Hátrahőkölök ültömben. Eddig azt hittem, büntetésbe hoztam, nem személyes partira. Jaj, a pikulába. Én akkor most lenyúltam egy gyertyafényes randira Davidet? A zsebem válaszként kipufog közénk három meggyújtott teamécsest az asztalra. Utoljára az X-eknél éreztem magam ennyire elárulva.
A lángocskák ringani kezdenek, ahogy David megmoccan. Próbálom visszapörgetni a felvételt. Mit mondott a külön buli után? Ja, igen. Valamit a hideggel kapcsolatban.
Nem hagyhatom megfázni, ha már idecipeltem.
Két vastag, puha takarót idézek a karomra, összehajtogatva, ennél tovább viszont nem jutok velük. Minden agykapacitásomat leköti, hogy dekódoljam David mondatait.
Magához viszonyítva az elején tényleg jól viselkedett. És amennyire összebírtam tenni, valóban Niel kezdte a civakodást. Persze Dave sem volt olyan rendes, mint állította, ez a rész mindkét lábára sántított, sőt, lebénult. Chipset tömött Niel szájába, meg utalgatott rá és Lilire, és… Atya ég. Nem emlékeztem tisztán. Lehet, én éreztem csak annyira durvának, amit lejátszott? Talán olyan pocsékul megy nekem a barátkozás Niellel, hogy amint Liliről meg róla van szó, megbuggyanok?
Összerezzenek. David mikor hajolt ilyen közel?
Már megint a csókoknál tartunk, és ettől kicsit bepánikolok, szóval talpra pattanok. Az asztal fölé dőlő srác így kivételesen alacsonyabban van nálam. Nézem a hátára simuló vékony pólót. Ráterítek egy pokrócot, a fuvallat kioltja az egyik mécsest.
Ácsorgok pár pillanatig, szóra nyitom a számat, majd becsukom. Hallgatom a pavilon tetején lassú ritmusban, bágyadtan kopogó esőt. Én is pont ilyen lassúnak és bágyadtnak érzem magam. A szemem újra meg újra visszatéved David ajkára. A csók az egyetlen, ami elúszkál a gondolataim sodrásában. Ha most nem csinálok valamit, örökre ott fog lebegni.
Nagyot sóhajtók. Megkerülöm az asztalt. El is rakhattam volna, de ez csak akkor jut eszembe, amikor már szépen elrendezgettem a paplanokat magunkon és leültem David mellé a padra.
Felhúzom a lábam, hogy szembe helyezkedjek vele és felágaskodhassak. Aztán megragadom kétoldalról a pokrócot, amit ráraktam, és közelebb húzom őt. Amíg össze nem ér az ajkunk. Utána pár centivel hátrébb tolom magunkat egymástól.
– Tessék, megkaptam a csókomat. Most már beszélhetünk? – kérdezem, félig magamtól. A szemébe meredek, még mindig irtó közelről. Kutatom benne, miről is kell beszélnünk. Nehéz ráakadni a mellkasomon végigömlő forróság meg a hasamban erősödő bizsergés mögött.
Ja, igen. Niel.
– Mi volt az egyáltalán a nappaliban? Valamit biztos csináltál. Niel nem ugrana neked a semmiért. Nem olyan.
A markomba gyűröm a takarója szélét. Lepillantok a kezemre. Vissza Davidre. Megint le a kezemre. Lüktetni kezd a torkom, és azt hiszem, szédülök. Most nem a piától.
Mit műveltem?
Jézusom…
Megcsókoltam.
Nem kellett volna megcsókolnom!
– Bocsánat… – hebegem remegő hangon, tágra nyílt szemmel. Igyekszem kigabalyodni az anyagkupacból, és elhátrálni valahogy.

Mindegy eredetileg mi volt a célom, a mécsesek megválaszolták a kérdést. Baromira elloptam magamnak egy srácot légyottozni. Ezt nyilván a srác is tudta, azért somolygott annyira.
Szóval itt ülünk kettesben, a térdem David lábához ér, és még érzem a lehelete párás melegét a bőrömön. A hideg, az eső meg a friss levegő ellenére csöppet sem szellőzik a fejem. Sűrű köd, sőt, forró gőz terjeng benne.
Ijedten szorítom össze a számat. David elégedetlenül, morcosan reagál a csókra. Még fintorog is mellé, azt hiszem. Vagy mégsem. Először a félhomály fedi el a vonásait, utána pedig olyan közel kerül hozzám az arca, hogy teljesen esélytelen bármit leolvasni róla.
Lehunyom a szemem.
Puhán, határozottan tapad az ajkamra. Amikor a fogai közé csípi, végigkarcolja a torkomat egy halk nyögés. Szétmállok, elernyedek, feloldódom. Csak azokon a pontokon létezem, ahol Davidhez érek, de ott olyan pezsgő intenzitással, hogy nem akarom elengedni. Inkább a takarót engedem el.
Végigsimítok a nyakán, egy pillanatra az ujjaim közé zárom a fülcimpáját, mialatt tovább csúsztatom a kezem, fel a tarkóján, a dús, selymes fürtök közé. Kitapogatom a rést az ajkai között a nyelvem hegyével.
Mire leválunk egymásról, félig térdelek, félig az ölében ülök, és forrásponton buzog a vér az ereimben.
Nehéz ebből felépülni, visszatévelyegni a valóságba. A pokrócot használom fogódzkodónak, miközben előkotrom a nagyon homályos múltból, hogy mi is történt a nappaliban. Távolinak tűnik az egész. David feleletét is mintha a szél sodorná oda nekem, egészen messziről.
Rakosgatom egymás után a szavakat. Keresem, milyen alakzatban alkotnak értelmes gondolatot.
– Niellel barátok vagyunk. Már megbeszéltük – ráncolom a homlokomat. – Kedvel engem, de nem úgy, mint Lilit. Niel meg köztem nem fér el a féltékenység.
Elbambulok abba az irányba, ahonnan jöttünk. A fák törzsei vastag oszlopokként tartják a mélyszürke esőfelhőket és a közöttük felsejlő, ezüstös holdkiflit. Az oszlopok között ott pislákolnak a ház lámpafényei. Szórakozottan lemérem a hüvelyk- és a mutatóujjam között, milyen picire zsugorodtak az ablakok.
– Biztosan félreértettétek egymást. Sajnálom, ha közöm volt hozzá. Niel tényleg nincs jól. De ilyenkor extra rendesnek és kicsit elnézőnek kell lenni vele, nem belerúgni. Ennyi mindenkinek kijár. Téged is ugyanígy megvédenélek – fordulok vissza David felé.
Ekkor leülepedik bennem a szituáció, tudatosul a fiú közelsége meg az enyhe zsibbadás az ajkamban. Beindulnak a menekülő ösztönök. Párosával teleportál el a gumicsizmám.
David megragadja a pokrócot, és visszahúz. A kezére pislogok. Hosszúak és kecsesek az ujjai. Tényleg nem ér ennyire szépnek lenni.
Megszeppenten kémlelek fel rá. Ízlelgetem, amit a tapasztalatszerzésről mond. Arra, hogy rajtam kívül más nem bírja itthon, csüggedten csücsörítek. Gyorsan elsiklik a megjegyzés felett, nekem viszont pang tőle a lelkem.
Arrébb pakolom a lábait, a sérültre külön figyelek, majd elé kuporodom, és megosztom vele az én takarómat is. Az alatt ölelem át.
Szegényt pár napja meglőtték. Nem találja a helyét nálunk. Lehet, a világban sem. Aztán olyan cudar vagyok vele, hogy leitatom, elrabolom, és bocsánatot kérek a csókért, ami tök egyértelműen közös projekt volt. Ő full rendben van az egésszel. Én reagálom túl.
Talán a smárolás is olyan, mint az X-repcsit vezetni: csak azoknak különleges meg komoly dolog, akik először csinálják.
– Oké. Visszavonom. – Elrejtek egy esetlen vigyort a mellkasába, aztán megtámasztom rajta az állam, hogy felnézzek rá. – Köszi a tapasztalatot. És tényleg kedvellek, de azért ne élj vissza vele! – húzom össze a szemem. Nem tart sokáig a szigor. Hamar leváltja a zavart, elcsigázott mélázás. – Amúgy… akkor mi rendben vagyunk, ugye? És… – mormolom. A szívem már a csontjaimban lüktet, tuti attól rezonál David felsőteste is. – Ha a többi barátom szerint valamit nem kellene megtapasztalnom a sok tapasztalnivaló közül, akkor mehetek hozzád? – A következő kérdést csak olyan halkan merem feltenni, hogy a szél se neszelhesse meg, szóval megfogom a vállát, körbenézek, és a fülébe súgom: – Lehetünk olyan barátok, akik néha csókolóznak? Legközelebb ígérem, nem gyújtok hozzá gyertyát! Semmi romantika meg ilyesmi – fogadkozom.
Anélkül úgyis biztonságosabb, mert akárhogy nézem, David sérült és elveszett. Én pedig azt tanultam, a sérült, elveszett fiúkat szabad ugyan szeretni, beléjük zúgni viszont tilos. Szerintem különben sem maradt nálam szerelem. Mindet elosztogattam.

A nagyi sápítozott volna, micsoda ledér, léha nőszemély lett belőlem. Apu viszont azt szajkózta mindig, ha kétségeim támadnak, válasszam a saját boldogságom. És most épp boldogan vagyok ledér meg léha David ölében.
Tetszik, ahogy a karjaiba zár és a derekamat cirógatja. Biztonságos és izgalmas egyszerre. Tetszik, hogy úgy érzem, tetszem neki. És tetszenek a lágy, meleg érintések. Elütnek a durva, hideg szavaktól, amiket az emberek fejéhez szokott vágni. A saját fejében, magáról is biztos így beszél, és ez a kósza gondolat facsar egyet a szívemen.
Miközben hátrafésüli a hajtincsemet, a tenyerébe simítom az arcom. Ott tartom a kezét a sajátommal. Az ujjai közé fűzöm az ujjaimat, és a számhoz húzom a csuklóját. Rányomom az ajkamat, kitapogatom vele a pulzusát, mint egy fogatlan vámpír. Csak utána eresztem el.
– Én szeretném, hogy itt maradj – dünnyögöm. Lemeredek a kettőnk közötti, alig pár centis résre.
A kíváncsi tapogatózások és a futó csókok közé potyautasként ülnek be a mondatok. Leszállítom őket a repülőről. Gyorsan elbúcsúztatom mindet. Röviden helyeslek.
– Jó. Engedjük el.
Muszáj. Niel és köztem nem fér el a féltékenység. David és köztem pedig nem fér el Niel.
A hajszálnyi szakadékot is megpróbálom eltüntetni, hogy biztosra menjek. El akarok veszni a takaró alatt, David ölelésében, felolvadni a testmelegében.
– Hmmm – mélyről, hosszan rezonál a hang, míg kitalálom a választ a kérdésére.
Úgy értettem, nem szeretném, ha túl bunkó lenne, csak mert tudja, eléggé kedvelem ahhoz, hogy elnézzem neki. Pedig igazából… engem egyszer sem bántott. Velem rendes. Nem mindenkivel az, spórol a kedvességgel, de valahol épp azért jelent többet, amit kapok belőle. Morcos, éles nyelvű, viszont néha rám mosolyog és még az éles nyelvével is puhán csókol.
Talán jó lenne, ha visszaélne vele, hogy kedvelem. Talán már most is ezt teszi. Talán szeretnék elég fontos vagy különleges lenni ahhoz, hogy megtegye.
– Meggondoltam magam – jelentem ki. – Visszaélhetsz vele. Akárhogyan is. Megengedem.
Belesóhajtok a zugba a nyaka és a válla között. Rendben vagyunk, és korábban azt mondta, nem tudok olyasmit csinálni, amiért bocsánatot kellene kérnem. Vagyis lehetek őszinte. Őszintén kérhetek meg kérdezhetek. David úgysem szépítene. Mindig ott virít a véleménye a homlokráncai meg a grimaszai között. Mellette nem kell lábujjhegyen botladoznom és azon törni a fejem, mi van köztünk vagy mit gondol rólam.
Most is tök egyértelmű minden. Szívesen csókolózik velem. Bárhol, bármikor. Belefeszül az ábrázatom, annyira extrán bazsalygok.
Bár a következő közlés ugyanilyen nyílt, azon azért kicsit megütközöm. Lefeküdni? Mármint… úgy lefeküdni?
Nincs időm a képemet pörkölő forrósággal, a torkomban rekedt szívemmel, vagy a mellé szorult levegővel foglalkozni. David zavart mocorgása és az ádámcsutkája liftezése sürgetőbb ezeknél.
Nagy O betűből kis o-t formáznak az ajkaim, abból pedig gyorsan egy lefelé ívelő vonalat. Gyűlnének a könnyek a szemembe, de erős vagyok és visszatartom őket.
Sejtettem, hogy valami bántja, azért bánt néha másokat.
De kemény gyógyszerek meg pszichiáter… Ez olyan töréseket jelent, amiket meg sem lehet javítani, csak átmenetileg összeragasztani, nem igaz...?
Lerázom magamról a sajnálkozást és végleg száműzöm az együttérző könnyeket. Azok még senkit nem gyógyítottak meg.
A tenyereim közé zárom az arcát.
– Dehogy lesz baj, David. Semmi olyat nem szeretnék tőled, amire nem vagy képes – mosolygok rá. A Hold jeges fényében is melegbarna a szeme. Akár egy darab tejcsokoládé, amit túl sokáig hagytak a napon.
Ezúttal én tűröm félre a haját, a másik kezemet pedig a mellkasára csúsztatom, a szíve fölé. Bizsergő elégedettséggel tölt el, hogy megtehetem. Hogy ilyen közel enged. Csakúgy. Elvárások meg ígéretek nélkül.
– Egyébként ez… mármint ezek voltak az első csókjaim, és totál szűz vagyok. – Megvonom a vállam. Lássa, mennyire nem számít az ilyesmi. – Halál egyszerű engem lenyűgözni. Bepirulázva is.
Azt hiszem, egész eddig éheztem erre. Vagy legalábbis hasonlóra. Most pedig túl mohón próbálok jóllakni Daviddel. Az ujjaim maguktól elindulnak felfedezni a mellkasa és a bordái domborulatát. Követni kezdem őket a pillantásommal. Tombol valami forró, pezsegő a gyomromban meg lejjebb, miközben azon mélázom, mennyire más, mennyivel… szilárdabb a fiúk teste. David hasánál járok, mire felfogom, hogy valahol az ártatlanságomról szóló szöveg tájékán letelportáltam róla a fölsőjét.
– Jaj. Bocsi – bukik ki belőlem. Leszegett állal sandítok fel rá. – Visszarakjam? – Még mindig tapizom, így elég álszent az ajánlat. – Visszarakom – győzködöm magunkat. Egyelőre üres szavakkal. David pólója, a mécsesekkel ellentétben, nem ugrik elő önként a zsebemből.

Kuncogva bólintok. Jó. Az jó, ha nem könnyű tőle szabadulni. Úgysem akartam. Túl kellemes és izgató hozzádörgölőzni. És nem csak hagyja magát, közelebb von, simogat, viszonozza minden rezdülésemet. Soha senkivel nem értettem még ilyen jól szót szavak nélkül.
Kezdem kapiskálni milyen nyers szenvedélyről meg elemi vonzalomról írtak anyu eldugott, félmeztelen bácsis könyvei. Már sejtem, miért estek úgy egymásnak pucéran a szereplők a képregényekben meg videókban, amiket Mate „gamer cuccok” mappájában találtam a gépén.
Azért nem terveztem letépni Davidről a nadrágot. Azt sem bánom, ha az enyém rajtam marad. Igazából annyit sem vártam, mint amit eddig kaptam. És a vallomása valójában többet jelent annál, mi van a gatyájában.
Kár, hogy szörnyen hangzott, amit elsőre kinyögtem rá.
– Igen? – szontyolodom el. – Én csak úgy értettem, nem gond. Mármint tényleg. Ágaskodó pöcök nélkül is tudlak élvezni. – Pislogok párat, ez a mondat sem úgy állt össze, ahogy elképzeltem. Nem is értem, miért vagy hova folytatom. – Lehet, fura, de jobban tetszel, mert elmondtad. Azt hiszem, van valami szexi az őszinteségben. Nem mintha értenék a szexiséghez.
Elkap a csuklás, és visszatér kísérteni a barackpálinka fanyar édessége, szóval nem magyarázok tovább. Visszatartom a levegőt.
– Ühüm. Zéró tapasztalat – ismerem be megint, abban reménykedve, egy amatőr mellett kevésbé görcsöl rajta, mi áll fel meg mi nem. Törékeny anyagból készült a férfiúi önérzet. Óvatosan kell bánni vele.
David az ügyetlenkedésem ellenére le akar nyűgözni, úgyhogy lenyűgöződöm. Álmélkodom, milyen forrón, feszesen puha a mellkasa, hogy mennyi élet van benne, hogy milyen mágikus ennyit és ilyen erősen érezni pár érintéstől. Álmélkodom a kulcscsontján, a kidomborodó íven, a mélyedésben összesűrűsödő árnyékon. A sóhajai sürgető késztetéseket kavarnak fel a gyomromban.
Ahhoz képest, hogy azt mondja, nem kell neki a póló, sokat foglalkozik vele. Mocorog bennem az önzőség, egy makacs kis hang azt követeli, rám figyeljen, semmi másra. Egy élénkebb hang viszont felkacag bennem. Viccesnek találja ezt: az egyik pillanatban vallomást kapni pszichiáterről meg gyógyszerekről, a következőben holmi ruhákon agyalni. Visszacibálom a zsebemből a fölsőjét, megmutatom neki, lássa, biztonságban van, majd leterítem magunk mellé. Szuszogva nevetek. Ettől visszatér a csuklás. Előre dőlök, finoman ráharapok David nyakára. A meglepetése majd elmulasztja. Vagy nekem kellene meglepődnöm?
Beszökik a hideg az anyag alá, ahogy feljebb gyűri a trikómat. Valamelyikünknek sikerül elfojtani a csuklást.
– Várj egy kicsit! – tolom félre a karját. – Zsibbad a lábam.
Oldalra nyúlok, eltüntetem az asztalt. A másik pad messze van, nekem pedig semmi kedvem kimászni a takaró alól, szóval előkapok egy kötelet, az egyik vége a kezemben, a másik az ülésen, így már el tudom táv-suvasztani. Kicsomagolok egy hordozható hősugárzót a helyére, aztán egy matracot. Lehúzom rá magammal Davidet.
Az esőcseppeket permetező szél és a forró levegőt pöfékelő gép egyszerre zúg a fülembe, a lélegzeteink viszont tisztábban csengenek, a vérem hangosabban zubog.
Visszaadom David kezébe a trikóm szélét. Megfordul a fejemben, hogy talán túl lezseren vagyok egy réteggel, idézhetnék magamra egy melltartót, valami csipkéset, de asszem ott tartunk, ahol az ilyesmi tök mindegy, különben meg sötét van, ráadásul egy kis rémület azt szajkózza a kábulat mögül, hogy lassítanom kéne, nem fehérneműt válogatni.
– Nem muszáj ám bármi mást csinálnod. Elég, ha megcsókolsz. – Végigsimítok a kézfején, az alkarján, hosszú, selymes vonalat rajzolok az ujjaimmal a tarkójáig. – Még azt sem muszáj – teszem hozzá. Az ajkamat harapdálom, közben az övét nézem, vagyis megint teljesen egyértelmű, hogy duma az egész. Csókot kérek. Már az sem érdekel, emlékszem-e rá holnap. Holnap? A ma sem létezik. Levetkőztettem Davidről a szürke szombatot, és még sehol sincs se a vasárnap, se a színe. Hétfő talán soha többé nem is lesz.
– Abbahagyhatjuk – suttogom. Félretűröm a haját az útból. – Bármikor mondhatsz nemet. – Hozzásimulok, és feljebb vezetem a kezét az oldalamon a trikó alatt, hogy érezzem a bőrét a bőrömön. – Komolyan – csípem a fogaim közé a fülcimpáját.
Abba kellene hagynia.
Nemet kellene mondani.
Komolyan.
Mert nekem nem fog menni.

Elengedjük David micsodáját, ami jó ötlet, mert én nem álltam készen rá, neki meg kikészül tőle a férfiúi méltósága. Furák a pasik. Minek kell ennyit izgulni kókadt-e odalent? Csókot kunyiztam tőle, nem kisbabát. Vagy várjunk… lehet rosszul esik neki ez az egész összebújósdi? A fiúk csak ágaskodó izével élvezik az ilyesmit?
Megneszeli az aggodalmam, és rögtön kioltja.
– Gondolatolvasó vagy – hápogok rá, mielőtt kibukik belőlem a csuklás. Ráharapok az ajkamra, ott, ahol korábban ő kóstolgatta. Elraktározom a félmosolyát, masnit kötök rá a szavaiból, abból, hogy kíván és örül ennek. Örül nekem. Megőrzöm ínséges időkre.
Automatikusan előveszek egy liter ásványvizet, mivel ilyesmire utalgatott, és szerintem csinált velem valamit, amitől világraszóló hülyeségeket lennék hajlandó elkövetni a kedvéért kósza utalások alapján. Szóval sután kortyolok. Nem szeretnék eltávolodni, így viszont jut Davidre az államon lecsorgó vízből. Bizonygatom a szűziességem, miközben lepuszilom a karjáról a cseppeket. A pólóját véletlenül lecsettintem, az majd megszárad magától.
Szexi? Én meg az amatőrségem? Nehéz feldolgozni a hírt, aztán gyöngéden hátra tűri a hajam, és ezzel végleg beteszi a kaput. Olyan szelíd, annyira természetes a mozdulat, mintha értékes és fontos lennék, mintha érdemes volna vigyázni rám. Mintha elhihetném neki, hogy ő engem választana.
Óvatosan pislogok. Nedves a szemem, nem értem mitől, hiszen alig van bennem folyadék. Mégsem könnyezhetek pálinkát!
– Kérsz? – Megkínálom az ásványvízzel, távolinak cseng belülről a kérdés, visszhangosnak, fátyolosnak. – Vagy bármi mást?
Azt hiszem, most akármit odaajándékoznék neki. Kiüríteném érte a zsebem. Annyira szeretnék adni valamit magamból, végül mégis én lopok tőle: érintéseket, sóhajokat, az ujjbegyembe szivárgó testhőt. És ennyi nem elég. Átrendezem a terepet, talán tényleg zsibbadok, azért, vagy ennél is önzőbb okból, hogy puha bárányfelhőkre képzeljem magunkat, és úgy raboljak belőle még többet. Azt játszom, nem létezik alattunk a világ. Elrepülünk a varázsmatracunkon a gondok és az agyam mélyén kongó vészharang felett. David kiszívja a torkomból a lélegzetvételeket, felszisszenek, a hajába markolok. Olyan szorosan kapaszkodunk egymásba, hogy esélyem sincs a valóság talajára zuhanni.
Hát, ha muszáj, nincs mit tenni. Rátapadok a szájára, lenyalom a nyelvéről ezt a borzasztó erőszaktevős szöveget.
– Mindegy miket mondanak meg hisznek… – Olyan közelről meredek a szemébe, hogy visszamered rám a tükörképem. Megszámolhatnám a pilláit. – Igazából nem is tudnak rólad semmit. Még én sem. – Ezen elmerengek, kitapogatom az állkapcsa vonalát, az arcát cirógatom a kisujjammal, a másik kezem a kezét kíséri a trikó alatt. A dereka köré fonom a lábaimat, hogy ne boruljak el, és vigyorogva felemelem a karomat, hadd vetkőztessen, ha akar. Így igazságos. – Én is letapiztam a tiédet – emlékeztetem.
Miért feltételezne bárki rosszat róla? Ezerszer udvariasabban intézi nálam ezt a légyottot. Talán el kellene gondolkodnom. Ezen meg úgy általában sok mindenen. Igen, néha nem ártana gondolkodni. De pont most álljak neki…?
Hátra dőlök, és magammal rántom Davidet, véletlenül se lássak ki a pavilonon túlra, nehogy eszembe jusson bármi, ami nem mi vagyunk, ami nem ez a pillanat.
– Most már tudom – mosolygok fel rá. Eligazgatom rajta a takarót. Éledezik a kapcsolat a fejem meg a többi testrészem között, intenzívebben tudatosul a félpucérságunk, a csípője keménysége a combjaim között, a csupasz bőrömhöz tapadó bőre, a játékos mohóság, amivel csókol.
Mikor a felszínre jövünk egymásból egy szippantásnyi levegőért, kikívánkozik belőlem a beismerés:
– Kezdek józanodni.
Kimondom, és ettől valóságosabbá válik. Egy másodpercre belém hasít a pánik.
Mert talán erre sem állok készen. Talán mindketten kikészültünk, és valamelyikünk csúnyán meg fogja bánni az egészet. Vajon melyik fájna jobban? Ha ő bánná meg vagy ha én?
A karjaimat és a lábaimat is átvetem körülötte, pajzsnak, mentőövnek használom, csimpaszkodom belé, hogy ne vessen ki magából a különös, kellemes bódultság. Cirógatom a hátát, azt úgysem fedeztem még fel. Körberajzolom a lapockáit, vigyázva végighúzom a körmöm a gerince mentén.
Aztán néma nevetés pulzál fel bennem, egészen elernyednek tőle a tagjaim. Leülepedik a szituáció, felderengenek a tények a leheleteink párája mögött. Egy szál pizsinaciban fekszem az erdőben a srác alatt, akit pár napja az utcáról szedtem össze. Mert ő felajánlotta, hogy megcsókol, és úgy tűnik, könnyű préda a szívem. Ha annak nem kell, akinek szántam, kölcsönözhető egy éjszakára másnak.
Sírnom kellene. Kétségbeesni. Minimum zavarba jönni. De elromlott a kapcsolóm.
– Nem hiszem el, hogy ezt csináljuk – szuszogom. Felnyúlok, két kézzel hátra fésülöm a haját az arcából. – Alig ismerlek. – Összepréselem az ajkaimat, mert különben kiszökne rajtuk a kuncogás. Elvette az eszem. Vagy én raktam zsebre? – És még mindig túl szép vagy.

Megadom magam neki, az érintése melegének, a puha csókoknak, ennek a kótyagos varázslatnak, és már dőlök hátra. Félúton mégis rátámaszkodom a karomra. Megbicsaklik a könyököm.
David rám robbantja a valóságot, belepusztul a pillanatunk a kérdéseibe. A másik fiú említésébe. Kimondanám, mire gondolok, hadd örüljön, de üres a fejem.
Lepörögnek előttem az elmúlt percek, amikor még nem kellett más fiúk miatt aggódni. A buta, meghatott könnyek, a kellemes bizsergés, ahogy leitta az államról a vizet, a kába őrület, amiben nem csak a ruhámat dobtam félre, a lelkemet is képes lettem volna neki levetkőztetni egy éjszakára.
Mérges vagyok. Magamra meg rá is. Nem értem egészen, miért. Nem számít. Hagyom a tehetetlen dühnek, hogy a bódulat helyett az hevítsen belülről, különben megfagynék, beledermednék a pánikba.
A huppanás a tetőn végképp felébreszt. Összerezzenek, ösztönösen idézek magamra egy bő, hosszú ujjú pulóvert, valamit, ami eltakar. A harag és egy ólomnehéz, kellemetlen, megfoghatatlan érzés megóvja a szívem a leállástól. Idegesen kalapál.
Kedvem támad sírni. Csak találgatok, pontosan mitől. A kiszolgáltatottságtól, a csalódástól, az igazságtól.
Kén váratlan bejelentése töri el a mécsest. Nem hüppögök. Lenyelem a hangokat. Némán csordogálnak az idióta, sós cseppek. Eltakarom őket egy napszemüveggel. Most épp kevésbé fáj zakkantnak tűnni, mint sebezhetőnek. Az alkoholra fogom. Meg az ijedtségre. Mindjárt elmúlik.
Eltolom magamtól Davidet. Arrébb kúszom tőle. Kitapogatom a pólóját a leárnyékolt sötétségben, és odanyújtom neki. Adok mellé egy férfi dzsekit. Hideg van.
– Köszi, hogy szóltál, Kén – préselem ki magamból. Tényleg hűvös az idő. Jó mentség a rekedtségemre. – Előrementek, amíg elpakolok? Légyszi? – David felé fordulok, de a kérés mindkettőjüknek szól. Elbújtatja az apró, ártalmatlan hazugságomat.
Eszem ágában sincs visszamenni. Igazából számomra is rejtély, mit akarok. Azt tuti nem, hogy szembe kelljen néznem akár ezzel a fiúval, akár a másikkal. A lakótársaink között, a kivilágított, zsongó nappaliban. Isten ments. Előbb bérelném ki a Danger Roomot reggelig.