– Húha, tudtam, hogy a bölcsészkart nem nekem találták ki! – lenyűgözötten lestem Yokora. – Ha ilyeneket tanítanak egy könyvtárosnak, mi lett volna velem az anglisztika szakon? Az első kurzuson elvéreztem volna – nyögtem fel. Juj, vajon meg kellett volna tanulnom duplacsövű sörétessel lőni?
– Félre ne érts, nagyon menő skill! – suttogtam ösztönösen, ha már titkos részlegekről beszéltünk. – Tőlem nem tudja meg senki! – fűztem hozzá, egy mozdulattal jeleztem, hogy lakat a számon. Sosem gondoltam volna, hogy valaha találkozni fogok egy valódi Lana Croft-tal! Azért gyanakodtam, hogy lehet itt még valami mágia is, de nem ugráltam a témán.
– Persze, rövid távon elbírom – feleltem megszeppenten. Megvolt a módszerem miként játsszak a pórázzal hozzá, hogy a kiskutyám kényelmesen, én pedig minimális esélyekkel a deréksérvre tartsam ölben, ameddig az szükséges. Lássuk be, nem volt egy könnyű négylábú, elég hatalmas kutyus volt. – Miért?
A következő pillanatban a sötétből árnyak bukkantak fel, leszakítva teljesen bimbózó kíváncsiságomat. Öten voltak, vagy talán hatan, mindegyikük kezében fegyver. Egyikük mosolygott – hideg, gonosz mosollyal, amitől a gyomrom menten összeszorult. Az ismerősség érzete pedig ott lapult halántékom hátsó szegletében, kellemetlenül kaparászott, hogy a felszínre bukkanjon.
A fegyverek csövei rám és Yokora szegeződtek. Vagyis inkább Yokora, ki élő pajzsként takargatott. Nem kéne itt lennie, igazából egyikünknek sem kéne itt lennie.
Szívem kihagyott egy ütemet. Az idő mintha megállt volna, az egész világom beszűkült a fegyverek csillogó fémcsöveire. Az a régi félelem, az a velőig hatoló rettegés, amit annyiszor próbáltam eltemetni, most minden erejével feltört bennem. A torkom kiszáradt, és éreztem, ahogy a hideg veríték végig csorog a gerincem mentén.
A fegyverek látványa, a pattanásig feszült helyzet, az erőszak közelsége – minden egyes részlet a korábbi élmények zavaros víziójaként kavarogtak bennem.
Yokora pillantottam, aki az ösztönös félelemmel szembe ment és bátran állt ki a haramiák ellen. Megpróbáltam erőt meríteni magabiztosságából, bár enyhén csillapodott a bennem uralkodó pánik, nem éreztem száz százalékig biztonságban magamat. Egy pillanatra lesütöttem a szemeimet és azért rimánkodtam bárcsak Csodapók tudtára adhatnám valahogy ezt a vörösebbnél is vörösebb kódot. Ő biztosan tudná, hogy mit kellene tenni egy ilyen helyzetben, és zokszó nélkül fogadnék szót neki bármilyen tekintetben.


MAFFIA POV:

Vlad lassan, élvezettel nyomta le az öngyújtó fedelét, ami egy tompa kattanással csukódott össze. Az idegen nő szavai valahogy egyensúlyoztak a szarkazmus és a gúny határán, amiből Vladnak egy cseppet sem hiányzott. Hogy nem félt? Talán csak jól leplezte, vagy tényleg ennyire nem volt épeszű. Ezt hamarosan kiderítem – gondolta, és egy apró mosoly húzódott a szája szegletébe.
Ahogy a nő lassan félretűrte a haját, Vlad szemei éberen figyeltek. Minden apró mozdulatát felmérte, miközben a körülöttük lévő sötétség egyre sűrűbbé vált, mintha maga is összeesküdött volna az idegennel. A nő finoman provokálta őt, próbálta elérni, hogy még több időt nyerjen – ezt Vlad is jól tudta. De nem hagyhatta, hogy fölébe kerekedjen, hogy irányítson.
– Te tényleg szórakoztatónak tartod ezt? – Vlad hangja alacsony, vészjósló morajlás volt, amit csak a hozzá legközelebb állók hallhattak. – Azt hiszed, hogy van esélyed ellenem? Ellenünk? – tekintete a körülötte álló emberekre siklott, majd vissza a nőre, aki látszólag nyugodtan állt, de Vlad érezte a feszültséget a levegőben.
– Hát rendben, akkor játsszunk – folytatta, és ezzel megadta a jelet. Nem kiáltott, nem mozdult hirtelen, csak egy alig észrevehető bólintással adott parancsot. A háttérben halk mocorgás volt hallható, a fegyverek ismét megfeszültek, a biztosítékok halk kattanása mintha az éjszaka szívverése lett volna.
A beállt csend jelezte Vladnak, hogy emberei készen állnak.
– Az indok? – kérdezett vissza Vlad szórakozottan, szándékosan tépázva hallgatósága idegeit. – Az indok egyszerű. Ő kell nekünk, mert hasznos. Te nem kellesz, mert csak akadály vagy. És mi nem szoktunk akadályokkal törődni – a valóság egyikőjükre sem tartozott. Nem fogja kiteregetni főnöke ambícióit.
A nő fenyegetése – miszerint ő dönti el, ki marad életben – csak még jobban felbőszítette. Egyetlen szóval intett Mussónak, aki azonnal előrébb lépett, fegyverét magabiztosan Rosemariera szegezve. De Vlad még mindig nem vesztette el hidegvérét. Tudta, hogy van még idő, és élvezte a helyzet iróniáját.
– Öt másodperc – mondta halkan, a nő szemébe nézve. – Ha okos vagy, akkor tudod, hogy nincs esélyed. Ha pedig nem… nos, akkor már csak öt másodperced van gondolkodni rajta – hangja fagyosan csengett, mintha az éjszaka leghidegebb szele szólalt volna meg.
Még mindig volt egy esélye a nőnek arra, hogy okosan cselekedjen, hogy megadja magát. De Vladnak már nem volt türelme a játékokhoz. Ha nem adják meg magukat időben, akkor ő fog dönteni. És az ő döntése mindig végleges volt. 


Gyomrom tett egy bukfencet. Lábaim menekülni akartak, én pedig minél előbb hazajutni. A fickó válasza nem tetszett, meggondoltam magamat, mégsem akartam tudni, hogy pontosan mit akarnak.
Lélegezni próbáltam, de a levegő mintha beszorult volna a tüdőmbe. Még azzal kapcsolatban sem tudtam szólni Yokonak, hogy engedje el ezt a nagy udvariaskodást. Teljesen felesleges.
Megpróbáltam felidézni Dr Frost szavait, az ösztöneimre hagyatkozni, de a fejemben egyre csak a fegyverek képe villództak, és a lövések visszhangja kongtak a dobhártyámban. Nem ezeké, amik körülöttünk voltak – abba bele sem mertem gondolni, hogy mennyire rémesen hangosak és ijesztők lesznek –, hanem a múltbéliek.
Pillanatokra elhomályosult a látásom, nehezen tudtam kivenni, hogy Yoko a kezével int felém. Sejtettem, hogy miért, de képtelen voltam cselekedni. A kezeim reszkettek, és ahogy lopva a fegyverek csövére néztem, egy pillanatra elsötétült előttem a világ. Éreztem, ahogy a lábaim alól kicsúszik a talaj, a térdeim elgyengültek, és minden erőmre szükségem volt, hogy talpon maradjak. Arrow hideg, nedves orrát éreztem a tenyerem környékén. Ez tartott a valóságban.
Nem az első alkalom volt, hogy ilyen helyzetbe kerültem, de most más volt. Most a trauma árnyéka még súlyosabban nehezedett rám, megbénítva minden mozdulatomat. Nem hagyhattam, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtam, fel kellett vennem kiskutyámat. De a testem nem engedelmeskedett. A fegyverek súlya, a veszély közelsége – mindez túl sok volt.


MAFFIA POV:

Az öt másodperc vége hamar elérkezett. Vlad pedig számított valami trükkre, de arra, ami bekövetkezett, még ő sem volt teljesen felkészülve. Ahogy Mussó és a többiek tüzelni kezdtek, a fegyverek zaja betöltötte a sikátort, de azonnal éles, fémes csattanásokat hallott, ahogy a golyók valami láthatatlan akadályba ütköztek. A következő pillanatban a lövedékek visszafelé repültek, mintha valami láthatatlan erő postázta volna őket vissza a feladójuknak.
Vlad érezte, ahogy az adrenalin végigszáguld az ereiben. Az egyik golyó elsüvített a füle mellett, és halk puffanással csapódott bele a mögötte álló falba. Egy másik lövedék Mussó vállát találta el, aki fájdalmasan felordított és hátratántorodott. A sikátorban káosz uralkodott el. Az emberei, akiket mindig hidegvérű, kemény fickóknak ismert, most pánikba estek. Ketten azonnal fedezékbe vetették magukat, míg mások próbálták értelmezni, mi történt.
De Vlad nem hátrált meg. A nő szemeibe nézett, és érezte, hogy a harag kezd felülkerekedni benne. A rideg nyugalom, amit addig gondosan megőrzött, kezdett repedezni. Ilyen helyzettel még nem találkozott, de nem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta.
– Mutáns nyikhaj – morogta maga elé, miközben az öngyújtó újra a kezében volt, de most már nem játszadozott vele. Az elméje lázasan dolgozott, felmérte a helyzetet, próbálta kitalálni a következő lépést. A nő túl veszélyes volt ahhoz, hogy egyszerűen elengedjék, de a nyílt támadás most nem vezetett eredményre. Mégis, volt valami, amit Vlad tudott: minden mutáns sámánkodásnak ára van, és minden védelemnek van gyenge pontja.
– Oké… Látom, nem viccelsz – mondta halkan, de hangja most már nem gúnyos volt, hanem fagyosan komoly. – De ne hidd, hogy ettől mi megfutamodunk! Ha játszani akarsz, akkor játsszunk tovább.
Intett az embereinek, hogy hátráljanak, és lassan elkezdett oldalazni, körbejárva a láthatatlan falat, mintha csak a gyengepontját keresné. A másik kezével intett, hogy ’Jóképűt’ lássák el.
Musso arca, a kiérdemelt beceneve ellenére, most eltorzult a fájdalomtól. A lövedék túlzottan mélyre fúródott a testében. Ráadásul nem egyszerű fegyverek voltak ezek, hanem a mutánsok elkapását segítették elő. Egyszerű embereken nem tesztelték a hatását.  
Vlad tekintete egy pillanatra sem szakadt el a nőtől. Mintha magán próbálta volna tartani a figyelmet.
– Lássuk, meddig bírod ezt a kis trükköt – sziszegte, és közben próbált számításba venni minden lehetséges támadási módot. Tudta, hogy előbb-utóbb találnak egy rést a védekezésben, és akkor a nőnek nem lesz ideje reagálni.
– Csendes, most – adott utasítást az adóvevőn keresztül. Hangos kattanás törte meg az éjszaka csendjét. A magasból pedig egy háló közeledett a lányokra, Vlad reményei szerint hamarosan bekebelezve a fogásukat: a mutáns csitrit és legújabb társát.
Pompás lesz, két legyet egy csapásra.

MAFFIA POV:

A férfi ujjai között egy gyufaszálat táncoltatott a négyemeletes épület sarkában. Bal szemével némán figyelte, ahogy az általuk követett lány eltűnik az út általellenes pontján, a két emeletesház között húzódó sikátor sötétjében.
– Gyújtós Vlad előkészítettük a terepet – jelentette ki a sima arcú, harmincas évei elejét taposó férfi mellette. Olyan rejtélyesen érkezett, mintha az árnyék böfögte volna ki magából. A srác alapvetően túl jóképű volt ahhoz, hogy el lehessen adni maffiózónak. Innen is kapta Musso a becenevét: ’Jóképű’.
Vlad nem alacsonyodott le arra a szintre, hogy így szólítsa. Egyébként tisztában volt vele, hogy sokan a háta mögött, köztük Musso is Csótánynak nevezte. Mindezt azért, mert túlélte a degenerált korcsokkal való találkozást az Ocean sugárúti raktárban. A másik gyakori gúnyos becenév, amit ráakasztottak ugyanennek az incidensnek az okán az a Félszemű volt. A balul elsült feladatvégrehajtás után az Oroszlán kivájta a jobb szemét. Csak azért hagyta életben, mert a fő árulót – Oleget – élve leszállította neki. Minden alkalommal jókedvre derítette a tudat, hogy Oleg azóta a halakkal alszik.
Vlad a ’Gyújtós’ megnevezést jobban preferálta, mert az öngyújtója mentette meg az életét abban a raktárban. Jobbik esetben ahhoz hasonló, felelősségteljes feladatokra lenne hívatott. De Oroszlán mostanában csak pitiáner munkákat bízott rá. Köztük ezt is. Azonban tudta, ha elkapja ezt a fiatal mutáns csitrit, akkor újabb elindulhat a ranglétrán, visszanyeri az Oroszlán bizalmát és újabb, hozzávaló feladatokat végezhet el a maffia körében. Több summáért.  
– Remek – felelt Vlad jellegzetes orrhangján. – Szólj Csendesnek, hogy maradjon készenlétben. Ők lesznek a meglepetés. Mi odamegyünk – határozta el. – Ne szúrjátok el. Ez a kis csitri ritkán van egyedül – tette hozzá. Az adatbázis szerint pedig nem a libától kellett tartaniuk, hanem mindenki mástól, aki vele lógott.
– Értettem – bólintott Musso. Vlad megejtett egy fintort, amennyire rühellte a sima képét, annál hasznosabb volt bevetéseken. Azt tette, amit mondott. Nem kérdezett vissza, nem feleselt és még csak nem is értetlenkedett.  


Tenyerem izzadt a stressztől, amit a lépések hangja váltott ki belőlem. A póráz végén ácsorgó kiskutyám a levegőbe szimatolt, ha ki mertem volna nyitni a szememet, akkor láthattam volna lelkes farokcsóválását és tudtam volna, hogy nem ellenséggel van dolgom. Amikor az idegen hallhatóan megállt valahol előttem és hozzám szólt, gondolkodás nélkül kezdtem bele a hattyú halálával felérő áriába.
– Ááá, kérlek, ne ölj meg, túl fiatal vagyok még a halálhoz! – könyörögtem reményvesztetten az életemért.
Félszegen nyitottam fel jobb szememet, óriási meglepetésemre a korábban látott hölgy állt előttem. Másodpercekig bamba ábrázattal figyeltem, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Hirtelen igazából azt is elhittem volna, hogy nem amerikaiul, hanem kínaiul szólt hozzám!
– B-bocsi, félreértettem a helyzetet! – torkomat köszörülve jelentettem ki a nyilvánvalót. – Ez… igazán kedves tőled. De nem hiszem, hogy jó ötlet, általában nem kedves figurák szoktak utánam jönni – ismertem be csalódottan. – Jófejnek tűnsz. Nem szeretném, hogy veszélybe kerülj miattam – tettem hozzá. Mégis hány ember ajánlaná fel így a segítségét?
– Meg az az igazság, hogy én nem túl sok erőbónuszt tudok adni. A befőttesüvegek rettegnek tőlem, de kétlem, hogy itt azzal sokra mennék – feszítettem be bal karomat. Ruhám alatt még az a pitiáner bicepszem sem látszott ki, amit Alvers két ujjal is röhögve körbeért. – Kiskutyám ellenben igazi harcikutya! – prezentáltam Arrowt magam mellett. – Viszont őt sem szívesen keverném bajba… megint… – ráztam meg a fejemet. Alig, hogy teljesen felépült abból a lövésből! Nem hiányzott még egy ahhoz hasonló eset.
– De várj! – ráncoltam a homlokomat, ahogy eltűnődtem korábbi szavain. – Azt mondtad, hogy láttad kik követnek engem? – mutattam magamra hitetlenkedve. – OMG, te vagy az első, aki látta őket! – böktem felé mutatóujjammal. Nem sokat törődve azzal, hogy mutogatni nem illik. – Akárkinek eljátszottam azt a jelenetet, mint veled, ők nem láttak senkit. Huh, már azt hittem, hogy megkergültem – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Noha nem ez lenne az első eset, szóval tökre jogos volt részemről a félelem. – De mégis, hogy az ördögbe csinálták?
Szemeimmel hitetlenkedve pislogva meredtem a nőre, akinek a ruhája egyik pillanatról a másikra olvadt bele a sötétségbe. Ok, sztornó, valóban elment a maradék eszem is! Hacsak nem az a különlegessége, hogy csettintésre öltözik át, mint egy Sailor Moon-os átváltozás esetén csak a csiribiri táncolgatás és fények nélkül. És azok a fegyverek mégis honnét és hogyan keveredtek a kezébe?
– Wow, aszta! Ezt, hogy csináltad? – bukott ki belőlem a kérdés, nem kicsit leesett állal. – Ismerek valakit, aki szerintem oda lenne értük – mutattam a fegyverek felé. Csodapók bánhatod, hogy nem vagy itt! Ki sem tudtam fejezni, hogy mennyire örülnék, ha itt lenne…
– Nem hétköznapi ember vagy, igaz? – jelent meg az arcomon egy bizakodó mosoly. – Boszorkány vagy? Netán varázsló? – faggatóztam. Ehhez hasonlót korábban Wandától láttam, ő teremtett a semmiből dolgokat. De Ugróegér pajtijaiból is kinéztem ilyesfélét. – Ne aggódj, nem fogom elmondani senkinek! – tettem hozzá gyorsan.
Tanácstalanul méregettem mikor bemutatkozott és szinte Pokemon módjára várta tőlem az utasításokat. Holott én azt sem tudtam elképzelni, hogy fogja felvenni a harcot távolságikkal közelharci fegyverekkel? Erre óriási hátrány szokott járni.
– Csak kettőnk között: én Romy vagyok. De nagyra értékelném, ha azok előtt inkább Glitchnek neveznél – mutattam ki a sikátoron kívülre. Habár benne volt a pakliban, hogy ez a nagy titkolózás részemről teljesen mindegy. De ha már Glitch anno elkezdte a brandet, miért álljak le vele?
– Hát… én szívem szerint minél előbb kikeverednék innét. Lehetne ez a célunk? – kérdeztem rá bizonytalan hangon, alsó ajkamat rágcsálva. – Meg… ezek az alakok jellemzően nem a kíméletesség dicső szobrai. Lőni szoktak, meg minden eszközt bevetni. Szóval javaslom, hogy ne fogd vissza magad – fűztem hozzá.
– Szerinted ki tudjuk deríteni, hogy mégis mit akarnak? – bátorkodtam feltenni neki a kérdést. Nem akartam telhetetlennek tűnni. De hé, Yoko a semmiből teremtett csini harciszerelést! – Ha túléljük szívesen meghívlak… bármire. Van pénzem is, ha arra van szükséged! De korlátlan IT-supportot is szívesen biztosítok – vetettem be üzleti felemet.
Nagyon lécci Murphy, hadd, hogy a jó emberrel paktáljak le!


MAFFIA POV:

Nehéz léptek hangjai szakították félbe a sikátorban zajló édes párcsevejt. Minden második lépést halk, szikrázó hang követett, majd halovány derengés törte meg a koraesti sötétséget. Vlad a gyufaszálat egy öngyújtóra cserélte. Az eszközzel kellett apró lánggal megvilágította a mellette álló, marcona, két felfegyverkezett figurát.
Ketten a jobb, egy valaki a bal oldali épület tetején állt lövésre készen. További három embere, közte Mussoval az élen a sikátoron belülről közelített. A társalgás közben könnyedén körbevették őket. Szinte minden simán haladt, egyetlen dolgot kivéve: a fruska nem volt egyedül.
Gyújtós nem szerette, ha nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy elképzelte és az idegenről semmit sem tudtak. Csendes távolról adta le az infót a kommunikátorukon keresztül, hogy az adatbázisukban nem szerepelt a tag.
– Milyen megható. Tudjátok mit? – Vlad orrhangon megkezdett beszéde alatt abbahagyta az öngyújtóval való játszadozást. – Jó kedvem van, ezért két lehetőséget adok: most szépen átadod nekünk a kutyás csajt és mindenki húz a maga dolgára. Vagy ellenállsz, mi pedig szitává lövünk és a holttesteddel együtt viszünk el. Nos? – kórusban kattantak az élesített fegyverek, melyek csövei mind a kardos idegenre terelődtek.
– Hogy döntesz? Tíz másodperced van megfontolni. Mi nem szoktunk játszani. Tíz…

Pech péntek – ez volt az első gondolat, ami átjárt, miközben sietősen bekanyarodtam az utca végén. Nem kicsit rökönyödtem meg azon, hogy alig néhány ember kóricált erre. A napi forgatókönyv az orvosok napja volt, Dr. Frost után kiskutyámnak volt vizitje, ahol megállapították, hogy most már tényleg csak a súlyával kell küzdeni, mert kissé ki van kerekedve. De ezt leszámítva teljesen felépült a nyár végén elszenvedett lövésből.
Úgy volt, hogy Uber jön értünk, miután végez az utolsó fuvarjával. Aztán látogatóba megyek hozzájuk, mivel csúnya emocionális DMG képében fejemhez vágta, hogy mióta a vibe house-ban élek, azóta meg se látogatom őket. Révén aljas (és sajnos igaz) rágalom volt, ami kritikus találatként ért, így tenni akartam ellene.
Nos, a betervezett agendáknál Uberig nem sikerült eljutnom. Gondoltam elütöm az időt Arrow-al és shopping körútra megyünk, mert még sokaknak nem vettem karácsonyi ajándékot. Mivel cseppet sem számítottam arra, hogy ennyien leszünk az ünnepekre. Ez egyszerre volt izgalmas és fura. Izgi, hogy ennyi emberrel élhetem át a karácsony szellemét. Fura, hogy nem szüleimmel fogok ünnepelni. Bár, ha jobban belegondolok, a Pittyenés óta nem volt igazi karácsonyunk a családommal.
Szóval pech péntek – tértem vissza a jelenbe. Lopva hátra-hátra pillantottam és kénytelen voltam megállapítani, hogy igen, az a furgon engem követ. Ráadásul fogadni mertem volna rá, hogy nem Uber ült a volán mögött. Megszaporáztam a lépteimet, mikor láttam az autót belassítani, majd néhány különös figurát kievickélni belőle. Esküszöm, hogy az egyik kezében még fegyvert is volt!
Mit akarnak ezek fényes nappal? Értem én, hogy tél van és hamar sötétedik, oké, már rég besötétedett, de akkor is!
Próbáltam keresni valami kutyabarát üzletet, ahova nem gáz, ha bemegyek és mégis akadnak emberek körülöttem. Egy ilyen félig biztonságos zónában akartam jelezni a többieknek, hogy szerintem követnek. Vagy sem. Igazából az is lehet, hogy tökre ártatlanok, én pedig csak beképzeltem. Mikor utoljára hátra lestem a sötét szerelésű alakok elindultak, a kezükben tartottak valamit, amit mintha most eltennének? Nem tudtam (meg nem is akartam, legalábbis nem most, nem itt) meggyőződni a részletekről, ezért inkább sietősebbre vettem a figurát.
Úgy tettem, mintha csak power walk-kal sétáltatnám magam mellett Arrow-t és üzlet híján egy útszéli kis önkiszolgáló könyves standnál álltam meg. Random felkaptam egy kötetet, azzal sem törődve, hogy fejjel lefelé tartom.
– Elnézést – szólítottam meg a hölgyet, ki a könyvek között nézelődött. Közelebb merészkedtem hozzá, Arrow pedig máris haverfelvételbe kezdett. Kiskutyám igazi szoknyapecér!
– Megkérhetem egy szívességre? Észrevétlenül meg tudná nekem nézni, hogy abból az irányból – a könyv takarásában (de úgy, hogy ő azért tisztán lássa) magam mögé mutattam –, esetleg néhány marcona fickó közelít? Sötét ruhában, talán furcsa eszközökkel a kezükben? – ösztönösen halkabbra vettem hangomat kérdésem feltevése közben.  Utólag méláztam el azon, hogy amilyen peches vagyok ma, lehet kifogtam az egyetlen külföldit, aki egy szavamat sem érti.
Másik mancsommal ügyetlenül kezembe halásztam közben a mobilomat, hogy szükség esetén megírhassam az SOS üzenetemet a többieknek. Telefonom gyanúsan rezgett egyet, mikor feloldottam a kijelzőjét.
Ugye nem? Megmerevedtem és nagyon-nagyon lassan vezettem tekintetemet a telefonra.
Mintha Murphy maga válaszolt volna a képernyőn villózó zéró töltöttség ikonnal, még a feliratot is látni véltem hozzá: „De igen!”
Arcomból egyszeriben kiszaladt a vér. Lemerült!
– Ne-ne-ne-ne-ne!!! Ne most! – kétségbeesetten nyomogattam a bekapcsoló gombját, de mindhiába. Csontra merült és még csak észre sem vettem! Állítom, hogy én vagyok az egyetlen technopata a földkerekségen, akivel ilyen előfordul…
Berekesztettem az álcázó hadműveletet, visszatettem, helyesbítve: hajítottam a mancsomban tartott könyvet a kupacra, majd magam mögé néztem. Most már biztos voltam benne, hogy azok az idegenek engem követnek.
– Ha esetleg kérdeznék – kezdtem egy helyben kocogni, felkészítve egész testemet a rohanásra. – Bár nem tűnnek olyan kérdezősködő alakoknak – fűztem hozzá. – Kérem, hogy mondja azt nekik: nem látott! – néztem könyörgő pillantások kíséretében a hölgyre, majd Arrow-t magam után vonva elindultam nyílegyenesen előre. Búcsúzóul egy gyors viszlát mozdulatot küldve a nő felé.
Habár még ötletem sem volt, hogy mit csináljak. A nagy tehetetlenségemben még a sikátor szerű utca is remek választásnak tűnt. Kicsi, szűk, sötét, minden, amit utálok egyben, de a végén talán kislisszolhatok!
Kivéve, ha zsákutcában végződik, az igazán ciki lenne.
Megráztam a fejemet, hogy véletlenül se manifesztáljam ezt a szcenáriót, de amikor befordultam és már megtettem pár métert, akkor realizáltam, hogy nagyon is rossz döntést hoztam. IRL pedig esélyem se volt visszatölteni a korábbi mentést, hogy másként válasszak.  
– Utállak Murphy! – morgolódtam orrom alatt, enyhén kétségbeesett hangon. Nem volt nekem elég a pech péntek?
Egészen a falhoz húzódtam, mellkasomhoz szorítva a pórázt mikor lépéseket hallottam közeledni. Abban reménykedtem, ha közel felmatricázom magamat és levegőt sem veszek, akkor nem fognak észrevenni. Ha pedig igen, hát… azt még nem sikerült kitalálnom, hogy akkor mit csinálok.