Takaró vagy, és akármeddig nyújtózhatok, nem lóg ki, nem fázik semmim. Szenvedélyes tangó után lassú keringőt bugyborékol a víz, puhán huppannak a mellkasomon a légvételeid, a szívdobbanások. Szóval ilyen. A viszonzott, beteljesült szerelem. Ebben nekem volt igazam. Nem mondhatod rá, hogy butaság, nyálas vagy túl komplikált. Összeolvad a tekinteted az enyémmel, látom benne szétmállani a határokat, leomlani a korábbi tiltakozásokat. Kinyílik a végtelen.
Egyetértést, ferde mosolyt csókolsz a számra, a tiédbe karcolom foggal a válaszom, könnyedén, játékosan, mert kezdem kapiskálni, mire vágytál, és nem bánom, elengedtem a komoly fogadalmakat, a giccset, hagyhatjuk a drámát. Kettőnk között könnyed játék lehet minden.
– Jó, úgysem hinnék el. Ha bárki kérdezi, rád fogom. Túl szép vagy, túl szépen bántál velem, elterelte a figyelmem, és te észrevétlenül elcsakliztad a szívem. – Lehunyt szemmel, nyelvvel mesélem tovább, némán. A tenyerem kitapogatja a ritmusod, remegő sóhaj tapasztja a mellkasodra. Nem leszünk összenőve, leszögezted a taxiban, de azt hiszem, ma kicsit rád forrtam, ideragasztott pillanatragasztóval a pillanat, hámozhatsz majd le magadról a randi után.
Kuncogásokban csendül a bizsergés, ahogy a nyakamból kortyolsz, ahogy szoros öleléssel, odafigyeléssel, közelséggel oltod a szomjamat, a bizonytalanságokat. Drága kincsnek érzem magam, úgy hordozol körbe. Nekem bókol az összes képmásod összes rezdülése, és viszonozni akarom, bukfenceket hány, dörömböl rá a vágy a gyomromban, kisülések, szikrák cikáznak tőle a gerincem mentén. Mégis te adsz, megint. Én lopok. Kéjeket, odaadást, bársonyos csókokat, izgató cirógatást, rám nyalt bélyeget.
Siklik rajtad az enyves kezem, tapogat, ahol ér, bárhol, amíg lehet, édes, gyümölcsaromát masszíroz a bőrödbe, aztán csak kapaszkodni bírok, a fürtjeid közé túrva elrablom a nevedet is, örökre ott rezonál a torkomban. Megtalálod a legvédtelenebb, legérzékenyebb pontjaimat, mégsem ellenkezem, bízok benned, az ígéretedben. Jó lesz.
Varázsolsz odalent, kifordítasz magamból, felbolygatod valóságot. Belém ivódsz, a zsigeremig hatolsz. Felrobbantasz belülről.
Elsütött rakétaként, leéget kanócként hullok eléd, lemossa rólam a tüzet a langyos zápor, lecsorog a lefolyón a hamu. Homályosak a gondolataim, vastag pára telepedett rájuk, mint a tükörre. Beletelik néhány zihálásba letörölni. És akkor kifakadok, visszavágót követelek, hiszen igazságtalan így. Nem is érted. Tárgyakat könnyen rakok zsebre, ez viszont más, ki kellene érdemelni, megfizetni. Kiegyenlíteni.
– Élveztem, persze  – nyöszörgöm. Összefogom a hajamat az ábrázatom előtt. Libabőrözöm a csípőmig húzott egyenestől. A tiéd, egytől-egyig hozzád tartoznak az útvonalak rajtam, senki más nem rója őket, bárhol megpihenhetsz. – Azért máskor ne csináld! Ne… guggolj… miattam. – Nincs rá pontosabb szavam, ezért sem művelheted velem. Két kézzel markolom a függönynek használt tincseket. – Nem akarok folyton elvenni tőled. Azt szeretném, hogy neked is jó legyen.
Ezt sem fogod érteni. Talán fel sem tűnt, milyen sokat tettél értem, mennyi mindenben hagytál győzni, hány csatát veszítettél el önként. Ezért ülök itt egyáltalán a barátnődként, randevún.
Amikor nekiállsz mosdatni minket, előmerészkedem a sátramból. Segítek. Automatikusak a mozdulatok, akadozva kattognak a fogaskerekek. Eloszlatom rajtad a tusfürdőt, leáztatom tiszta vízzel. Felemelsz. Ösztönösen csimpaszkodom beléd, kitapasztaltam, hogyan fonjam a derekad köré a lábam, hol a legkényelmesebb megtámaszkodni, neked dönteni a kobakom.
Belesüppedünk a matracba, enyhén eltátott ajkakról csened el a csókot, megbűvölten, bizonytalanul nyúlok fel, mint aki csillagot próbál halászni az égboltról. Eltűrök egy tincset, megsimogatom az arcod, haladok tovább a nyakadon, át a válladra, le a karodon, követem a pillantásommal. A könyököd és a csuklód közötti távot többször megteszem. Bűnbánó, halovány ív vibrál a szám csücskében.
– Oh, nem tudtam…  – Visszaterelem rajtad a mancsom, ezúttal a tarkódon időzik, nem eresztelek, magamra vonlak, emlékeztetőt kérek az ízedből, még egyszer, utoljára, hátha mára ennyi volt. – Ne haragudj. Mohó vagyok. Majd visszafogom magam, jó? Végül is járunk. Lesz legközelebb. Tudok várni.
Törölközőt ejtek rád a magasból, légiesen hullik alá, betakar mindkettőnket. Fehér, patyolat fátyol. Átdörgölöm vele a hajad, közben azon bazsalygok, hogy nem is olyan régen, Bayville-ben, az első közös zuhanyzásunk végén nem hagytad nekem. Fésűt ragadok, átfuttatom a félig száraz frizurádon, óvatosan, véletlenül se akadjon gubancba. A kopogás belerondít a meghittségbe, kénytelen vagyok félbeszakítani az esti rituálét.
– Testápolóval akkor majd később kenlek be – mormolom.
Rád borítom a fürdőből csórt pihe-puha köntöst, és magamra kötöm a párját, kéz a kézben lejtünk ajtót nyitni.
Idősebb pincér tolja be a zsúrkocsit, röviden felmér minket, leszegett állal érdeklődik, megteríthet-e, szükségünk van-e még bármire. Rögtön kínálom felé az ötven dollárost borravalónak. Ekkor felrémlik a jelenet a recepciónál. Bekapcsol a feszkó. Tuti megint félreértenek, te meg berágsz, amiért én fizettem, sőt, kiakadsz, minek fizettem egyáltalán, valószínűleg nem pártolod az ilyesmit, az lenne róla a véleményed, mint apumnak: ez a fickó munkája, kap érte bért, legyen elég.
Kapkodósra veszem a formát, elrántom a bácsitól a tálalót, kvázi hozzávágom a pénzt.
– Köszönjük, nem kell más, nyugodtan mehet! – hadarom, orrára csapva az ajtót.
Rámeredek az ezüst fedélre a tálcán, fel rád, hátra a bejáratra, vissza a kajára.
– Bocsi… Gyakorolnom kell még a randizást. – Beléd karolok, engesztelően dörgölőzöm. – Vagy szervezhetünk más programot. Ami ingyen van. Például a tolvajlás meg az X-Jettel repülés. Az ügyesebben menne. Amúgy hol szeretnél enni? Kint vagy itt? Rakhatunk be hozzá zenét. Mit szoktál hallgatni?
Rád fonódom, erősen préselődöm, és  rugóként feszül a bokám a szökellős késztetéstől, mert szeretlek. Szeretek olyan jövőről ábrándozni, amit megoszthatok veled.

Elkókadok, mint egy jóllakott kisbaba, biztonságban, a dédelgetésedben. Tompul a kéj, nem élesít az élvezetekre, bírok másra fókuszálni. Felfogom, mennyire pocsék a hasonlat. Megint agyalok. Valamit átkapcsoltál, mert a szokásos spirál helyett körhintára ülnek a gondolataim, mesebelire, díszesen faragott hintóra, fehér paripákkal. Körülötted keringenek egy zenedoboz csilingelő muzsikájára. Fel-felemeli őket az érzés, hogy szeretjük egymást, hogy ilyen hihetetlenül közel engedsz, hogy közel engedhetlek én is. Talán nem sejted, mert könnyen adtam, de sokat jelent. Rengeteget. Mese, amit nem csupán írok vagy olvasok. Szerepelek benne. Kiröhöghetsz, cukkolhatsz, nem bánom. Akkor is a romantikus hősöm vagy.
Lemásolom a kifejezést az arcodról, beharapom az alsó ajkam, míg ki nem ejted a választ. Utána hagyom, hogy te csócsáld. Őrzöm az államra rajzolt vonalat, az őrülten szó szétfoszló dallamát, az emlékezetembe gravírozom a láthatatlan jelekkel együtt a hasamon. Létezett valaha olyan történet, ahol nem zúgtam beléd?
Picit még a szégyenlőséget, a túlbuzgó vágyakat is élvezem. A reakciód miatt. Hagyod bénán püfölni a mellkasod, bájos a nevetésed, mezei virágok között kóricáló méhecske, zümmög a fülemben. Hagyod bebörtönözni magad velem a pillanatba, rabul ejtjük egymás tekintetét.
Megrántod a vállad. Szívesen cserélnék a róla legördülő vízcseppel, végig akarnék szánkázni a domborulataidon, megülni a völgyekben. Beérem azzal, hogy elmorzsolgatom rajtad.
– Vagyis a szex nem számított. De én igen – vonom le boldogan a következtetést. A nyakadba mormolom, pusziként súrolnak a csücsörítős magánhangzók. – És tévednek? Nem csábítottál el? Akkor mi a sztori? – A felsőtestedbe simogatom a kérdőjelet, a köldököd a pont az alján. Onnan, ahol én ülök, jogosnak látszik a vád, behálóztál, meghódítottál, orvul. Mostanáig észre sem vettem, mennyire.
Magadra húzol, kényelmes rajtad, hozzád simulva. Lehetnék ing, amit rád szabtak, bár asszem hamar elfeslene a varrásom, cérnaszálanként bontanád le csókokkal. Sóhajtva hullok cafatokra. Sosem fogok hozzászokni az érintéseidhez. Mindegyik új. Különleges.
Nyögésekre váltom be a bőrödről lekortyolt párát, begyűjtöm a sajátomért cserébe az elakadó lélegzeteidet, epekedő mozdulatért epekedőbbet.
Rég kiemeltél, sehol a jakuzzi csobogása és hullámai, mégsem száradok. Ott marad a nedvesség, kínos bizonyíték rá, hogy ez már nem egy ártatlan kislány tündérmeséje. Aggódhatnék, rágódhatnék rajta, melletted viszont képtelenség. Kiragadsz magamból. Rám, belém kacagsz, elfoglalod a helyet a kétségek elől. Elektromos feszültségként cikázol az ágaskodó pihék között, átrezonál belém a hangod, reszketve, dobogva válaszol rá a szívem, a tüdőm.
Bólogatok, elduruzsolom a beleegyezésem.
– Biztos. Kedvelem az új dolgokat.
Először a tükörképed raktározom el, a frissen elém táruló részleteket, az összes ellenállhatatlan rezdülést. Mivel van, ami sosem változik, utána lenyúlom mellé az odakészített kellékeket. Idézek neked másik tusfürdőt, sunyi mosollyal. Illatot nem választottál, szóval erdeigyümölcsös leszel, velem együtt. Aztán eldolgozod rajtam a sunyi mosolyt, majdnem elejtem a flakont, olyan elánnal esel nekem. Görcsösen markolom a hátad mögött, kicsordul a zselés, lila folyadék, édesen keveredik el a párában. Elengedem. Halkan koppan, placcsan a lefolyó mellett.
Az egyik kezem habot csihol a gerinced mentén, eloszlatja a fenekeden, a másik a hajadba markol. Kicsalogatod a nevedet a torkomból.
– David…
Imádom az ajkad. Megszédülök, amikor a kulcscsontomnál barangol. Bársonyosan, éhesen. Rátámaszkodom ballal a kiszögellésre a falban, elraktam róla a holmikat, nincs mit lesodorni. Potyogna minden a sikamlós csempén csúszó tenyeremtől. Most csak alélt, buja zajok potyognak a számból, és langyos víz a szemembe. A jobbommal tovább túrom a fürtjeidet, erősebben, ütemesebben, miközben a mellemet kényezteted. Zsibbad az ábrázatom, kiégette az idegeket a forróság. Zsibbadtan kopog a zivatar a szemhéjamon. Egyedül téged érezlek tisztán, élénken. Az enyhe szúrást, feszülést a bimbómban, hívhatnánk fájdalomnak, de túl jól esik.
Ahogy lejjebb haladsz, végképp meginog a valóság. Hűvösen nyomódik a popsim a csempének, kicsit föléd görnyedek, a válladba kapaszkodom. Nyelvvel tetoválsz a hasamra köröket, íveket. Kezd sok lenni. Bele fogok kattanni. Lehet ilyet? Már a te csókjaid csorognak a combomon, sűrűbben, lassabban a víznél, észre fogod venni, felpislákol tőle a zavarom. Tovább kalandozol rajtam, és megriadok.
– David, várj… – Lenyúlok érted, de késő, összerándulnak az ellenkezések, lesüpped a gyomromba a juj, a ne csináld, a nem kell, a kétkedő biztos? Szétszélednek onnan, elkergeti őket a bizsergés, a gyönyör, amit szítasz. Ernyedten hajolok előrébb, egyszerre markolom a peremet és mélyed az ujjbegyem a tincseid közé. Se a fülke, se a koponyád szilárdsága nem elég. Képlékenyen omlik szét a világ. Omlok vele. Csoda, hogy bírja a térdem. Az utolsó, hangos, hosszan rengő nyögésnél adja fel.
Leroskadok eléd. Megrökönyödve, zihálva pislogok rád, hápogok, sokáig tart megnyikkanni.
– Ez nem ér…  – pihegem. Elbújok a mancsom mögé. – Tudod, hogy… tök kezdő vagyok… Nem ér… szájjal… ott… – Előre lendítem a lábam a tiédhez, apró rúgásnak szánom, inkább cirógatásnak sikerül. Elduzzogok pár légvételt, végül kikémlelek rád, felbámulok a vonásaidra, le az öledbe. Nyelek egyet, majd kihúzom magam. Kinyújtott karral satuba foglak kétoldalról, a csuklóm a combodat súrolja.
– Taníts meg engem is! – Lefelé bökök az állammal. – Különben nem fair!
Összeszorítom a fogam. Hiába pörkölődik le a fülem, hiába fogom egyszer a takaró alatt rugkapálózva, szenvedősen visszapörgetni ezt a jelenetet, azért is felzárkózom hozzád! Te nem versenyzel semmivel, mégis ledöntöttél a talpamról. Nekem komoly pirulákat kellene legyőznöm, nem hagyhatom potyára meredezni a husángodat!
Felszisszenek. Az utolsó gondolat még nekem is kerge.
– Hmm? Légyszi? – győzködlek puhábban, és a szegycsontodnak koppantom a homlokom.

Szerettem az elejét, a közepét, az egészet, de talán ez a kedvenc részem. Hozzád bújni a végén, miközben még lüktetek tőled. Otthagytad a ritmusod, a te ütemedet dobolja a pulzusom, trombitálják a sűrű, párás légvételek, arra táncolok, rándulok össze belül bágyadt idillben. Visszacsábítanálak csókokkal, simogatásokkal, már azelőtt, hogy eltávolodnál. Megdörzsölöm a kipirosodott foltot, amit a nyakadon hagytam. Az enyém vagy. Megtartalak.
Beleremegek a dédelgetésbe, az ajkad puhaságába, az arckifejezésedbe. Folytatnám. Keringőznék, csónakáznék veled a végtelenbe.
– Jó értelemben új? – tapogatózom megerősítés után, mialatt telefirkálom kacskaringós ábrákkal a mellkasod. Láthatsz sóvárnak. Nem baj. Duruzsolj nekem szépeket, mint szoktál, oszlasd el a bizonytalanságom, akkor is, ha tettetem, és valójában hallani akarom csak, mennyire különleges vagyok neked. Elhinni, hogy tőlem zsúfoltak és zavarosak a gondolataid.
Habzsolom a nevetésed. Habzsollak. Őrülten. Kiszorítod közülünk a vizet, téged iszlak magamba. Bőröm a bőrödre tapad, élénk, boldog hangyaraj masírozik keresztül az összes porcikámon. Beléd nyugszom, tompulnak a mozdulataim. Elcsigázottan visszhangzom:
– Őrülten.
Oldalra billentem a fejem, hogy fogságba ejtsem az apró, csiklandós szusszantást a nyakhajlatomban. Merész vagyok melletted. Mohóbb, követelőzőbb. A hasamra terelem az érintésed, azzal telítődöm. Kinek kell itt vacsora? Bólintok a csirkére is, pedig kotkodál az agyam mélyén a tyúkudvar. Halk és tovább halkul, miután azt mormolod, rólam minden finom lenne. Elkalandozik a fantáziám. Sok lesz hirtelen a nedvesség, a pezsgő habok, a számban összegyűlő nyál, a harmat, amit égő homlokkal kenek el a válladon, és az, amiről nem beszélünk. Rájönnél, milyen illetlennek álmodom a közös fagyizást. Ennek is szól a kloffolás, a szelíd ökölcsapások rád. Magam ellen tiltakozom, mivel szívesen megtöltenék még néhány gumit. Az, hol végzik, csak ürügy zavarban lenni.
– Nem fog! Eldugtam. Örökre – dünnyögöm. Sóhajba, gyomor-bukfencbe fordul a mosolyodtól. Nyögéssé porlad a fogaid között.
Elrugaszkodik a tekintetem a szemöldököd ívéről, csúszdázom a vonásaidon. Visszatartott lélegzettel készülök csobbanni. A tenyerembe fogom az arcod, míg te az enyémet fürkészed. Fogalmam sincs, mit keresel. Szerintem egyedül magadat találod a szememben.
– Tényleg? Azt hittem, előtte is többre tartottad. Úgy tűnt a pavilonban, mintha számítana. Rosszul éreztem? – Kölcsönveszem az értetlen barázdákat, viselem őket kicsit helyetted. Félretűröm egy tincsedet, ahogy akkor te az enyémet, szelíden, odafigyeléssel. Próbálgatom, lehetett-e ostoba, testi szükséglet. Elvigyorodom. – Nekem tökéletes. Pont így. – Megkapaszkodom a derekadban, és bámulok rád, a pilláimon rebben a pont így jelentése. Hogy szeretsz, utána is, nem csupán közben. Hogy fontos neked, mire vágyom. Az én vágyaimra gyúrnál. Adnék még valamit magamból, de mindent megkaptál. Köréd fonódom, ernyedten, túláradt ragaszkodással olvadok rád.
Felprüszkölök. Olyan kedves a kiakadásod, hogy a butaságom is kedvesnek hat tőle. Egyébként tuti megoldanánk rendezetten és tisztán, ha azt kívánnád. Szerencsére belefér neked a kosz meg a rumli, így lenyalhatom a nyakadon végiggördült cseppet.
Zsebre teszem a kacajod, kérnék belőle ráadást. Hímzem magamban a bugyikat érte.
– Oké – lehelem. Ujjam a bordádon citerázik. Rászorítok az oldaladra. Akarlak. Megint. Mindig. Elpattan valami, megszökik a pajzán részem, mert repetát ígérsz, és izzanak a zsigereim, belefeszül a testem. Abban az elkent vízpöttyben összpontosulok a köldököm alatt. Én leszek az első második. Betakarózom a tudattal meg a törölközővel.
Amikor lepakolsz az ágyra, és karikázni kell, fél méternél távolabbról létezni, oxigént szippantani az illatod helyett, akkor leesik, mennyire szétcsúsztam. Legeltetem rajtad a pillantásom. Fülelned sem kellene, üvöltenek a kéjes dolgok a kobakomból, talán elcsíped felvillanni a mindenféle képet, rólad, rólunk. Tizennyolcas karika dukál rájuk. Cenzúra. Nem illenek romantikus mesékbe, nem illenek hozzám. Elkendőzöm őket, szó szerint. Bujkálok, főleg magam elől.
Hamar lerántod a leplet. Elgügyögöm, mi a baj. Túl ügyesen csinálod a csábítást. Megvádollak miatta, és persze, hogy kiröhögsz, kedvem lenne csatlakozni hozzád.  Lebuktam, totálisan ledérré váltam melletted, mindketten tudjuk. Muszáj megbarátkoznom vele. Neked asszem sikerült. Felnyúlok érted, ölbe kaphatsz.
Körbeölellek, kézzel-lábbal, és megtámasztom az államat a válladon.
– Jó – sóhajtom hosszan. – De miért guggolnál? Nem lesz az kényelmetlen?
A fürdőben tetőzik a luxus. Arannyal vonták be az összes fém felületet, az egyik falat végig tükör borítja, megcsodállak benne hátulról, oldalról. Fokozza a rajongásom látni, milyen biztosan, gondoskodóan tartasz. Megszorongatlak érte, olyan közel préselődöm, amennyire csak lehetséges, belecsikordul a fogam. Utána néma ficánkolással lekéretőzöm, meglovasítom a flancos pipereholmikat, sőt, mindent, ami mozdítható. Jó helyen lesz a tarsolyomban, bármikor előveszem.
Körbejárom a teret, behajolok a hatalmas kádba, megszámolom hány helyről bír vizet okádni a gigantikus zuhanyzó – kábé tizenkettő, bár rosszul megy a matek. Még hátmasszírozó cucc is van hozzá, mint a strandokon!
Visszapördülök hozzád az óriás üvegkalitkából. Izgatottan pipiskedem.
– Milyen illatot szeretnél? És tusfürdőt vagy szappant? – ajánlgatom a készleteimet.

Elszenderítettél. Bolyhos paplan lettél, meleg kakaó, éjjeli lámpa mellett dúdolt altatódal. Pedig tuti nem vágytál semmi hasonlóra, amikor bebotladoztál az életembe, sőt, fintorogtál rajta, mégis hova kerültél, eszedbe sem jutott volna maradni. Most mégis itt vagy. Puhán simogatom az első találkozásunk emlékét a combodon, halovány gyűrődés a makulátlan, csupasz bőrödön, őriz majd minket, ujjbeggyel olvasom ki belőle a történetünk elejét. A nyakadhoz préselem az ajkam, finoman beszívom, lemásolom a pavilonban rám nyomott pecsétet. Lekortyolok a válladról pár cseppet. Utánozlak. Eltanulom a trükkjeidet.
Álmodom. Veled, rólad, miattad. Sodor a kábulat. A tiéd vagyok, visszavonhatatlanul, mert engedted, hogy elraboljalak, és túl mélyen, túl sok nyomot hagytunk egymásban. Őriz majd minket a bizsergés a körmöm alatt, a pulzálás az ölemben, a nyögések meg zihálások kórusa. Folytatják a mesénket.
Felébredek, édes melletted a bódulat utóíze. Igazad volt, felesleges túlgondolni, és különben is, kizárólag jó dolgok tölthetnek el ilyen elégedettséggel. Erről a felhőről nem rántanak le megbánások, kételyek. Lebegek. Sóhajtásokkal idézem vissza a rezdüléseidet, a torkodból morajló, a fülemben szétmálló hangokat, azt, milyen volt összeolvadni veled, valami új teljességet megélni. Cirógatlak, tapogatlak. Muszáj. Azt hiszem, rád függtem. A pirulásod a kábítószerem, a törékeny, őszinte pillanatok, amikben elfelejted, mennyire ágálltál minden emberi ellen. Imádom az összes rezzenésed. Bekeretezem az arcod a kezemmel.
– Tényleg – puszilom az orrod hegyére. – Mármint először csináltam. Nem értek hozzá. De… – Átterjed rám a forróságod, megfest a vörösséged. Ráspolyosan zsizsegem a pattogó habok közé a beismerést, hogy örülhess neki, hiába borzongok bele a kínosságba meg az izgatottságba. – De könnyű lenne rászokni.
Megkaparintom tőled az óvszert. Kibukik egy nevetés a reakciódra, édes az a hé, a panaszkodás. Olyan dulifulis. Vigyor feszíti a számat, szinte belereped a széle a jókedvbe.
– Nem baj. Őrülten is szeretsz – jelentem ki zsibbadó alsó ajakkal, hozzád dörgölőzve. Annyira biztos vagyok benned, hogy biztosabb leszek tőle magamban.
– Oké! Szuper! Kicsit korog a pocakom. – Odahúzom a tenyered, bár épp nem csinálja. Valójában csak tetszik az érintésed, azzal nem laktam jól, repetát követel a gyomrom. Ciki, ugye? – A kagylóból nem kérek. Allergiás vagyok rá. Tényleg, te nem vagy az semmire? Kerülsz más kajákat a házi koszton meg a hagymán kívül?
A légzésed kívülről csiklandoz, a válaszod belülről. Csuklásszerű zaj szökik ki, roskadásikg telik, jut bele zavar, röhögés, rosszallás. Ököllel, erőtlenül püfölöm a mellkasod, mielőtt nekidöntöm a homlokom. Elrejtem az ábrázatom, ne lásd, mennyire rikít.
– Nem fog senkire kipotyogni! – Képzeletben lekopogom, néma imát hadarok mellé. A záporozó plüssökkel, elillanó mamuszokkal kibékülök, de használt kotonokat szórni… Megingatom a fejem, kirázom belőle az ötletet. Hogy lyukadtunk ki ide? Bebarangolja a vonásaidat a tekintetem, a válladon zongorázom, kicsavarom a vizet egy tincsből a füled tövénél. Jaj, igen! A zuhany! És a… a mocskosság…
Először a saját számat nyúzom, aztán ráharapok a tiédre, megcsócsálom dacból, amiért húzod az agyam. Figyeld meg, eltanulom tőled! Bebizonyítom, hogy királyul boldogulok a pajzánságokkal! Már nem is vagyok szűzlány!
– Hát… – Eltűnődöm. – Nekem sokat kell tapasztalnom, még te mondtad, szóval amíg kitalálom, hogyan szeretem, csinálhatjuk úgy, ahogy neked tetszik. – Mély levegő. Megy ez. Nem a saját dumámtól lángol a képem, csupán forró gőzöket ereget a jakuzzi. Aha. A víz hibája. Az is, hogy hirtelen pucérabbnak érzem magam, pedig rég nincs rajtam ruha, ennél tovább nem fokozhatom a meztelenséget. – Te tisztán, rendezetten szeretsz mindent, igaz? Akkor tartozzunk abba a csoportba. A tisztába és rendezettbe.
Feljebb görbül az ajkad, elsatírozom rajta a kaján ívet. Övként foglak körbe a lábammal, átvetem a karom a hátadon, a hajadba markolok, kiszorítom a fürtökből a nedvességet, és feladom.
– Elmúlik a zavarbaesős része? Vagy mindig ilyen? – faggatlak, zavarbaesetten.
Próbálkozom, de még felzaklat a kobakokra hulló, teli gumi képzete, még tagadnám, hogy rögtön reagál a testem a mindenhol beszappanozás gondolatára, az árulkodó a jeleket az alhasamban, a lábam között. Biztosan normális ez?
Megcsap a hideg, fagyos gyöngyökként gördülnek a szélben a vízcseppek, elakadnak a libabőr buckáiban. Idézek egy nagy törölközőt magamra, összezárom mögötted a két végét, bebugyolálom mindkettőnket. Átdörgöllek, míg kilépsz velem a medencéből.
– Lerakhatsz, ha nehéz vagyok.
Lomhán mászom le rólad odabent. Átfutom a fogásokat, bekarikázok kettőt pluszban, fel sem fogom, mit. Eltávolodtál. Visszarángatnálak. Érdekesebb vagy a menünél. Jobban kívánlak ennél a créme brulée cuccnál. Azt sem tudom, hogy ejtik. Ráfókuszálok a betűkre, eltereli a figyelmem a fenekedről, oszlik tőle a köd.
Jesszus. Megkattantam. Lehet egy lány ennyire kanos?
Odanyújtom neked az összefirkált étlapot. Amint átveszed, túlméretezett fürdőponcsót rántok a fejemre a zsebemből, leguggolok, elbújok, akár egy sátorban, úgysem illek a cicomás lakosztályba, a kemping találóbb lenne.
– Inkább… zuhanyozzunk külön, jó? – nyöszörgöm. Ha nekiállunk együtt lemosakodni, tuti neked esem! Téged eszlek meg vacsorára! Lehuppanok a bársonyos szőnyegre, padlóra küld a saját bénaságom, és tök nyomin kémlelek rád a félrecsúszó kapucni alól, előre biggyedt, remegő szájjal. Sírni, kacagni támad kedvem. – Csinálnunk kéne valami mást. Felöltözve. Mert ez már tuti nem normális. Elrontottál. – Elfordulok, a bárszekrényt stírölöm, az nem olyan vonzó, nem gerjeszt fura késztetéseket. Komolyan lehetnél rondább, legalább egy kicsit.

Épp elveszítem a szüzességem. Anyu szerint lányoknál ez különleges alkalom, fontos kit tüntetek ki vele, ilyesmik. De te olyan odaadással cirógatsz, olyan zsigerig hatoló, melengető figyelemmel csüngsz a mozzanataimon, mintha nem elveszítenék, hanem elvennék valamit.
Elkobzom az ajkadról a csókokat, az orrodból a levegőt, pillantásodból a szikrát, bőrödről a vízcseppet. Az enyém a pillanat, a lágy érintések a lábam között, a felbuzgó izgalom. Az enyém vagy a medence szélén ülve, tőlem, értem remegve. Megkaparintom az összes zihálást, a pírt az arcodon.
Megadod magad, még segítesz is. Együtt játszunk, gördül, simul a gumi az összesúrlódó, buzgó ujjaink között. Visszavonsz magadra, közösen merülünk. Elsimítom a felágaskodó szőrszálakat a karodon, aztán haptákba vágják magukat a saját pihéim a nyakamba sóhajtott puszitól. Leszel a zsákmányom. A legértékesebb. És apró harapással kapok a szád után, nyelvvel köszönöm meg. Engedélyt adok én is. Bármire. Mindenre.
Dúdolnak a csobbanások, csilingelnek a pezsgő buborékok.
Szeretlek, eszmélek rá. Követi azt, hogy bízom.
Tisztábban látom magam a szemedben, mint eddig akármilyen tükörben. Látlak téged is. Érezlek, hallak. Ismerlek. Bazsalygok veled, mert most biztosan a frizurádra gondolsz, amit gondosan fésülgetek. Bazsalygok a másodpercnyi habozáson, míg kutatod a beleegyezésem. Bizsergő révületben, halk nevetéssel koppan a homlokom a tiédhez. Végleg, örökre elmosódnak a határok.
Szeretlek.
Fogódzkodót keresek. Hol a kezedben, hol a combodon, hol a tarkódon találom meg. Valahol mindig megkapaszkodhatok benned, nem engedsz el, nem inogsz meg.
Összevissza kóstolgatlak, nyomokat hagyok rajtad. Amikor te a gerincemet simítod végig, én körömmel karistolom a hátad, a nyakadba, fülcimpádba mélyesztem a fogam, beléd fojtom a nyögéseimet, míg a derekamon zongorázol, és mélyebbre hatolsz.
Idegenek, furcsák a torkomon kiszökő hangok, egyedül neked szólnak, elkeveri, feloldja őket a jakuzzi zubogása, a szél süvítése, a morajlásod. Engem pedig elkever, felold a lázas forróság, a szédülés. Kijjebb csusszan a lelkem a testemből, ahogy velem rezdülsz. Bennem ringsz. Erősebben, áthatóbban, lendületesebben. Még. Horgony vagy és a tengerről felrántó tornádó.
A válladra támasztom az állam, az egyik tenyerem a tarkódra siklik, a másik bebarangolja az oldalad, a bordák buckás lankáját, végül a saját hasamon köt ki. Csak. Kíváncsiságból. Érezni akarlak magamban így is.
Gyűlik, tobzódik, a gyomromat, a mellkasomat feszíti, elsodorja a szavakat, szétporladó kilégzésekben, elhaló sikkantásban és megbicsakló kacajban szivárog a felszínre. Határozottabban szorítom magunkra a kezem. Oltalmaz az ölelésed, borzongat a hajborzolás.
Szeretlek.
Összerándulok, rád gabalyodik az összes porcikám. Kioldódnak, felrobbannak az érzések. Ott zizeg az utózengésük, a tenyeremben rezonál, mielőtt újrahúzom a kontúrjaidat, először ujjal, majd csókokkal. Kulcscsontra, arcélre, szájra. Az aggodalmaskodó barázdákra, a szívdobogtató vörösségre.
– Én is – lehelem a kérdőn ívelt szemöldöködnek. A mosolyod vonalát is felitatom az ujjbegyemmel, majd a halántékodon körözöm. Bár én nem kukucskálhatok a gondolataid közé, valami azt súgja, most tele vannak velem. Elégedetten, hálásan bazsalygok. Elhiszem neked, hogy gyönyörűnek találsz.
– Ühüm. – Aléltan bólogatok, hagyom arrébb pakolni magam. Nélküled hűvös, üres az éjszaka, így beljebb ereszkedem a vízbe, a mellkasom elé húzom a térdem. Mustrálom, mit csinálsz. Nagy a koncentráció, gyanús a motoszkálás.
Suttyomban odaevickélek és közelebb hajolok. Leesik, hogy épp a nyomokat tünteted el, felkuncogok rajta. Utánad nyúlok, kifejtem a markodból a rejtegetnivalót. Nem vizsgálom meg közelebbről, ki sem emelem a medencéből, szimplán eltüntetem a valóságból. Bizonyítékként eléd tárom az üres mancsaimat. Különben nem zavarna. Sőt, érdekelne. De biztos okkal bújtatod, és még félig ájultan, a szenvedély délibábjaival kergetőzve is emlékszem: a férfiúi büszkeséget óvni kell, nem hozhatlak zavarba.
Mivel a takarítással végeztünk, visszaúszom az öledbe. A nyakad köré fonom a karom.
– Nem éheztél meg? Rendeljünk neked burzsuj kosztot? Keleti fűszereset, kagylót, hasonlókat. Vagy várj… – Pöppet hátrébb tolom magam, tanácstalan csücsörítéssel fontolgatom a kérdést, végül felteszem hangosan: – Szeretkezés után le kellene zuhanyozni, ugye? Viszont mi végig vízben voltunk. Ilyenkor mi van? Amúgy megnézném a fürdőt. Tuti extra flancos az is!
Butaság, annak fogod tartani. Már nem zavar. Sokat tanulmányoztalak, rengeteget győzködtél, és arra jutottam, örülsz, amiért a buta barátnőd vagyok. Szóval nem aggódom többet, mostantól magabiztosan bombázlak a hülyeségeimmel. Közelebb kerültél, mint valaha bárki más, fizikailag, fejben, és úgy döntöttél, maradsz. Előtted bátran lehetek önmagam. Tényleg elfogadsz. Akkor is, amikor túl sok belőlem. Igaz, David?

Azt hiszem, szeretek veled szeretkezni.
Kicsit megőrjít minden mozdulatod. Kellemesen, zsibbasztóan, perzselőn. A vállamat súroló ajkad, a mellkasomhoz tapadó mellkasod, a benne éledő lélegzetek, az, ahogy a nyakamra susognak. Az ujjaid…
Igazad volt. Ezt nem lehet túlagyalni. Elveszed az eszemet. Ösztönösek a rezzenések, még a kérésem is. Viszonzásra talál mind, összefonódnak a nyögések, a cirógatások, nincsen köztük szünet, bizonytalanság. Halmozódnak. Robbanásig izzanak a gyomromban. Rád fókuszál az összes porcikám és idegszálam, az illatodra, a morajlásra a torkodban, a lüktetésre a testedben, a kezedre a lábaim között.
Lehunyom a szemem, fényfoltok villannak a sötétben, kaleidoszkóp. Te varázsoltad. Idegen, hosszú sóhajt masszírozol ki belőlem, letaglóz az érzés. Széthullok, rád omlok. Kell néhány lihegés, mire enged odalent a bódító görcs, a fenekemet, a csípőmet nyaldosó víz, a közelséged újra meg újra felerősíti. Mélyek a rándulások. Talán még a te hasadban is ott dobognak.
Miután felocsúdom, magától árad a folytatás. Felültetni téged a peremre, térdelni előtted, beinni a pucérságod. Játszani vele. Dédelgetni. Kíváncsian, finoman. Most épp nem létezik ennél természetesebb dolog a világon. Megosztani a tökéletes pillanataimat.
Belehabarodom a mosolyodba, a pírba az arcodon. Az enyém. És gyönyörű. Túlzottan élvezem. Értem, miattam remeg a combod, a tenyeremmel tapogatom az összehúzódó izmokat. Elhatározom, hogy megtanullak majd kényeztetni, ezekért a reakciókért. A nyelvem hegyével teszek rá ígéretet. Úgy tűnik, mégis ilyen lány vagyok. Olyan, aki… hát, husángot nyalogat. De csak a tiédet! Mert ennyire szeretsz. Mert szeretlek.
Gumit gördítünk rá, együtt. Az én arcom is lángol, zavar, lelkesedés hevíti, kell, hogy vezess, másképp szétizgulnám, citeráznának az ujjaim. Persze nem számítana. Nem számítanak ezek az apróságok, amikor magadhoz vonsz, csókot forrasztasz az égő ajkaimra, és ilyen elánnal birizgálod a combom, azzal, amit közösen felöltöztettünk.
Először az orrodnak dörgölöm az orrom, majd a füled tövébe fúrom. Nevetve a nyakadra puszilom a választ.
– A legértékesebb zsákmányom.
A hajadba túrok. Bársonyos. A szádra tapadok. Édesen dereng fel a pezsgő zamata. Csupa távoli kifejezés zubog fel, nem illenek hozzám, előtted sosem használtam őket, legfeljebb anyu eldugott regényeiben olvastam. Kívánlak. Akarlak. Kéjesen. Szenvedéllyel. Az összes efféle. És…
– Bízom – mormolom.
Végigsiklik rajtad a kezem, pihekönnyen, előkutatom vele a tiédet. Az ujjaid közé csúznak az ujjaim. Megszorítalak, miközben úszni hív az ölelésed, mentőövként, biztonságban tart a karod. És belém sodor a víz. Eleinte nyugodt tó, alig fodrozódik. Enged lebegni. Kisóhajtani a meglepett bizsergést, a gerincemet ívbe hajlító feszítést, sütkérezni benned. Pár óvatos mozdulat, elharapott hangok, a bőrödet karistoló fogak.
Aztán óceánná dagad a tó, együtt ring a hullámaival a csípőm, evezed a csónakot. Eltávolodik a part. Végtelenre nyúlik a jelen. Hol téged csodállak, és a tekintetedtől szédülök, hol a szeméjam alatt táncoló világosságfoszlányoktól. Kiszökik valami a torkomon, talán a neved, talán értetetlen sikkantás, a zsigereimből szól, jólesőn lüktet a halántékom, ahogy felszakad. Rád fonódom, az egész testem felajzott íj, a hátadat szántja a körmöm, és még a lábujjaim is görcsösen begörbülnek. Hozzád, köréd préselődöm. Csitulnak a mozdulatok, de elég a legparányibb rezdülés, annyival felfokozottabb, élénkebb minden. Nem bírlak elengedni. Rángat még a vágy, biztos tengeribeteg lettem. A habok alá süllyednék, ha nem tartanál a felszínen.
– Szeretek veled szeretkezni – jelentem ki, már azt hiszem nélkül, hangosan. És a csituló ringatózásban rábukkanok pár stabil pontra. Átrajzolom a kulcscsontod vonalát, az ádámcsutkádét, az arcéled, a szemöldököd. Belesüppedek a pillantásodba. – Tényleg gyönyörű vagy – sóhajtom. Feljebb kúszok rajtad egy csókért.