„Gonosz” ahogy a fiú magára mondta ezt, erősen elfogott a kétely. Mármint körülbelül annyira láttam gonosznak, mint egy napos kismacskát, aki még csukott szemekkel bukfencezve borul fel a fészekbe, az anyját keresve. Nyilván értettem, hogy katona volt, annak minden árnyoldalával egyetembe, még se tette feketébbé a róla alkotott képet a fejembe ez az információ sem. Talán pont azért, mert éreztem az illatát. Tisztában voltam azzal, hogy ő ezt mennyire komolyan így gondolta, és hogy mennyire nem hitte (még) el, hogy tényleg nem az ő hibája volt, amiről most mesélt nekem. Hagytam, hogy a szemöldököm felszaladjon a homlokomon. Sejtettem, hogy nem fogja egyből magáévá tenni, amit mondtam, ám így is sokkal ügyesebben vette az első akadályt, mint annak idején én tettem.
- Tudtad, hogy az emberi agy, minden ingerre különböző reakcióval, hormonokkal válaszol, ami az érzelmeknek megfelelően megváltoztatja az emberek egyedi illatát? Különösen mi, ragadozók, nagyon komolyan támaszkodunk erre a plusz információra. Kiszagoljuk a betegeket, a gyengéket, a kölyköket, fiatalokat, de a hazugokat és a gonoszokat is. Nem mondom, hogy biztos soha semmi olyat nem tettél, ami esetleg baleset, netalán hiba volt, de nem vagy gonosz. Nem érzem rajtad annak a fajta romlottságnak a szagát. - Ezek tények voltak. Bármely más fajtámbéli is megerősítette volna ezt az észrevételemet. A folytatásra azonban egy cinikus sóhaj szakadt ki belőlem. - Mármint, én ténylegesen a halál egy formájának számítok, szóval… - rántottam fel picit mind a két vállamat. Ez sohase zavart, nem okoztak volna álmatlan éjszakákat, még akkor sem, ha ténylegesen úgy álmodtam volna, mint a halandók ahogy teszik.
- Jelenleg már annak is örülök, ha az eszedbe vésed, amiket mondtam, ha nem is hiszed még el őket egyből. - mormoltam a fogadkozására. Ha már csak magamból indultam ki, tisztában voltam vele, hogy nem elég egy alkalom. Inkább volt a cél az, hogy a bogarat a füleibe ültethessem, nem szó szerint! -Amíg emlékezel rá, miket beszéltünk itt, addig elégedett leszek. - tisztáztam le egyszer és mindenkorra, mi a mai házi feladat. - így is sokkal ügyesebben vetted az első órát, mint annak idején én tettem. - kúszott a képemre egy egyszerre büszke, meg önironikus vigyor.
Azon már kezdtem napi rendre térni, hogy megint rám terelte a szót, csak mert megpendítettem, a mocsár hasonlatot, ami nálam nem elsősorban irodalmi fogás, inkább  volt tapasztalat.
- Néha meglepő, néha viszont fel sem tűnik. Attól függően, mennyi időt töltök ebben a világban, mennyit az istenek világában, a túlvilágon, vagy épp a sajátomban. Az utóbbi egy-két évezredben sokat kellett itt lennem, legfeljebb pár napra, esetleg pihenni mentem haza. Így testközelből nézhettem végig, ahogy a kőtáblák és írónád helyét szép lassan elfoglalta a tablet és az ahhoz tartozó toll. A lóhátat és a kardot pedig leváltották a repülők, sportautók, és az olyan fegyverek, amiket már távolról lehet irányítani, az atombombáról nem is beszélve. Mivel nagyja részt jelen voltam ezeknél a folyamatoknál, annyira nem vágott mellbe, mintha pár évezrednyi otthonlét után estem volna ide újra be, és úgy szembesültem volna vele. - ráadásul Thoth volt a tanítóm, zsenge nyiladozó szemű kismacska korom óta. Talán picit később keveredtem hozzá, de a lényegen ez nem változtat. Ő maga a tudás, és ezáltal a fejlődés, első pillantásra törékenynek tűnő, ám nagyon is bele való istene. Elég hamar kiégette az újdonságokra szájtátva rácsodálkozó biztosítékomat. De ezt inkább megint csak megtartottam magamnak.
Hagytam neki időt, hogy lenyugodjon. Inkább orvul összekócoltam a haját. Kíváncsi voltam, hogy reagál majd rá. Míg Sharur mindig nyomta a kobakját ilyenkor a tenyeremhez, Anzu elképesztő hangerőn kezdett vércsogni, miért rontottam el a gondosan összeállított frizuráját. Csak hogy az áriáját letudva a következő adagot követelje ő is magának...
- Ezt nem kell megköszönnöd! - sikerült úgy belőnöm a haját, mintha egy barátságos marha csorda mellett sétált volna fedetlen fővel, csiga tempóba. - Helyette inkább kíváncsiskodok tovább. Milyen azon a helyen lakni, iskolázni, ahol vagytok a csapatoddal? Ott is laksz? Vagy be szoktál járni? Mit kell csinálnotok, amikor nem kell bevetésre mennetek? - kíváncsi voltam, mennyivel volt az a hely más, mint anyám iskolája.
 
 
 

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

A gyerek teljesen összeomlott. Amiket elmondott, pusztán bámulatos önuralmának volt köszönhető, eddig tartotta magát érzelmileg, meg mindenhogy. Ez mindenképp piripöttyként a számlájára volt írandó! Túlságosan ismerősként pulzált a lényemben mindaz amit hallottam, amit annak idején én is éreztem, kismacska koromban. Egyelőre nem tettem mást, csak tartottam, mint egy kölyköt. Szinte fizikálisan tűnt el a kezeim között… ami megint csak nem volt meglepő, de nem is volt örömteli dolog. Akik traumával küzdöttek ritkán voltak egészséges étvágyúak. Újabb sóhajt nyomtam el, de nem kommentáltam az észrevételemet. Helyette hagytam időt neki, hogy kisírja magát. Úgy sejtettem, hogy szüksége volt rá, nem is kicsit, hisz maga a sírás endorfint termel! A test így igyekszik visszaállítani a neurológiai egyensúlyt. Ráadásul ki tudja mikor volt rá alkalma utoljára, hogy ténylegesen szabad folyást engedjen az érzelmeinek, és ne kelljen az erőltetett jókedély béklyói alá bújnia. Csak az óvatos hát paskolásommal éreztettem vele, nincs egyedül. Mikor csendesedett a sírása szólaltam csak újra meg. Azért nem akartam az elhangzottakat sem annyiba hagyni, és Thot megtanított rá, hogy ne csak ököllel vagy agyarral tudjak vitába szállni másokkal.
- Mondok három példát, amit szeretnék, ha végig gondolnál. Tegyük fel, hogy valakinek nagyon nem tetszik a képe, ezért elhatározom, hogy elsimítom ezt a problémát, véglegesen. Gondosan végig gondolom, hogy mi lenne a legideálisabb megoldás, majd veszek egy megfelelő fegyvert, kiválasztom a legjobb időpontot- időjárást, és a gondosan megtervezett helyen és időben lelövöm az illetőt. Ez az előre megtervezett gyilkosság. A következő eset, amikor tegyük azt, a munkahelyemen menőzni akarok azzal, hogy örököltem egy stukkert valamelyik felmenőmtől. Szóval beviszem melóhelyre, ahol aztán, mivel előtte nem ellenőriztem le a tárat és a csövet, a fegyver véletlen elsül, és megöl valakit. Ez a gondatlanságból elkövetett emberölés. Nem akartam, és ha kellően elővigyázatos lettem volna, megakadályozhattam volna, elejét vehettem volna a bajnak. Azonban nem tettem. Na most a harmadik esetem, ami meggyőződésem, hogy a te történetedhez is a legközelebb áll a következő. Soha életemben, még hírből se hallottam lőfegyverekről, nem tudom mire valók, vagy hogy hogyan néznek ki. Véletlen kerül egy mégis a kezembe, tegyük fel, valaki, aki nem tudja ezt a tényt, a kezembe nyom egyet. Nézhetem gyerek játéknak, kirakósnak, vagy a jó ég tudja, a lényeg, hogy véletlen elsül a kezemben, amire én is bepánikolok, meg mindenki más is, és véletlen lelövök valakit. Vagy épp valakiket, mert elsőre arra se jövök rá, hogy a fegyver hozta meg a halált. Nem tudtam, hogy mi van a kezemben, és csak a szerencse volt, hogy nem épp magam felé fordítottam a csövét, amikor elsült. De pont ebből kifolyólag nem tudtam a biztonságot se ellenőrizni, ne legyen csőre töltve, kibiztosítva, amikor a kezembe vettem. Nos, ezt hívják tragikus balesetnek. - szusszantam egy morcosat - mondtad, hogy akkor jelent meg a képességed. Halvány ötleted se lehetett arról, hogy mi is folyik körülötted, arról még kevesebb, hogy hogyan tudnád irányítani ezt a valamit. Úgy sejtem legalább annyira meg voltál ijedve, mint bárki más abban a helyzetben, ha nem jobban. - döntöttem oldalra a fejem - A legnagyobb rosszindulattal is tragikus baleset volt, ami történt, aminek te is az áldozata vagy. Jó pár ezer éve hadisten vagyok ahhoz, hogy tudjak különbséget tenni gyilkosság és baleset között. - úgy sejtettem, az édesapja is ezért nem egyezkedni próbált vele, netalán lebeszélni a hülyeségről, hanem megnyugtatni a megrémült, sőt halálra vált fiát. De nyilván nem ismertem az atyáját, így vele kapcsolatban lakatot tettem egyelőre a számra. Ha már jobban ismerjük egymást, úgy sejtettem, lesz még alkalmam megosztani vele ez irányú észrevételeimet. Most még nem volt itt az ideje. - A bűntudat az, ami nem engedi, hogy objektíven lásd a történteket, ami érthető, de most arra kérlek, hogy picit higgy nekem! És az, hogy megosztottad ezt velem, önmagában is már bátorság. Az, hogy próbáltál tegnap engem, majd a nővért menteni, miközben magaddal kevéssé törődtél, az lélek. A tetteid beszélnek, ha nem is veszed ezeket észre. Nem az a bátorság, ha nem félsz valamit megtenni. Az vagy nyugalmi állapot, vagy vakmerőség. A bátorság az az, ha félsz megtenni, mégis megteszed, mert úgy látod helyesnek. - és nem hívtam rá fel a figyelmét, milyen meddő dolog egy istenséggel vitába szállni, hisz már ebből a titulusból adódóan igazam volt! - Nem kérem azt, hogy az elhangzottakat egyből tedd a magadévá. Nekem annak idején, amikor Thot próbált a lelkemre beszélni, idő kellett, hogy mindent végig gondoljak. Nem egy két napomba tellett, hogy el kezdjem elhinni a vén pávián szavait, még úgy is, hogy tudtam, a bölcsesség istenével társalogtam épp. Azt viszont akarom, hogy legyen ott a fejedben, amiket most elmondtam. Gondolkodj rajta, amikor a fekete mocsár magába akar szippantani, jusson az eszedbe, ami most elhangzott! Bár, talán a mocsár csak a lakóhelyem miatt volt nekem kiváló hasonlat annak idején? Ragadós is, fekete is, és könyörtelenül magába rántja az áldozatait. - csusszant ki hangosan a gondolatom utója, bár azt már nem terveztem.- Nagy levegők, ahogy én is csinálom. Háromra be, hétre ki. Hogy érzed magad?

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

A srác illata még a szavainál is beszédesebb volt. Az egyre jobban eluralkodó félelem, ami aztán rettegésbe és pánikba csapott át. Még én is láttam, hogy küzdött magával, minden ijedelme ellenére, hogy elmondja, a hallottak alapján, az egyik legrosszabb emlékét. Nem vágtam a szavaiba. Hadistenként tudtam magam is tisztelni ezt a féle bátorságot, hisz az volt a részéről minden egyes kimondott szó. Picit az volt az érzésem, hogy nem is volt teljesen ott velem, jelen a saját testében. Ám a hirtelen feltett kérdése megcáfolta az efféle gyanúmat.
- Miután meg lett a saját dobozom, már ő is ott tudott velem lenni, igen. Istenként lényegesen strapabíróbb, mint az emberek, de a leghúzósabb időszakomban még őt is képes voltam ágynak dönteni. Bár ezt, azóta se vallja be mások előtt... - szusszantam, mint aki valami nagy titkot árul el. - De a lényeg, hogy nyolc-kilenc ezer évvel ezelőtt sem volt már túl könnyű az élet, és engem konkrétan megátkozott egy másik isten a születési panteonomból. Úgy kaptam meg ezt a képességet. - nem részleteztem tovább, hisz jelenleg nem én voltam első soron terítéken, hanem ő. Azonban úgy éreztem, hogy ha semmi ilyesmit nem árulok el neki, akkor meg azt hihetné, hogy itt már ennyinél határt húzok közénk. Ez sem volt szándékomban.
Némán hallgatom a történetét, inkább volt ez megtört vallomás, és közben vasmarokkal tartottam kordában a saját indulataimat. Futólag megfordult a fejembe, hogy legközelebb eltángáljak egy-két sors istent és istennőt, de jelenleg ez sem volt olyan fontos. Majd később még visszatérhetek rá. Ahogy arra is, hogy esetlegesen a túlvilágon megkeressem-e a gyerek apját. Ártanék vele neki, vagy segíteném vele a gyógyulásba? Nem tartottunk egyelőre ott.
Az azonban hihetetlen volt egy picit a számomra, hogy noha tudta, ragadozó nagymacska vagyok, mégis azért aggódott, hogy másképp fogok rá ez után a vallomása után nézni. A hallott történet sokkal inkább volt egy szörnyű baleset, mint hidegvérű gyilkosság. Nem voltam lélek gyógyász, ellenben egy kellően vén hadisten, és nem egy olyat láttam már, amikor katonák azért éreztek bűntudatot, hogy ők túléltek valamit, amit a társaik nem. Különösen akkor, ha a társaik mentették őket, és úgy vesztek oda. Valamiért most ez villogott a fejembe, bosszantóan erős neonfénnyel, míg a csimota történetét hallgattam. Bűntudatot érzett, amiért ő túlélte, az édesapja pedig nem. A felfedezésemre vettem egy nagy levegőt, és lelkesen tettem újfent lakatot a számra. Az kéne még csak, hogy nem pusztán ajtóstul, de keretestül, meg egész falastul is rontsak a házba, nem igaz?
Egy szó, mint száz, nem kellett zseninek lennem, hogy érzékeljem, a gyerek egyre jobban távolodott a saját testétől egész addig, már levegőt is alig vett.
-Hékás, kettőnk közül én vagyok az, akinek nincs szüksége oxigénre, nem Te! - mormogtam, miközben ezerrel járt az eszem azon, halandóknál ilyenkor mit ír elő az elsősegélyek nagy kézikönyve. Állítsam fejre? De azt olyankor kell, ha valaki túlságosan félre nyel. Pöcköljem hátba? Csak még jobban megijed, aztán itt nekem még a tudatát is elhagyja! Újfent realizáltam, hogy mennyivel nehezebb valakit életben tartani, mint levadászni.
Végül a macska logika győzött, és mentem az ösztöneim után. A fiú, noha elejében összerezzent, a félelme alatt ki volt éhezve az érintésre. Szóval azt tettem, amit bármelyik kismacskával tenne ilyenkor egy falka. Begyűjtöttem, hogy fizikálisan érezze, nincs egyedül. Komolyan gondolkodtam azon, hogy Sharur-t és Anzu-t is ide szólítom, állat formájukban ugyan segítsenek már be, de aztán elvetettem az ötletet, hisz jóból is megárt a sok, hát még belőlünk.
- Kezdj el levegőt venni! Csináld utánam! - sóhajtottam egy nagyot, majd kimért, egyenletesen mély lélegzetvételekkel kíséreltem neki a ritmust mutatni. -És nem sikerült elijesztened ezzel a tragédiával. - próbáltam mormolva megnyugtatni. Vele tragédia történt, én meg magam vagyok a két lábon járó sorscsapás. -Nem tudom, hogy pontosan mit hittél, mit fogok gondolni rólad, vagy miért nem foglak kedvelni azután, hogy elmondod, milyen szörnyűséget kellett átélned, ám jelen pillanatban egy olyan fiút látok itt magam előtt, akit nem kicsit megpróbált az élet, és mégis megőrizte a lelkét és a bátorságát. - kócoltam össze a haját morcogva. Nem tudtam, hogy vitába akar-e ezzel a kijelentésemmel szállni, de készen álltam rá, hogy megvédjem a véleményemet, akár fennhangon is. Itt inkább az volt a kérdés, hogy Kevin milyen állapotban volt, hisz nem semmi bátorságról tett tanúbizonyságot az elmúlt pár percben, szóval arra is hajlandó voltam, hogy totálisan másról kezdjek el mesélni neki. Nem hiszem, hogy sok beszélő kardot, buzogányt, vagy épp isteni fegyver kötést látott már az életében. Tisztán éreztem, hogy mind Anzu, mind pedig Sharur már tűkön ültek, hogy egyszer csak megismerhessék a fiút. Jelenleg mindezt tőle tettem magamban függővé.
 

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

Alig hallható prüsszentéssel nyomtam el a vigyoromat a kérdésére, de azt bölcsen nem emlegettem fel, hogy lehet az tépázná meg a lelkivilágomat, senki, még csak picit se félné össze magát a fizimiskám láttán.
-Ragadozó vagyok! -hintettem el helyette a tömör, két szavas válaszom, amibe érzetem szerint sikerült minden mögöttes tartalmat belesűrítenem. Inkább a lényegre tértem az edzéssel kapcsolatban. Azt már csak sunyi oroszlánként raktáraztam magamban, későbbi felhasználás céljából, milyen kiscica módjára csillantak fel a szemei a játékok felemlítésére. El is döntöttem magamban, hogy majd a következő órák egyikében fogok hozni játék játékokat is. Csak előbb utána kellett járnom, hogy az ember csimoták mire pattannak, mert volt egy olyan halovány megérzésem, hogy nála a lézerpötty nem aratna olyan osztatlan sikert, mint mondjuk nálam.
De nem kalandoztam el sokáig ilyen téren, hisz a most hozott játékaimat kezdtem el megbeszélni vele. Az őszinte, és tömény döbbenet, amivel a szavaimra reagált, erőst borzolta a kedélyeimet. Tisztában voltam azzal, hogy mennyi igazságtalanság, meg nehézség volt ebben a világban, mégis. Oroszlánként ösztönszinten hittem azt, hogy a kis kölyköket kímélni kell a nagy betűs élet nehézségeinek a javától, és legfeljebb csak annyit ereszteni a nyakukba, amennyit még elbírnak maguk is. Mármint ki állítana oda egy két hetes kis cicát bölényre vadászni? Ehhez képest a sors rendszeresen bemutatta, hogy ebben a témában baromira nem ért velem egyet! Viszont bajba voltam, hogy miként kéne ezt elmagyarázni egy emberpalántának!
- Nem pazarlás! -szusszantam végül. - A csapatod a falkád, ha jól értettem, szóval hozzád tartoznak. Onnantól kezdve, hogy elfogadod azt, tanulsz tőlem, közöm van hozzájuk, rajtad keresztül. Talán túl öreg vagyok a mai emberekhez képest, de pár ezer, sőt még pár száz évvel ezelőtt is, teljesen normálisnak számított, ha valaki segítséget kért a tanárától! - vontam fel a szemöldökömet, ahogy a szemeit és a testbeszédét figyeltem. - Vagyis ne légy szégyenlős, azon meg főleg ne aggódj, rosszkor hívnál, vagy gondot okoznál. Használd! - közöltem ellent mondást nem tűrőn vele. Az volt az érzésem, hogy képes lenne ilyeneken fennakadni, inkább megelőztem a bajt.
A folytatásra azonban még én se számítottam. Legalábbis nem épp így. Tudtam, hogy nem egyszerű, amit kértem tőle, ahogy azt is sejtettem, hogy annyival másabb volt az én helyzetem annak idején, hogy én már évek óta tanultam addigra Thoth~tól, így teljes mértékben rá mertem bízni magam a legsebezhetőbb pillanatomban is. Kevin-nel azonban csak ez volt a második találkozásunk, és nyilvánvalóan az ilyen kötődések nem varázsütésre teremnek, idő kell, hogy kialakuljanak. De ez a szintű kétségbe esés, na meg velős félre értés még engem is meglepett. Láttam benne a vihart, ami egy kifejlett pánikrohamként követelte magának a figyelmet.  A hátára fektettem a tenyeremet, és reméltem, hogy az embereknek is segít a fizikai kontaktus, amikor ilyen szintre sodródnak a pánikrohamban. Nem vágtam a szavaiban, mert a félelem és a rettegés is teljesen jogos érzelem volt, ami a túlélési ösztönhöz kapcsolódott szorosan még akkor is, néha túlféltésből saját magunk ellen is fordulhatott. Csak az utolsó kérdése után szólaltam meg. Arra gondosan ügyelve, hogy a doboz végig nála legyen.
- Hé! - sűrítettem egy adag dorombolást a hangomba, na meg lélegeztem szándékosan hallhatóan -Úgy látom, valamennyire félre értetted a kérésemet. Nem gyónást várok el tőled, az teljesen másik pantheon, nálunk nem szokás. Ha akarsz valamiről beszélni magadtól, ha el akarsz mesélni valami, meg akarsz osztani valamit, akkor ott leszek, hogy meghallgassalak, de kényszeríteni sem én, sem más nem kényszeríthet, vagy csikarhat ki olyan vallomást belőled, amit nem adsz önként! Különben is, a gyónós vallás démonnak tart, csak mert öregebb vagyok náluk, és másik néphez tartozom - húztam el a számat - Amit kértem, nem egyszerűbb, de más! Engedd el az érzéseidet. Nem kell megindokolnod, hogy mit miért érzel, vagy mi váltotta ki belőled őket! Ha nem szólsz egy kanyi szót, az is rendben van, amíg végre leveszed azokat a láncokat a saját érzelmeidről, amikkel most kordában tartod őket. Én annak idején borzalmasan dühös voltam. Tombolni akartam, és tomboltam is... - próbáltam köhintésbe burkolni a mondatom végét - ..aztán elbőgtem magam, mint valami szopos kiskölyök, és az is teljesen rendben volt. Amikor végre kiengedtem a láncok alól az érzéseimet, olyan erősnek éreztem őket, azt hittem szétfeszítenek belülről. Kivehetetlen katyvasz voltam, hirtelen minden a nyakamba szakadt, taknyom-nyálam egybe volt, szó szerint nem tudtam, sírjak vagy nevessek. - nem volt szokásom ilyesmiről mesélni, de úgy tűnt, hogy a Kölyöknek kellett a példa, meg a tény, hogy ezek teljesen normális történések. Végig kellett volna vezetni az érzésein, lehetőleg kézen fogva, amire tudtam, hogy nem én vagyok a legideálisabb személy, de igyekeztem megtenni, ami tőlem tellett.  - A képességünk, úgy vettem ki, hogy ilyen téren mind a kettőnkre igaz ez, az érezelmvilágunkra vannak finomra hangolva. Ezért van szükség erre mindenek előtt. Picit ki kell engedned a gőzt, míg nem lesz állandó szelep beépítve a gőzgépünkbe! Szóval nem kell semmi olyat mondanod, amit nem akarsz, csak engedd el magad! Nekem is kellett jó pár alkalom, hogy megtanuljam úgy kezelni az életet, ne halljanak körülöttem halomra a halandók, nem ment az első nekifutásra. Addig viszont ott volt a kocka. Segített az, hogy tudtam, ha abban a pillanatban nem is engedhettem el magam, később a kockámmal majd kiadhatom a gőzt. Már a tudat segített az elejében, hogy nem csak kilátástalanul kellett a negatív bajságokat benyelnem, hanem Thoth ütemezett nekem egy menetrendet, és meg volt mindig a pontos időpont, amikor tudtam, hogy kiadhatom magamból a rossz érzéseket büntetlenül. De tanulási folyamat volt, míg elértem azt a szintet, hogy most már nem kell se kocka, se ütemterv, képes vagyok irányítani, és csak azt elpusztítani vagy megfertőzni, akit akarok. Szóval, pár nagy levegőt, háromra be, ötre ki - sóhajtottam magam is, jó példával járva elől - És próbáld meg még egyszer. Nem kell görcsölnöd, nem tudsz semmit sem elrontani, sem elpusztítani, rendben! Valószínűleg az érzéseid még picit zsibognak, le kell magukat rázniuk, szokniuk kell a kimenőjüket, de nem hajt senkit a tatár. Próbálkozz meg vele még egyszer!  - ha csak nem rázta le a tenyeremet a hátáról, nem vettem el a kezem tőle. Nem tudtam, hogy neki ez segítség-e, talán csak nekem volt túlságosan macska a fejem, de megszavaztam magamban, hogy hátráltatni biztos nem fogja
 
 
 

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

Az asztalom mellett ülve, látszólag bóbiskoltam. Csodálatos pontja volt ez az Egyetemnek, ugyanis egész délután ide sütött a nap, Pazar fényfürdőkre adva lehetőséget. Valószínűleg most is egész nap ellazulva élveztem volna Ra kedvességét, ha meg nem érzem azt az ismerős jelenlétet. Álmoskás mosolyra húzódott a szám, és lustán feltápászkodtam. Egészen eddig a pillanatig kérdés volt bennem, hogy el fogja-e fogadni a fiú a felkínált lehetőséget.
A fiókomból magamhoz vettem két kis csomagot, majd a porta felé vettem az irányt. Pontosan tudtam, hányan, kik és hol tartózkodnak az iskola egész területén, így az sem okozott gondot, hogy a fiút merre keressem.
- Innentől átveszem! - jelentem meg, látszólag a semmiből mögöttük, majd vontam a kölyköt egyből magam mögé. El akartam kerülni minden nemű balesetet, ha netalán véletlen megijesztettem volna. A recepciós szaga ódákat zengett arról, rá bizony a frászt hoztam. Ám ő meg nem túlzottan foglalkoztatott. Helyette a fiú kókuszára pakoltam a méretes mancsom - Már vártalak - szusszantam, majd indultam volna vissza, amikor eszembe jutott valami, és visszafordultam a még mindig rettegő halandó ajtón állónkhoz - A „D” épület 64-es gyakorlati foglalkoztatóját fogjuk használni a délután. Ne engedd, hogy bárki zavarjon minket! - adtam ki az utasítást, majd elindultam, mutatva az utat.
A gyakorló terem, amit lehalásztam magunknak, talán a tornatermekhez hasonlított leginkább. Annyi különbséggel, hogy a bordás fal mellett gyakorló fegyverekkel is tapétázták a falakat. Egyiket sem volt szándékomban egyelőre használni, viszont csodálatosan üres tér fogadott, ezt leszámítva bennünket. Elégedett biccentéssel huppantam le, minden ceremónia nélkül a terem közepén, és paskoltam meg magam mellett a földet.
-Ma a kettesek napja van. Két dolgot akarok tisztázni, rögtön mindennek az elején, és két játékot hoztam neked. - Nem voltam benne biztos, hogy ezt a tanárosdit nekem találták ki, de őszintén igyekeztem. - Első, legyél mindig őszinte. Ha attól tartasz, hogy nem tetszik majd, amit mondasz, netalán előcsalsz belőlem néhány oroszlánüvöltést, akkor is! Macska vagyok, bármi sumákolást ki tudok szimatolni. Cserébe viszont én is az leszek veled! - Oké, nekem ez, ha csak nem háborúban álltam valakivel, az alapbeállítás volt. A harci stratégiák mindig más lapra tartoztak. - A másik, hogy ne félj segítséget kérni tőlem. Nem csak most, később se. És ezzel el is érkeztünk a két játékom egyikéhez. - kotortam elő a kisebb csomagocskát. Egy arany kártus volt amulettként, egy szintúgy vékony arany láncon. Az egész nem volt nagyobb, mint egy dögcédula lett volna, amit az emberi katonák hordtak. A kártusra hieroglifákkal két név volt rávésve. „Maahes és Shezmu” Emellé a nyaklánc az én erőmmel volt tele, jóval erősebbé téve azt a sima aranynál. - Ezt viseld. Ha szorult helyzetbe kerülsz, vagy kerültök a csoportoddal, akkor hívj! Meg foglak találni. Ohh, amúgy Isis megbűvölte a láncot, szóval más nem tudja se levenni a nyakadból, sem letépni, csak te. Ami a lényeg, SZÓLJ ha segítségre van szükséged/szükségetek! - tettem hozzá nyomatékosan. Sose baj az, ha legalább egy istenség áll a halandók mögött. Nagyobb az esélyük a túlélésre, úgy vettem észre.- És akkor a bevezetés után, térjünk át a másik játékra, amit hoztam. Annak idején, amikor én voltam hasonló cipőben, mint te most, nálam is ezzel kezdte a tanítóm! -  Meg azzal, hogy bunkós botta jól hókon nyomott, amiért szerinte nem megoldani próbáltam a bajomat, ami az lett volna, hogy letámadom segítségért, hanem elmenekültem elől azzal, elzártam magamban mindent. A bunkós botozástól én most inkább eltekintettem. Thoth-nak megvoltak a sajátságos eszközei, Ibisz és pávián létére ki tudja vívni az oroszlánfalka tiszteletét.
Thot-ot félretéve, kíváncsian vártam, hogy kibontsa a kezébe nyomott csomagocskát. Egy szépen kovácsolt kis fém kocka volt. Nem nagyobb egy Rubik kockánál. Sumér-akkád szüleim készítették, a kérésemre, és mind a hárman belezártunk egy picit az erőnkből. Ennek hála képes lett volna, véges ideig, még egy isten erejét is elszívni. - Ez a játék lesz az első feladat. - szólaltam meg, amint előkerült a csomag tartalma. - Nergal, Ereshkigal, és az én készítményem. A lényege, hogy ez fog segíteni neked kiengedni a túlnyomást, ha még emlékszel a korábbi hasonlatomra. Mivel a szüleim alvilági istenségek, nem kell aggódnod, hogy kárt teszel bármiben is. Az a kis dobozka magába fogja szívni az összes energiát, amit kiengedsz majd magadból. De ha véletlen, bármi baleset történne, akkor is még itt vagyok én, és vigyázni fogok rád is, meg mindenki másra is, oké? Szóval ez lesz a mai első feladat. Azt akarom, hogy érezz. Ha sírni kell, ha kiabálni kell, ha nevetni kell, minden jöhet. A lényeg az, hogy engedd el magam, és mivel most biztonságos környezetben megteheted, engedd ki, amit elzártál eddig. - még a mai napig emlékszem arra, amikor Thoth mondta ezeket a szavakat nekem. Akart a fene sírni, rabszolgaként sem voltam soha hajlandó, nem volt baj, ha megkorbácsoltak, megbotoztak, vagy bármi más módon kínoztak, egy könnycseppet nem morzsoltam el nekik. Azóta se lett szokásom, de ott akkor, szinte katartikus volt, amikor végre kiadhattam magamból mindent. És ténylegesen megkönnyebbültem utána. - Ha sikerül a túlnyomást megszüntetnünk, utána majd el kezdhetjük tanulni azt is, hogy hogyan tudod effektíven használni az erődet anélkül, hogy magadra, vagy a környezetedre veszélyt jelentenél, amitől ha jól érzem, jelenleg tartasz. Mint látod, mellettem se hullanak a betegségeimtől a népek, pedig hidd el nekem, kész pokol bugyog az én ereimben is. De akkor kezdjük az elején. Tedd az öledbe a kis kockát, és engedd el az érzéseidet. Ennyi az első feladat!
 

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

Nem volt ismerős a fiatal istenség neve, egy cseppet sem.
- Melyik pantheon tagja? Ha őt nem is, a pantheonokat ismerem! - próbálkoztam más megközelítéssel. Érdekes volt az a gondolat is, merre születnek még fiatal istenségek ezen a Földön! Szerencsére arra is gyorsan rájött a fiú, hogy jómagam sem voltam már siheder korban. Ha nem is az első generáció tagjait erősítettem, mégis évezredes őskövület voltam ebben a rohanó, és folyton változó, halandó világban. Meg volt ennek is, mint mindennek az előnye, és a hátránya… főleg az előnye.
Így aztán annyira nem nyűgözött le, hogy hirtelen milyen lelkesen próbálta az intézményük (?) pozitívumait felemlegetni. Valahogy nem éreztem, ezzel enyhült volna irányukba a negatív véleményem. A tényeken mit sem változtatott, hisz továbbra is fiatal, szinte gyerekekkel harcoltatják meg a saját küzdelmeiket, igen csak úgy nézett ki a dolog. Ha emellé az ilyen szintű befolyásolást is vesszük, hogy a gyerekek meg vannak róla győződve, még nekik kell hálásnak lenniük, vásárra vihetik a bőrüket, nem sokat javított egyelőre a véleményemen róluk. De gondosan lenyeltem a további véleményemet, hisz mire mentem volna vele, itt megpróbálom meggyőzni bármiről is? Most találkoztunk, egészen biztos voltam benne, hogy nem nekem fog hinni egy ki tudja, talán már évek óta ismert csoportjával, iskolájával szemben!
Az azonban teljes mértékben meglepett, jobban összefélte magát az elkottyintott több ezer éves incidenstől, mint a korábbi kisugárzásomtól! Felvont szemöldökkel figyeltem az egyáltalán nem diszkrét hátra kukacolását az ágyon. Más szituációban komikusnak találtam volna az araszolós hátrálását, ám most rejtélyes módon elhagyott, a Földön amúgy is ritkán jelen lévő humorérzékem.
- Konkrétan a bubó pestist, igen - erősítettem meg sóhajtva - azért került belém ez a sok vacak, hogy ne tudjam kezelni, szóval idő kellett, hogy megtanuljam, hogyan lehet megmaradnom mások mellett. Tapasztalatból mondom, nem megoldás a minden elfojtása. Nekem legalábbis hosszú távon többet ártott, mint használt. Úgy gondolom, hogy az emberek is így lehetnek ezzel, bár javíts ki, ha tévednék, a most felvett formám ellenére sem voltam sosem ember. De talán ebben annyira nem különböztök tőlünk. Ha az érzéseket nem tudjuk megélni, ha épp nem gondolunk aktívan a bajainkra, akkor is gyülemlik bennünk, és a végén már olyanok is hatással lesznek ránk, amik amúgy meg se kottyannának. Aztán ezért vagyunk ki, mert az eszünkkel tudjuk, hogy túl reagáltunk valamit. Szóval igen. Jóval lobbanékonyabb lettem jómagam is, amikor a betegségeket próbáltam magamban elnyomni, mint mióta merek érezni újra Amikor nem bírtam tovább, kirobbant belőlem minden addig elzárt cucc, egy elég brutál keverékbe tömörülve. - kisimult vonásokkal, halvány, majdnem félmosollyal szusszantam egyet folytatás közben - A fajtám ellenére mondhatom, hogy ha egyedül lettem volna teljesen, egyáltalán nem biztos, hogy lenne még ez a világegyetem. Ha jól látom, benned se egyszerű anyag tanyáz. Nem tudom, hogy született, vagy menet közbe begyűjtött különlegesség, de ott kezdődik a helyzet, hogy borzalmasan félsz tőle. Nem ismerjük egymást, de ide érzem és látom, hogy rettegsz magadtól. - félre döntöttem a fejem, ahogy végig mértem, felizzó macska szemekkel - Sokkal jobban, mint mondjuk tőlem, ami újdonság még az én számomra is… - mormogtam, a végét inkább már magamnak, mint neki. - Szóval adtak neked kesztyűt, meg maszkot. Órákat tartottak-e neked? Technikákat, ami nem a “Ne gondolj semmire, ne érezz semmi negatívat” szarság? - minden pici apró rezdülését figyeltem, hisz válasz volt valamennyi. - Nem akarom lehúzni a mostani társaságodat sem - felesleges lenne, hisz ha elérték, önként és megtiszteltetésnek megélve menjen értük, netalán helyettük csatába, akkor csak kirántanánk a lába alól azt a kis szőnyeget is, ha itt elhordjuk mindennek hangosan a környezetét, ami még a tappancsai alatt létezik! - Mint mondtam, egyedül ez baromira nem megy. De ha tényleg meg akarod jobban tanulni kezelni, és nem csak elnyomni a képességedet, mellettük keress meg! Ha jól vettem ki, ők se nagyon tudják, mihez kezdjenek ezzel a helyzettel, míg mi már végig játszottuk ezt a szitut. - álltam fel az ágya mellől, és az egyik szekrényhez lépve váltás ruhát kotortam elő. Igaz, csak az iskolánk egyenruhája volt raktáron, de jobb ötletnek tűnt, mint a valószínűleg nekem köszönhetően szétmállóba lévő mostani viselete. Mellé pakoltam egy halomba, majd összeborzoltam a haját. Kevésbé mart belém az ereje, mint az első alkalommal.
- Gondold végig, és ha úgy döntesz, kipróbálod, nálad működnek-e azok a technikák és praktikák, amik nálam működtek, és elérték, ne pusztítsam ki ezt a bolygót se betegségekkel, se mérgekkel, akkor a kiállítás után keress majd meg! Ha felhívod az egyetemet, és Ninurtaként engem kérsz, úgy megtalálsz. Vagy személyesen ha eljössz, akkor is itt leszek! - őskövület voltam a modern technikákhoz, és rendszerint, ha meg is próbálkoztam velük, vagy eltörtek, vagy kisültek, vagy szimplán túl kicsik voltak az én kezeimhez. A két méter fölötti populációra nem gondoltak telefonok ügyében sem. A karórámra pillantottam - A kiállításig még van harminc perced, ha a megnyitón jelen szeretnél lenni. Azt a levest próbáld meg magadba tölteni, legalább egy kicsit belőle. Ha úgy érzed, készen állsz, azon az ajtón kijutva, csak egyenesen kell a folyosón végig menni, és a végén lévő ajtó a kiállítási terem. Nem lehet eltévedni! - hagytam magára a levesével és a döntéseivel egyaránt. Mormogva mentem vissza a korábbi biztosítási pontomra. A kiállítást csak záróra után voltam hajlandó megnézni. Érdekeltek a kiállítási tárgyak, ám túl régen ettem ahhoz, igényeljem az elkerülhetetlen tömeget. Ám vacsora után, a korom sötétben, elgondolkodva szemléltem Kevin szobrait. Az érzések, amik első pillantásra csendes hullámokban áramlottak a mű láttán, észrevétlenül erősödtek fel egy néma, ki nem mondott kiáltássá. Morcosan fújtattam magamban, és csak reméltem, hogy fel fogja venni a telefont, vagy eljön idáig. Furcsa érzés volt halandóért aggódnom, a dzsinnek óta nem is tudnám megmondani, akartam-e ilyen módon foglalkozni emberrel. Úgy, hogy közben meghagyom számára a döntés, választás lehetőségét, hogy elfogadja a jelenlétemet, vagy sem. Talán annak idején Ptolemaios vagy Thoth lehettek ilyen helyzetben, az mégis más alkalom volt.
Ahogy ígértem, meghagytam az iskolában, hogy ha ő keres, akkor azonnal szóljanak, és vártam. Bizonytalan, enyhén türelmetlen várakozás volt ez.

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

Akaratlanul is felderengett előttem a jó pár ezer évvel fiatalabb énem, ahogy a fiút figyeltem. Tisztán emlékeztem még most is arra a fájdalomra, bár a szenvedés lehet pontosabb kifejezés, ami akkortájt kísérte az életet. A rettegés, amikor realizáltam, hogy milyen halandó és törékeny ez a világ és a benne élők. Az átoknak köszönhetően alakultam folyamatában egy fiatal istenből démonná, egy olyan lénnyé, amik ellen addig jómagam is küzdöttem. A régen érzett szégyen, bűntudat és a zsigerig ható rettegés érzése most felidéződött bennem, ahogy szépen lassan próbáltam a történteket a helyükre rakni. Persze egyelőre nem vontam le messzemenő, és végleges következtetéseket, hisz még túl sok részlet hiányzott, de kezdett egy igen csak nosztalgikus kép kialakulni. Fojtogatón és gyomorlázítóan nosztalgikus! Szinte zavarba ejtő volt, hogy mindezt egy halandó idézte fel bennem.
-A macskaisten pipa. Mint mondtam, Ninurta. - biccentettem. Kellő mennyiségű macska formám volt hozzá, hogy ne pontosítsak, milyen fajta.  Nem mondom, nem rándul be a szemem, amikor megerősített a gyanúmban, hogy valóban a képessége bombázza szét épp az egészségét. Nem akármilyen regenerációs képessége lehetett neki sem, hogy ember létére újra és újra felgyógyult, csak hogy újra visszaessen. 
Arra már csak felvontam a szemöldököm kérdőn, hogy valami eszméletlen érdekfeszítő lehetett az ágy alatt, mert mint valami riadt kismacska, újfent ott keresett menedéket a nővér érkeztekor. Szerencsére most magától előmerészkedett, míg az isteni ismerősét említi, felpiszkálva ezzel a kíváncsiságomat.
- Egy halandó istenség? - gondolkodok hangosan. Nem állítom, hogy lehetetlen, hisz láttunk már sok csodát, de elgondolkodtató, mindenképp. - Mi különbözteti meg egy nagy erejű embertől, ha halandó maga is? - elmélkedek fennhangon.  Talán mert jómagam is az ősi istenek soraiba tartoztam, az én népem kora óta már rengeteget változott a világ. Ebből adódhatna, ha a fiatalabb istenségek is mások lennének már, mint mi. - Ki ez az isten, hátha ismerem legalább a nevét! - próbálkoztam be vele.
Ahogy kibújt teljesen az ágy alól, magam is letelepedtem a sámlimra, onnan meredtem magam elé. Talán csak a macska agyam nem fogta fel a vicce lényegét, de értetlenül vártam a csattanót, ami csak nem akart megérkezni. Végül parányi sóhajjal újra megszólaltam.
- Feltűnt, hogy milyen szisztematikusan próbálod magadat jókedvre deríteni. Ha jól sejtem ezt is azért, hogy ne árts a környezetednek? Hogy képeztek ennél a Xavier iskolánál az erőd használatára? Amiben az is benne van, hogy ne csak másokra, magadra se jelents veszélyt!  - pár pillanatig mérlegeltem, hogyan is tudnám a gondolataimat olyan formán szavakba önteni, ami a legjobban fedi a valóságot - Lássuk csak, képzelj el egy gőzgépet. A maga idejében, zseniális találmány volt! Bevezették a gőzt egy tankba, ahol munkára fogták, majd engedték tovább. Amikor rád nézek, egy olyan gőzgép jut az eszembe, aminek van bemeneti csöve, a kimenet azonban hiányzik. Úgy tűnik, hogy folyamatosan megy a gőz a tartályba, de nincs, ahol távozni tudna. - szedegettem le a pórul járt textil maradványait róla - Szóval az a kérdés, hogy megtanították-e nektek, és ez a társaidra is szól, hogy hogyan tudjátok a gőzt, a negatív történéseket, érzéseket, gondolatokat úgy kiengedni, hogy az biztonságos legyen?  - szinte biztos voltam a válaszban, de reméltem, hogy tévedek! - Amíg a tankban kimenet híján túlnyomás uralkodik, ott fog távozni a gőz, ahol csak rést talál magának. - hangtalanul keltem fel, és hoztam egy papír poharat a csap mellől. - Ez az érzésem a történtek után. - A mutató ujjamon megnőtt a karom, és egy villámgyors mozdulattal sértettem fel a tenyeremet. Vér helyett átlátszó folyadék cseppent le a pohárba, és hangos sistergéssel rágta át magát  a papíron, majd a pohár alá tett másik tenyerembe tűnt el. - Azért mondom most mindezt, mert tudom, hogy milyen amikor attól félsz, elpusztítod a környezeted. Hadistenség mellett a testem nekem is tele van mérgekkel, betegségekkel, mondhatni lábon járó laboratórium vagyok. - gyűrtem össze a poharat, és dobtam ültömben a kukába. - Amikor annak idején megpróbálkoztam én is azzal, hogy majd önuralommal mindent elfojtok magamban, az én gőztartályom felrobbant, hogy a hasonlatnál maradjunk. Amikor nem bírtam tovább, megszületett a bubópestis belőlem. - néztem újra a fiúra - Ezért kérdezem, hogy mit tanítottak nektek abban az intézményben, a túl fiatal katonáskodáson túl… - mormogtam a végét kissé epésen.
 

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!

Ijedtemben majdnem majdnem kiugrottam a bőrömből a gyerek hirtelen kétségbeesésén. Nem számoltam rá, hogy egy egyszerű lázméréssel ilyen heves reakciókat fogok kiváltani. Hangtalanul értem vissza a földre, és őszinte értetlenkedéssel pislogtam a magát pánikrohammá kinövő riadalmán. Kellett pár pillanat, hogy feldolgozzam egyfelől, hogy nincs láza, illetve, hogy mi viselhette meg ilyen keményen. Elsőre nem is gondoltam rá, hogy értem aggódna, nem voltam ilyesmihez hozzá szokva, kicsit sem! Akik nem ismertek, azok azért nem, akik meg ismertek, azok meg azért nem! Összeszaladt a szemöldököm a felfedezéstől, épp azon fél, ártott nekem azzal a parányi kontaktussal.  Egyből orvosért akart kapkodni.
- Minden rendben Kevin! Nem tettél semmi rosszat, rendben? - próbálkoztam megnyugtatni, de láthatóan nem jutott el hozzá a hangom. Vagy eljutott, csak nem értette meg, mert visszakérdezett. Ezt magamban már egy pici pozitív jelnek fogtam fel. Azt jelentette a számomra, még nem vesztette el teljesen a külvilággal a kapcsolatot. Ennek ellenére morogva jegyeztem meg gondolatban, hogy micsoda fene nagy tehetségem van ráhozni másokra a szívbajt akkor is, amikor egyáltalán nincs ilyen irányú szándékom, bezzeg a megnyugtatása bárkinek milyen nehezen is sikerül! A jinnek és a macskákkal lényegesen egyszerűbb volt a helyzet. Ha megérkeztem a puszta jelenlétem elérte, biztonságba érezzék magukat, a szituációtól függetlenül. - Próbálj meg nagylevegőket venni! Sóhajts mélyeket?! - magam is bizonytalan voltam, hogy is működik ez pontosan az embereknél. De valamit nagyon elszúrhattam, mert seperc az ágy alá teleportálva akarta a nővérhívót nyomkodni jobbra-balra. Ez volt az a pont, amikor realizáltam, hogy pusztán a hangom nem lesz elég, a gyereket fiziálisan kellett visszahozni a jelenbe, a valóságba és a testébe. Hát a még elég sötét kezemmel benyúltam érte az ágy alá. Az ocsmány színe ellenére fogni még azért úgy ahogy bírtam vele, hát kihalásztam a srácot az alkalmi menedéknek is szörnyű búvóhelyéről. Rámarkoltam a ruhája grabancára, és mint a kismacskákat szokás, emeltem ki az ágy alól. Szerencsére még időben eszembe jutott, hogy ő ember, neki nem lesz kismacska reflexe, hogy aztán arra figyelhessek, ne húzzam véletlenül se neki semminek. Amint sikerült a levegőbe emelnem, magam elé tartottam egy pillanatra, mielőtt visszatettem az ágyra.
- Mennyire hallasz engem most? - kérdeztem morgásnak álcázott dorombolással a hangomban. Azt hallottam, hogy az embereket megnyugtatja a dorombolás hangja és frekvenciája! Úgy voltam vele, hogy egy próbát mindenképp megér! - Mint látod, az ég adta egy világon semmi bajom nem esett! A nővér hívót meg majd megjavítják. Kellően sok itt a hightech szuperzseni hozzá, szóval azon se aggódj! - húztam vissza a kissé talán elcsúszott sámlit az ágy mellé, és csüccsentem vissza rá. - Egyelőre próbálj figyelni az egyenletes légzésre. Mennyire hallasz, látsz magad körül? - döntöttem oldalra a fejemet. Le se vettem az enyhén izzó szemeimet a fiúról. - Bármitől is tartasz, az nem történt meg! Nem ártottál senkinek! - ráncoltam a homlokom erősen gondolkodva, hogy ugyan hogy lehet valakit lenyugtatni, aki nem macska, retteg mindennemű érintéstől, és nem olyan kifinomult a szaglása, mint egy alakváltóé. Magamhoz képest hangosan és ritmusosan lélegeztem. Szinte már sóhajtozásnak hatott, ráadásul túl sok szaggal járt, de ezt szokták a halandók egymással művelni… mindenféle sokk esetén, nem? Meg pokróc! Ilyenkor szoktak kapni pokrócot a vállukra! Elfintorítottam az orromat, míg végig néztem az teljesen pokróctalan ágyakon. Csak lepedővel volt mind letakarva, de azt olyan passzosan húzták mindre rá, nem voltam benne biztos, hogy miután ráhúzták a matracra, nem ott vasalták ki helyben! De most nem is ez volt a lényeg! A lepedő is téglalap alakú textil, mint a pokróc, szóval reméltem, hogy a célnak ez is meg fog felelni. Egy határozott mozdulattal kaptam le a szomszéd ágyról, és borítottam a srác vállaira. Dolgom végeztével, kissé talán esetlenül vártam, hogy megnyugodjon. Csak akkor mozdultam meg újra, amikor végre megérkezett a nővérke a kért levessel. Az ajtóba elvettem a tányért, és újfent egymagam sétáltam vissza. Szó nélkül nyújtottam neki oda az ételt, és ültem vissza az immár ismerőssé váló sámlira.
-Ha attól félsz, kárt tehetsz bennem, az teljes képtelenség. Halhatatlan vagyok. - közöltem egyszerűen.  - Az azonban tény, hogy kettőnk közül te vagy rosszabb bőrben! Emiatt vagy beteg? Van valami konkrét diagnózis, vagy általános gyengeség?- emeltem fel az elsötétedett kezemet, mert nem igazán tudtam, hogy minek is nevezzem ezt a jelenséget, ami történt! - Mielőtt aggódni kezdesz, nem sokára a kezem olyan lesz, mint új korában, ha nem jobb. - szorítottam ökölbe, és ernyesztettem el a tenyeremet elgondolkodva magam előtt, majd borzoltam össze a haját vele. Had szokja a fizikai érintést. Úgy sejtettem, az embereknek is legalább olyan lényegi szüksége volt ez, mint az én fajtámnak, és láthatóan ő ennek híján volt. Egyelőre a katonaság témát pihentettem, ha nem is felejtettem el. Az még totálisan tisztázatlan terep volt, főleg ezeknek az új sejtéseknek a birtokában. Nem lettem volna meglepve, ezért az erőért akarták volna használni a fiút, akárki is legyen ez a Xavier! Minden esetre egyenlőre türelemre intettem magam a témában. Mindenek előtt az volt a cél, hogy megnyugodjon! 
 
 

With Ominis Gaunt on the slytherin's common room!