaveti magát egy vámpír vagy vérfarkas elé, akkor ne csodálkozzon, hogy vacsora lesz belőle. Miért az én fejem fájjon emiatt?
- Ha a te elképzelésed a felelősségvállalásról így működne a valóságban, egy csomó ember, aki fegyvergyártással foglalkozik, már rég felkötötte volna magát. De mégsem így van. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, álmatlan éjszakáik se lesznek, mindegy, hogy az adott fegyver egy drogossal, egy családanyával vagy egy zsaruval végez. ─ ők is teszik a dolgukat, ahogy én is, a morális kérdéseket pedig el kell engedni.
- Ez biztosan nagyon szomorú történet, de a végeredményen nem változtat. Azok, akik egyszer átváltoztak, nem fogják tudni hosszú ideig leküzdeni azt, ami az új, valós természetük lett. Ha elszeparálsz közülök egyet-kettőt, belőlük talán még válhat olyan, mint az ember által nevelt oroszlán, de a fajtájukból adódó ösztönök sosem fognak teljesen kiveszni a lényükből. És legyünk őszinték, mindet nem fogod tudni megszelidíteni. ─ ezzel nyilván nem azt állítom, hogy mind pontosan tudták mire vállalkozták, és azt sem vitatom, hogy van, aki nem önszántából csöppen bele ebbe az őrületbe, ahogy ő maga is mondta. De végső soron mindez nem számít. Amint beütött a szar, onnantól kezdve már az éhség az úr, és az dönt helyettük. Az álláspontjához való ragaszkodásából és az elmondásából kiindulva még nem sokszor szembesült ezzel a talán kissé kiábrándító igazsággal, viszont, tekintve, hogy ezek a rohadékok sajnos hosszú életűek lehetnek, véleményem szerint ez a felismerés csupán idő kérdése. Bár, azt azért be kell vallanom, üdítő újdonság azt hallani, hogy valaki még hisz az eredendő jóban. Ritka kincs, amivel én, ahogyan azt az iménti eszenmecserénkből már több ponton leszűrhette, nem rendelkezek.
Épp ezért gondolom, az sem éri meglepetésként, hogy a bár tulajával való bájcsevej közben tekintetemmel párszor már megpróbáltam felgyújtani a szemfogas sápadtarcút. Mégis, a korábban adott szavamnak megfelelően moderálom magam. Amennyire az tőlem telik.
- Természetesen nyitott vagyok a kooperációra és bármire lenne szükségük a jövőben, csak a szó hiányzik. ─ szája sarka felfelé görbül egy újabb negédes mosolyra, amitől egy szótárban simán fel lehetne tűntetni az arcképét a "paktum az ördöggel" kifejezés mellett illusztrációként.
- Azonban King korábbi eltűnésének pontos okairól sajnos én sem tudok többel szolgálni merő teóriáknál. Elképzelhető, hogy Önnek van igaza és a vadászok jártak a nyakára. Az is lehet, hogy valaki más volt. Őt ismerve még azt sem zárnám ki a lehetőségek közül, hogy rá gyakorolt nyomás nélkül távozott egy új terület meghódításának reményében. Neki mindig is a hatalom és az uralkodás számítottak, nem az, hogy mindezt hol gyakorolja. ─ enyhe lenézést lehet felfedezni az egyébként egyszínű, kontroll alatt tartott hanghordozásában, miközben az utolsó szavakat ejti ki a száját.
- A szemétdomb ugyanúgy szemétdomb marad Európában is, mint az Államokban. ─ gondoltam, akkor már ne csak ő fejezze ki az undorát, szolidaritást vállalok vele. Mert én ilyen jóarc vagyok.
- Milyen bölcs. Ha egyszer felnő, talán még viheti is valamire. ─ meg sem próbálta elrejteni a szarkazmust, ami valósággal csöpögött a szavakról, fémes ízű, mérgezett bíborcseppek. Ráadásul a férge gyorsan tanul, mert mielőtt még időt hagyna nekem egy frappáns válaszra, figyelmével visszatér Elsához. A kérdés láthatóan felébresztett benne valamit, mert egy másodperc erejéig átvillan valami a tekintetén, valami mély és veszélyes, mielőtt arckifejezése a következő pillanatban már újra a szoborszerű, sztoikus nyugalmát öltené magára.
- Erre sajnos nem lehet egyszerűen felelni. Több tényező is közrejátszott. Ha gyorsan szeretném letudni a választ, azt mondhatnbánk, hogy büszkeségből nem fordultam hozzájuk. Ez igaz is, ám mégsem ilyen egyszerű. Fontos hozzátenni, hogy húsz esztendővel ezelőtt a maguk- és a magamfajták közötti kapcsolat közel sem volt oly civilizált hangvételű, mint ez a mostani beszélgetésünk. Ami azt illeti, kapcsolatnak is aligha lehetne nevezni azt, hogy egy esetleges találkozásból vámpír és vadász között csupán az egyik fél sétálhatott el. Ha ilyen feltételek mellett én odasétáltam volna magához abban az időben, hogy egy fajtársam ellen szólaljak fel, Ön hitt volna a szavaimnak? ─ költői kérdésként teszi fel, még a reakciót sem várva meg, folytatja:
- Továbbá, úgy hiszem, félreértette, amit az imént mondtam. Én csupán attól tartok, amilyen hatással King cselekedetei bírhatnak, nem pedig magától Kingtől. Nem jelentett rám veszélyt régen, és ez most sincsen másképp. Ha meg is próbálna rám vagy a területemre támadni... nos, mondjuk úgy, hogy nálánál sokkal alkalmasabb személyeknek is belém tört már a bicskája. ─ ezen a ponton megereszt egy sejtelmes, már-már elégedett félmosolyt, futó bepillantást engedve abba a büszkeségbe, ami ott duzzad az erős, idős mellkasban.
- Ha félretesszük a szerény kis hencegését néhány percre és elfogadjuk kiindulásnak, hogy ez a King visszatért a városba, akkor is marad egy kérdés: miért most? ─ mert szép dolog a múltról dumálgatni, csak épp annyi haszna van, mint kávét önteni egy hulla szájába. Ha cselekedni akarunk, ahhoz a jelenre kell fókuszálnunk.
- Miért ne most? ─ néz rám úgy, mintha kb. azt kérdeztem volna tőle, még mindig kék-e az ég.
- A világ megrendült, miután a lakossága fele évekre eltűnt, majd minden előjel nélkül visszatért. Bizonyos szempontokból, még a mai napig sem állt talpra. Ha bárki fajok közti háborút kívánna kirobbantani, arra az instabilitásból fakadóan most a legtökéletesebb az időzítés. ─tekintete újra a vele szemben ülő, vörös hajú nőre siklik, hogy ezzel éreztesse, következő szavait neki címezi.
- Nem említve a vadászok megcsappant jelenlétét. ─ előbb a vámpírra, majd Elsára pillantok, homlokomat ráncolva. Nem tetszik nekem az irány, amerre ez tart.
- Arra utal, hogy King megneszelhette a helyi nagykutyák visszavonulását? ─ jobb az ilyesmire egyenesen rákérdezni, mint kerülgetni a forró kását.
- Arra utalok, hogy a Bloodstone név már közel sem kelt akkora félelmet, mint az édesapja fénykorában, nyugosztalja lelkét az Úr. ─ tekintetét nem emeli el, és nem is olvasható ki belőle ártó szándék vagy gunyoros réteg.
- Most pedig, hogy láthatóan azok sincsenek, akik bosszút állnának az ártatlanokért... ─ nem fejezi be a gondolatmenetet, inkább hagyja, hogy a ki nem mondott igazság Damoklész kardjaként lebegjen a levegőben. Pont, mint az általa imént említett háború előszele.

Forgatom a szemem, azt hiszem ez az a pont mikor nem tudok jót mondani, vagy csinálni, de azért mosolygok rá. Bírom, hogy ilyen, csak... szóval úgy érzem néha ő is jobban érezni magát, ezen felül, ha kicsit lazább, és nyitottabb lenne néha. Persze nem mindenkivel, de úgy érzem egyre inkább jó úton haladok benne.- Tehát összegezve: Ez a munkád, ehhez értesz, és ezért csinálod? - gondolkodom el. - De hát ha játékokat készítenél, akkor azért is felelősségre vagy nem? Hogy például egy baba ne essen szét, és ne legyen a bohóc kezébe éles kés. Hanem igyekszel ha már azt csinálod minél minőségibb játékot legyártani, hogy örüljön is az a gyerek, és ne vegyék el az engedélyedet, halálos balesetek miatt. Nem? - kérdezem őszinte érdeklődéssel. Félre értés ne essék, ezzel én nem baszogatni akarom, vagy csak kötözködni vele. Csak szeretném rávilágítani arra, hogy amit teszünk azt részben azért is tesszük, mert felelősséget érzünk az emberekért. Mi ismerjük ezt a világot, mi tudjuk, hogy lehet a szörnyeket elűzni, szóval segítünk, szóval felelősök vagyunk, hogy egy vámpír elkapjunk, hogy utána ne egy embert öljön meg.
- Oh ezt teljes mértékben eltudom képzelni, hogy te voltál a helyi delikvens. - nevetek, ahogy a kis danny maffiózósat játszik az egyik sikátorban.
- Persze, hogy segíti. Sokan nem önszántukból lettek azok, amik... sokan... mint a te eseted...belecsöppentek, megváltozott az életük. Ezért nem büntethetem meg, vadászhatom le, ha amúgy meg senkinek nem árt. - sajnos ezt az elvet nem mindenki követi, voltak csúnya esetek. Ezekre nem is akarok gondolni.
- Láttam videót, hogy úgy lett nevelve az oroszlán, és imádta a gondozóját, előbb rágná le a saját mancsát, mint az ipsét.. - hozom fel, bár tudom mire akar gondolni. - Ha valaki eltévelyedik azok közül, akit támogatok... én ölöm meg saját kezűleg. De sok példa nem volt erre. - de nem mondom, hogy egy se.

Elhallgatom Danny, és a vendéglátónk sziporkázó beszélgetését. Végülis nem rossz faggató eléggé sajátos stílusa van.
Őszintén szólva a vámpír uraság, hogy is mondjam... egyszerre tűnik ripacsnak, és őszintének. Szóval úgy érzem az előadás módja kissé drámai, de nem hiszem, hogy ellenünk lenne. Végülis szövetségesre mindig szükségünk lesz.
- Hannibal King? - kérdezek vissza félre billentett fejjel. Mintha valami vérengző vámpírról lenne szó, és hallottam volna vízhangját apám szobájából, mikor hallgatóztam. Annyit tudok, hogy nem lehetett egyszerű esett, mert még egy tanácsot is összehívott miatta.
- Teljesen egyetértünk abban, visszatérve, hogy ez nem tréfa. Ezért is vagyok itt. Kutatásaim alapján, nagyon elszabadult itt valami, aminek nagyon nem kéne, és a legfőbb probléma okozói a vámpírok. Így tényleg örülnék némi együttműködésnek, mind a kettőnk érdekében. - kedvesen rá mosolygok. - Gróf King-et pedig ha jól tudom már egyszer rájártak a vadászok, és sikerrel jártak.. - bár itt blöffölök, nem tudom pontosan elkapták e, az biztos hogy riadóztatás volt miatta, és félték.
- Ha viszont, még maga is féli, akkor miért nem jelentette. Engedje meg, de eléggé idős vámpírnak tűnik, így bölcsnek is. Valószínűleg volt alkalma találkozni vadászokkal... - mosolygok. Oh tisztában vagyok vele, hogy ez egy vámpír szemszögéből, olyan lehet, mintha én önként tenném a fejem a guillotine alá. De érdekel a válasza.

- Azért ne nagyon éld bele magad! Az ilyesmi könnyedén elterelheti a figyelmet a legfontosabb pillanatokban. ─ mármint, az érzések. És ez kivételesen nem egy kioktató hangnemben közölt észrevétel, hanem szimplán egy szubjektív meglátás akart lenni. Tapasztalataim szerint az ilyenek akció közben bekavarhatnak és csak nagyobb problémát szülnek, mint amekkora eredetileg lett volna. Annyira meg már különben is ismerhetne, hogy tudja, nem vagyok egy túlzottan ömlengő típus. Főleg akkor nem fogok nekikezdeni, amikor terepen vagyunk.
- Én nem szeretem ebbe belekeverni a felelősséget. ─ nagyot sóhajtva kezdek bele. Valahol sejtettem, hogy ilyesmi előbb-utóbb fel fog merülni köztünk, hiszen szemmel láthatóan ő sokkal empatikusabb nálam. Amivel önmagában még nincs is semmi baj. Ha bárki a véleményemet kérdezné, azt mondanám, több olyan személy kellene a világnak, mint Elsa és kevesebb olyan, mint én.
- Azért teszem, amit teszek, mert jó vagyok benne. Mert értek hozzá. Ha a játékokhoz értenék, akkor akciófigurákat és babákat gyártanék árvaházaknak. De egyikből sem érdemes szentimentális kérdést faragni, szerintem. ─ mégis min változtatna az? Érzelgősködhetünk bármelyiken, de attól még szörnyek lesznek. És árvák is. Erre vannak az olyanok, mint én. Tetszik vagy sem. Emberek ettől függetlenül napi szinten halnak meg. Akkor már a mi felelősségünk lenne, ha egy-kettő vérszipolyozók miatt harap fűbe? Én nem így gondolkodok. Ha így működnék, már rég begolyóztam volna.
- Volt gyerekszobám, csak épp nem sok időt töltöttem ott. Inkább utcán csavargó kölyök voltam. ─ eresztek meg egy félmosolyt. Talán zöldek voltak a gyerekszoba falai. Talán kékek. Számít? Az olyanoknak, mint mi nem a mesék jutnak, hanem a valóság. És a valóság, akár elfogadjuk, akár menekülni akarunk lenni, az, hogy a bajban nem mindig fog egy hős alak aláereszkedni az égből valami felvágós, high-tech páncélban. Vagy bőrkabátban, ha már a helyi kardos legendánkra akarjuk visszakanyarítani a dolgot.
- Jó lények és rossz lények? Ez tényleg segíti a munkádat? ─ őszintén meg tud lepni a ragaszkodása régi, már-már romanticizáltnak mondható értékekhez. Néha el is csodálkozok azon, vajon az öreg Ulysses mennyire tartaná ezeket hasznosnak. Büszke volna a lánya, vadászat szempontból kimondottan különös nézeteire? Esetleg a vén legenda szürkébben látná a világot?
- Mindegy, milyennek látom őket, az számít, milyen a természetük. Ragadozók, tehát táplálkoznak. Egy oroszlánt is be lehet zárni egy állatkertbe, de ettől még végső soron támadni fog, ha húst szimatol. Ők sem különbek. ─ illetve, de. Sokkal természetellenesebbek. Kártékonyak. Nem kellene létezniük.
- Mi azért vagyunk, hogy ennek útját álljuk, ez minden. ─ ha egy természetjáró jáger lelő egy oroszlánt vagy bármilyen más ragadozót Afrikában, a fakunyhójában meg kiteszi a kitömött fejet trófeának, akkor ő már rossz ember? Egy ragadozó pusztítását kéne többre értékelni, pusztán azért, mert az az ösztönlény talán jó is lehet? Én nem így látom. És őszintén, nem is értem, hogy miért kellene ebbe többet belelátni annál, mint ami. Én például biztosan nem fogok álmatlanul forgolódni egyetlen éjszakát sem, ha ez a hely egészen véletlenül felgyullad és porig ég.
- Jól van, mester, akkor mutasd, mit tudsz, hadd tanuljak! ─ kissé gúnyolódok ugyan, de ha már ennyire fontos ez az ügy, a világért sem akarnám, hogy úgy érezze, akadályozom a felgöngyölítésében, még akkor sem, ha éppenséggel megvannak a magam fenntartásai bizonyos részleteit illetően. Kezdve mondjuk mindjárt a behízelgő tulajjal. De legyen, viselkedek! Lássa csak Ellie, hogy tudok én ilyet is.
- Ó, nem, emberáldozatokról szó sincsen! Az elődöm rendkívül szívén viselte, hogy ez a hely, még egy ilyen nagyvárosban is, mint ez a folyamatosan nyüzsgő, csodálatos metropolisz, olyan békés és biztonságos lehessen, amennyire csak lehetséges. Ezt én magam is roppant fontosnak találom és szeretném a kívánságát tiszteletben tartani. ─ kémlelem a fickó vonásait, de vagy nem hazudik, vagy csak piszkosul ért ahhoz, hogy tökéletes önfegyelmet gyakoroljon az arcizmai felett. Egy ilyen sétáló hullától az utóbbi simán kitelik.
- Éppen ebből kifolyólag a nálunk kikapcsolódni vágyók átesnek egy bizonyos szintű... átvilágításon, ha úgy tetszik. Mindenki követhetett el hibákat, érthető módon és nem a vájkálódás vagy a megkövezés a profilom, mindazonáltal az erőszakot és vérontást nem tűrjük el itt. Egyik faj képviselőjétől sem. ─ mondata végén vet rám egy pillantást, én pedig vagyok olyan pofátlan, hogy a célzást somolygással fogadjam, ezzel is jelezve, hogy ha túlfeszíti a húrt, én nagyon szívesen belövöm az összes fogát a gyomrába.
- Nagyon nemes. ─ én annyit ígértem Ellienek, hogy viselkedni fogok, és nem is boraítom rá az ürgére az asztalt. Azt azért ne várja el tőlem, hogy jópofát is vágjak hozzá.
- Volt egy olyan sejtésem, hogy Ön értékelni fogja, fiam.
Fiam?? Hű, de visszaküldeném Mr. Bájgúnárt abba, akiből előmászott. Már épp beszólnék neki, amikor újra szólásra nyílnak ajkai.
- Elhihetik, hogy az utóbbi időben keringő hírek engem éppen annyira nyugtalanítanak, mint magukat.
- Igen, tényleg annak a gyomorgörcsös, stresszelő típusnak tűnik. ─ ezzel már nyerek tőle magamnak egy komor, lesújtó pillantást.
- Ez nem tréfa! Ami történt, komoly károkat okozhat sokak fáradtságos munkájában, és, ha ne adja az Úr, megismétlődik, az évtizedekkel vetheti vissza a vámpír-humán kapcsolatot. ─ na remek, most már nem csupán Elsától, de ettől a vérre éhes fekete lyuktól is kioktató hangnemet kapok. Viszont legalább valami érdekes elhangzik. Bla bla bla, megismétlődik, bla bla bla. Engem legalábbis ennyi érdekelt belőle.
- Miből gondolja, hogy megismétlődhet? Mit tud, ami erre utalhat? ─ ha már olyan jól forgatja a szavakat, akkor akár rá is térhetne a lényegre végre.
- Én... ─ hezitálni kezd, és ebben a pillanatban, ahogy mintha millió gondolat suhanna át a tudatán, pillanatnyilag kiütközik rajta az idő. A középkorú férfi tekintete inkább egy fáradt aggastyánéra emlékeztet. Ericnél láttam hasonlót.
Végül sóhajt egyet, bólintva, mint aki nehéz döntésre jutott magában.
- Hannibal King. Mond valamit maguknak a név? ─ néz előbb rám, majd Elsára.
- Miért? Fent van Tik-tokon? ─ tán ismerni minden vérszopót a városban?
Már megint a lenéző pillantás. A fogai után a szemeit fogom kilőni.
- Nálam ifjabb vámpír, és sajnos impulzívabb is. A fiatalságával együtt járnak a veszélyes, ambíciózus vágyak. A különös kegyetlenség, amivel a támadást végrehajtották, kísértetiesen hasonlít azon módszerhez, ami King névjegye volt az ezredforduló hajnalán. Akkoriban felhagyott a kicsinyes lázongásával, de néhány vendégem hallani vélte, hogy visszatért. ─ gondterhelt sóhaj hagyja el ajkait.
- Mondákat sokat hallani, így nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az ilyen szavaknak, azonban a múltkori incidens után... ─ finoman megrázza a fejét, mint aki egy gondolatot kíván elhessegetni, mintha az egy nagyon irritáló légy volna.
- Félek, ha valóban ő az, nem fogja ennyivel beérni. ─ szavai végeztével Elsára pillant. Úgy fest, arra jutott, benne kompromisszumképesebb beszélgetőpartnerre találhat. Nem is hibáztatom érte, én még mindig szívesen pofán lőném. De most a vörösre hagyom a válaszadás lehetőségét.

Csak sóhajtok, és ha ennyit szűrtem volna le? Komolyan, belehalna, ha némi érzelmet képes lenne kipréselni magából?
- Nem, nem ennyit szűrtem le, abból, amit mondtál, csak már örültem, hogy a végén kiderül vannak érzéseid, és igyekeztem erre az apró dologra koncentrálni. - ismét, de most egy színpadias sóhaj. Néha komolyan aggódom érte.
- Nincs semmi fajta hőskomplexusom, van egy munkám, egy életvitel, amit választottam. Így felelősségteljesen igyekszem azt elvégezni. Ez esetben még teljesen érthető is, hogy beleártom magam, mert ártatlan civileket marcangolnak szét szörnyek. Te mégis miért csinálod amit csinálsz? Azért, hogy megvédd az embereket, hobbiból, vagy unalomból? - kérdezem csípőre tett kézzel, mert tényleg érdekel végre egy őszinte válasz tőle. Kíváncsi vagyok, ha ezt ő feleslegesnek tartja, hogy ember életek vannak veszélybe, én pedig csak leszeretném csekkolni, akkor nála mi az értelmes vadászat lényege. Nem összeveszni akarok vele, csak megérteni..A következő kijelentése viszont nagyon is meglep. Egy szörnyvadász aki nem kedveli a legendákat? Érdekes.
- Ilyet se hallottam még, nos olyanról igen, hogy szkeptikusan áll valaki a legendákhoz. De hogy kedvelni, nem kedvelni... - vigyorgok. - A Legendák inkább mesék, te döntöd el mennyire hiszel bennük. A legendáknak vannak igazság alapjuk, az más dolog, hogy azok mennyire lettek kiszínezve. Én szeretem, mindig is szerettem a történeteket, meséket. - vonom meg a vállam. - Egyáltalán nem volt gyerekszobád? Csak a depresszióra lettél tanítva?- nézek rá őszinte érdeklődéssel, de persze van némi élcelődés a hangomban.
Bár tényleg nem értem, akkor miért jött velem, ha nem érti miért van erre szükség, és nem is tetszik neki. De ennek ellenére is, örülök, és boldog vagyok, hogy velem tart. Kezdek hozzászokni a jelenlétéhez, és ijesztően természetesnek hat. Egyre rémisztőbb a helyzet, de még rémisztőbb a tudat, hogy elmenjen. Gratulálok Elsa szépen belesétáltál megint.... aztán kit fogsz ezúttal okolni, ha megint darabokra törik a szíved?
- Nem, ami azt illeti, hogy tanulj a mestertől. - kacsintva megyünk tovább, majd elgondolkodom rajta, amit mond - Te nem igazán találkoztál már jó lényekkel, igaz? Egyébként sokan vannak, hála az égnek, lucifernek, vagy kinek. Nem minden szörny, szörny. Valaki élni szeretne, mint egy átlag ember, és nem keresi a bajt, ők betartják ezeket. Ismerik a vadászokat, és akik nem vadulnak el, azok félik őket. Ezért kell, mint most néha ellenőrzést tartani, békésen. - kezdem úgy érezni magam, mint egy oktató, de élvezem, az tuti.
A tulaj egyáltalán nem olyan, mint általában egy.... ilyen hely tulaja. Egy luxus, elit, privát bárhoz tudnám elképzelni. Kifinomult az iroda, és ő maga is. Eltűnődve nézem, bizonyára vámpír lehet. A több évtizednyi bölcsesség, és élettapasztalat tükröződik a tekintetéből. Mielőtt bármi is mondanék Dan átveszi a szót. Még hogy megfigyel, hogyne. Elmosolyodom halványan, és gyorsan, hogy újdonsült barátunk ne vegye észre.
Olyan jól elbeszélgetnek, így nem igazán szólok bele, végülis Danny jól csinálja a saját stílusában. Én pedig igyekszem minél jobban megfigyelni a fickót. Jól gondoltam, hogy vámpír. De a neve egyáltalán nem ismerős.
- Arra vagyok kíváncsi csupán, hogy minden rendben megy e a klubba. Például nincsenek ember áldozatok, ember sütemények, ember sült, esetleg pár lekötözött etető, egyéb maradványai az előbb említett emberekből a pincébe. Egyszerűen arról szeretnék meggyőződni, hogy minden szabályszerűen megy e. Sajnos nemrégiben kiderült, hogy máshol előszeretettel szolgáltak ki embereket, amit értelemszerűen nem hagyhatunk. Ha minden rendben megy iszunk párat, esetleg lenyomunk pár vérfarkast billiárdba, dartsba, ha jól láttam van Mortal Kombat retro játéktermi játék ? - fuh hogy is hívják azokat? Nem szeretnék rá ijeszteni, bár tény, nehéz dolgom lenne vele, minél öregebb egy vámpír annál nehezebb megölni.... róla pedig fogadni mernék, hogy pár évszázada is élhet. Van valami benne, valami... régi... van ennek értelme ?

Az érintésével egybefűzött kérdésre részemről csupán egy szemforgatásra futja, mely mégis inkább sikerül játékosra, semmint bosszúsra.
- Te komolyan ennyit szűrtél le abból, amit mondtam? ─ igazából, közel sem zavar annyira a dolog, mint amennyire megpróbálom azt a szemére hányni. Mostanra már hozzászoktam ahhoz, hogy szereti a számára legkedvezőbb részt meghallani, hogy aztán azt használhassa ellenem. Ezzel éberen tart, hogy mindig készen álljak egy ilyen húzásra, de bizonyos szempontból alkalmazkodóbbá is tett egyben. Például bárki más esetében már sokkal morózusabb hangnemben válaszoltam volna, mondván a törődés egy sebezhető pont, amit a természetfelettiek nem fognak habozni, hogy kihasználhassák. Ezt most is így gondolom, a különbség csak annyi, hogy nem érzem szükségét a hangoztatásának, sem annak, hogy általa egy újabb réteg falat húzzak magam elé. Még, hogy én nem vagyok képes a változásra. Csak aztán ennél többet ne nagyon várjon el tőlem senki!
- Én csak azt mondom, hogy ez a hőskomplexus káros az egészségre. De ez a te ügyed, a te döntésed. Én csak az erősítés vagyok. ─ akármilyen röhejesen hangzik, hiszen ebben a jelenlegi felállásban sármos és szerény személyem maximum lelki erősítésnek tekinthető. A fizikai részére Elsának aligha lenne szüksége. Mondjuk úgy, hogy én vagyok a józanság hangja, arra az esetre, ha a túlzott jótevési mánia a fejébe szállna.
- Én nem kedvelem a legendákat. ─ vonom meg a vállaimat. És mielőtt megkapnám, miért jövök megint a pesszimista hozzáállásommal, magyarázatként még hozzáteszem:
- Hamis biztonságérzetet nyújtanak. ─ azt, hogy hiszek-e ebben a legendában, hangoztattam már korábban, és ezen a ponton, nem is számít igazán. Ami fontos, az az, hogy az eféle történetek elhitetik az emberekkel, hogy valamiféle különleges őrangyal vigyáz rájuk, de közben semmi olyannal nem szolgál, ami segíthetne a tényleges túlélésben. Így, az én szememben, az ilyen mesék feleslegesek. Nem beszélve arról, hogy elkerülhetetlen módon, előbb-utóbb csalódást fognak okozni. Mint az emberek úgy általában.
- És rondítsak bele a legendás Bloodstone egyik nyomozásába, mikor végre láthatom élőben? ─ azt már tudom, hogy harcban megállja a helyét. A fegyvereket is ismeri. De, ahogy ő is mondta, ez most más. És igen, magamat ismerve, nem fogom tudni megállni, hogy feltegyek egy-egy kérdést, ha épp szükségesnek látom, de hajt a kíváncsiság, hogy milyen az, amikor ő nyomozó üzemmódba kapcsol. Ilyen minőségben én különbözök tőle. Eric és én felszámoltunk. Ha megvolt a célpont, lőttem, nem kérdeztem. Ellie famíliája, az alapján, amit a nála tartózkodásom alatt megtudtam a naplókból, teljesen máshogy működött. Magasabb szinten, ha úgy nézzük. Ők megfigyeltek, tanulmányoztak. Nekem sosem kellett profilozási munkát végeznem ahhoz, hogy elfogadjam, miért kell meghúznom a ravaszt, az öreg Ulysses, és a morális mércéjét nézve a lánya viszont nem ilyen fekete-fehérben lát. Ők látnak valami mást is az éj fenevadjain túl. Valamit, ami számomra nem létezik. És ezért tartom szükségesnek, hogy jelen legyek ennél az ügynél.
- Nem is erre próbáltam utalni, hanem arra, hogy talán az itteniek közül nem mindegyik rohadék fog úgy hozzáállni a szabályokhoz, mint te. Sőt, igazából meglepne, ha érdekelnék őket a szabályok. ─ miért foglalkoznának ilyesmivel? Amennyire tudják, Elsa elvileg visszavonult és rajta kívül nem igazán van olyan, aki különösebb veszélyt jelentene rájuk. Hacsak nem olyan ostobák, hogy olyanok figyelmét hívják fel magukra, mint azoknak a Bosszúállóknak a freak showja, nagyobb a mozgásterük most, mint az elmúlt tíz évben valaha. Ilyen körülmények között nagyon könnyű hozzászokni a korlátok és szabályok hiányához.
Annyit mindenesetre meg kell hagyni, hogy a férfi, aki az irodában fogad minket, nem ezt testesíti meg. Nyugodt, összeszedett, modoros. Kissé talán túlzottan is angolos a stílusa. Kedvem volna bemosni egyet a tenyérbemászó képébe.
- Ez teljesen érthető, jómagam szintén hallottam a Bloody Maryben történt sajnálatos incidensről, s biztosíthatom, Miss Bloodstone, hogy én sem kívánom hasonló eset megismétlődését az én területemen. ─ ujjait finoman összeérintve támasztja egyik kezét a másiknak, előrébb dőlve a bőrülőkén, hogy könyöke azt asztal lapjára kerülhessen.
- És mi az, amit "hallott" róla pontosan? ─ a szükségesnél talán bunkóbb stílusban sikerül megnyomnom a kérdésben a kulcsszót, ami elárulhatja, hogy már most nem hiszek neki, de a kamu sajnálkozás nem érdekel, a tények miatt vagyunk itt.
- Azt, hogy az érintettek elkeseredett lelkek voltak, akik a kiutat abban látták, hogy másoknak ártanak. ─ válaszával kiérdemel tőlem egy lekezelő horkantást.
- Lelkek? Nem erős szó ez egy kicsit rájuk? ─ én jobban preferálnám az agyatlan ösztönlény megfogalmazást, de kimondatlanul hagyom.
- Csupán annyira túlzó, amennyire rám is az volna. ─ negédes mosolya közben megvillantja hegyes szemfogait. A látványtól izmaim megfeszülnek, de mielőtt figyelmeztetném, hogy ne jusson eszébe semmi hülye ötlet, ragadozó tekintete megenyhül és visszafordítja tekintetét Elsához.
- Bocsássák meg a modortalanságomat! A nevem Deacon Frost. ─ kezét egy behízelgő mosollyal Elsa felé nyújtja.
- Londonból érkeztem, s ezt a szórakoztató létesítményt csupán nemrégiben vásároltam fel az előző tulajdonstól, akihez nem volt kegyes a mai gazdasági helyzet. De természetesen örömömre szolgálna, ha körbevezethetném magukat, és közben természetesen szolgálatukra állok bármilyen kérdésben, ami felmerülne.
- Bármilyen kérdésre? ─ szavaimról úgy csöpög a szkepticizmus, mint esővíz az ereszcsatornáról egy kiadós nyári zápor után.
- Az illem keretein belül, magától értetődően. ─ hiába a félredöntött fej, és a sejtelmes félmosoly, a hang még így is autoritást hordoz magában, azzal az üzenettel, hogy most az ő házában vagyunk.
- De, mindenek előtt, engedjenek meg nekem egy kérdést! ─ lassan siklik vissza pillantása a vele szemben lévő, vörös hajú nőre.
- A bejövetelkor bizonyára volt alkalma alaposan is szemügyre venni a vendégkörömet képző személyeket. Hadd legyek tehát annyira direkt, hogy rákérdezhessek, mi az, amire kegyed pontosan kíváncsi. A faji hovatartozásukra, vagy inkább a természetükre? ─ a selymes, búgó hang mögött egy csendes vihar figyelmeztető morgása lapul meg.
Egy szótlan oldalpillantást vetek Elsára, hogy megbizonyosodjak róla, nem én vagyok az egyetlen, aki nem ilyen tulajra számított. Nem elég a külsőségben észrevehető elemek, amik miatt kitűnik innen, de a jelek szerint Mr. Englishman is legalább annyira az egyenes beszéd híve, mint én. Ez még akár veszélyes is lehet.