Nem tudtam eldönteni, hogy előbb a félelem vagy az izgalom futkosott végig rajtam, mindenesetre büszkén konstatáltam a Kurama ihlette rózsaostor, nem is olyan elszállt ötlet. Legközelebb felvetem Bloomnak, hogyha tudunk ilyet, akkor hozzunk létre többet a csapatnak. Bár mi valószínűleg a porban csapkodó tehenész lányok és fiuk szellemét élesztenénk újjá, azzal, ha rózsakorbáccsal próbálkoznánk meg lefegyverezni a Hydrát. Lehetetlen küldetés volna és valószínűleg a fegyverek ellen keveset érne. De itt most elállt a lélegzetem is egy pillanatra és csak azt figyeltem amint életre kelnek Shu mozdulatai és a rózsaostor.
Erre egyáltalán nem számítottam. Menő volt. Sokkal menőbb, mint amit elképzelni is tudtam, de nem tátottam sokáig a szám, azt nem akartam, hogy a végével pofán csapjon és felsértődjön az arcom. Persze a harci sérülések szépek, meg minden, de én jobb szeretek nélkülük létezni, az más, hogy kapok anélkül is, hogy szeretném. Nem most, most odafigyeltem, mert nem a saját gyarló démonjainkkal volt dolgom, hanem valami mással, ami látott minket.
Nem kezdtem el kapirgálni a papírt magamról, isten őrizz! Bár úgy tűnt az ellenünk érkezőnek nagyon is jó a látása a papírfecni ellenére is. Ám a szavaival felbátorított és kezdetét vehette a káosz! Talán az ijedségtől, a haragtól, amit éreztem vagy az izgalomtól az előre szórt magvakból olyan hirtelen törtek fel az indák, hogy azon én is meglepődtem. Azok aztán szépen elkapták, megragadták, körbetekerték vagy legalábbis lelassították az ellenfeleket. Igyekeztem a karjuknál lefogni őket, az mindig beválik a filmekben, hogy itt is-e az más kérdés, a valóságban nem volt CGI vagy művér. Ha itt megkarcoltunk volna valakit, akkor az valóságos lett volna, még akkor is, ha az a valaki Shu vagy én lettem volna az ellenségeink által, mert azok voltak, csak úgy ránk támadtak, se szó se beszéd.
Én pedig nem voltam teljesen felkészülve arra, hogy ma küzdenem kell az életemért vagy máséért, de ettől vált váratlanná és hirtelenné az egész, nem volt időm ráérni és gondolkodni, itt cselekedni kellett.
- Hát jó, megnehezítem az életüket, ha voltak olyan kedvesek és a miénkre törtek. – vagyis már megnehezítettem, mert hiába kapálóztak, próbálták meg felszakítani a lábukkal a növénybilincsüket, nem hagytam nekik. Persze ez se tartott örökké.
- Menjünk, ha itt megállunk megvárni amíg összeszedik magukat… - nem fejeztem be a mondatom, mert őt rátért valami igazán érdekfeszítő dologra, amit nem írhatok csak úgy bele az önéletrajzomba, hiába mutat szépen és tesz mássá. Ezt a fajta másságot nem mindenki szerette és van, aki el se hitte.
- Fuhhh hát ezeket is beleszámítva? – először megpróbáltam előkotorászni a normálisabb felemet, nem ment, de szükség volt a lélekjelenlétemre.
- Csak egy normális new yorki srác vagyok, mint a többi, nemnormális képességgel. A baj a vállamon trónol, ott van mindenhol, ahol én is vagy a barátaim. Legútóbb, ha hiszed, ha nem a saját démonommal találtam szembe magam és az egyikünknek sem tetszett, mert ők is találkoztak a sajátjukkal. Hajszállon múlott az életünk. – azt nem teszem hozzá, hogy volt egy valaki, aki meg is halt. Mindvégig haragudtam rá, de a Niel iránti tiszteletemből, nem arra az egy sérelmemre gondoltam, amikor a bátyja elteleportált a Grand Canyonba, hanem arra, hogy valami miatt ilyenné vált. Nem hibáztathattam őt azért, mert rossz nevelést látott, rossz példát és ki tudja még mit, amit én nem tudtam róla s, nem is faggattam sem Nielt, sem Langot, hogy meséljenek Liamról.
- De szeretnék lediplomázni, mint a normális emberek. – teszem hozzá, még mielőtt azt hinné, hogy más terveim voltak. Hogy egyszer-kétszer felütötte a fejét valami káosz Bayvilleben, az várható volt, kőkeményen játszottunk a tűzzel! Bár mondhatnám, hogy én voltam a legnagyobb felbujtó mind közül, de ez nem volt így. Legalábbis az én szememben.
- Meg nagy családot, mint mindenki más. Bár, ha az ilyenek az utamba állnak… Hát akkor kénytelen vagyok küzdeni azokért az egyszerű álmokért. – vontam vállat, mintha csak ilyen egyszerű volna. Persze nem állt szándékomban itt megállni és gyorsan felvázolni neki, hogy ez még csak a kezdet volt az életemből. Inkább mentem és nem hátráltattam őt. Találjuk meg azt a kincset amire olyan büszke a könyvtár és… és semmi. Nem fog ránk jutalom várni, de ha a rendőrnő (=Freya Davis) gyanút fog vagy őt hívják ide ki… lesz mit magyaráznom neki az biztos.

Kíváncsian hallgattam a mágiáról szóló tanítását, sosem gondoltam erre így, nyilván zöldfülű voltam én ebben, de biztos voltam abban, hogyha hasonlóval teszteltetem Nielt azt fogja hinni, hogy megokosodtam mágia terén. Talán elhiszi, hogy a könyvtárban megismerkedtem egy hozzá hasonló mágussal, aki nem ott tanulta a tudományát, ahol ő! Persze hiába vonnám kérdőre, hogy miért nem beszélt nekem arról, hogy a valóságban is vannak mágikus iskolák, mint a Harry Potterben, valószínűleg kiröhög és felvilágosít, hogy mi a helyzet, ha annyira tudni akarom.
Bejutottunk az épületbe, onnantól pedig a többi nem is számított volna, hacsak a sokadik emeleten az egyik velünk szembe érkező alak nem néz egyenesen ránk. Shu jelzésére pedig lelassítottam, nem ugrottam sem rá, sem neki, ki tudja mi van nála, elvérezni nem most terveztem esküszöm.
- Egy rózsaostor rendel, értettem. – s, már húztam is elő a kis csirát és formáltam belőle olyan rózsaostort, mint amivel Kurama hadonászott, onnan származik az inspiráció is, nem tagadom. Bár ezt az ostort kevés dologgal tudtam felruházni, az biztos volt, hogyha odacsap vele a tüskék felsebzik az ellenfele bőrét, ha ő feltudja ruházni valami mágikussal is, onnantól kezdve Shura van bízva mire használja és hogyan.
Ha volt időm akkor magamnak egy összefacsart botot rögtönöztem, éppen olyan szörnyen festett, mint Radagast és Gandalf fabotjának szerelemgyereke, csak itt a felesleges kacsokat kihagytam, ami a tetején végződhetett volna, révén, hogy nincs semmiféle kristály, amit oda erősíthetnénk, felesleges volt.
- Ha fapajzs kell, tudok azzal is szolgálni. – ezt csak odasuttogtam, de ha az ellenfelünk jól hall, olyan jól, mint a Bayvilleiek többsége akkor megvagyok áldva és ezzel Shu is, mert átkot hoztam szegény fejére.
Elsőre könnyűnek is tűnt leütni egy ellenfelet, de amikor meglepetésként hozta az ikertestvér klónjait… Na akkor kezdhettem volna pánikolni ezerrel.
- Fellógathatom őket a lábuknál fogva. – csak egy javaslat, mindenesetre, ha kell, én már előre ki is szórok némi napraforgómagot rájuk. Joggal kérdezhetnék, hogy mi a jó isten ütött belém, volt amelyik eltaposta a napraforgómagot vagy odébb tolta a cipőjével, teljesen mindegy volt, hogy mit csinálnak vele, rájuk tudtam növeszteni attól még a csirákat szükség esetén.
- Ha nem kell a közelembe engednem őket, akkor sokkal, de ha a közelembe kell… – ettől függetlenül megpróbáltam leutánozni Shu mozdulatát és úgy elhelyezkedni ahogy ő. – Félő, hogy akkor ők fognak ki csinálni engem. – de majd igyekszem távol tartani őket magamtól, döntöttem el, bárhogy is legyen.
Az első kettő el is indult felénk, a többi sem maradt le persze. Látták rajtunk, hogy ha nem is teljesen komoly, de fenyegetést jelenthetünk a számukra. Egyrészt nem tudták, hogy kik vagyunk, másrészt rózsaostor és bot volt nálunk, biztos jele a rossz szándéknak, hát persze.

Kíváncsian figyeltem a férfit, akiről egyre nagyobb volt a sejtésem, hogy nem a Niel-féle Kamar-Taj-osok közé tartozik, hanem valami más. Talán, ha lett volna több időm és nem ilyen kutyaszorító helyzetben lennénk, kifaggatnám úgy ahogy annak rendje és módja volna. Már csak azért, mert első látásra nem tűnt gonosztevőnek és másodjára lenne bizonyítékom arra, hogy könyvtárba járok, mert nyilván elmondaná a többieknek is ott találkoztunk, nem? Félek, hogy úgysem hinnének nekem, de neki talán még igen.
- Jaj, csak démonokat ne! Hosszú történet. Nem nekem volt közöm hozzájuk, de így is pazar találkozónk volt. – még arra sincs idő, hogy lelki szemeim elé idézzem a politikus/ügyvédkinézetű EgoLazet, de még csak ő volt a legelviselhetőbb mind közül még mindig.
- Én… kevés dologtól félek, de azoktól nagyon és ha kell elkerülöm őket, ha tudom. A démonokon kívül más szellemi lényekkel… nem volt szerencsém találkozni tudtommal. – de otthon az ufócsajjal volt szerencsém találkozni és nem értem, hogy miért az ufók jelentek meg hamarabb az életemben, rejtély. Na nem baj. Most már kezdem azt is szépen elfogadni, hogy valójában ő is ember, csak egy kicsit másmilyen, mint a többiek vagy én.
Odafent egy kicsit másabb a helyzet. Itt továbbra is követnem kell Shut, mert vele ellentétben, én tényleg nem látom ki az, akit követni kell. Én vak vagyok ehhez.
Muszáj megkérdeznem tőle azt is, hogy meddig tart ki a csodacetlije, amit ránk ragasztott. Miután megkapom a választ, az információt el is raktározom magamnak. Életben kell tartani őt, vagy legalábbis fittem. Vettem. Az szóba se kerül, hogy elszakadjon. Vigyázok rá. Legalábbis ezt tervezem el. Ha a rendet megtudom őrizni a szobámban és évekig volt biztonságban a cserkésztáborba készített karkötőm, akkor ez is menni fog. Remélhetőleg.
Előre pillantok, amikor a keresztvackokról beszél. Összeszedem minden bátorságomat. Kell is, mert amíg a lehetőségeimet mérem fel, honnan lehetne a leginkább indákat hívni csont ropogtatásra leszek figyelmes, de nem a jó fajtából, hegyezem is a fülem, egészen addig amíg észre nem veszem, hogy vele történt valami szokatlan.
Pislogok. Keresem a szavakat. Nem tudom eldönteni, hogy a levegőhiánytól fogok előbb megfulladni vagy az eséstől a zuhanás miatt, mert amilyen szerencsétlen vagyok megcsúsznék a nagy csodálkozásomban és annyi volna nekem, mert az erőm és az agyam is cserbenhagyna. De eszembe juttatom, hogy nem szabad cserbenhagynom sem őt, sem magamat, sem a Könyvtárat, még ki kell vennem a könyvet. Mély levegőt veszek, mindenféle jótanács, amit másnak szoktam olyankor mondani, ha pánikol, most visszaköszön az elmémben. Tök természetes ez. El kell fogadnom. A láthatatlanná tévő Miroku cetlit is elfogadtam, igaz Mirokunak nem voltak szárnyai, de haladni kell a korral.
- Megpróbálom megoldani. – nyugtatom meg és néhány magot a markomba veszek, amit el is kezdek szuggerálni, most vagy soha. Hirtelen ötlettől vezérelve eszembe jut Mary Poppins esernyője és az ötlet, hogy talán, ha annak egy növényes változatát életre keltem, akkor hasonló rossz példával szolgálhatok, amit a növényesgyerekeknek otthon nem szabad kipróbálniuk.
- Mindig van nálam három giga családi csomaggal. – mutatok a táskámra, hogyha a zsebemben lévő kifogyna akkor még mindig lesz mit szétszórni és megformálni a kellő méretre és alakra.
Ha sikerül megnöveszteni akkorára a pitypangmagot amekkorára szeretném és egy kicsivel nagyobb lesz, mint Poppins esernyője, akkor már csak a szellőben reménykedem, ami felkap.
Ide most tényleg minden bátorságomra szükségem van. Vagy ha ez a megoldás nem válna be és nem várom ki, hogy csoda történjen, hát megpróbálkozok a ’propellereket’ magamtól életre kelteni. Első próbálkozás. Valószínűleg figyelnem kell és tényleg koncentrálni, hogy ne csúszon ki a kezemből a pitypangmag vége. El se hiszem, hogy majdnem sikerül életképes pitypangexpresst létrehozni, amikor a vége előtt pár lépésnyire feladja a szolgálatot, összeakadnak a szálak és szép landolás helyett bukfenc lesz a vége, de úgy felpattantam, mintha meg se horzsoltam volna magam. Pedig éreztem, hogy a repülés egy másik módját kellett volna választanom.
Shu keresztkérdésére igyekszem azt gondolni, hogy nagyon jártas vagyok abban, amit tőlem kérdez, de így nagy hirtelenjében nem tudnám megmondani neki a kettő közti különbséget. Azt se tudtam, hogy Niel tesz különbséget a mágiája között! Végül is, azt mondta tippeljek és általában mindig az szokott bejönni, amit magamtól nem vágnék rá egyből, ezért most a fordított módszert választottam. Még szerencse, hogy kétfajtát mondott csak!
- Nem tudom, talán internált mágiát? – közben pedig a lezárt tetőajtóra pillantok. Ez nem tűnik könnyűnek, de hogyha én nem is tudom a mini indácskák majd igen. Ezért, ha van kulcslyuk, amibe be tudok párat helyezni, akkor akcióba is lendítem őket. Nem kell sok, elég három szem mag és az ajtózár megadja magát. Ha bonyolultabb és nem valami régimódi ajtózárról van szó, esetleg vagyunk annyira modern épületen, hogy kártyával vagy egyéb kóddal kelljen bejutni ide, akkor komolyan elgondolkodom azon, felhívom Romyt és megkérem őt segítsen ki, de természetesen nem ingyen kérném meg, tudom, hogy szereti a jégkrémet és szépen ígérnék neki a kedvencéből, eltekintve attól, most talán forrókávéval kéne vagy forrócsokival, vélhetőleg a Starbucksból. Ha hagyományos régimódiról van szó, akkor a kulcsütközőn nagyon vékony indácska kandikál ki, amely szépen kúszik befele lenyomva a zárócsapokat, a rugókat féken tartva, majd pár másodperc még amíg reccsen valami a zárban, ha szerencsénk van megmozdul, ha nincs… akkor más módszert kell találnunk.
Ha pedig elektronikusról van szó… akkor a telefonos segítséget kérem Romytól, teljesen meglepve őt a kérésemmel szerintem. De ha kell még azt is leírom neki, hogy életek forognak kockán, nem az enyém, de valakié igen és be kell jutnunk az épületbe.
- Van egy házi mágusunk. – akivel már jártam egy másik dimenzióban is, tehetném hozzá, de nem dicsekedhetek gondatlanságból elkövetett emberrablással!
- Én, nem tudok a növényekkel beszélni, de megérzem, ha vannak a közelben, amiket áttudok formálni. Élő-hadsereg nem lesz belőlük még. – kezdek nevetni az ötlettől. – De megnehezíthetjük a helyzetüket, amint bejutunk velük. – lehet ki kellene próbálni a kezdetleges növényialtatóbombákat is. Hmm. Igaz ezt az aljasságot a Hydrásoknak szánom, de bárki más is megkaphatja, igen.
- Menjünk be. Hallgassunk a te mágikus ösztöneidre, mert az enyém pocsék és ha sikerrel járunk akkor segítek a tolvajókat is a rendőrök elé lökni, indákkal összecsomózva. Áll az alku? – nyújtom felé lelkesen a kezem, ha pedig igennel válaszol és követhetjük őt, akkor most sem felejtek el sietni és úgy kezelni őt a szárnyaival, mintha ez is teljesen természetes jelenség volna a számomra is.

- Igaz, az a legjobb, ha van kitől tanulni. – nekem is ott volt a bátyám, amíg a komodói varánuszok (valójában a Hydra by Morf) úgy nem döntöttek, hogy túl fontosnak tartják őt ahhoz csak úgy futni hagyják. Őszintén szólva nem tudom mi van vele, de az biztos, hogy még nem vagyok készen csak úgy öngyilkos osztagost játszak a varánuszosok ellen. Túl sokan vannak.
- Áhá, nem hiszek a sithekben. De másban igen és elhiszem, hogy nem csak ketten vagytok. – még nem akarok arra gondolni, hogy egy újabb földönkívülivel sodort össze az élet. Még nem készültem fel rájuk, Crystalra se lehetett mondjuk, ez igaz. Bár, ha kiderülne, hogy mindketten azok, akkor tudnám kihez irányítani az otthoni ufócsajt, biztosan megértenék egymást és kibeszélnék milyen rémes alakok járnak itt a földön. Ennyire részeg még nem voltam, sőt inkább voltam most józan és valami normális magyarázatot akartam találni olyan dolgokra, amire még nem volt, mert túl keveset láttam a világból, de amit láttam az is megrémiszt néha és az se biztos, hogy olyasmivel kellene dicsekednem, hogy én ehhez már hozzá szoktam. Nem szoktam teljesen hozzá, de ha egy olyan közösségben él az ember, ahol a társaság nagyja felvállaltan birtokol valamiféle szokatlan képességet, akkor az olyanok, mint én – hiába teremtettek ilyennek a képességemmel és titkoltam el hosszú-hosszú éveken át az olyanok elől, mint amilyen Lilia is volt – nyilván felbátorodnak és mindent természetesnek vesznek, olyasmit is, ami nem az. Szerencsére még úgy nagyjából különbséget tudok, merek tenni jó és rossz között. Ősrégi tekercseket ellopni nem volt szép dolog, még ha garantáltan gyémántos összeget érnek.
Odakint pedig mások számára láthatatlan valómban igyekszem újra megoldást találni a légi közlekedésre. Nem voltam a magas épületeken utazó Pókember, ez biztos. Messze menően meg se tudtam volna tartani magam olyan sokáig, mint ő, valószínűleg a lendület felét végig vinnyogtam volna és az kevésbé lett volna Tarzanos, inkább valami más ordításához hasonlított volna.
- Magok nélkül nehezebb, de mindig van nálam! – nyugtatom meg, hogy aggódalomra tényleg semmi ok, inkább csak a lassúsággal van gond és az egyensúllyal, de kitalálom még, hogy fogom csinálni. Minden fejben dől el és az ötletektől! – Gyerekkorom óta ezt csinálom, volt időm megtanulni. – százwattos vigyor, túl magabiztos vagyok, igen így van. Ám olyan ötleteket ad, hogy máris elkezdenek forogni a fogaskerekeim és a dolog kivitelezésén gondolkodom.
- Eddig másvalakit lógattam fel a levegőbe, nem magam, de az illetőt is a lábánál fogva, de megérdemelte. Azóta is azt hiszi álmodott szerintem, a növények nem kelnek csak úgy életre, egyesek szerint. – kettesek pedig irányítják a növényeket. Ezzel persze nincs baj, amíg a saját csapdámba nem esek bele.
- Ha rábukkanunk a másik tolvajra akkor mutatok pár trükköt, ígérem. Körbeveszem élő növényfallal. – vagyis csak annyira lesz élő, mint amennyire a növények is élnek, háh még az kéne, hogy húsvér-növényről legyen szó.
- A legegyszerűbb módszer mellett leszek, vettem. – felejtsük el Tündérország mesebeli lépcsőjét, most tényleg Tarzan egyszerű kapaszkodós trükkjére lesz szükségem, vagy inkább a hegymászókéra. Igen, a hegymászók derékra tekert és felhúzós technikája egyszerűbb lesz. Jó igaz, úgy kell erős indát formálnom és növésben tartanom, hogy közben magamat is felfele húzatom vele. Érdekes lesz.
Értelmesen végig hallgatom mindazt, amit a holló szellemről mond és próbálok nem kételkedni a szellemekben, mert én egy dolog, hogy nem látom őket, de a férfi biztos. Nem lehet neki könnyű.
- Vannak rossz szellemek is? – bukik ki belőlem a kérdés, persze, hogy nem értelmes, még most emésztem a számomra láthatatlan holló szellemet. Vajon olyanok, mint a Szellemírtokban? Ezt persze fel nem teszem hangosan.
- Nincs tériszonyom. Legalábbis nem akkora, hogy baj legyen. – nyugtatom meg. – Ez lesz a legegyszerűbb igen. Csak egy pillanatot kérek. – amit fejben már szépen elterveztem, azt néhány napraforgómag kiszórásával el is kezdtem volna megvalósítani. Innen lentről fogom fel növeszteni magam oda a magasba és hogy az égig érő paszulynak még véletlenül se menjen neki senki, magam után el is porlasztom majd. Ez most tényleg olyan is lesz, mint a Minecraftban, ha egy fa lombját kezdik el „feldolgozni”.
- Ha arra kerülne a sor, tuti ordítani fogok, de letagadom, hogy én voltam! – nevetek kínomban. Bár odafent majd kiderül, hogy mi lesz a kézenfekvő és a leggyorsabb. Ha úgy fog rohanni előttem, a szellemhollót követve, mint a veszett állat, nincs mese a szépítésre, ha kifacsart absztrakt indák lesznek se baj, amíg megtartanak és visznek oda ahová kell.
Kicsit tovább tartott felérni mert még idelent ámultam azon, ahogy a férfi felfele halad az egyik párkányba kapaszkodva, hogy majd az egyik teraszon kössön ki és onnan folytassa szépen felfelé. Tutibiztos, hogy ő is egy fel nem fedezett titkos szuperhős! Ilyet se tud mindenki!
Miután kicsodálkoztam magam, neki is kezdtem az indatermesztésnek, jó alaposan kényszerítve a csírákat az együttműködésre.
Nem sokkal azután értem én is fel, hogy Shu felért a tetőre, túl szép lett volna az, hogyha megtudom előzni őt, ilyen isteni csillagállás nincs az égen, ami ezt vetíti előre.
Fújtam egyet. Ez menő volt, de hozzá nem fogok tudni szokni az biztos, sokkal földhöz ragadtabb vagyok, hogy úgy mondjam.
- Nem cimborálok szuperhősökkel, a tévében láttam őket, mint mindenki más amikor ők voltak a terítéken éppen. De a barátaim szuperek és hősök is, csak nem mindig így egyben, hanem külön és inkább az én szememben, mint másokéban. Igaz van egy-kettő, akit szívesen letagadnék, de végső soron ők is hősök a szememben, meg a barátaim is, csak éppen a felebarátaim, nem az egészek. – terelek persze, hiába beszélnék szívesen arról, hogy milyen vagány kis társaság van Bayvilleben, most nincs idő erre.
- Melyik irányba is kell mennünk? – ha mutatja az utat és megkapom a választ, akkor bizony abba az irányba kezdem el hajítani a magvakat, mint valami galambetetős vénember, esküszöm úgy érzem magam, de sokkal fiatalabb vagyok szerencsére.
- Ha lenne rá időm tuti rittyentenék ide egy indadeszkát is és azzal csúsznék át a másik tetőre, de… - egyrészt amilyen szerencsém van, tuti az első csúszásnál kitérítem magam a levegőbe és a földhöz vágom magam szó szerint, másrészt, ha felfele kellene csúszni, az eléggé érdekes volna. Bobpályát indákból pedig… jobb, ha nem gondolok rá. - … félek, hogy ez most nem megvalósítható. – fejezem be végül a mondatomat így.
Ha megosztotta velem azt is, hogy hová kell eljutnunk akkor igyekszem felidézni a város azon részét, amit ismerek és ahhoz kapcsolni. Talán olyan messze nem mehetett el az illető. Vagy igen? Ilyenkor bánom, hogy nincs sasszemem, most mennyivel könnyebb lenne tényleg.
- Meddig tart ki ez a láthatatlanná tévő cetli? Nem másért, de talán ki tudnánk használni azt, hogy a tolvajunk előtt láthatatlanok vagyunk! – lelkesedem, persze azt sem felejtem el, amit mondott, hogy attól hallani olyan tisztán hallanak minket, mint ahogy normál esetben volna.

Különös. Egyre inkább olyan érzésem van, mintha a modernkori Miroku csöppent volna mellém, de ezt nem mondom ki hangosan. Isten ments! Túlságosan meglep az, hogy összeborzolódik a hajam, pedig esküszöm én mindenre számítottam, csak erre nem. Ez egy újabb jelzés, hogy fodrászhoz kéne menni.
Jah, elkiabáltam magam. Most is megkapom, hogy amiért félig kínai nem biztos, hogy köze van Wonghoz. Hm. Nem ugrik be más mágusnév, akit bedobhatnék, hátha mégis tudja hol van az a Kamar Taj. De az is lehet, hogy bolondnak néz vagy tévesen azt hiszi, hogy varázsló vagyok, mint Niel. Hát na… kapukat nem nyitok másik dimenzióba és távoli helyekre sem.
- A bűnszervezetek és én nem vagyunk nagy barátságban és a szektásokról is rossz véleményem van, főleg az Assassin's Creed játékok óta. – bár itt különösen nem a kínai maffiára gondolok, sokkal inkább a Hydrára, de számomra egykutya a rosszakkal az is, noha volt különbség azért köztük, vagy legalábbis az egyszerű ember ezt gondolná. A játék pedig azért tűnt kézenfekvőnek, mert ha elmondása szerint félig kínai, akkor biztos leköti őt is az ilyesmi. (Persze ezzel a tudattal is csak addig élek, amíg a gombos mobilokról beszél, nem az érintőképernyősökről.)
- Biztos vagyok abban, hogy így van. Nekem van egy Lang keresztnevű ismerősöm, de kiderült, hogy Lang családnév is létezik, nem csak ázsiaiak között. – ezen sem térek napirendre, igaz nem most találkoztam az illetővel, mármint a családnevűvel, de most nem hangoztatom. Van fontosabb dolgunk is.
A bűverővel bíró talizmán és átok említésére csak pislogok. Meg mernék esküdni, hogy idejövet nem ittam és nem is… Nincs okom azt mondani, hogy képzelődnék és túlságosan megnyílt a fantáziám, mert semmi ilyesmi nem történt, ha igen, akkor már régen ott el kellett volna veszítenem az ép eszemet, amikor Kaine azt mondta, hogy másik világból jött, Lili macskává tud átváltozni, Romy a gépekkel suttogó és sorolhatnám, mi mindennek kellene lesokkolnia – a létezésemmel kezdve, ugye – mégsem történik semmi ilyesmi. Persze. Totálisan van mindenre egy magyarázat, csak meg kell hallgatni azt és nem kizárni annak a lehetőségét, hogy minden igaz. Minden, amit addig csak elképzeltünk. Jó az ufócsajt az óriáskutyájával, nos azt nem akartam sose elképzelni, meg egyéb űrből származó magukat embernek nevező, mégse embereknek.
- Hm ilyen spéci átkozós képeséggel egyedül vagy, vagy vannak mások is? – muszáj megkérdeznem, ha van egy átkozók ligája valahol, akkor a mi oldalunkra kell állítani őket! Valahogy. Még egy ok amellett, hogy otthon, ha erről beszélek bármelyiküknek is, még bolondabbnak fog nézni, mint eddig. Sebaj. Ők nem hallották mindezt a saját fülükkel.
- Biztosan olyanok, mint a Szemfényvesztőkben, csak ők jobban trükköztek, mint a filmben. – húzom el a szám és próbálok inkább filmbéli magyarázatot találni rá, mint valóságosat. Lehet van, valami furcsa mágiás, ami elkerülte a figyelmem, bár igazából nem tudtam melyikre is kellene figyelnem és koncentrálnom. Most már mindegy is.
- Csak rajta, én igyekszem nem útban lenni. – hát, ha eltalál egy átok, akkor a bayvillei ház magától fog lángra lobbanni, ha hozzáérek valamihez az fix, de ezt igyekszem nem magamra vonni már most.
- Persze, egy pillanat. – teremthetek is egyet, hogyha kell, tehettem volna hozzá, de inkább nyugodtan és szépen odébb léptem a könyvespolcok rejtekébe. Mondjuk amíg megálmodtam a tökéletes kicsi levelet, addig leszakíthattam volna odafentről az egyik japán rózsa fáról, vagy a futókáról is, de messze nem akartam menni.
A jegyzetfüzetet a táskámból halásztam ki meg a két tollat is. Visszacipzároztam és feltettem a hátamra, hogy itt ne maradjon semmim se, ha menni kell, de csak félvállra vettem fel. Ezzel a mozdulattal nyújtottam át a jegyzetfüzetemet és a két tollat is. Csak pár lapot írtam tele, nem fog fájni neki, ha hiányzik belőle néhány lapocska. Ha használat után visszakapom a jegyzetfüzetet, akkor elteszem őket, bár nem túl messzire, lehet kelleni fognak még.
- Elképesztő. – bukik ki először a számon az első dolog, ami eszembe jut, amikor megkapom a lapocskát. Semmit nem értek a krikszkrakszból, talán jobb is. Nem mondom, hogy nem nézünk ki vele viccesen, de próbálom nem elnevetni magam és csak mosolygok a helyzeten, végtére is, nem a medvével vagyok. Követem őt kifele az épületből.
- Semmit nem láttam. – vallom be őszintén. – De téged látlak és tudlak követni. – nyugtatom meg, legalább ezzel, ha mással nem is fogom tudni ezután.
Az épületek tetején való közlekedés ötletére eszembe jut, hogy Pókember is így közlekedik, meg Gwen és Kaine is nyilván, meg Miles, azok közül, akiket ismerek persze. Ki tudja, hányan döntenek úgy, hogy inkább odafent sétafikálnak, minthogy idelent vegyüljenek. Jó. Menni fog.
- Nem vagyok szuperhős, de indalépcsővel egy darabig megpróbálkozhatok. – javaslom, az első dolgot, ami az eszembe jut. – Vagy sima indával, ami átsegít a tetők között. – jut eszembe egy másik, kevésbé energialopó javaslat. Ha valamelyikbe beleegyezik, akkor majd aszerint cselekszem, már csak fel kell jutni a tetőre lépcsővel, lifttel, tűzlépcsővel, ami épp kézre, lábra esik és az eldöntöttek szerint szépen átmenni egyik háztömb tetejéről a másikra. Ha azt is megmondja, megmutatja, hogy melyik irányba kell haladni, hát arrafelé terem meg az elhajított magokból az indaforma is, amire szükségünk van.

Széles mosoly, ennyire futja először, mert hallom a kiejtésén, hogy emésztenie kell a nevem, mint sokan másoknak először. Meg is sajnálom őt, amiért nem jutott először eszembe a rövidebb verziót mondani, de most már mindegy.
- Legyen Laze, az egyszerűbb. – mondom ki végül, titkon reménykedve abban is, hogy ez másképpen fog hangzani, ha viszont hallom. Valamivel egyszerűbben, mert olyan mintha a lézerről beszélnénk, pedig nem. Na jó, csak egy kicsit.
- Shu, örvendek a találkozásnak! – kezet is fognék, ha nem egy mentőakció kellős közepén lennénk, most fontosabb elkapni a pergamentolvajt ugyanis.
Ráugorhattam volna, ahogy az Assassin’s Creedben az általunk mozgatott karakter is tenné az éppen legyilkolni kívánt áldozatával, de ez nem játék, valószínűleg a lépcsőbe vernénk az orrunk és az nem volna valami szép látvány. Tényleg kiátkoznának a könyvtárból és búcsút inthetnék a dolgozatomnak is. Mondjuk kellett nekem ráérősnek lennem ugyebár.
- Eszemben sincs elengedni. – nyugtattam meg Shut, bár kétlem, hogy ezzel sikerült volna bármit elérni, hiszen a pergamen nem volt meg és nem ezt a csávót kellett volna elkapni, mert ez csak az elterelés volt. Miért nem fordult meg a fejemben, hogy túl egyszerű volna, ha egyedül dolgozna az illető? Mindig kell egy tettestárs! Hát én se magamban, magamnak kezdek el hülyeségeket elkövetni, hanem akkor, amikor van mellettem valaki, aki segít ebben.
Követem Shut, elvégre a könyvem még mindig az ő birtokában van, először arra gondolok, hogy a papír arra kell leírja a csávó vallomását, de azt nagyon régimódinak gondolom és megfordul a fejemben, hogy előveszem a mobilom és arra felmondhatja az alak a vallomást, de az meg még több bonyodalmat szülne. Így is nyakig vagyok a slamasztikában, mert lehet a kamerákat úgy ahogy elkerültem, de az emberi szemek megint más dolog. Tényleg kinézőben van egy találkozó May O’Neal-el. Amint utasítást kapok, hogy mi a következő lépés az alakkal, én nem ellenkezek.
- Rendben, hátha elkezd dalolni majd. – amit kétlek, de ki tudja. Történnek csodák, ha kamerafelvételekkel, szembesítéssel jön az ember általában. Általában. Általában én is inkább meghúzódom a növényeimmel.
Szépen megyünk az emlegetett szoba felé, vagyis dehogy mert ezt szépen és diszkréten nem lehet elintézni. Nekem még lenne mit és hová fejlődni a biztonsági őr titulushoz, de az már részletkérdése. Csak pár edzés választ el az olyan fizimiskától, amivel Kaine kidobófiút játszik, meg pár extra képesség, de ettől mind tekintsünk el most. Majd a jogos biztonsági őr titulust viselő szakembertől bocsánatot kérek, amiért nem ő volt most itt az én helyemben.
Kíváncsian hallgattam Shu jótanácsát azzal kapcsolatban, hogy ez a ragasztószalag majd miféle jóhatást gyakorol szerencsétlen lélekre.
- Ha rázárjuk az ajtót nem hiszem, hogy szükség lesz erre. De persze, fő a biztonság. A végén még elmenekül és… - megint csak meglepődők azon, hogy miután a ragasztószalaggal kiszerencsétlenkedtem magam, mert miért akart volna először a szemem elé ugrani, hogy itt van megkezdve itt kell addig kapirgálni, amíg használható nem lesz… szóval meglepődtem azon, hogy valami papírost nyom az illetékes mellkasára, mint ahogy Miroku is tenné. Nielt ilyennel próbálkozni még nem láttam, de addig jó amíg ilyen megoldásokat nem használ ellenem!
- Áhááá. Mindent értek. – vagyis semmit, de tök lazán kezelem a helyzetet, mellkason megálló ragacs cetliknél, amiktől súlyt érzel a mellkasodon, szinte már… már mindennapi kellene, hogy legyen, ha már túléltem a dimenziós kapukat, amiket átugráltam Niel-el, ez sem kellene kiüsse a biztosítékot. Ha létezik másik világbéli női variánsom, miért ne lehetnének a mágikus cetlik is valódiak?
- Egy próbát megér. Túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ezt otthon filmszakadással meséljem el. – pontosabban úgy, hogy nem jártam a végére, de hogy elmondom-e otthon a többieknek, az más kérdés. Ha el is mondom, úgy se hinnék el nekem. Ki is léptem a teremből ezzel, amire újabb cetli került. Újabb meglepett mégis bólintós fej tőlem első reakcióként.
- Nem tudom mit írhattál rá Shu. – kezdek bele bizalmasan. – De azok a jelek úgy néznek ki rajta, mint akit épp meggyilkoltak volna itt és azt mondaná másnak, ide be ne gyere. – nevetem el a végét, mert én, aki nem értek az ilyen vonásokhoz, bármit belelát az ismeretlen írásjelekbe. Bár mondjuk az otthoni ufócsaj jeleihez képest ez nem tűnik emberkínzásnak.
A pergamen helyéhez érve enyhe százwattos vigyort varázsolok az arcomra, amikor rátér az igen fontos kérdésre.
- Ha azt mondom, hogy Wong, akkor te azt válaszolod, hogy…? – téma elterelés igen, de ki kell derítenem, hogy ő is olyan varázsló-mágusszerűség, mint Niel vagy valaki más, aki egyszerű halandónak nevezi az embereket. A válaszától függ, hogy elmondom a B tervemet, ami az altató növényt takarja, hacsak nem kapok válaszként egy Kamar-Tajt, mert akkor az ötletemnek is tájt mondok, a varázslók az én szememben többet tudnak, mint pár furcsa növény, de ezt sosem mondom ki hangosan Niel előtt, meg a háta mögött sem.
- Ilyen cédula nincs arra, hogy megzavarjuk a látásukat igaz? Vagy ami a padlón csúszik, a pergamen nyomát követve? – hülyeségek tárháza vagyok, tudom, de én egy ideje bármit kinézek a világunkból, még akkor is, ha ez nem létezik, nem is lehetséges és a furábbnál is furább, de eddig a női variánsomról se gondoltam, hogy létezik és mégis létezett egy másik univerzumban!
- Nem ment el az eszem! – kezdek el mentegetőzni, miután a kutatásom, ami egy gyors körbe pillantásból és leguggolásból állt, hátha van valami az asztal alatt sikertelennek bizonyult, le is biggyesztem a szám. – Van másik kijárat? Ahol mi voltunk, ott ki nem mehetett az fix. De eddig meglóghatott vele. Esetleg a kamerák? – mutatok körbe, hátha valami megoldás mégis van hacsak előbb nem közölte, hogy a cetlit meg tudja babrálni és nyomkövetővé varázsolja. Na az egyszerre volna ijesztő és menő is bakker!
- Ha megvan a pergamen, mindenre tudok értelmes magyarázatot adni, de addig nem terhelnélek semmivel. – mert még ki kell találnom, hogy hogyan adom elő magam, ha pedig nem lesz meg a pergamen… tényleg jönni fog May O’Neal és az egyszere teszi népszerűvé a könyvtárat és sebezhetővé is. Nem akarhatjuk ezt.
- Mobilon megfenyegetni a pergamen elrablót még viccnek is rossz, igaz? Mert ha nyomra nem lelnénk, akkor a szobás mobilját a másik ellen használhatnánk. Kár, hogy nincs itt Romy! – lebiggyesztem a szám, mert ő tuti megtudná buherálni a kütyüt gond nélkül s, eljutna a pergamenes mobiljára is. Vagy túl sokat képzelek megint, igaz?

Bárkit is kellett megfigyelnem, biztos vagyok abban, hogyha pontos leírást kapok és még fényképet is adnak mellé, akkor nem érzem magam ennyire elveszettnek, mint most, de nem adtam fel én, úgy tettem mintha engem is a pergamen érdekelne, még be is akartam vonni a fickót a dologba, hogy a másiknak, akit én figyeltem ne tűnjön ez fel túlságosan. De, amikor ő nem lelkesedett túlzottan a társaságomtól, egyet kellett értenem vele, nekem se tetszett az övé. Most azonban mit tehettem volna? Kellett a társasága elterelésnek, de azt nem gondoltam volna, hogy hirtelen közénk kerül egy audioguide a könyvem levevője személyében, aki arra kért tartsak szemmel egy furcsa, enyveskezű alakot, hát most is szemmel tartottam, ott volt a helyén, ahol gondoltam, hogy lennie kellene.
- Ez különös találós kérdés lehet a kódfejtőknek. – tudom nem így hívják magukat, de amíg nem találják meg a nyelv értelmét vagy egy hozzá hasonlónak a fordítását, vagy olyan csoda, nem történik, mint ami a Rosette-i kő esetében is volt, addig tényleg rejtély lesz a tartalma. Bár a találgatástól eléggé elvigyorodtam, főleg, ha már herbáriumot is emlegetett a férfi és akár minden egyben lehet. Hmmm, ne ezért kellene egy időgép. Ahogy elnézem az első megkérdezett alaknak se ártana, ha visszarepülhetne az időben és normális nevelést kapna, mert szóra sem méltat minket, hanem futva lelép tőlünk. Én meg nem szeretem, ha szó nélkül hagynak és az ügy végére járok, bár amikor utána iramodtam, nem gondoltam volna, csak, amikor a könyvemet szerettem volna csak megkapni, helyette más zúdult a nyakamba, de semmi baj sincs.
Próbáltam is, meg nem is bevárni a jól informált tagot, most már biztos voltam abban, hogy a férfi itt dolgozik, tényleg valami könyvtáros féle.
- Véletlen leütni? Ráborítok valamit, ha kell, de félő, hogy kitiltanak amiatt a könyvtárból. – meg egy csomó minden kárba is menne, szóval ezt a lehetőséget gyorsan el is hessegetem, valami máson agyalok, miközben versenyt próbálok meg vele futni, nem hagyhatom, hogy az övé legyen az első hely, még válaszra se méltatott! Micsoda otromba dolog ez!
- Oké, az ajtón nem fog kijutni, ha rajtam múlik! – gyors terepfelmérést kellett volna tartanom, hol, merre, hány kamera és milyen szögből és társai, de amint kikerült az előcsarnokba és tényleg közeledett már az ajtóhoz, nem hagyhattam, hogy csak úgy kifusson. Ahogy a kis koszorúslányok az esküvőn virágszirmokat dobnak a levegőbe, amint megjelenik az ifjú pár… nos ahhoz hasonló, de inkább rizset dobáló mozdulatnak tűnt az is, ahogy pár napraforgómagot szórók, hajítok a delikvens elé. Ennyit a szotyiról. Egyesek galambok elé hajítják, én kénytelen vagyok felhasználni most a gyors indák teremtésére, most nincs idő túldekorálni, elég, ha sikerül elkapni a lábánál fogva és a földbe gyökereztetni, mint ahogy gyorsított felvétellel a vegetáció nő meg és zöldül ki, na ennek a személynek csak a bokájáig ért fel a zöldbilincs. Megállítani nem fogja ugyan őt végleg, mert nem koncentráltam erősen a szorításra, de amint a nevem felől érdeklődnek érzem is, hogy nem is nagyon fogok, vagy kell, mert csak akkor szólalok meg ha sikerül a fazon elé állni, akit üldöztünk. Ha közben ki is szabadulna, messze ne juthasson.
- Laserian a nevem, ügyeletes… - bármit használhattam volna most magamra, de nem tudtam eldönteni mi az, ami leginkább illett volna. – Ez túl egyszerű volt, én egy másikat figyeltem, nem az urat. – tettem hozzá s, még mielőtt az indák végleg ide tapasztanák úgy karon ragadtam, mintha világi cimborák volnánk és húztam vissza a könyvtárba.
– De biztos vagyok abban, hogyha megkérjük őt… - beszél lett volna a vége, hogyha nem szúrom ki a pergamen eltűnését. Nem ennél az embernél volt, az biztos. Valaki más nyúlhatta le.

Nagyon szuggeráltam azért a létráért, de milyen rémes alak volnék, hogyha szó nélkül megvárnám más elvégezze a dolgát és ne élnék a megszólítás lehetőségével. Valószínűleg egy szebb világ volna, de most tényleg szükségem volt arra a könyvre és minden perc értékes volt. Kicsit meg is könnyebbültem, amikor válaszolt és egy nem mindennapi kéréssel fordult felém. Figyeljek meg valakit. Könnyű kérés, de bár tudnám, hogy melyik személyt kellene szemmel tartanom helyette és miért, ez a másik. Biztos valamilyen ügyeletes önjelölt biztonságiőr volt, vagy csak nagyon szeretett volna megóvni valakitől egy fontos pergament, amin bizonyára aranybevonatú iniciálé lehetett, ami felbecsülhetetlen értékű. Az én szememben inkább tűnt ez már kiállítás tárgyának, mint megfogható és olvasható pergameneknek, ami ne lett volna már meg digitálisan is valahol, csak kérni kellene.
- Persze, figyelek rá. – vagyis figyelnék, ha tudtam volna azonosítani az illetőt és megértettem volna melyik zsíros és ragadós mancsú alakra gondolt, aki pergameneket vághat zsebbe. Pislogtam egyet-kettőt, teljesen hasztalanul, mert nekem onnan fentről tényleg biccenthet akárki felé, ha semmiféle jelzőt nem kapok, mondjuk piros kabátos, kék pulcsis, akkor az alak bárki lehet, még én is vagy akár ő. De épp visszapakolja a könyveket, nem elcsaklizza szóval…
- Ahm még semmi extra nem történt. Most a polcoknál nézelődik. – legalábbis az a személy biztosan, akit én tartottam szemmel.
Bár sejtve, hogy ezt egy kicsit elszúrtam, rossz megérzés, hogy nem a megfelelő személyt tartom szemmel, vagy még közelebb akarjak kerülni ahhoz, akire figyelni kell, hát szépen és megfontoltan odaléptem egy másik személyhez, aki szemmel láthatóan tanulmányozni akarta volna az említett pergameneket. Még kíváncsian én is oda bámultam mit figyel úgy. Ezt olyan betűkkel írták vagy nyomtatták, tudja az isten, hogy nagyítóval kellett volna megnéznem nekem, hogy láthassam és kiolvashassam is a szöveget, amit elénk tártak, pedig elvileg még nem romlott a látásom, de pár Bayville lakóval ellentétben nekem ilyen, mindent jól látó szemem nem volt még. Természetes, hogy közelebb jövök és úgy teszek, mintha én is nézelődnék csak, de közben hátra pillantok azért a kikért könyv irányába is, hátha sikerült megszereznie az úriembernek a könyvet, amit kénytelen leszek lapozni, ha végre a kezeim között lesz.
- De érdekes, ezt vajon mikor írták? – kérdeztem rá a mellettem lévőtől, aki teljes beleéléssel tanulmányozta a pergament és figyelt fel olykor a könyvtáros irányába, csak az a hely most üres volt, biztos épp most rakosgatták vissza a könyveket a helyükre s, ekkor esik le, hogy a létrás csávó valami könyvtáros lehet nem őr, amikor ez végre értelmet nyer bennem. Csak talán túl későn, mert olyan mufurc képet vág a mellettem lévő és bök a kis cetlire, amire a pergamen címét, szerzőjét és az évet firkálták fel, vagyis hozzávetőlegesen.
- Biztos felbecsülhetetlen az értéke. Maga valamilyen pergamenszakértő? – érdeklődöm meg kíváncsian a férfitól. Tök egyszerű kérdés.