Lazán keresztbe font lábakkal ülök az üzletfelemmel szemben - ahelyett, hogy a megszokott, kimért stílusomat levetkőzve még jobban kilépnék a komfortzónámból, inkább a testbeszédemmel próbálok közvetlenséget és magabiztosságot sugározni. Nincs rejtegetnivalóm. Neki kell lenyűgöznie, ha alkut akar kötni.
Az a fajta jóízű nevetés tör fel a mellkasából, melynek hallatán kénytelen elmosolyodni, aki hallja, jelen körülmények között mégsem esik nehezemre komolynak maradni. Ami azt illeti, kis híján kiugraszt a bőrömből; már készen állok rá, hogy egy pillanat alatt pusztító homokfelhővé változzak, mire tudatosul bennem, hogy a válaszom szórakoztatja ennyire.
- Szóval azt mondod, a vállalkozásunk nem elég jó nektek - jelenti ki még mindig a szemét törölgetve. Ez erős kiforgatása a szavaimnak, de nem fáradok azzal, hogy szóvá tegyem. Ugyanolyan szűkszavúan és lényegre törően fogalmazok, ahogy azt magánemberként is tenném, mert nem akarom megkockáztatni, hogy belegabalyodjak bármilyen szükségtelen magyarázatba.
- A főnököm ragaszkodik a sztenderdjeinkhez.
- A főnököd nem ismeri talán az üzleti titok fogalmát? - Csap az asztalra indulatosan. - Évek óta a piacon vagyunk. Soha, senki nem kérdőjelezte meg az árunk minőségét, és nem is panaszkodott rá. - Áru: így nevezi ő a hozzám hasonló mutánsokat. Figyelnem kell, hogy ne szorítsam ökölbe a combomon pihentetett ujjaimat; hogy ne áruljon el a megfeszülő állkapcsom. Gyakran ringatom magamat abba a hitbe, hogy kihevertem az emberkereskedők és terroristák fogságában töltött időszakomat - a sors azonban minden alkalommal elém sodor egy ehhez hasonló incidenst, egy hozzá hasonló kapzsi és érzéketlen embert, és akkor rá kell jönnöm, hogy a megbocsátás még mindig csak egy távoli vágy számomra.
Alternatívák végtelen sokasága rohanja meg az elmém, mind arra kínál megoldást, hogyan okozhatnék neki fájdalmat. Mindezek helyett csak elmosolyodok.
- Milyen jól érvel - mintha mernének panaszkodni! - Egy leheletnyi kétesélyes csend következik, mielőtt mindketten felnevetnénk. Ahogy rosszallóan rám emeli a mutatóujját, már tudom, hogy nyert ügyem van. Levettem a lábáról egy mutánskereskedőt.
- Úgy alkudozol, mint egy kofás. Nem bánom, tudatni fogjuk a címet. De először is... Hol van az a pezsgő?
Hosszú idő után először pillantok David irányába - hogy ne találjak mást, csak a hűlt helyét. Az elégedettség, amely az imént aratott siker hatására eltöltött, most épp olyan hirtelen csap át tompa balsejtelembe. Egy percig sem furcsálltam, hogy nem vette ki a részét a tárgyalásból. Tulajdonképpen hálás is voltam neki, amiért nem zökkentett ki a szerepemből. De hogy egyszerűen leléceljen? Ez nem lehet ilyen könnyű, biztos vagyok benne, hogy forral valamit.
Minden esetre igyekszem leplezni a gyanakvásomat a többiek előtt; még csak az hiányzik, hogy felhívjam a figyelmet a társam eltűnésére. Hálás biccentéssel fogadom a kezembe adott pezsgőt.
- A gyümölcsöző üzletünkre - emeli koccintásra poharát.
És aztán elszabadul a pokol.
Mercado a szemeim előtt esik össze, úgy morzsolva össze maga alatt a kettőnk között álló asztal üveglapját, mintha papírból lenne. Egy emberként pillantunk egymásra a mackósaival, ám mielőtt bármit is léphetnénk, a mennyezetre függesztett absztrakt dekoráció minden figyelmeztetés nélkül megadja magát a gravitációnak. Egyetlen szerencsétlen emberen kívül mindenki időben kitér előle, és amint a figyelmük ismét felszabadul, az egyetlen szóba jöhető ellenség felé fordulnak: felém. Túl közel jártam már a sikerhez, hogy most elfussak. A pezsgővel teli poharamat félrehajítva, teljes erőbedobással vetem magamat a küzdelembe.