Kezdett a titkos kutatóklub úgy kinézni, mint egy terülj-terülj asztalkám. Nem számítottam arra, hogy több fogásból álló reggelit rittyentenek a többiek, amíg embert varázsolok magamból. De ég áldja őket érte!
Törökülésbe húztam a lábaim, a laptopomat pedig az ölembe pakoltam, mintha csak a pozitúra váltással próbálnék hangolódni a közelgő webes keresésre. Fejjel Lili telójába estem, hogy feljegyezzem a címet gépemen egy gondolatnyi kitérővel megnyitott jegyzettömbe.
– Meglepődnél. A Hydra jellemzően nem a kreativitásáról híres – oltottam be őket zsigerből. Mindössze tapasztalat és a megannyi infó alapján, amit már sikerült felhalmoznom. – Ha van róluk bármi is a neten, simán megtalálom – jelentettem ki bátran. Ahhoz értettem, hogy kell berúgni néhány keresőmotort, hogy úgy szuperáljanak, ahogy az nekem tetszik.
– Viiiszont – nyújtottam el a szót, hogy ezzel is felkészítsem a többieket a feketelevesre. – Kívülről nézve fura lesz, amit csinálni fogok. Mármint egészen olyan lesz, mintha aludnék. És nem fogok tudni reagálni rátok, totál ki fogok zoomolni. Ezért előre is bocsi… De ez tök normális tőlem ilyenkor, szóval ne aggódjatok! És valójában nem aludni fogok, csak egyszerűen ez történik, ha sokáig használom a skillemet. De ha olyan két óra múlva nagyon nem akaródznék megmoccanni, akkor léccike kezdjetek el kirázni a transzból. Így is tuti el leszek gémberedve, meg azért nem szeretnék fennragadni a világhálón sem. Nem kellemes érzés – kértem őket. Jobb volt felkészülni ilyen eshetőségre is.
Lili kívánságlistáját meghallgatva mancsomat kitartottam Freddy felé.
– Benzin nélkül viszont nem fog menni! – természetesen nem tényleges gázolajra gondoltam, hanem a kávémra, amit korábban elrakattam vele. Várakozóan néztem rá, nem csak azért, mert félúton realizáltam a cuki poháralátétre kipakolt italom, amire lopva-lopva rálestem. Innentől már túl ciki lett volna egy visszavonást tolni – nem is tudtam volna –, szóval ezért ott tartottam üresben a mancsomat, ami sokkal kellemetlenebb volt, mintha valaki lógva hagyott volna egy pacsival. Így megkíséreltem úgy tenni, mint aki az esetleges ötleteket várja, amit hozzácsaphat a keresési listához.
– Oooké, akkor, ha nincs más, én lépek. Mármint nem ténylegesen, hanem képletesen – hantázásommal húztam az időt, míg lélekben rákészültem a világhálós körútra. A korábbi ciki szitu után, jobb is volt angolosan távozni.
Ujjaimat finoman széttártam a klaviatúra felett, mintha csak gépelni készülnék. Vettem egy mély levegőt és lehunytam a szemeimet. Az információk szinte azonnal elkezdtek özönleni az elmémbe. Nem voltak képernyők, nem voltak billentyűzetek – csak én voltam és az adatfolyam.
A város összes szervere, adatbázisa, a legmélyebb web sötét zugai, mind-mind elérhetővé váltak számomra.
Végeztem egy Google lokációs keresést a címre, a találat egy közismert toronyházas irodaépületre mutatott, amiből több száz akadt New York utcáin. Ebben kifejezetten néhány cég, egy bank, ügyfélszolgálat, elemző irodák bújtak meg… Úgy lapozgattam bemutatkozóik között, mint egy megszállott kupongyűjtő, aki a legjobb deal-t keresi a következő nagybevásárláshoz. Ezután rákukkantottam néhány honlapra, mely az ott található cégeké volt, a háttérben meghúzódó kódokban bogarászva.
Szemet vetett egy szerény bemutatkozó, ahol lemaradt weblapcím. A Serpent’s Eye Consultancy volt az, és igazából nem is létezett honlapjuk. Gyanús volt, hogy a mai világban miért nem akadt ilyenjük, és elképzelni sem tudtam, miként lehettek versenyképesek enélkül.
Mélyebb keresések alá vetettem őket, ha már webcímük nem akadt, a keresőmotorok segítségét
kértem, megvizsgálva ők mit böfögnek ki magukból. Néhány hír, üzletkötés, abból is némely elég shady-nek tűnt számomra.
Sebtében átfutottam egy sor titkosított fájlt. Kikerültem néhány tűzfalat, mint egy fantom, aki nyom nélkül halad keresztül a legszűkebb hézagokon is. Kormányzati dokumentumokat töltöttem le, aztán cégjegyzéket. A cég stratégiai tanácsadó és befektetési vállalatként tetszelgett a piacon.
Végül rátértem a doksiban megjelenő nevekre, elérhetőség után kajtatva, valamennyi szétcicomázott kirakat volt, de valójában bűzlött a kamuszagtól, kongtak az ürességtől és aki mögötte állt, mintha nem az lenne, akit a csinos tablóképen láthattam.
Egy pillanatra megálltam. Találtam valamit, ami nagyon érdekes volt számomra. Az a cég, ahol a Papa annakidején „dolgozott”. Ahol húzogatta a Hydra bajuszát. Ahogy megérintettem az adatot, az infó szinte szétrobbant az elmémben. A két cégnek köze van egymáshoz!
Nem volt szükségem többre. Az apám talán közelebb volt, mint valaha gondoltam volna.
Egy mappába suvasztottam a számos érdekességet, amit a kutatással megleltem. Több lépcsős védelmet pakoltam rá, ha esetleg illetéktelen kezekbe kerülne valaha a laposom, akkor még a legjobb hacker számára is fejfájást okozzak.  
– Azt hiszem megtaláltam őket – szólaltam meg hirtelen. Hangom enyhén be volt rekedve, ezért legurítottam a kávém maradékát. Kivételesen nem csekkoltam, hogy milyen sokáig utaztam a világháló rögös útjain, de ez most nem számított. Legközelebb méregetem, hátha megdöntöm a rekordomat.
– Fogjuk rá, hogy kreatívok voltak – köhintettem egyet, ezt még én sem gondoltam komolyan. – Éppen „Serpent’s Eye Consultancy” – néven futnak a címen talált irodaházban – betöltöttem közben a gépemen az alaprajzot. Feléjük fordítottam a monitort, hogy szemügyre vehessék.
– És ez a fészkük ott – böktem most a toronyház megfelelő pontjára. – Nem promotálták ugyan, de szerintem pénzt is mosnak ebben a nagy kócerájban – átlapoztam nekik az utcaképre, ahol több frontból is megcsodálhatták a puccos irodát.
– Ami biztos, hogy köze van a Papámhoz. Viszont ahhoz, hogy többet megtudjak oda kell jutnom. Innen ugyanis nem tudok belemászni a rendszerükbe, közelebb kell keverednem hozzá. De a legjobb az lenne, ha bejutnánk – fejben már egy terven agyaltam. Bár részemről addig jutott az ötlet, hogy: – Na? Akkor odamegyünk, bemegyünk, csekkoljuk a szerverszobát, elcsórjuk az infókat, ott hagyunk egy jópofa vírust és kijövünk? Szóval mikor indulunk? – vezettem tekintetemet a lányokra.
– Öhm… remélem nem gáz, hogy ennyire király többesben beszélek – nyögtem ki. Zavartságomat a körmöm melletti bőr tépkedésébe temettem. Pár pillanatig egészen belefeledkeztem ebbe. Lopva lestem Lili és Freddy felé.
– Azzal, hogy hárman ülünk itt, én automatikusan egy co-op műveletnek vettem. De megértem, ha nem akartok jönni, mégis az én Papámról van szó. Én mindenképpen megyek. Csak… csak ha együtt mennénk, akkor háromszorosak lennének az esélyeink – mutattam rá erre a nem is olyan aprócska tényre. – Persze hajlandó vagyok lemondani a szorzóról, annyit nem ér ez az egész, hogy olyanba rángassalak titeket, amiben nem akartok részt venni. Ennél azért jóval fontosabb nekem a barátságotok – és a barátok nem kényszerítik bele a másikat olyanba, amit nem szeretnének.

Morcosan elhúztam a szám és most nem csak a kora reggeli nyűgösség játszott közre, hanem Dimitry-bácsi is.
– Tudtam, hogy nem bízhatunk benne! Meg mintha takarítania kellene utánunk, pff. Nem kell, van egy rakat „roombánk” – duzzogva jegyeztem meg. Amúgy tényleg volt, de most nem az R2-es szériákra gondoltam, hanem a hatékony lakótársainkra (dilidokit kivéve, ő csak dilis).
– És a nyomok lesznek olyan kegyesek, hogy megvárják őket ott? – bosszankodtam a tervezett terven, ami még ötlet szinten is rossz volt. Miért ilyen ráérős mindenki?! Ha nem akarják csinálni azt mondják, ahelyett, hogy halogatnak!
– Igazad van – reagáltam le lassacskán a nagy titokzatosságot. Kicsit fura volt Lili szájából hallani, hogy Csodapók. De ha Kaine tudna erről már tuti a címen lenne, mire mi az elindulás gondolatáig jutnánk. Jól veszélybe sodorná magát, sőt megsérülne, aztán csak leshetünk, hogy mégis hová tűnt? Értékeltem Lili elővigyázatosságát!
Nem állítottam, hogy a dac nem játszott volna közre. Csodapók a csapatmunkában is elsősorban a munkára fókuszált és a csapatra nem. Utóbbit inkább mellőzte, ha tehette előszeretettel szólózott és csak utólag kötötte az orrunkra, hogy mi történt. Szóval most az egyszer mi is hallgathattunk, amúgy sem hadba szállni terveztünk egy seregre való HYDRA-val, csak körbe szimatolunk a házuk körül. Mi baj történhetne?
– De mégis miből gondoltad, hogy hajnali délkor vagyok annyira ébren, hogy ez leessen? – megrökönyödve kérdeztem vissza. A felvilágosodás fájdalma képzeletbeli könnycseppet képzett a bal szemem sarkába.
Az edény csörömpölése még mindig ott visszhangzott a füleimben, mikor Freddy váratlan felbukkanását követően készségesen belejtett mellénk takarítani.
– Jaj, Freddy ez nagyon cuki tőled, de igazán nem kellett volna. Köszi szépen – hálálkodtam a rendrakásért. Holott igazából nagyon is szükség volt erre a gesztusra.
Freddy őszinte vallomása azonban zéróra csökkentette meggyőzésem erejét. Lili félig macskaként ácsorgott a pulton és nem vette a lapot az iskolás kamuval. Lehet, hogy a nagy robajtól megsüketült? Olyan éles hallása volt, mint a macskáknak. Ajaj, tekintetemmel menten próbáltam üzenni felé, hogy: „Hahó, nem úgy volt, hogy nem mondjuk el senkinek?”
A felajánlott electruccinót csak azért nem dobtam el az ötletre, mikor Freddy kijelentette, hogy velünk tartana, mert addigra már az ő kezében pihent a bögre.
– Polipok! – nyögtem fel elsősorban. – És igen – vágtam rá habozás nélkül. Nyilvánvaló volt, hogy Freddy mindenről is tudott, így hát felesleges volt a kertelés. Lili kúsza magyarázatát hallva viszont homlokráncolva, halkan fűztem hozzá: – Vagy nem? – a végeredmény végül az lett, hogy holnap megyünk, szóval sietősen kijavítottam magamat. – Vagyis de, igen!
Elkezdtem inkább összerakni magamnak egy új kávét, mert anélkül kizárt, hogy bármit is képes lennék megcsinálni. Már a tejszínhab toppingnál tartottam, amikor Lili után magamhoz vettem a szót.
– Ez komoly ügy Freddy! Nekünk nagyon fonti, hogy ne tudjanak róla mások, oké? – tekintettem rá komoly ábrázattal. – Főleg nekem nagyon fontos. Lehet, hogy rátalálhatok végre a Papámra! – fűztem hozzá reménykedve.
– Igazából… ha többen vagyunk, akkor sokkal hatékonyabbak is lehetünk – vetettem fel. – Viszont veszélyes lehet! Szóval nem kell bizonyítanod senkinek semmit se, nem kell jönnöd, ha nem akarsz. Ez esetben viszont tényleg felnyithatatlan lakat legyen a szádon. A kulcsot is elkérem – kitartottam a jobb mancsomat a láthatatlan kulcsért.
Türelmetlenül vártam Freddy válaszát, mert ha mindezek után nem akart velünk tartani, akkor Lilviel mielőbb másik spotot kellett keresnünk, ahol tényleg nem hallja senki sem mit beszélünk ezzel kapcsolatban a továbbiakban.
– Hozom a laptopom! – jelentettem ki, ha Freddy megerősített minket abban, hogy így is velünk tartana. – Szerintem pattanjunk át a tükrön. Odaát biztos nincsen senki, aki megzavarhatna minket a kutatásban és az esetleges tervezésben – javasoltam abból a célból, hogy készítsék elő az Ugróegér-féle mágikus átjárót, amíg én eloldalazok a technológiáért. Ha nagyon ellenezték, tőlem egy szobába is bevonulhattunk, de az szerintem extrán feltűnő lett volna.
– Valaki hozza majd a kávémat! – böktem a bögrémre, sokatmondó pillantást küldve Freddy felé, ki igazán értett ahhoz, hogy kilöttyintés nélkül elszállítson egy italt egyik helyről a másikra.
Átöltözve, gépemmel a hónom alatt landoltam a randevú ponton – az átjáró előtt – nagyjából tíz perccel később.
– Oké, részemről mehetünk – megigazítottam szabad mancsommal a vállamon átvetett táska pántját.
– Hoztam nasit is – avattam be őket, mire fel ez a sok cucc. – Jó, jó, ha stresszelek ennem kell. Sokat. Csak felkészültem! – ismertem be. – És tudom, hogy a zsebed kifogyhatatlan élelmiszer tekintetében, azért nem árt tartogatnod az elemózsiát éhínséges időkre – magyaráztam külön Freddynek, véletlenül se sértődjön meg azon, hogy nem az ő cuccait éljük fel.
Mikor áttértünk a túloldalra azonnal az asztalhoz mentem lerámolni, majd miután elkényelmesedtem kezeim már a klaviatúra fölött pihentek, azonban ujjaim egy betűt sem nyomtak még le.
– Szóval... mire is kell rákeresnem? – lestem Lili felé, várva az instrukciókat. Kereső szó nélkül nem fogok találni semmit sem!

Disney hercegnő voltam és egy bálon táncoltam éppen Csodapókkal. Viszont amikor éjfélt ütött az óra, a varázs is megadta magát. Ráadásul pont a csodaszép szerelésemmel kezdte a party pooperkedést. Távozni kényszerültem, de annak rendje és módja szerint elhagytam a kényelmetlen magassarkú egyikét, miközben versenyt futottam az idővel.
Beszálltam a tökhintóba, amit Lockjaw, Arrow és Archer húzott. Kinéztem a kocsi ablakán, hogy drámába illően vessek egy utolsó pillantást Csodapókra. Azonban tökre másik látvány fogadott, mint amire számítottam! Egy óriási démonmacska futott utánunk a nevemet kiáltozva!! Jaj, ne, de hiszen én allergiás vagyok a macskaszőrre!!!
A szerte foszló varázslattal egyidőben a gyönyörű álomból lett szürreális rémképek is kezdtek elillanni szemeim elől. Lassacskán összeraktam, hogy Lili szólongat engem, Arrow pedig minden egyes szólam mellé rajtunk tapicskolt az ágyon.
– Még öt perc… – tanúsítottam ellenállást. Hátha akkor Lili berekeszti rázásomat és kiskutyám is abbahagyja a ficánkolást. Valójában a felkelés puszta szándéka távol állt tőlem. Szívem szerint visszamentem volna a bálba… Összeszorított szemekkel koncentráltam rá a mobiltelefonomra, hogy a skillemmel megtudhassam mégis mennyi az idő.
– Argh… Hajnali fél tizenkettő van! Mégis mi olyan sürgős? – tettem fel a kérdést, félig oroszul-félig amerikaiul, ahogy a nyelvi szoftverem wonkyskodott ebben a korai órában. Hajnali kettőig dolgoztam, persze, hogy nehéz volt magamhoz térni!
A kávézást nem tituláltam jogos indoknak ahhoz, hogy menten talpra ugorjak. Ezért csak morgolódva a fejemre húztam a takaróm, hogy aztán Lili intróját követően ledobjam magamról és olyan hirtelen felüljek, mintha csak a holtomból támadtam volna fel.
– M-micsoda?! – szemeimből egy pillanat alatt kiszökött az álmosság és már nem volt olyan nehéz anyanyelvemen reagálnom Lilinek. – Jó, jó menjünk! – kipattantam az ágyamból. Egy szerény rúgással betessékeltem a földön heverő ruháimat az ágy alá, annak reményében, hogy Lili nem látta őket. A szobából kifelé menet a fotelről bezsákoltam a köntösömet, összeszedtem a padlón heverő mamuszaim és sietősen követtem Lilit a földszintre.
A konyhában electruccinók előállításán tevékenykedtem. Hiába voltam már talpon, a fejem még enyhén nem érezte az ébrenlétet. A multitasking sem sikerült úgy, ahogy kellene. Szerencsére Lili már tudott százfelé figyelni, így nem került kutyatáp a kávéba vanília helyett, miközben próbáltam követni ki, kivel, mikor és hol történt.
– Ha ez valóban a polipok egyik adatraktára, akkor kétlem, hogy ne figyeltetnék minimum egy hadsereggel és egy fejlett MI-vel, amit innen kétlem, hogy fel tudunk törni – komor szavak hagyták el a szám, a szójatej pedig a kezemet Lili által. Villámgyorsan száműzve lett a doboz tartalma a lefolyóba.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy Dimitry-bá is erre gyanakszik. Tuti lehetnek infók, köztük a Papámról is. De mi a frászkarikáért nem szólt? Hahó, infószerzés-mester a’la én? – mutattam végig magamon feszülten. – Nem hittem volna, hogy pont Dimitry-bácsi felejti el, hogy technopata vagyok! Hogy én néha elszoktam felejteni az egy dolog, de én ezzel élek!! Neki mégis mi a mentsége rá?! – bosszankodtam.
Lili jóvoltából a liszt is visszakerült a szekrénybe, a cukor pedig a készülődő kávénkba.
– Azt akarod mondani, hogy a családod nem akar körbe szimatolni? De hát ez egy soha vissza nem térő alkalom! Persze, hogy rá akarok nézni! Adathalászatban jó vagyok – dicsekedtem el. Noha Glitchként többször csináltam, mint Romyként. De ha Glitchként ment, Romyként miért ne?
– Hé, várj, azért beszélünk oroszul, hogy a többiek ne tudjanak róla? Csak ketten akarunk menni?! – fogalmaztam meg döbbenten kérdésemet. Nem lenne az picit merész vállalkozás?
A nagy beszédem közben utólag tűnt fel, hogy hiába vetítettem Lilinek, mert ő kitartóan az ajtóra fókuszált. Homlokomat ráncolva követtem a tekintetét és szembesültem a ténnyel, hogy bizony, nem vagyunk egyedül. Megannyi itt lakó közül pedig pont Freddy nézett vissza ránk, talán ő volt az egyetlen, aki érthetett minket a háztartásban kedves szláv őseinek köszönhetően.  
Balommal menten a mellettem állóra böktem.
– Csak Lili házi feladatáról dumcsiztunk! – jelentettem ki gyorsan, minden igyekezetemmel próbáltam menteni a menthetőt.
A hirtelen tett mozdulatom miatt alkarom nekiütődött a fém cukortartó bödönnek, mely a külső erő hatására leszaladt a pultról, egyenesen a konyhacsempére. Óriási csörömpöléssel törte meg a ház csendjét, mintha csak a hazugság súlya szakadt volna rám.
Az általam okozott hangos zaj során felváltva lestem Lilire és Freddyre. Szép lassan behúztam a nyakamat és a szám elé emeltem kezeimet. Upszi.
– Lécci, ne mondd el senkinek, jó? – állapodott meg kérlelő tekintetem Freddyn. – Electruccinót? –  ajánlottam fel neki az egyik poharat.