Lélekpap Doktor Barát? Hűha, ez jó sok így egyben, fel sem fogom, mit jelentenek a szavak, leragadok ott, hogy varázsló az illető, mint Niel.
– Szívesen bemutatnám, tényleg szuper srác, de rám most éppen pikkel. Viszont Bishop a mentora vagy valami hasonló! Rajta keresztül el tudnád csípni. Lehet, segíthetne, hogy ne csak a hidas bácsival tudj üzengetni a családodnak! Mármint... – Aggodalmasan csócsálom az ajkam, mert csúnya lenne felzargatni benne a reményt, aztán pofára ejteni, plusz Niel amúgy celeb, és valószínűleg necces reklámozni a mágusságát. – Nem biztos. Csak gondolom... – visszakozom bénán.
Feljegyzem agyban a tanácsokat, bólogatással vésem be. Egyébként kételkedem benne, hogy sok istenséggel futnék össze. Nem olyan körökben mozgok. A szám is csak akkor nagy, amikor irtó rendes, Weasly-télapó halhatatlanokkal cseveghetek. A többiek előtt megszeppennék. Főleg, ha bolygókat kocogtatnak szavakkal!
Bukfencet hány a gyomromban a kaja, pedig nincs benne sok hely akrobatikához. Ásványvízzel próbálom leöblíteni a torkomon akadt bűntudatot. Szeretem Sir Maximust, Niel meg Hugo azt mondta, ő is kedvel engem, és a zsebemben kényelmesen, biztonságban ellehet, de tudom, hogy ez rossz válasz, nem elég indok lovat rabolni. Biccentek megint. Megjegyzem, mennyire aljas a természetem. Okkal váltam ki a hősies X-ek közül.
Hazudni csúnya dolog, ezért nem ígérek semmit. Fájna lemondani a pegazusomról, Narnia emlékéről, és különben sem mernék most másvilági fuvart kuncsorogni Nieltől.
– Legközelebb viszünk téged is birodalmat menteni, Rolf! – Ennyit szívesen megfogadok, igaz, kicsit tompán.
Elszótagolja az országnevet, utána ismétlem. Aztán nyomban elfelejtem. Leírva kellene látnom, akkor talán megragadna. Most Latvénia meg Letargia a tippem, és gyanús, hogy egyik sem talál. Elengedem egy vállvonással. Fontosabb a lábbal hajtott labda kergetésen kuncogni. Milyen vicces lenne foci meccset nézni Rolf kommentálásával! Tuti nem unnám!
– Szívesen megkóstolnám egyszer azt a gyömbér italt – kalandozom el, pedig nem fér a pocakomba folyadék. Csoda, hogy az ebédnek sikerül plusz rekeszt nyitnom benne.
Büszkén bazsalygok, úgy fest, Rolf ért mindenféle nyelvet, és értékeli a nagyi receptjeit. Szélesedik a vigyor, amikor kiváló harcosnak nevez. Ilyesminek sem hívtak soha. Kihúzom magam, mert végül is jogos, megküzdöttem a Veszélyek Termével, és én egyben maradtam, miközben a hely darabokban végezte. A bizonyítvány hiánya lankasztaná a magabiztosságom, Rolf viszont lelkesítőt gyúr ebből is.
– Később lehet, hogy megcsinálom az érettségit. Majd miután előkerültek a szüleim. Anyuék biztosan örülnének neki. Támogatnának benne meg minden. Azért remélem, anélkül is sikerül értékes szerencsét kovácsolnom. – Bármit jelentsen, klasszul hangzott. Elirigyeltem az ismerőseitől.
Leszek töltöttgalamb, hogy ne lennék, amikor Rolf szerint a legjobb vendég valok! Tömöm magamba a finomságokat, muszáj mindent megkóstolni.
Magával ragad az üdítő hangulat, egészen elfelejtem, hogy nem szabadna itt lennem. Visszhang előveszi a telefonját, ezen extrán felbuzdulok.  
– Cseréljünk számot, oké? Amint visszaértünk Bayville-be, lefordítom neked a többit is! – Ismét előkapom a tarsolyomból a mobilt, bepötyögöm az elérhetőségét, és átküldöm a meglévő fotókat. Közben eljut hozzám, mit mondott.
Csak angolul? Meglepetten sandítok Rolfra. Nem szeretném zavarba hozni, lehet, olyan rengeteget élt istenként, hogy elfelejtette a többi nyelvet. Különben is lefoglal a szereplés. Tolvajoknak nem barátja a figyelem, szóval ritkán kerülök a középpontjába. Ezúttal tetszik. Belepirulok a tapsba. A szakácsé harsány és öblös, a kuktáé szelíd, puha – tökre passzol hozzájuk.
Elbizonytalanodom jó nevet adtam-e meg. A szüleim emlegetésétől hozzákeveredik a bizonytalansághoz a bánat, hiába jósol boldog egymásra találást Rolf, és az ő jóslata biztosan beválik, elvégre bölcs, szakállas, feltámadásban is tapasztalt. Igaza lesz. Addig viszont kénytelen vagyok nélkülük elboldogulni. Hiányoznak...
Nincs idő bánkódni, rendeznem kell Romyval a Bishop-mentős kalamajkát. Rolf és Vadon reakciója megnyugtat, hogy nem szúrtam el menthetetlenül.
– Én szívesen megismerném, csak... Valószínűleg nem kedvelne. – Sosem illettem igazán az X-ek közé, Bishop pedig főnökféle köztük. Ugyanaz lenne velem a baja, mint anno az összes tanárnak. A kleptománia meg az aljas természetem.
Magunk elé rittyentek egy-két éttermi fogást, Rolf lássa, tényleg ráér cseverészni, jut mindenkinek elemózsia.
Feszélyez Tüske hunyorgása, olyasmi a kisugárzása, mint Kénnek, ezért igyekszem meghúzni magam, és Visszhangra koncentrálok.
– Azta! Az hosszú idő! És nyolc évet a csatornában... – Csodálkozásba fullad a mondat. Érdekelne, hogyan éltek ott, de a macska-hölgyek előtt nem kíváncsiskodom. Még megharagudnának. A csirkelopás ehhez képest békés, biztonságos téma.
– Nem pont a KFC volt, hanem az egyik beszállítójuk. És szerintem a mutánspipizés ilyen mellékes dolog volt náluk. Legalábbis remélem, hogy nem éneklő, tűzidomár csibék holtteste került abba a gold boxba...
Hálásan pillogok Visszhang biztatására. A szárnyasok finomságát sem vitatom. A mentőakció előtt rendszeresen ettem KFC-t.
Úgy megörülök az apró ívnek Tüske ajkán meg annak a kurta jónak, hogy idézek elé véletlenül egy kosár citromot. Legszívesebben elküldeném Lavina bácsit, hadd lógjak tovább Rolfékkal. De Romy kikötötte, hogy nem szabad felidegesíteni a ház urát, és én nekem sok van a rovásomon.
Lemondóan sóhajtók. Lassított felvételben feltápászkodom, elhúzom a távozást, téblábolok. Összegyűjtöm a bátorságom a nagy kérdéshez:
– Megölelhetlek titeket?
Ha engedik, akkor jó erősen megszorongatom Rolfot. Visszhangot óvatosabban.
– Köszönöm! Szuperül éreztem magam! Remélem, találkozunk még! Addig is minden jót nektek!
Integetve, hátrálva szegődöm Lándzsa bátya mellé. Akkor lohad csak le a mosolyom és roskad előre a vállam, amikor eltűnnek a láthatárról. Könnyed hátba-veregetést kapok. Megtorpanok, majdnem orra bukom tőle. Lavina bácsi töretlenül masírozik előre, a szokásos, morózus ábrázattal. Talán képzeltem a vigasztalását, sőt, az egész délutánt. Elég lehetetlennek tűnik mindkettő. Közelítenek Narniához.

A halál árnyas völgyeit! Rolf bácsi úgy adja elő, hogy szinte kedvem támad meglátogatni a helyet. Valószínűleg nem épülnék fel ilyen klasszul belőle, én még a határtalan orvosokat is a csodák közé sorolom, a feltámadás igazán nem nekem való.
Nehezen követem a többit, bonyolult mítosz, ballada, mindenféle olyan, aminél nem figyeltem irodalom órán.
– Ó, reinkarnáció! – ragadom meg az ismerős szót. – Igen, arról már hallottam!
Bár sosem tűnődtem rajta, létezik-e, vagy egyáltalán mi vár a feldobott pacsker után. Talán mert tele van varázslattal és szuperképességekkel a világunk, és elhiszem, hogy minden létezik, igazándiból soha, semminek nincs teljesen vége.
– A milyen szelence? – Zavartan zökkennek egymás felé a szemöldökeim. – Jaj, nem, nem szívtunk be! Niel mágus! Univerzumok között utazik! Menő, ugye?! – büszkélkedem, mintha az én érdemem lenne. Aztán beugrik, hogy fasírtba gyúrtam magunkat valamivel, és Niel tuti begurulna, amiért vele nagyzolok, mikor épp barátok is alig vagyunk.
Lassan fogy a sok duma mellett az étel, de legalább alaposan kiélvezem, elraktározom minden falat emlékét. A keserédes nosztalgiát, az ízekből visszaderengő otthonosságot.
Figyelem, hogyan rezeg Rolf bácsi rőt szakálla, teleszőtték mesékkel. Látom magam előtt a lepedőbe tekert, kigyúrt Herkulest, a márványasztalon megfeszülő bicepszeket, a küzdelembe beleremegő Olimpusz hegyet. Ámulok a diadalon, állítok neki ívet egy széles vigyorral.
– Az nem túl szép tőle – fintorgok. – Kezet kellett volna ráznia veled meg gratulálni. A görög istenek ilyen dühöngős fajták? Kiakadnak, amikor valami, nem jön össze? Elég dedósnak hangzik. Már elnézést. – Pöppet elszégyellem magam, túlzottan belekényelmesedtem a vendégszeretetébe, most meg már a halhatatlan ismerőseit fikázom. Vissza is kapom, mert a pegazusomról kérdez, és Sir Maximust nem a legdicsőbb körülmények között fogadtuk örökbe. Sőt…
Izgek-mozgok a széken, kitörlöm a maradék főzeléket a tányér aljáról egy kis kenyérbéllel, így húzóm az időt. Szívesebben csevegnék Lokiról, de azon kívül, amit most elárult róla, dunsztom sincs a fickóról.
– Hát… Valójában elloptuk – vallom be lesütött szemmel. – Csatába indultunk rajta, tudjátok, megmenteni a birodalmat. De egy kézzel foghatatlan, füstös-ködös pukiszörny volt az ellenfél, és irreális dolgokat falt, Niel meg nagyon irreális, szóval inkább elmenekültünk a lóval. Én meg utána zsebre raktam. De elő szoktam venni! Elviszem legelni, ahol senki nem látja, és ilyesmi! Kap sok répát meg almát! Ha szeretnétek, egyszer bemutatom nektek. Sir Maximus a neve.
Ass-gard meg Mid-gard. Igyekszem megjegyezni.
Az arcomra ragad a bazsalygás, annyira tetszik Rolf hahotázása. Bezengi az egész teret, visszahömpölyög a falakról, a Télapó is megirigyelné.
– Hűha, nem, ott nem jártam! Pedig izginek hangzik! Mi is még egyszer a neve? Latrina? – Rossz vagyok földrajzból. Őszintén, az összes tantárgyból elég satnyán teljesítettem, hármasra leginkább, aztán annyira sem, miután elszöktem. Kiesett a kultúra a fejemből. – Amúgy el kellett költöznünk, mert apum bajba keveredett. Az X-ek mentettek ki a galibából. Úgy kötöttünk ki Amerikában.
Lelkesen bólogatok, és előkapom a füzetet, amit a nagyi rám hagyományozott, tele gyöngybetűkkel átmásolt, szerbül írt receptekkel.
– Ez és ez a favoritom – mutogatom meg nekik a rakott krumpliét meg a túróspitéét. – Én béna vagyok, sosem sikerülne olyan igazira. Pedig hiányzik… A mama már nincsen, szóval az utolsó két tepsit kincsként őrzöm!
Hatalmasakat pillogok az életbe belebocsátó okmányon. Úgy érti… az érettségit?
Megint mocorgok, elpakolom magam után a koszos cuccokat, egyesével blippelem el a morzsákat a pultról.
– A gyakorlati vizsgán átmentem… Mondjuk kicsit lebontottam közben a Danger Roomot… Ilyen tanulmányi papírom viszont nincsen. Leléceltem, mielőtt megszerezhettem volna.
Megsimogatom Bambit, betömött egy egész zsemlét, hörcsögösen dagad a pofija. Gügyögve dicsérem, milyen ügyesen eszik. Közben rábazsalygok Visszhangra. Tényleg szuper párosítás, ő profi hallgatásból, Rolf tehetséges beszédben.
Visszhang vetekszik cukiságban Bambival. Rezegnek a kopoltyúi, olyan izgatottan játszik a törlőkendővel. Hagyok itt neki egy csomaggal, legyen még, ha ez kiszárad.
Rámeresztem a szemem Rolfra, aztán le a kerekedő pocakomra, simítok rajta a tenyeremmel. Lazán hihetnének terhesnek, és mindjárt kipukkadok, de a szakács olyan menüt szaval, hogy összetolul a nyál a számban, különben sem illik nemet mondani, amikor finomságokkal kínálnak. Majd falatnyi adagot kóstolok! Egy-egy kanálkával belém fér!
Előkapok pontosan annyi kistányért, ahány fogást reklámozott.
– Jöhetnek! Ebben a sorrendben!
Meg sem bírom számolni az üköket az unokák előtt, és úgy veszem le, már ő, a dédek dédje sem követi. Nem merem firtatni, a leszármazottak is mind halhatatlanok-e, és ha igen, mégis hány fős a család. A végén olyan mennyiséget mondana, hogy fel sem fognám a hármas matekommal. Ráadásul beárnyékolja a derűs ábrázatát valami borongós. Hiány, szomorúság, vágyódás – tippelem. Ismerős. Ezért sem faggatom, helyette meglapogatom a karját.
Hálásan fogadom a megnyugtatást, bólogatva lélegzem fel, mert ezek szerint nem okoztam kellemetlenséget Visszhangnak, otthonosan mozog az ujjai között a ceruza.
Belepirulok az „adakozó természetemre” szórt isteni áldásba.
– Ugyan… Semmi… – ség. A vége elbotlik a torkomban. Nyitva felejtem a számat az üvegnyitós, villámivós produkciótól. Röpke tapsot kap.
Úúúk és ááák között tobzódom, Rolf titokzatos küldetésről regél, amihez az asszonyából, a népes rokonságból merít erőt, és elszórakozom kicsit a gondolattal, mekkora hatalma lehet, ha tényleg a családfa lombkoronája eteti. Ennyi ükkel lazán lenyomta volna kesztyűstől Thanost!
Vajon nekem is erőt adna hírt szerezni a szüleimről? Örülnék egy híd-őr havernak, aki üzenget róluk.
– Az szuper! – lelkendezem Visszhang válaszára. – Mármint, hogy megtaláltad, mit élvezel csinálni, és hagyják is! – Az én hobbimat, a lopást, nem támogatták.
Előkapom a nagyi másik gyűjteményét, speciálisan desszerteknek. Tiramisu, képviselőfánk, palacsinta, Sachertorta, baklava, széles a választék. Kész süti-Biblia!
– Lefotózhatod, kimásolhatod őket, ha szeretnéd! Jaj, vagy van mobilod? Mert akkor átküldhetem lefordítva. – Odatolom elé a cirill betűkkel tarkított könyvecskét. – Sajnos nem angolul van.
Rolf megint zavarba hoz, most mutatványt kérne, pedig semmi színpadi készség vagy karizma nem szorult belém.
– A látványért más felelt. Én max eltüntetek cuccokat. Semmi extra. – Azért körbenézek, kipécézem a mikrót, odatotyogom elé, és gesztikulálok ügyetlenül párat, konfetti esőt szítok rá, mielőtt finoman, fürgén hozzáérek. Elsuvasztom a dimenziómba. – Aztán visszatehetem bárhova látótéren belül – magyarázom, miközben odahuppantom a konyhasziget közepére a masinát. – Caldi… a főnököm ezerszer durvább, mutatósabb trükköket tolt! Caleb Cavinton a fellépőneve! A legeslegkirályabb showkat tartja!
Rolf megint olyan szófordulatokat használ, hogy kedvem szottyan papírt meg tollat ragadni, és Viszhanggal együtt jegyzetelni. Full hatásos a szöveg! Sokkal-sokkal menőbb úgy fogalmazni, hogy öt évvel többet rohant a világ, midőn beértem a versenyben, mint csettintésről meg blippelésről hadoválni. Az Őrült Titán is mennyivel klafább a Thanosnál! Fel kellett volna fogadni Rolfot marketingesnek.
– Fura volt… Néha úgy érzem, még mindig nem szoktam vissza. Beleragadtam egy ilyen átmenetbe. Várom a megállóban a buszt, vagy hasonló. Szerintem úgy Isten… bocsánat, istenek igazából akkor fog csak rendesen elindulni az életem, miután megtalálom a szüleimet. Köszönöm a kedves ajánlatot, de szerencsére már sokan keresik nekem őket! Bármikor előkerülhetnek. – Udvarias, feszült mosolyt biggyesztek magamra. Valójában nem szeretek sokat áradozni anyuékról, többnyire sírásba torkollik, magányos hajnali forgolódásba meg teleáztatott pókemberes párnákba.
Hamar feloldódik bennem a görcs, barátságos óriások társaságában nehéz búval bélelődni.
– Bölcs mondás! – kuncogok, feltartott hüvelykujjal.
A széken hintázva fontolóra veszem a feneketlen éléskamrám rejt-e vaddisznósültet és fügebort, már készülnék tesztelni, amikor az új érkezők kibillentenek a töprengésből meg az egyensúlyomból.
A cica-lány peckesen feszít a szekrényen, azt hiszem, nem szívlel, de a macskák köztudottan szeszélyesek, kár lenne magamra venni. Inkább nagy nehezen elszakítom róla a tekintetemet, a muffin és a telefon kedvéért. Leadom Romynak a forródrótot, hátha szeretnének ideérni, amíg még forró a kaja is, nem csupán a drót. Egyáltalán honnan ez a kifejezés? Miért adogatott valaha bárki forró drótokat?
Kis híján félrenyelem a magasztos muffint. Bishop a biztonsági vezető? Akkor mégis kitől meg mitől akarta Romy megmenteni? Jesszus Maris! Pötyögök gyorsan még egy üzenetet:
„Figyu, szerintem tökre elbeszéltünk egymás mellett. Asszem Bishop full biztonságban van itt. Sőt! Miatta van minden más X is biztonságban!”
– Én személyesen nem ismerem, de igen, a többieknek jó barátja. Hozzá jöttünk, vagyis érte. Egy béna félreértés miatt, aminek részben én vagyok az oka – ismerem be bűnbánóan.
Rolf kezdene sertepertélni, készülne újranyitni a menzát. A mamámra emlékeztet az ünnepek előtti hajrában.
– Ne görnyedj a tűzhely fölött! Van még nálam reeeengeteg ennivaló! Majd rakok ki abból! Nyugodtan maradj beszélgetni! – Finoman megragadom a csuklóját, biztatom, csüccsenjen vissza közénk. Meglesem Visszhang üzenetét. – Igen! Látod? Ritkán járok erre, szóval inkább használjuk ki!
Összerezzenek, Vadon rávetődik Bambira, érdekesen játszanak. Elnyílik az ajkam, ismét. Sok ma a meglepi, pedig aztán Bayville-ben sem unatkozni. A levegőbe billenő kecses láb magára vonja a figyelmem, ám leküzdöm a kíváncsiságom. Mégsem bámulhatok mosakodás közben egy hölgyet! Akármilyen szőrös!
– Aha, azt észrevettem. Tényleg hasonlítotok – felelem megszeppenten Tüskének. – Igazából úgy értettem, Visszhanggal mióta ismeritek egymást. – A fiúra biccentek.
Lassan kénytelen leszek elfogadni, hogy nem erősségem idegeneknek mesélni magamról. Olyan, mint aknamezőn táncolni, az én két ballábammal halálos ítélet. Fixen kikotyogok valami kínosat, titkosat, néha egyenesen törvénytelent.
– Hmmm. – Ezzel nyerek haladékot, hosszas, kitartó hümmögéssel. – Mindenféle részmunkaidős állásokat szoktam vállalni, főleg gyorséttermekben. Például nemrég egy KFC-ben dolgoztam, és lefüleltem egy állatkísérletet, szóval a lakótársaimmal kimenekítettünk egy laborból több tucat mutáns csibét! – Utoléri az agyam a nyelvemet. Fürgén befogom. Pikulába… Csak sikerült beismernem még egy rablást… Aggodalmasan lesem a reakciókat, keresem az elítélést a tekintetekben, várom a szokásos X-es kioktatást.
Megint olyan öntelten vigyorgok Beak jófejségén, mintha bármi közöm lenne hozzá, holott vele még csúnyábban elszúrtam. Leléptem, szinte szó nélkül. Múltbeli Freddy pocsék barát. A mostani sem körözi le sokkal.
Visszhang néma nevetése elkergeti a felhőket fölülem, vele kacagok, miután megosztja Csirkeszárny leírását.
– Biztos jól kijönne Beakkel! És ne aggódj, Rolf, nekem kábé tíz lakótársam van csak, de az ő nevüket sem bírom rendesen megjegyezni! Amúgy igen… A cimboráim… voltak – megnyomom a múltidőt, a múltidő cserébe visszanyomaszt engem. – Sajnos elég bénán váltam el tőlük. Valószínűleg nem kíváncsiak rám… Inkább ne is említsétek nekik, hogy kérdezősködtem, jó? – Esdeklően pislogok rájuk. – Tuti kiakadnának…
Ismerős morgás üti meg a fülemet. A hang irányába fordulok, és megpillantom a konyhaajtóban Lándzsa bátyát. Máskor szélesnek tűnik a válla, terebélyesnek az egész termete, Rolfot azonban egyetlen dologban múlja felül: homlokráncokban. Farkasszemezünk egy darabig, majd megköszörüli a torkát. Jaj!
– Ó, tényleg, bocsi! Rolf, Visszhang, Tüske, Vadon, ő itt a főbérlőnk, Lavina bácsi – mutatok be mindenkit egymásnak. Feltételezem, az udvariatlanságom húzta fel Lándzsa bátyát. Tévedtem. Hiába az illedelmes összeismertetés, grimasz vonaglik át a képén. Biccent a jelenlévőknek, majd rám mutat, aztán a háta mögé.
– Indulunk – jelenti be.
– Muszáj? – nyünyögöm. Rám hunyorít, nem tűr ellenkezést. Megadóan, panaszosan felsóhajtok. – Úgy fest, mennem kell…

Összekutyulódnak a fejemben a becézések, karcsú, bátorszívű oroszlánokat vízionálok meg lenyűgöző ínyenceket, és hápogok hozzá. A bácsi ezzel nem segít ki, még annyira sem fogom tudni, hogy szólítsam, mint eddig. Végül megszán egy névvel, amit a halandó agyam is elbír: Rolf. Mint a Wolf, csak R-rel. Ez menni fog!
– Feltámadás? Gyerekdoktorként? – álmélkodom. Illik hozzá. Mármint nem az, hogy egyszer már elhunyt, vagy mi, mert azt különben nem mondtam volna meg róla, határozottan elevennek tűnik. A gyerekorvosság, az passzol hozzá. Biztos kevésbé féltem volna a szuriktól kiskoromban, ha egy rőt szakállú Télapótól kapom őket.
Mivel megtanultam, hogy néha sok vagyok az első ismerkedéskor, igyekszem visszafogni magam, és nem firtatom, mitől halt meg anno istenként meg aztán miképp éledt újra. Ez ilyen második-harmadik találkozós téma. Helyette lelkesen bólintok a tegeződésre. Kedvére való, azt mondja, és tetszik ez a kifejezés. Kedvemre való.
Arra, mit csinált Rolf Herkules rokonságával a hegyekben egy részletes mediterrán menüt kapok. Somolygok magamban, a válaszon általában, a fejbe kólintó erejű párlatokon külön.
– Ó, nem, én ritkán látogatok ilyen elegáns, csillagos helyeket. Viszont van egy világjáró mágus barátom, és ő egyszer elvitt Narniába! Bár lehet, már nem akar a barátom lenni… – Lesütöm a szemem, igyekszem elsimítani a fintort a szám sarkában. Gyorsan más irányba terelem a csevegést. – Próbáltál szkanderezni vele? Úgy értem, Herkulessel. Szerintem legyűrnéd! Elbájolt disznó? Ez a Loki gyakran rabol cocákat? Tök érthető, hogy hálásak voltak. Malacom nincsen, viszont tuti kiakadnék, ha valaki lenyúlná a pegazusomat vagy csirkéimet!
Igaz, jellemzően én csenek el cuccokat, nem tőlem csenik el őket, de az X-ek sosem lelkesedtek a kleptomániámért, ezért erről okosan hallgatok Rolf előtt.
– Midgárdiak? Azok a halandók? Mint én? – bökök magamra. A rézfánfütyülőjét… Alaposabban kellett volna figyelnem a tanórákon. Nem vagyok eléggé képben az ilyen istenes, mitológiás dolgokkal. – De oké, akkor nem hajbókolok.
Pedig megérdemelne egy meghajlást vagy mondjuk kis tapsot, annyira finom a kaja. Meghatottan lapátolom magamba az otthon- és nosztalgiaízű káposztafőzeléket
Két falat meg szipogás között zavartan megigazítom a hajamat.
– Nem teremtek! – hessegetem el az ötletet. – Az menőbb lenne. Csak elrakok meg előveszek dolgokat, amik amúgy is léteztek. Van hozzá saját dimenzióm. És igen, kedvelem. Kedvemre való – próbálom ki máris a szava járását. Szórakoztatóan régies. A következő kérdésére megint biccentek. – Aha, ettem hasonlót. Anyukám Szerbiában nőtt fel meg vannak… voltak magyar rokonaim. Most kicsit irigylem a diákokat. Király, hogy ilyen klasszakat főzöl! Fogadok, az X-eknél a legjobb a sulis menza! Frankó lett volna, ha az én időmben dolgozik itt mesterszakács.
Gyorsan fogy a koszt, a Bamf, akinek igazán megkérdezhettem volna a nevét az apjától, mielőtt tovasüvített, besegít az adaggal, cukin markolja a kiskanalat a három ujjacskájával.
Rákérdezhetnék Kurtre. Rolfnak talán van infója róla. Csak… nem merem. Rossz hírektől, szomorú felismerésektől rettegek. Ráadásként feszengek az ittlétem körülményein, a Bishop-mentős, random elteleportálós felfordulás miatt. Remélem, a többiek elboldogulnak odakint. Á, fixen elboldogulnak. Niel majd vigyáz rájuk, bármilyen gond adódna, megoldja egy varázsigével.
Falatozom tovább, bazsalygok a kék, szőrös kisördögre, ahogy Rolf hívta. Elkeresztelem Bambinak, amíg nem derül ki a valódi kiléte.
Visszhangot már oldottan, lelkesen fogadom. Broo, Beak és Eye-Boy is mind ilyen megszeppentek voltak az elején, rájuk emlékeztet. Eszembe juttatja, hogy voltak itt barátaim…
– Ó, bocsánat! – szabadkozom, és gyorsan eleresztem a kezét. – Persze, körmölj nyugodtan! Amúgy néha nekem sem ártana leírni a mondanivalómat, hogy átgondoljam, mert túl sokat beszélek, gyakran hatalmas butaságokat, szóval…  – Szóval összepréselem az ajkam, és befogom a csőröm, hadd fejezze be az üzenetét. Közelebb hajolok elolvasni, izgatottan egyenesedem ki.
– Szia! – köszönök neki megint. Az előző már régen volt. – Nyugi, nem foglak! Elég profi vagyok az eltüntetősdiben!
Mivel engedélyt kaptam rá, tésztátlanítom a kobakját. A tipi-tapizást is hajlamos vagyok túlzásba vinni, és nem szeretném elijeszteni őt, így a nedves törlőkendőt nem vetem be ellene, szimplán odakínálom, hátha szeretné átsimítani vele a buksiját.
– Dehogy orrolok! Semmi gond!
Meglesem a következő sorokat, és kihúzom a széket az enyém mellett.
– Szuper! Akkor együnk! Belém is fér még. Végig akarom kóstolni a menüt! Ki tudja, mikor repetázhatok legközelebb Rolf főztjéből!
Pakolok tiszta evőeszközt, tányérokat, szalvétát. A zsebem még egy random oroszlán plüsst is kipufog mellénk az egyik üres helyre. Nem emlékszem, mikor ettem utoljára házi kosztot, társaságban. Keserédes öröm kaparja a torkom.
– Juj, bocsi megint! – harapok rá az ajkamra bűnbánóan, miután Visszhang kénytelen tollra cserélni a villáját, hogy válaszoljon nekem. – Ezt sem gondoltam át. Kajálhatunk ám csendben, nem sértődöm meg!
Rolf szerencsére mondókába lendül, így elmaradnak a kínos hallgatások. Komótosan rágcsálok, idézek néhány üveg üdítőt. Némán odakínálom őket Visszhangnak és Rolfnak, töltök nekik, ha kérnek valamelyikből.
Leöblítem az ebédet egy pohár almalével, kikerekedett szemekkel, izgatott ábrázattal követem Rolf sztoriját univerzumok közti kapukról, szörnyekről, robbanó lakatról meg mutáns asszonyokról.
– Hát ez nagyon frankó! – csapom össze a tenyereimet finoman. – A tanoda hatalmasat kaszált az isteni étkeztetéssel! De veled mi a helyzet, Rolf? Nincs honvágyad? Jól érzed magad ebben a világban?
Aztán már fészkelődöm olvasni Visszhang történetét. Rövidebb, mint Rolfé, ám hiába spórol a részletekkel, egyértelmű ennyiből: az ő élete is mozgalmasan alakult.
– Akkor majdnem találkoztunk! Én nem sokkal a visszacsettintés után léptem le a suliból. Sirály, hogy azt csinálhatod, ami érdekel! Nálunk nagyon nyomták a Danger Roomot meg az edzéseket, pedig lehet, szívesebben tanultam volna főzni. Nemrég még egy ultra fullos bűvész mellett segédkeztem Vegasban, most Bayville-ben élek egy nagy házban, kerttel, kutyákkal, csirkékkel meg minden. Amúgy szeretem. Jófejek a lakótársaim, mindenki extrán érdekes, de csak átmenetileg fogadtak be. Egyébként a szüleimet keresem. Megszakadt a kapcsolatunk az öt éves eltűnésem alatt.
Marad egy folt Rolf szakállán, amit nem sikerül eltávolítania a szalvétával, szóval elmutogatom neki, merre keresse.
Tommy? Így hívnák Bambi apukáját? A paripaként uralt tarsolyomon csak vigyorgok. Megkapaszkodom a szék ülőtámlájában, előre-hátra billegek, fontolgatom, mit, mennyit érdemes elárulni. Szívesen áradozom a zsebemről, de lehet, őket untatná vagy feszélyezné.
– Hát, szóval… Ez egy ilyen végtelen dimenzió, aminek úgymond én vagyok a ki- meg bejárata. Hozzá kell érnem a dolgokhoz, vagy valamihez, ami érintkezik velük, és akkor akármit elpakolhatok. Aztán ugyanúgy visszahozhatom. Mert odabent nem működik az idő, így például tök jól melegen lehet tartani vele a kaját és effélék!
Újabb mutánsok robbannak be közénk, én meg kis híján felborulok. A nagyim jól megdorgálna: így kell annak, aki hintázik a székkel. Visszhang mosolya megnyugtat, ha jóban van velük, rendben leszünk. Azért régen akadt néhány bunkó meg undok alak a tanulók között. Próbálok nem bámulni. Jár valami kecsesebb, dinamikusabb mozgás és izgalmas kisugárzás az állati mutációk mellé, amire muszáj rácsodálkoznom. Attól tartok, néha Lilit is illetlenül stírölöm otthon.
A fújásra ficergek ültömben, egy lanyha mosolyt azért sikerül összehoznom, sőt, futja röpke szemkontaktusra a merészségemből, mialatt Rolf bemutat minket egymásnak.
Tüske és Vadon – elismétlem magamban, hogy fixen megjegyezzem. Lábjegyzetnek: csalóka a név, Vadon a tüskésebb.
– Sziasztok! – integetek nekik.
A citromos civakodásból kimaradok, az ösztönösen a markomba idézett gyümölcsöt is inkább elsuvasztom. Óvatosan kémlelek Vadonra, Lili hasonlóan szokott trónolni a konyhaszekrényen, bár ő olyankor teljesen macska, és hál’ Istennek eddig még nem fújt rám. Visszhang Activity mutatványa csalja le közénk a lányt.
Olyan jóízűen nyammog a muffinon, hogy veszek egyet magamnak. Kipottyan pár morzsa a számon, amikor Rolf a lakótársaimról érdeklődik.
– Juj, tényleg! Szólnom kellene nekik. – Fél kézzel pötyögök Romynak, a másik mancsommal apró darabokat csípek le a sütiből. – Ez is isteni! – lelkendezek Rolfnak. – Na, írtam Romynak. Fogalmam sincs, mikor érnek ide. Szerintem Bishoppal beszélgetnek az udvaron.
Elrakom a mobilt, mihelyt kiment az üzenet: Szia! A konyhába bamfoltam. Isteni a kaja! Rolf szívesen vendégül lát titeket!
– Régóta ismeritek egymást? – vezetem körbe a tekintetemet a trión. Aztán Vadont meg Tüskét faggatom külön. – Visszhang azt mesélte, főzni tanul Rolftól, mert ez érdekli. Ti mit szerettek csinálni? Nektek is van ilyen mentorfélétek? Egyébként… – Bizonytalanul lesandítok az asztalon összekulcsolt ujjaimra. Egészen elhal a kérdés vége: – Esetleg Broot, Eye-Boyt vagy Beaket ismeritek? Együtt vizsgáztunk le. Kíváncsi lennék, mi újság velük…
A gyomorgörcs nem engedi, hogy hozzátoldjam Kurtöt a listához.
Lehet, mégis korai volt visszalátogatni az X-suliba…

A bácsi vicceseket mond, úgy beszél, mintha Niel valamelyik mesebeli zsebvilágából pattant volna elő. Oldalra bandzsítok a vállamon trónoló „kék kisördög gyorsjáratra”. Kurt koppintása, Kurt képességével, egy fehérhajú apukával, és semmit sem értek. Lennének kérdéseim, rengeteg, például, hogy az eredeti, normál méretű kiadás merre jár és miért nem hallottam felőle több, mint két éve, de megtartom őket magamnak. Nem is azért, mert először találkoztunk és nem bízom meg a bácsiban. A télapó feeling azt sugallja, amúgy az ölébe ülhetnék elsorolni a kívánságaimat, és béke meg kacagás lenne belőle. Csak hát félek az igazságtól. Mihez kezdek, ha kiderül, hogy Kurt végleg eltűnt, hét apró klónra bomlott, esetleg réges-régen visszatért, és egyszerűen nem keresett? Mert elfelejtett, vagy mert nem akart. Biztos utál a kvartett összes tagjával egyetemben. Alapíthatnak egy Freddy antifan klubot Niellel meg Kénnel.
Szóval megkímélem magam. Szimplán bólintok, bár valójában véletlenül szálltam fel a manó-vonatra, és valószínűleg azon kellene munkálkodnom, hogyan szálljak le róla. Lehetőleg valahol a felmentősereg közelében…
Kiszaladnak a fejemből a gondolatok, amikor az ősz srác átszalad köztünk és kitakarítja a konyhából a csemetéit meg a felbüfögött fogásaimat. Csoda, hogy a bemutatkozást összehozom.
Hihetetlen mekkora mancsai vannak a szakácsúrnak. Tuti puszta kézzel töri a diót a bejglibe! Hálásan mosolygok, mert az én ujjaimat megkíméli, sőt, olyan szívélyesen fogad, hogy egészen meghatódom. Bárcsak anno is ő főzött volna ránk!
–Vol… Volt… Volsag? – Keményen, homlokráncolva koncentrálok, mégsem akar összejönni a kiejtés. – Bocsánat, borzalmas vagyok a nevekkel. Becézni nem szoktak véletlenül? Jaj! – kapok észbe azonnal. Első ijedtségemben felpipiskedem és az arcom elé kapom a kezem. – Szabad egyáltalán tegeződnöm?
Padlót fog az állam, amikor közli: istenekkel kajált! Évszázadokkal ezelőtt! Hát megbuggyantam?! Persze, hogy nem szabad tegeződnöm! A bácsi simán lehet halhatatlan, és nem csak termetre, hatalomra is hatalmas. Különben nem bratyizna Herkules rokonaival!
– Mit tetszett csinálni ott? És jófejek voltak? Mármint az Olümposzon. Én legfeljebb történetekből ismerem őket. Amúgy maga is isten? Kellene valamit csinálnom akkor? Meghajolni vagy ilyesmi? – Leragadok az ötletnél. Tanácstalanul gyűrögetem a bőrkabátom szélét. Mégsem lehet az… ugye? Abszurd volna. Mégis mi a pikulát csináltak az X-ek ebben a két évben, amitől istenek csaptak fel hozzájuk menzásnak?
Mivel Vol – a többit esélytelen megjegyezni – evésre buzdít, hát eszem. Előrántok egy tálcát, tányérokkal, szedek mindenből kóstolót, majd letelepedem a konyhapult mellé. Nem egészen erre számítottam. Bishopot jöttünk menteni, erre egy komisz törpe elrabol és egy barátságos óriás megvendégel. Úgy érzem magam, mint egy fura népmese főszereplője.
Belekanalazok a káposztafőzelékbe. Megdermedek, és kis híján elpityeredem, annyira emlékeztet anyuéra.
– Elnézést… – Igyekszem sunyiban letörölni a kibuggyanni készülő könnyeket, mintha elvétettem volna a számat a szalvétával. – Nagyon finom. És… hát, az udvarról jöttem. A… Bamffal… Tényleg nem ismertem őket… – belemeredek a tányéromba. Mini-Kurt, akinek sürgősen más nevet kell találnom, olyan érdeklődéssel figyel, hogy adok neki is evőeszközt, hadd falatozzon velem.
Vol királyul utánozza le a pukkanást. Mulatságos figura. Mire feltűnik az új tag a háta mögül, már szélesen vigyorgok. Különben cukin fest. Látom, zavarban van, ezért megteszem helyette az első lépést. Talpra pattanok, beletörlöm a tenyerem a nadrágomba.
– Szia! – nyújtom neki is oda a jobbomat. – Én Freddy vagyok. Régen, itt az X-eknél voltam Kit is, de a Visszhang sokkal menőbb. Segítsek a tésztával? Profin takarítok! – Bemutatom az egyik üres, koszos edényen: nyom nélkül eltüntetem. Aztán előkapok egy csomag nedves törlőkendőt. – Ilyenem is van! Amúgy ettél már? Fantasztikus a főszakácsotok! Arra gondoltam, megvárom itt a lakótársaimat. Ha nem zavarok. Van kedved csatlakozni?
Billegek egyet előre-hátra a választ várva. Attól függően, mennyire látnak szívesen, visszahuppanok a lakoma mellé, és felveszem a korábbi gondolatmenet fonalát.
– Mi hozta az X-ek konyhájára? Nem túl nagy kaliber ide? – érdeklődöm Voltól. Aztán Visszhangot faggatom: – És te? Mióta vagy itt? Szeretsz a suliba járni? Még mindig halálra güriztetnek titeket a Danger Roomban?