Elgondolkodik azon, amit Hisztis Miss mondott neki, hogy a bál decemberi, elsőre nemlegesen megrázná a fejét, sajnos akkor családi programja van és nem ér rá, de mégis kíváncsi volt.
- Gondolom szeretnéd, ha a nyakkendőm vagy a teljes megjelenésem passzolna a tiédhez. – elmélkedett és csak adta a jó – rossz – ötleteket a lánynak. Mindig is kiégett azon, ha valakik egymás másolatai voltak, persze egy darabig szép volt, amikor a fiúnak és a lánynak is ugyanolyan színű felsője és nadrágja van, de amikor már mindig minden helyzetben az egy kicsit zavarta a szemét. Ilyenkor feltette a kérdést, hogy vajon ki másol kit és hogyan döntik el, melyik színt válasszák aznap. Ő nem akart ilyet. Félt. Félt attól, hogy túl sokat ellenkezne és megpróbálná ráerőltetni a saját stílusát Simsre. Jó volt így a lány ahogy volt.
- Simonette Murray, mi ez a kérdés, hogy akkor is elhívnálak, ha fiú lennél? – a szemei kikerekednek a meglepettségtől és összezsugorodik az elméje is, hogy felfogja a kérdést mire akar rákérdezni Sims.
- Nem, ha Simon Murray lennél, akkor nem hívnálak el. Valószínűleg neked kellene, mert ha te Simon vagy, akkor én Lachina, bár ezzel a borzalmas névvel akkor már inkább Lana. Szerintem egymás ellentétei lennénk akkor is és tudod mit mondanak az ellentétekről? Hogy vonzzák egymást! – kacsintott és természetesen az volt ezzel a célja, hogy mindazt, amit mondott egy kicsit emészthetővé tegye. Ő nem bírta ezt a felhypeolt meleginváziót, amit a képébe nyomtak sorozatokban, új megjelenő könyvekben és néha a hírekben is. Elfogadott mindenkit úgy ahogy volt, nem érdekelte, hogy fekete vagy fehér, homokos vagy földönkívüli, csak őt ne akarják megváltoztatni vagy felébreszteni benni olyasmit, ami ott sincs és sosem volt. Abban határozott volt, hogy neki a lányok tetszenek, vagyis most ez a cuki vattacukorra emlékeztető lány. Vagy valami olyasmi.
- De hogy Lachina vagy Lana Smith elmenne-e Simon Murray-al a bálba, azt mi nem tudhatjuk. – von vállat nagyon lazán.
Aztán amikor látja, hogy a lányt kellően felpiszkálta a szavaival és meg merné csókolni őt, de előkerül a jól ismert kis elvörösödő puffancs arcocskája, hát számítóan elmosolyodik. Nem fenyegetőzik és nem is próbálkozik most még annál tovább, hogy lerombolja a lány határait vagy a sajátját. Lesz még ideje rá, nagyon sok. Inkább megy, alkalmazkodik és ha nem kellene csendben maradnia valószínűleg végig kacagná az utat és nevetve Simonette szemébe mondaná, hogy ő ugyan nem fél a lánytól. Valószínűleg az volna Lachlan utolsó mondata, amit Simsnek mondana, mert a lány megcsapná őt, bár ki nem nézett ezt senki Simsből, ő kinézte. Tudta, hogy mindig a legcukibbak lesznek a legharsányabbak, ha az kell, pont, mint Hógolyó A kis kedvencek titkos életéből. Jellemben azonban a lányt nem tartotta annyira zsarnoknak, mint amilyen a hófehér nyúl volt a mesében.
Körbenézett a szobában. Volt itt minden, amit ő utált, de nem neki kellett itt élnie és ezért hálás is volt. Különben sem a dekoráció miatt volt itt, hanem Simonette miatt, így rá figyelt, talán túlságosan is, mert azt kereste a lányban, amit úgy – utált – szeretett.
- Hát igen, nem lehet mindenki szívdöglesztő lányos külsejű férfi, mint… – itt inkább elharapta a mondatát, minthogy példát mondjon és tönkre tegye Sims álmait azzal, hogy az aktuális kedvencei közül valakit kiemel, hogy szerinte az az imádott személy lányosan viselkedik vagy már túlságosan idealizált férfi szépség, hogy férfiasnak lehessen mondani. Na az ilyenektől félt! Mert nem akart ő ilyen lenni, még a haját is csak minimálisan hagyta megnőni, divatot nem követett, nem is akart, volt saját stílusa.
- Sims… - megérintette két felől a lány haját csak úgy teljesen random és megsimogatta az arcát. – Nem kell fiúnak lenned és beöltöznöd annak. Te így vagy vonzó és ha picsákkal vagy körülvéve nézd a dolog jó oldalát! Kiábrándulsz a viselkedésükből és te nem leszel ilyen. – legalábbis Lachlan nagyon remélte, hogy van némi kiábrándító abban ahogy egyes lányok viselkednek és Sims kedve elmegy majd attól ő is hasonlót produkáljon.

Lachlan hirtelen nem tudta hová tenni Simonette mire gondol amikor dupla jegyzetelésről beszél, ezért nem is firtatta túlságosan. Ha neki dupla jegyzetelnie kell akkor dupla jegyzetelnie kell, nem zavartatta magát, hogy belelásson olyan dolgokba, amiket Simonette már megmagyarázott egyszer, csak ő nem tudja most ahhoz kapcsolni. Ráhagyja a lányra. Biztos igaza van, akármiről is legyen éppen szó.
Látva Sims egyre vörösödő arcát egyik része örült, a másik meg fújólt, hogy tényleg ezt tartja „cukinak”, de szerencsére még az örülős része volt előnyben. Még szívesen hagyta volna szenvedni a lányt, mert őt a másik fújólós felét ez tette erőssé, az csalt mosolyt az arcára, hogyha összezavarodott és odabent szenved.
- Meg minden. – ismételte meg Simonette szavait, fejet csóválva, mert sejtette, hogy ezzel is kicsikarhatná belőle a kínosabbnál kínosabb dolgait. Bár nem megalázni akarta a lányt – de igen, szólt közbe belső hangja – hanem megismerni, a hibáival együtt, mert ő sem volt tökéletes – de tökéletes volt, hibátlan a belső hangja szerint – és ezt tudta.
- Meglátom mit tehetek ezügyben. Mikor lesz? – érdekelte őt a dátum pontosan, hogyha úgy volt akkor gyorsan programot szervezzen rá vagy aznap valami rosszat csináljon, hogy el se akarják engedni, mert a bálokat annyira szerette csak, mint szót fogadni. Szükséges rosszként tartotta számon, amin egyszer át kell esni az életben vagy kétszer. – De akkor ugye tudod, hogy neked is el kell jönnöd az enyémre? – emlékeztette Simonette-t arra, bizony nem egy helyre járnak és ez dupla annyi örömöt – szenvedést – jelent.
Nemlegesen megrázta a fejét, amikor Simonette arra kérte, hogy várjon. Ő nem várt és nem is szolgált magyarázattal, azután sem, hogy látta a lány mennyire hitetlenkedik. Hagyta, hogy így tegyen.
- Megérdemelném, igen. De nem mered! – játékból közelebb hajolt hozzá és nevetgélt, szegény lánynak esélye sem lett volna beváltani az ígérgetését, mert ő jól szórakozott most, egészen addig amíg beljebb nem kerültek. Itt már csendesebb volt és csak jól neveltségének köszönheti, hogy nem fordult meg egyből. Nem azért jött ide, hogy haza menjen.
- Mindent szépen és sorjában. Nem hiszem, hogy ennyi mindenre szükségem lesz. De azért köszönöm… Köszönöm a felajánlást. – visszalépni már nem volt lehetősége és ezt ő is tudta.
- Nem kell más. Te pont elég vagy. Jól megleszünk ketten is. – kezdett el ragaszkodni ehhez, mert ahogy beléptek, vagyis betuszkolodott Sims szobájába úgy érezte jobb is, hogy ezt nem látja senki.
- Te aztán nem aprózód el. – érti ahogy érti Hisztis Miss, Lachlan nem adott semmiféle egyértelműt arra, ezt most viccnek szánta vagy tényleg komolyan gondolja és vajon mire gondolja.
- Szép a szobátok. – jegyzi meg, óvatosan végig húzva a tekintetét először a fakóbb részeken, aztán szembe találja magát Sims élénk világával. Ha nem csukódott volna be az ajtó mögötte, most biztosan kiesne azon. Már csak a szuperhősök hiányoztak, a poszterekről, aláíratva valami bugyuta szöveggel, amit ő nem szívlelt, mert nem értette meg mire fel ez a nagy hype.
- Jól sejtem, hogy ki is akarsz sminkelni, meg körmöt festeni? – sóhajtott nagyot, tudta, hogy ez lesz a veszte, ha egyszer belekezd Sims ebbe.

Lachlan felvonta a szemöldökét, amikor Simonette azt ecsetelte, hogy őt jó és rossz tanulóként is eltudná képzelni, olyan érzése támadt, mintha most Simonette önmagát akarná lealacsonyítani, főleg a második megjegyzésével. Nem lett volna ezzel semmi baj, élhetett volna a szőke-sztereotípiával, egy része még helyeselte is, hogy fogadja el a lány érvelését, tényleg megéri tudni, mint a tudás nélkül élni.
- Ezt most úgy mondod, mintha te ennyire rossz lennél a tanulásban. Ne becsüld alá magad, te is nagyon ügyes vagy, abban, amit te szeretsz csinálni. – bármi is legyen az, tehette volna még hozzá, de nem tette. A lánynak most arra volt szüksége, hogy biztassák, ne pedig lelombozzák és kioltsák a fényét.
- Ha szöktetés kell majd mindenképpen szólok, de általában nem tudnak a szobámban tartani, még ha úgy is hiszik, hogy igen. – megvillantja bájosan baljós mosolyát.
Látva, hogy Simonette próbálkozik térerőt csiholni a semmiből és ugrándozik, a mosolya ott marad az arcán, mert nem gondolta volna, hogy a lány ennyire örülni fog a dolognak. Végtére is a kezébe adta annak a lehetőségét, hogy megállás nélkül csipogjon a csuklója, ha a lány jelez, hiányzik neki. Most épp rajta is volt történetesen a csuklóján, de csak látszatból, otthon le fogja venni, ismeri már Simonettet annyira, hogy tudja zsibbasztást fog kapni tőle.
- Jó lesz bent is. – nyugtatja meg őt. – Tényleg segítek. – erősítette meg a lányt, ahogy pedig kinyújtja a jobb kezét, szépen fel is teszi a lány csuklójára, pont úgy, ahogy nála is van. – Most még ha megnyomod semmit sem fog az enyém reagálni, mert nincsenek összekapcsolva, de ha meglesz az appod működni fog, bent majd kipróbáljuk, ha kész. – legalábbis ő valami ilyesmit olvasott, hogy nem éri meg vaktában nyomkodni a kijelzőt, amíg nincsenek összekötve, nem érzékelik egymást.
- Oh lesz bálotok? – a lányéhoz hasonlóan, most az ő arca is pírba borult egy kicsit, erre nem számított. – Szeretnéd, ha elkísérnélek erre a bálra? – tudakolta meg kíváncsian azt, amire már jól tudta a választ ő is. Persze, hogy szeretné, másképpen nem kérdezte volna meg.
- Nyilvánvaló, persze nyilvánvaló, de azért szeretem hallani, amikor kimondod. – ugratja, persze, hogy ugratja de Simonette ezt nem tudhatja. Az arcára adott puszit viszont teljesen komolyan gondolja, azt is, amit mond neki.
- Így van, nem csak az arcodra. – húzza még az idegeit, persze, hogy így tesz. Szívesen ugratná még egy kicsit, de aztán úgy dönt, hogy abba hagyja, majd bent lesz ideje.
Hagyja, hogy Simonette vezesse őt, közben meséljen, hogy milyen tervei vannak a lánynak. Hallgatja, mindig meghallgatja őt, bármiről is beszéljen közben a lány, amíg beleéléssel és őszintén teszi mellette, az is azt mutatja, hogy mennyire megbízik benne. Legalábbis Lachlan a bizalom jelének veszi azt, hogy Simonette ilyen bátran beszél neki a hobbijáról.
- Terveztél azért haza engedni is ugye? – viccelődik, most még nem állt szándékában haza menni. – Ahhaaa, szóval tele vannak a gondolataid szenvedéllyel. – másképp nem írhatna szenvedélyes reagokat, legalábbis Lachlan szerint. – Kidobhatjuk kockával mivel kezdjünk. – javasolta. A kocka ugyanis mindig ellene dolgozott, nem volt kérdés, hogy olyasmit kell megtennie, ami nem vall rá.
- Nem, de elhitetheted velük, hogy lány vagyok, csak fiús szerelésben. – nevette el a végét, talán túl hangosan is, amikor a közös folyosóra értek. Rövid volt az ő haja ahhoz, hogy elmenjen lánynak és a testfelépítése se volt alkalmas a gyöngye kislány eljátszásához, azt meghagyta másoknak, Simonettenek akár. Bár ő minden volt, csak nem gyöngye. Agyafúrt azonban igen, ez pedig felkeltette Lachlan érdeklődését is.
- Hívtál társaságot is vagy kettesben leszünk? – legutóbb is többen voltak a kelleténél, igaz nem zavarta őt a társaság, végül is arra gondolt, hogy csak szórakoznak, játszanak és semmi egyéb, most sem gondolt erre másképpen.

Ha most megtehette volna, akkor lefényképezte volna a lányt és megmutatta volna neki, milyen arcot vág ebben a pillanatban, csak úgy jó szándéka jeléül, meg mert kellett egy friss fotó a lányról és ő gyűjtötte a vicces rajongó-arcú Simonette fényképeket. Volt egy külön drive mappája, csak erre fenntartva. De most nem akarta – nem volt rá elég ideje – elrontani a lány jó kedvét. Túlságosan be volt zsongva és ezt Lachlan akkor is látta volna, hogyha vak lenne, erre megesküszik, bár lehet keres egy vak embert és megkérdezi nem a zsongás-e az, amit kihall a lány hangjából? Na jó, ez vad ötlet volt a részéről. Nem tudta eldönteni, hogy a lánynak vagy a vak embernek volna ez nagyobb sértés.
- Alap. Ha az egyik szülőd tanár, akkor szégyen, ha rossztanuló vagy. Az pedig nem opció, hogy a másik bankár és lefizeti a tanárokat, hogy átengedjenek minden tantárgyból. Ha felhoznám az ötletet megalapoznám a következő három évre a szobafogságot és azt nem akarom. – mondjuk akkor végkép nem tartaná be a szobafogságát, mert kiszökne, sokkal, de sokkal szembetűnőbben és nem érdekelné őt, hogy ki az, akinek ezzel árt, mert magának biztosan nem. Ő szeret élni.
Arra már nem tér ki, hogy mit szerelt rá a motorbiciklijére, van ennél fontosabb dolog is. A meglepetés, amivel remélhetőleg egy darabig el fogja csitítani Hisztis Misst.
- Le kell töltened egy appot hozzá, hogy működjön is, addig szép karkötőként szolgál. – vigyorgott, mert itt volt a csapda vagy legalábbis azt gondolta, hogy nem most akarja majd aktíválni Hisztis Miss a karkötőjét, de ha mégis akkor sem történt volna nagy baj, ő készen állt arra, hogy segítsen neki, noha nagy volt benne a késztetés, hogy a lányt szenvedni lássa egy kicsikét.
- Nyugodtan. – bólint, amikor meghallja a lánytól azok a varázsszavakat, amiket várt is meg nem is. A szíve viszont örült annak, hogy Hisztis Miss már most fel akarja venni, legszívesebben… Nem tett volna semmit. Amilyen hirtelen a szívében elkezdődött érlelődni a cselekvési szándék, addig az esze lebeszélte róla. Végső soron ő fiú, azoknak tudni kell viselkedni, nem pöröghet rá ennyire egy lányra sem, még ha az a barátnője is.
- Segítsek a karkötővel? – úgy volna illendő, ha így tenne és ezt nem azért gondolja így, mert tudja, hogy milyen szenvedős ezzel bíbelődni.
- Lemaradtam pár fontos dologról, amin megígértem, hogy részt veszek, de végül nem tudtam elmenni. Ez csak egy kis kárpótlás. Bár az időt nem fogja visszahozni, amit külön töltöttünk, ez igaz. De így láthatod, hogy fontos vagy nekem. – manipulálja őt, persze, hogy ajándékokkal akarja elhalmozni, hogy észre se vegye azt a sok változást, amit megtapasztalt, legbelül. Más embernek érzi magát, a reflexei viszont még mindig jók. Látja ám, hogy Hisztis Miss mennyire kikészült és teljes a rózsaszín köd nála, elkapja őt és olyan mélyen a szemeibe néz, hogy az már hihetetlen.
- Nyugi Sims, vegyél szépen mély levegőt és fújd ki. – feleslegesen nyugtatgatta és ezt ő is tudta. Ha nem nézett volna a lány szemeibe, akkor nem vette volna észre, az ott megbújó csillogó szemeket sem. Hogy fokozza a lány érzéseit közelebb húzódott hozzá, persze, hogy olyan szándékkal, de áruló Júdáshoz hasonlóan ő is csak Hisztis Miss arcára adott csókot.
- Ha lenyugszol, lehet nem csak az arcodra adok. – suttogta Hisztis Miss fülébe, úgy gondolta ezzel sokkal hatásosabb lesz. Hogy jó vagy rossz irányba hatásos? Nos, az most nem érdekelte őt.
- Mit terveztél mára? Társasjáték? – találgatott Lachlan, bár sejtette, hogy Simonette mindent megfog tenni azért, hogy jól érezzék magukat, ezért döntötte el magában, ha nem muszáj, nem rontja el a lány napját, akármennyire is volt benne egy különös késztetés, hogy most itt rögtön forduljon meg. Ha Simonette benne volt, akkor bemehettek és hagyta, hogy a lány vezesse őt tovább.

Látta a lány arcán, hogy mennyire örül neki és ezért azt a részét, ami ezt annyira csöpögősnek és soknak gondolta mélyen elnyomta magában. Odaakarta adni neki az ajándékot. Látni az arcát, amikor belenéz a csomagba és meglátja mit ötölt ki a romantikusabb fele. Már ha volt neki olyanja. Manapság mindenen zúgolódott. Kevés dolog tetszett neki, ami meg igen azt két percre rá meg is unta.
- Igen, Simonette, te. – hagyta jóvá és féloldalas vonalka jelent meg mosoly gyanánt az arcán, amikor a lány hátra pillantott. Lachlan nem tudtam kit keres, amíg meg nem értette, hogy a lány csak önbizalomhiányos lehet és ezért nem hihet az ő szavainak.
- Nagyon kedves gesztus tőled. Nem fogom elfelejteni. – tényleg nem fogja, a fortyogó énje tesz róla, hogy felkerüljön az indokok közé, a lányt miért is kellene elkerülnie. De nem tudja. Ez a kettősség nem tetszik neki persze, jó volna úgy megölelni Hisztis Misst, hogy közben ne akarná az egyik keze meghuzigálni a haját, mint az óvodában.
- Helyes, csak egy pillanat az egész! – kezd felesleges szabadkozásba, de tudja, hogy jól áll neki ez. Másképp nem tudná ilyen jól szédíteni a lányt és vele együtt saját magát is, mert egyszerre akar mindent és semmit. Ha a lába nem vinné előre és a kezét nem nyújtaná előre, akkor itt ragadnának ebben a pillanatban. Szerencsére nem ez történik.
- Mostanában minden nagyon összejött, inkább mondjuk úgy. A suliban nagy a hajrá a végzős év miatt. A szüleimet nem fogom tudni megváltoztatni. A motorom jól van. Képzeld felszereltem rá… - nem fog lelkesen beszámolni arról, hogy mivel állt elő és mivel égeti ki szó szerint azokat, akik mögötte vagy előtte haladnak. Mintha szikrákat húzna maga után az úton.
- Kíváncsi vagyok, hogy mit gondolsz az egyik ajándékról. A társa nézd, már rajtam van. Ha megnyomod a kijelzőjét akkor nálam fog világítani, hogy éppen hiányzom vagy rám gondolsz. – mutatta fel lelkesen a totwoo okos karkötőt, amiből való igaz lett volna nyaklánc változat is, de a karateedzések miatt nem lett volna jó, ha lóg valami a nyakában és a karkötő mégis másabb.
- Minden útmutató le van írva a csomagolásában, de szívesen segítek majd, ha úgy döntesz felveszed. Úgy tudom, hogy a csillagos a Holddal a lányos verzió szóval a Nap az enyém. – nyelvet öltött, mintha tényleg ennyi jelentősége lett volna annak, hogy kié melyik égitest. Hangosan persze nem mondta ki a gondolatait, hogy így olyan, mintha Hisztis Miss volna az ő csillagja. Ez is egy szörnyű becézési forma, amit nem fog egyhamar hangosan kimondani, mert nem pillangók repkednek tőle a gyomrában, hanem éhes kicsi denevérek karmolják.
- A csokoládé csak azért, mert cuki vagy, amikor hozzá jutsz. – magyarázott olyan őszintének tűnő arccal, hogy ha látta volna magát egyszerre szörnyülködött volna és lett volna büszke magára.
- Eszembe jutott, hogy legútóbb Rowling új könyvéről beszéltél. Vagyis nem új, de mondtad, hogy nincs meg neked és arra gondoltam örülnél, ha ez változna. – erőltetett százwattos vigyor, nem emlékezett arra őszintén, hogy a Varázsalmanach nem volt meg Hisztis Missnek vagy a Mézesfalásos, de ő az Almanachot vette meg, abban több oldal volt.
- Tetszik? – kíváncsiskodott, mert nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen rá.

Fájdalmas képet vág a tükör előtt, már nem tudott kifogásokat gyártani és a szobafogsága is lejárt. Már túl sokáig húzta, csűrte csavarta a dolgokat, hogy a mai találkozót is átpakolják valahová máshová. Mostanában túl sok kifogással jött, edzésekkel, fáradtsággal, leckével, már annyi leckét kéne tudnia kívülről, hogy eddig kétszer is lediplomázott volna jelesre mindenből, ha tényleg erről lett volna szó. De nem erről volt szó. Igaz, néha tényleg edzésen járt, fáradt volt, sok volt a leckéje, volt, amit nem is szeretett és nyűgnek gondolta már. Valami azonban mindig azt súgta neki, hogy ne csüggedjen, szedje már össze magát, mutassa meg nekik ki a tökös csávó, csapjon oda. Szóval önbizalomból nem volt hiánya. Nem, azzal tényleg nem volt semmi gondja. Itt másról volt szó. De nem tudta, hogy ez Hisztis Miss miatt van, vagy azért, mert most szívesebben lenne a haverjaival és videójátékozna. Azonban az is időpocsékolás, pedig régebben szerette, most valahogy máson kattognak a gondolatai, mintha valami megoldást keresne, de nem jött rá mire akar válaszokat kapni a régmúlt meséiben, történeteiben. Szerinte a God of War teszi, amivel elkezdett játszani nem olyan régen megint.
Felsóhajt. Most már teljesen mindegy, nem indulás előtt öt perccel fogja visszamondani a találkozót. Végül is, ma megígérte. Tényleg megígérte, hogy elmegy. Még azt is mondta a telefonba, hogy csak a lány kedvéért teljesen szabaddá tette a napját. Szóval egy csupa csöpögős szöveget letolt, hogy a lány elhiggye tényleg ennyire fontos. Fontos is volt, valamikor. Már maga se tudja eldönteni, mikor változott meg ez. De nem akarja elengedni, hiába zakatol attól az agya, hogy engedje el Hisztis Misst, mindketten jobban fognak járni.
Felveszi a kabátját. Elveszi az ajándékot, amit Hisztisnek szánt, átszól a bejárattól a konyha és a dolgozószoba irányába, hogy elment, majd jön valamikor. A választ nem várva meg, becsukja az ajtót és már fel is ül a robogóra, hogy elvezethessen a városon keresztül a neveldéig. Kanyargós utakon kell átmennie, már most feltúrázodik, hogy több pirost kapott ki, mint zöldet, de ez a gondolata hamar szertefoszlik, amint a megbeszélt helyet kezdi el megközelíteni. Lekapcsolja a motort és szépen tolja maga mellett. Senkit se akar felébreszteni vagy magára vonni a figyelmét. Sötétnek sötét van, de nem elég sötét ahhoz, hogy azt mondhassa mindenki alszik már. Nem alszik senki ilyenkor. Vagyis, senki olyan, aki számít valamit neki. A szíve tudta, hogy Hisztis fontos neki, de az esze, megvolt kattanva. Most is, amit látott éppen! A szíve szépen elhessegette azt a sötétpiros felhőt, ami beárnyékolta volna az arcát és jelzőfény lett volna, hogy itt valami nincs rendben, vegye már észre. Nem akarta észrevenni. Most nem. Már nem. Itt volt.
- Még mindig nem vagy semmi, hogy ilyen trükköket tudsz! – dicsérte meg s, lépett közelebb hozzá, miközben az ajándékot a háta mögé rejtette a bal kezével. Nem érti, pedig eredetileg nem is akarta még maga mellett tartani, így oda a meglepetés. Fránya kéz! Gondolta magában.
- Akármire is készülsz, állj meg egy pillanatra! – jobb kezét nyújtotta Hisztis felé, hogyha ő eddig kibírta és nem üdvözölte Lachlant úgy, ahogy mindig is szokta a nagy lelkesedésével.
- Hoztam neked valamit. Egy kis kárpótlás, amiért mostanában keveset találkoztunk. – lebiggyeszti a száját, tudja nagyon jól, hogy hogyan kell sajnálkozó arcot vágnia, majd, ha lehetősége van rá, akkor át is adja az ajándékos tasakot.