Vajon milyen lehet úgy ölelni egy fiút, hogy nem szimplán barátok vagytok? Nagyon más érzés, amikor lányként érnek hozzád? Egyáltalán mitől lesz valami szenvedélyes? A csóknál kell megrajzolni a vonalat, vagy valahol előtte?
Ilyen bugyuta gondolatokat söprök félre, amikor elenged. Pedig szerettem volna a mellkasára simulva hallgatni a nevetését. Azt hiszem, jól esett volna. Önmagában a nevetése is jólesik. Dobog, sőt, már dalol tőle a szívem. Kész koncertet csap a mellkasomban.
Visszafejtem a plafon jobb sarkából, hol és hogyan került elő anno az epilátor.
– Hát, önvédelemre kellett, de nem egyedül voltam, szóval olcsón megúsztam. És ja, tökre igazad van. Szakállas fickók ellen halálos lenne! – bólogatok meggyőződéssel.
Belebágyadok a buksisimibe. Mikor mentem át ismét kiskutyába? Lehet, mélyen belül mindig az voltam? Talán aggódnom kellene. Gyanúsan nincs rendben ennyire élvezni ezt.
Á, nem számít. Megint úgy döntök, most, Niel zsebében rendben lesz. Majd aggódom később, odakint. Például hajnali kettőkor, miközben álmatlanul rugdosom a takarót, mert megint eszembe jut valami ciki.

Csillogó, élénk színekkel festették meg, beparfümözték és elvarázsolták a helyet. A szívem Narniának is szerenádozik egyet.
Izgatottan megszorítom Niel alkarját, amikor unikornis lopásra biztat. Hát ilyen barátot nem szabad hagyni meglógni! Egy ilyen barátért szívesen leszek inkább barát, mint lány.
– Még szép, hogy menni fog! Meghódítjuk ezt a kastélyt! – szökellek utána. – Gondolod, a mutánsokat is bírják? Bár igaz, kívülről nem látszik, mekkora a zsebem.
Nekikoccanok Nielnek hátulról, olyan hirtelen fékez le. Kikémlelek a válla felett.
Egy kecske úr galoppozott elénk. Totál úgy fest, mintha megfiatalították és kinyújtották volna Philt a Herkulesből.
– Hű… – álmélkodom tátott szájjal. Aztán megszólal bennem a vészjelzés: a patások nagyot rúgnak, ez a patás különösen ugrabugrálós kedvében van, mi meg tilosban járunk.
Belekarolok Nielbe, és felpipiskedem, hogy a fülébe suttogjak.
– Szólj, ha vegyem elő az epilátort! Ellene szerintem pont hatásos lenne.
Közben eljut a fülemtől az agyamig, mit mondott a kecskeúr… jaj, mi is a rendes nevük? Szatyor… Szardínia… Szatír? Várj, nem. Azok a mutogatós bácsik. Ó! Hacsak nem a kecskeurakról kapták a nevüket! Ez itt például elég magamutogatós.
Félreteszem a dolgot, és a szövegére koncentrálok. Meg Niel vállára. Mivel azon van ruha. A hapek viszont zavarbaejtően alulöltözött, ezért nem tanácsos sokáig stírölni.
– Uram, én sajnos nem ismerek semmilyen Aslant, anyukámat pedig Milanának hívják, nem Évának. – Meghúzogatom Niel pólójának ujját. – Neked Ádám az apukád? – kutakodom a szemében. Pont olyan hihetetlenül kék, mint az égbolt. Nem csoda, hogy fiatal Phil azt hiszi, ő a válasz az imáira. És akkor még a felét sem tudja!
Lehet, ebben a világban Niel a kiválasztott? Lehet, az összes zsebvilágában ő az?
Hú… Ez de menő!

Enyhíti a zavarom meg az agybajom Niel válasza. Hogyne. Barátok vagyunk. Szerinte is. Nem zagyváltam hülyeségeket.
Megkönnyebbülök, és kiengedek egy keserédes sóhajt a torkomon, győzködöm magam, hogy inkább édes az, mint keserű. Ahhoz képest honnan indítottunk reggel, a barátság hetedhétországra szóló happy end. Megnyertem a mai napot.
Niel közelebb hajol, érdeklődik jól vagyok-e. Elrakom az utolsó fölöslegessé vált pólót, és felé fordulok.
– Csak az eszem vesztettem el kicsit – vigyorgok rá. – De majd előkerül.
Leporolom magam és beváltom azt az ölelést.
El fog múlni. A kótyagosság, amit a közelében érzek, a heves szívdobogás, a vállalhatatlan késztetések. Évekig szerelmes voltam Kurtbe, mégis kibírtam mellette. Nem utáltuk meg egymást és nem rokkantam bele. Pedig ő nem húzta meg olyan szépen, egyértelműen a határt, mint Niel.
Anyu azt mondta, sokféleképpen lehet szeretni valakit. Szóval Nielt majd másképp szeretem. Még kitapasztalom pontosan hogyan. Azt már eldöntöttem, hogy az ölelkezésnek lesz benne hely. Muszáj helyet hagyni neki, mert Niel nagyon profin csinálja. Szorosan, egyszerre erősen és lágyan húz magához, és ha így öleli egy barátját elképzelni sem merem, hogy ölelné a barátnőjét.
Juj. Hoppá. Rossz irány.
Gondolj Mate-re, Freddy! Sosem lennél kíváncsi arra, ő mit csinál a csajával, igaz? Na ugye?!
– Hű, az király! Ne mondd el senki, de én ezt az egy zsebvilágomat sem tudom rendben tartani. Néha tökre félrenyúlok. Egyszer egy epilátort kaptam elő véletlenül a sokkoló helyett. Irtó ciki volt.
Bazsalygunk egymásra, mint a tejbetök. Megy nekünk ez a barátság dolog. Semmi fura nincs abban, hogy közben a derekába kapaszkodom.
Csodálkozva csücsörítek.
– Lehetek? Tényleg? Köszi. Sosem voltam semmiben a legerősebb.
A szuvenírre is engedélyt kapok. A matracon dobolok a talpammal, még mindig mezítláb, vagy már megint úgy, nálam sosem tudni. Felrittyentek magamra egy új, tiszta sportcipőt a dimenzióugráshoz – mégsem koszolhatom össze Niel ágyát –, és közben jólnevelten arrébb húzódom a fiútól. Vagyis csak húzódnék, mert kiderül, hogy egy dolgom lesz, és az pont a csimpaszkodás. Hát jó. Ha ez így működik, én szívesen kapaszkodom Nielbe.
Belé karolok, és én is becsukom a szemem.

Porba hull az állam, amikor legközelebb kikukucskálok a szemhéjam alól.
Egy másik világban vagyunk! Itt állok egy teljesen új univerzumban! Érzem a levegő illatán, a nap melegén, a szél hangján. Minden más és új. Friss, ropogós, üde és izgalmas!
Fel-le pipiskedem, rugózom. Helyből kilőnék felfedezni, ha Niel nem pisszeg.
A felét sem értem a magyarázkodásának. Vannak azok a kocka témák, amikre Mate sem készített fel. Narnia rémlik. A szekrényes mese. Ádám meg Éva fiai már összezavarnak. Viszont a beszélő egerekhez nem kell szakértelem, azoknak ismeretlenül is ádáz rajongója vagyok.
– Ugye viccelsz? – suttogom, hátha azért pisszegett, mert muszáj halkan lennünk. Elé pördülök és széttárt karokkal körbemutatok magunk körül. – Elhoztál Narniába! Az unokáim is ezt fogják hallgatni!
Beharapom az ajkam, és lepislogok a földre. Arrébb gurítok egy kavicsot a cipőm orrával.
– Be kell vallanom valamit… – kémlelek fel rá. – Annyira nem vagyok ügyes a nerd dolgokban, szóval ez a hely elég homály a fejemben. De! – Visszatoppanok mellé, és az ujjai közé csúsztatom az ujjaimat, hogy biztosan nem sodródjon el mellőlem. – Imádom! Mit csináljunk először? Milyen csodák élnek még itt a csevegő rágcsálók mellett? Van valami izgi, amit ellop… mármint hazavihetünk magunkkal? – Felnézek rá, közben tandemben lóbálom a karjainkat, mint régen a kirándulásokon.

Niel engedélyt kér megölelni. Először automatikusan bólogatok, miközben elindulok raktározni, aztán felfogom. Megtorpanok az asztal mellett, és hátrakapom a fejem. Ki fog esni a helyéről a szemem, úgy meresztem rá. Az arcom már sosem lesz normális hőmérsékletű vagy normális színű. Niel mellett esélyem sincs. Lángoló pipaccsá változtatott.
– Öhm, persze – válaszolom zavartan. A szemöldökeim összeakaszkodnak egymással. Fél kézzel tekergetem a reggeli mellé rakott szalvétát, mert muszáj valamit birizgálnom, amíg befogok párat a fejemben pattogó gondolatokból.
– Bármikor megölelhetsz. Kérdés nélkül – mondom végül Nielnek, és elkövetem azt az ordas hibát, hogy a szemébe nézek közben. A torkomban akad a szívem, aztán rögtön le is nyelem, olyan lendülettel pördülök vissza takarítani. Onnantól a gyomromban kalapál.
A szájcsócsálás meg az ajakbalzsam között muszáj habognom valamit. Túl nagy kint a csend, bennem meg túl nagy a feszkó.
– Mármint barátok vagyunk, nem? Szóval, ja, simán. A barátok gyakran ölelgetik egymást.
Jézus Maris, Freddy, szedd össze magad! Nem csókot kért. Ha így reagálsz, tuti félreérti! Vagyis pont, hogy nem érti félre, hanem átlát rajtad! Aki tényleg ártatlan, baráti ölelésekben gondolkozik, annak nem kell róluk hangosan győzködnie magát!
Megáll bennem az ütő.
Várjunk… Ugye ölelést mondtam? Szentséges ég, ugye ölelést mondtam, és nem csókot?!
Összeroskadok a zsebre tett asztal helyén. Lenyom guggolásba a saját cikiségem. Nem is bírok utána egy darabig lábra állni. Inkább négykézláb szedem össze a cókmókom maradékát.
A végére sikerül megnyugtatnom magam. Egy kupac szerencsétlenség vagyok, de ilyen bődületes félrebeszélésekig ritkán süllyedek. Különben meg, abból kiindulva, hogyan reagált a véletlen, félig-meddig vallomásomra, ha tényleg elszóltam volna magam, akkor Niel már kedvesen visszautasított volna. Még egyszer.
Áu. Az fájna – döbbenek rá, miközben pofátlanul megbámulom őt.
Azért visszamászok mellé az ágyra. Nincs bennem elég ész, tartás vagy akármicsoda, hogy kihagyjam ilyenek miatt az ölelést. Szóval elismétlem magamban a barátság varázsigét, felemelem a hozzám közelebbi karját és alákucorodom, a sajátommal pedig körbefonom a derekát. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kizárjam a fiús illatát meg azt, milyen meleg és kemény a felsőteste a póló vékony, puha rétegén keresztül. Próbálok minél kevesebbet képzelni a mögé, hogy állítólag sok mindent bevállalna miattam az ember. Az igyekezettel persze rontok a helyzetemen. Mint a rózsaszín elefántos dolognál.
Nem merek megmoccanni. A végén kiderül, hogy bűnös gondolataim vannak. Már megint a nyelvemen köt ki az eper ízű ajakír, és még mindig rikít az ábrázatom. Fel tud robbanni valaki a saját pulzusától?
Összeszorítom a fogam. Azért sem engedem el Nielt. Lenyugszom, és barátok leszünk! Punktum!
– Oké, utazzunk! Az összes világot végig akarom járni veled! – Fészkelődök kicsit, hogy jobban rálássak a könyvre. Bár úgysem értem, mit látok. – Tényleg nem kell félteni. A második legerősebb zsebes vagyok, akit ismerek – kontrázok a hősbaj leküzdésére. Felvigyorgok rá, közben szorosabbra húzom körülötte a karom. Asszem eleget csimpaszkodtam. A dimenziókapuzás izgalma talán már eltereli a figyelmemet a rózsaszín elefántról. Vagyis nekiállok kibogozni magunkat egymásból.
– Mit kell csinálnom? Van valami szabály az utasoknak? Vagy bízzam rád magam? Ó, és ugye lophatok majd szuvenírt? – pillogok rá reménykedve.

Remeg a mosolyom, a sós könnyek az ajkamat marják. Azt hiszem, sebesre haraptam. Tényleg kelleni fog rá a balzsam.
– Aha, simán Niel – bólogatok. – A férfiúi önérzeted miatt sem kell aggódnod, tudod, azt majd én megvédem.
Nehéz eldönteni a bőgéstől ég-e a fejem, vagy a válaszától pirulok. Erősen próbálom nem elhinni neki. Nem azért, mert benne nem hiszek, csak magamnak nem merem megszavazni, hogy tényleg számíthatok egy popsztár mágusnak, akinek teljes háznyi barátja és több ezer rajongója van. Miért is számítanék? Főleg ilyen rövid idő után.
Azt hiszem, értem, mi történik. Túl gyorsan és túl sokat érzek. Nagy a lendület. Magával sodorta őt picit. Viszont odakint, a valódi világban nekem fog csak bármit jelenteni ez az egész, én leszek, akinek este elalvás előtt a vánkos alá kell rejtőznie a mai nap elől. Nielnek túl sok minden van a tányérján. Nem férek rá én is. Szóval egyetlen veszély leselkedik rám: egyedül maradok a túl heves, túl hirtelen érzéseimmel. Ebben legalább van tapasztalatom.
– Magamat sajnos nem tudom elcsomagolni, de bármilyen baj üt be, azt simán zsebre rakom! Ha a világgal van a baj, akkor a világot. – Biztatóan megszorítom a vállát. Közben kiszúrom rajta a foltot. Most már tuti a zavartól lángol a fejem.
– Totál összetaknyoztalak – sápítozom. – Várj! Adok váltópólót!
A karjába nyomok egy halom fölsőt. Nem válogatok, a zsebem random bamfolja elő őket, a kocka-kuckó a kiindulópontja. Star Wars, Star Trek, Harry Potter és szuperhős designok kandikálnak ki az anyagkupacból. Előkerül a pizsamanadrág felső része. Nem emlékeztem, hogy volt hozzá.
– Jaj, dehogy! Te ne haragudj! Az én hibám, hogy folyton kiborulok. Persze, jöjj rá Wonkára! Én addig elpakolok.
Perfekt alibi. Így nem látja, amint kínomban szétcsócsálom a számat, aztán rajtakapom magam, és vastagon bevonom epres ajakírral. Onnantól legalább jobb ízzel csócsálom.
Egyesével elteszek mindent az asztalról, majd magát az asztalt, a paravánt, végül a maradék limlomot, ami áthullott a zsebemből Nielébe. Utána marad időm elmélázni.
Figyelem, ahogy a kódex fölé görnyed, a szőke tincsek sötétkék árnyékot vetnek a homlokára, a piercing ezüstösen rezdül az ajkán. Most nem mosolyog, de vakon be tudnám rajzolni a gödröcskéit, annyit nézegettem őket.
Tuti ezerszer megbánom még ezt az egészet, elejétől a végéig – a béna félreértést, hogy bekönyörögtem magam a zsebébe, a saját vallomásomat meg azt, amit belőle facsartam ki, a bőgést, az ügyetlen ígéreteket. Csatlakoznak majd a kísértetekhez, amik ébren tartanak hajnali kettőkor.
De most itt ülünk egymással szemben pókemberes egyennadrágban, és Niel minden cikiségem ellenére elvinne magával más dimenziókba kalandozni. Amíg a zsebében vagyunk, hihetek kicsit a csodában, nem? Ő lehet simán Niel, én meg érezhetek túl sokat, túl hevesen. Odakint nem férek bele az életébe, de bent szabadon gubbaszthatok az ágyán.
Felhúzom magam elé a lábamat és átkulcsolom a karommal. Az államat a térdemre támasztom.
– Nem muszáj wonkáznunk. Elhalaszthatjuk. Legalább lesz okod megint velem lógni.
Átlátszó próbálkozás. Szándékosan az. Inkább ezt mondom ki, mert különben még beismerném neked, hogy pár óra alatt különlegesebbé váltál a dinóknál, és ha elveszítenéd minden varázserődet, akkor is mágikus maradnál a szememben. Azért ezt mégsem lehet. Hát botrányos. Tocsog a nyálban és vallomástól bűzlik. Én pedig ebben a minutumban ünnepélyesen megfogadom, hogy jó barátod leszek, és nem vallok többet szerelmet. Legalábbis igyekezni fogok.

Megfogja a kezem, és egészen megnyugszom, hogy tényleg rendben leszünk, mert úgy működik, mint én: elég néha kimondani, ami bánt, kiborulni dolgokon, letépni a sebtapaszt, túlesni rajta gyorsan, aztán csillapodik magától. Összeszorítom a fogam. Elbírom a fájdalmát, tényleg. Most beleszakad a szívem, de utána helyrejön. Eddig mindig helyrejött.
Örülök, amiért belém kapaszkodik kicsit. Leszek neki mentőöv.
Aztán folytatja, és elbizonytalanodom. Talán túl nagyok a hullámok egy vacak mentőövhöz, talán nem is akar igazából a felszínen maradni velem, annyira húzza lefelé a bűntudat. Kemény gombóc akad a torkomban, összezsugorodik a gyomrom, és émelygek minden lassú szívdobbanástól.
Azt mondja, szét van esve, össze kellene rakni, én pedig borzasztó vagyok a bonyolult puzzle játékokban. Mit válaszoljak? Kérjem meg, hogy árulja el, hogyan szedjem össze a darabkáit? Vagy mit csináljak? Lopjak varázslatot, és tegyem zsebre a gonosz Nieleket?
Elengedi a kezem, és összeomlik az álomvár. Szűkül a szoba, közelednek a falak, Niel meg távolodik. Elszúrtam. Érzékelten tuskó vagyok, semmivel sem jobb Jan bácsinál. Nem értek az emberekhez. Egyedül rabolni, menekülni meg csalni tudok.
Bámulom Niel hátát. Addig meredek rá, amíg égni kezd a szemem.
Elképzelem, milyen lehet ennyire egyedül lenni valamivel, az összes létező univerzumban a legrosszabb énjeiddel találkozni. Félni magadtól és félteni mindenki mást. Megölni valakit, aki valahol te vagy, és utána hallgatni egy buta lánytól, hogy rendben leszel meg minden oké.
Visszafordul, még rá is bólintana a hülyeségemre.
Szakad a cérna, telik a pohár, törik a mécses.
Megerednek a könnyeim, alig látok ki mögülük. Igyekszem visszapislogni őket, de csak rosszabb lesz tőle. Feltápászkodom az asztaltól, félig vakon odatámolygok Nielhez.
Akkor nem leszek mentőöv. Fulladjunk meg együtt.
Szorosan átölelem. A homlokomat a nyaka és a válla közé döntöm. Kell egy perc, amíg sírássá csendesedik a bőgés, még egy, hogy pityergéssé enyhüljön, és megbírjak szólalni.
– Bocsánat, nem úgy értettem. Nem kell okénak lenned. Elhiszem, hogy szarba tenyereltél és szét vagy esve, meg hogy szörnyű az egész. Nem kell okénak lenned – ismétlem meg, mert képtelen vagyok másképp kifejezni. –  Néha én is telesírok egy-két pókemberes párnát – vallom be.
A markomba zárom a pólót a hátán.
Imádkozom, nehogy félreértse a zagyválásom. Szeretném ügyesen, jól átadni az üzenetet, de kifognak rajtam a szavak. Helyette erősebben húzom magamhoz, hátha abból valami csoda vagy mágia folytán megfejti, mire gondolok.
– Sajnálom – szipogom. – Sosincsenek jó válaszaim. – Mélyet sóhajtok. Eleresztem a fölsőjét, és kisimítom a ráncokat, amiket az anyagba gyűrtem. – Ér szomorúnak lenni. Nem kell nekem mosolyognod. Tényleg oké, ha nem vagy oké. Teljesen rendben, ha úgy érzed, nem leszel rendben. Csak néha engedj közel, és akkor hiába minden rossz, én azért elloplak magamnak valahova, ahol lehetsz simán Niel. Szomorúan, vidáman, gyengén, erősen, spilázatlanul, ahogy épp jól esik.
Kicsit elernyedek, lefejtem róla magam lassan, hadd szabaduljon tőlem meg az érzelgősségemtől. Mielőtt végleg elhátrálnék, azért felé emelem az arcom. Keresem a tekintetét. Szegezek rá egy eltökélt pillantást.
– Ez így most biztos nem mond sokat, sőt kábé semmit sem jelent, de elismétlem neked pár hónap vagy év múlva, amikor már többet számítok, jó? Addig viszont kénytelen leszel a közeledben tartani.

Bánom, hogy feszegettem a ghostolást. A nagy üres semmi, amit összehadováltam gyenge gyógyszer élet-pofonok meg bunkó testvérek ellen.  Niel különben azt mondja, nem tartozik másra ez a rapli, mégis kihúztam belőle. Mint valami titok-tolvaj. Jellemző.
Nem rugózom tovább a témán. Nem magyarázom meg neki, hogy a klaszságomat azt csak így képzeli, mert túl rendes, hogy meglássa bennem a rosszat, és hogy ha én helyre tudok hozni valamit, akkor neki, aki nálam ezerszer jobban bánik az emberekkel, alvajárás közben, félkézzel sikerülne ugyanez. Lópikulát sem érnek itt a szónoklatok. Főleg egy random lánytól, aki véletlenül kihúzott belőle egy darabka igazságot.
Emlékeztetem magam, hogy megint sietek. Túl sok vagyok, túl hamar. Lassítani kellene. Amíg még nagyon klassznak tart.

Amikor gyengéden megérinti a kezem és azt mondja, meg akar védeni, egy pillanatra törékeny porcelánbabának hiszem magam. Pedig inkább ólomkatona szoktam lenni. És igen, Niel talán bizonyos értelemben tényleg lehetne akárki, de mi van, ha mellette én is lennék valaki más? Akkor bárhogy rendben lennénk, nem?
Ez megint olyan, amit nem tudok neki rendesen elmagyarázni. Én is csak félig értem. Szóval visszabámulok rá, lesem, arrébb vonultak-e a viharfelhők az égkék szeméből.
– Másnak nem is kell megvédenie. Te bőven elég leszel, Niel. Ketten már bármivel elbírunk – vigyorgok rá. Nem mondom ki, de a szám sarkában ott ücsörög az utóirat: gondolj nyugodtan naiv fruskának, ritkán tévednek a zsigereim, és most azt kiabálják, igazam van.

Mivel még az önálló döntéseimet is hajlandó voltam átengedni neki, elfogadom, amikor azt állítja Kén Parkerről, hogy rendes. Akkor biztos tud tényleg az lenni. A borító néha hazudik. Mondjuk Jan bánál pont nem tette…
– Most nem vagyok az. Mármint magányos – nyugtatom meg. Úgy értem, mellette nem érzem magam annak, ő viszont értheti máshogy. Belefér.
Próbálom legyőzni a huncut mosolyt. Felajánlja magát ápolónak, és nekem kedvem támad lebetegedni. Ágynak esni picit, hogy gondomat viselje.
Komolyságot erőltetek magamra.
– Vigyázz, mert szavadon foglak!

Végtelenül hosszú és hihetetlenül rövid az a pár perc, amíg reménytelen csókok meg reménytelenebb szerelmek miatt viaskodom Niel vállának dőlve az ágyon. A reggelihez már csak a mellkasomat csiklandozó, félig kellemes, félig kínzó érzést viszem belőle magammal. Az arcom és a fülem felhevülését ráfoghatjuk a tök jogos izgatottságra: egy valódi varázsló keresi majd nekem a szüleimet! Mit számít ehhez képest, hogy randira akarom hívni, miközben a barátságunkra koccintok vele?
Nem iszik a kakaóból, szóval valahol a rajongók ábrándképeiről szóló teóriája meg a saját vallomásom között pakolok elé gyümölcsleveket és vizet. Mire a mondandóm meg az ép eszem végére érek, szeretném beléjük fojtani magam.
A kezem elég vacak pajzs, nem véd meg Niel válaszától. Azért ott tartom, ne lássa a fájdalmas grimaszom.
Rendben, van, ha kicsit belezúgunk ebbe a pillanatba.
Örülnöm kellene ennek a reakciónak. Kvázi kihúz vele a gödörből, amit magamnak tapostam.
A fene egyen meg… Azért csak csalódott vagyok. És talán egy hangyányit mérges.
Niel fél mondattal felzargat a színes, kedves álmomból, mielőtt igazán belemerültem volna. Valami szomorú dac karistol belülről. Hozzá akarom vágni, hogy nem a pillanatba zúgtam bele. Meg akarom kérdezni tőle, miért ennyire nehéz elfogadni, hogy különleges és én tényleg egy picit szerelmes vagyok? Mi olyan hihetetlen neki ebben, miközben varázsló, aki ennél ezerszer hihetetlenebb dolgokkal találkozik?
De túl kedves és túl őszinte, a szeme égboltján meg megint gyűlnek a fellegek. Úgyhogy megdörzsölöm az arcom, letörlök róla mindent, ami nem ide való: az ácsingózást, a sértettséget, a reménykedést.
Hiába van még mindig karnyújtásnyira, Niel távolodik és halványul. Muszáj koncentrálnom rá, figyelnem, mielőtt még eltűnik.
Elismétlem magamban a történetét. Követem a tempóját. Kivárom a szüneteit.
A Strange Őrnagymeseterek kihullanak a puzzle-ből, fogalmam sincs, hova rakjam őket. A lényeget viszont összeillesztem: hős lett belőle, pedig minden más énje a sötét oldalra állt.
Látod? Tudtam, hogy jó és különleges vagy.
Befogom a csőröm. Nem passzol ide az „én megmondtam”.
Akkor mi passzol? Halványlila dunsztrom sincs.
Egy újabb titkát lopom el, nehéznek kellene lennie, olyasminek, ami lehúzza a zsebemet. Úgy osztja meg velem, mintha varázslat lenne, ami mindjárt széthasítja a valóságot. Értem én a dolog súlyát. Mégsem érzem. Csak a kaparást a szívem környékén meg hogy facsarják az orrom a könnyek. Annak szólnak, milyen összetörten mered maga elé Niel, plusz annak, mennyire tehetetlen meg kicsi vagyok, ahhoz, hogy segítsek rajta. De lenyelem őket. A kis szúró fájdalmat, a sírást meg a bizonytalanságot is.
Átnyúlok a teríték fölött, egészen óvatosan a kézfejére simítom a tenyerem. Eltüntetek minden útban lévő vackot a saját térfelemről, és megtámasztom az államat a kinyújtott karomon. Beólálkodom a látóterébe, hogy fel se kelljen nézni.
– Oké – suttogom neki egyszerűen. Hagyok helyet a csendnek, hadd koppanjon benne a szó, közben a mutató- meg a középsőujjammal aprócska köröket rajzolok Niel kezén. – A te rokonságodban is van pár szararc, mint Jan bácsi, és gonosz Nieleket vadászol, szóval nem érsz rá randizni. Full érthető. Meg amúgy sem a te hibád. A többi Niel megpukkadhat, amiért keresztbe húzzák az én romantikus dolgaimat is, de neked megbocsátom. Úgysem tudnék rád haragudni. Azért, ha találsz egy gonosz Nielt, aki egy gonosz Freddyvel tör világuralomra, akkor mindenképp szólnod kell nekem, jó?
Némi rákészülés után leveszem róla a mancsom, és somolyogva hátradőlök a székben. Most már talán ide illik:
– Látod? Tudtam én, hogy különleges vagy. Még a Nielek között is. Sosem tévednek a megérzéseim. A kis herceg is megmondta, hogy a szívével lát igazán jól az ember. – Tűnődve összehúzom a szemem és felsandítok a plafonra. – Vagy az a róka volt? – Elengedem egy legyintéssel. – A lényeg, hogy mi ketten rendben leszünk.  Romantikus dolgok nélkül, a démonjaiddal együtt is rendben leszünk. A zsebemet teszem rá. – Határozottan bólintok, aztán közelebb tolom hozzá a gyümölcslevet meg az ásványvizet, hogy igyon végre valamit, ami nem félig koffein. – Ja, és igen, visszatérve a kérdésedhez, rendes kaja is van nálam, éttermekből meg ilyesmi. Bármikor jöhetsz hozzám. Reggelit, ebédet, vacsorát, éjféli nasit, bármit vállalok. Tényleg. Tökre rád érek – erősítem meg magam, eltökélt ábrázattal.
Később eltemetem és meggyászolom majd a romantikus dolgokat, amin áttrappolt egy sereg rossz variáns, de előtte hadd álmodozzak még egy kicsit rögtönzött, gyertyafényes vacsorákról, oké?

Nem ás el engem a bűnlajstromom miatt. Még egy ítélkező grimasznyira sem!
Megkönnyebbülök, kiereszt a feszültség a tagjaimból. Először csak meglepett mosolyra futja, mert csokrot kell kötnöm a gondolatokból, amik virágport szórnak a fejemben. Azt keresem a szirmok között, vajon miért működünk mi ketten ilyen jól, és mitől működik annyira a pillanat. Talán vonzzák egymást a zsebeink. Talán Niel egyszerűen ennyire elfogadó és szerethető. Talán én is a rajongója lettem. És megeshet, hogy kicsit szerelmes vagyok.
Kukázom a gondolatcsokrot, és visszabillenek a valóságba.
– Szerencsére maszkban vett a biztonsági kamera, hátulról. Meg amúgy tizennégy voltam csak, és nem ettől az államtól loptunk. Egy brit kiállításról nyúltunk le valami drágakövet.
A ghostolás komolyságát lesütött szemmel, ajakcsócsálással érzem át. Sejtettem, hogy az a sztori legrosszabb része, azért hagytam meg csattanónak. Sajnos úgy tűnik, szegény Niel sem úszta meg a csattanását.
Hol a lelkiismeretfurdalást figyelem a tekintetében, hol a fintorok végére pontot biggyesztő ajakpiercinget. Közben valahogy a mellkasomnál kötnek ki az összekulcsolt kezeim. Akaratlan a mozdulat, de illik ide. Bárhány imát elmondanék, ha az segítene Nielnek.
Rejtélyes a sztori, amit mesél, megül rajta a balladai köd, vagy micsoda, meg a bánat. Minden agytekervényemet bevetem, igyekszem kikutatni alóluk a jelentést. A dolgot, amiről nem lehet beszélni.
Hiába ér a végére, még mindig vakon tapogatózom. Kellene egy reflektor, hogy megtaláljam a lényeget. Hogy tudjak neki válaszolni valami tényleg megnyugtatót, amitől nem rángatja úgy a vállát, mint aki teljesen lemondott magáról.
Lehet, hogy buta meg egyszerű vagyok ehhez, és tényleg nem fogom felfogni. Azért felnyújtózom megsimogatni a feje hátulját. A tarkóján felejtem kicsit az ujjaimat, úgy cirógatom. Mint anyu régen az enyémet.
– Nagyon szeretnék valami szépet meg okosat mondani – suttogom bénán. – De csak olyanok jutnak eszembe, hogy Kín Parker megpukkadhat, én rajta látok időzítőt. Meg hogy nem kellene bántanod magad azért, mert elszúrtál valamit. A kapcsolatok tök bonyolultak, könnyű ezt-azt elbaltázni, viszont az emberek meg szoktak bocsátani, és általában elég jók abban, hogy feldolgozzanak egy csomó mindent, ami elsőre feldolgozhatatlannak látszik. Különben meg hosszú az élet. Rengeteg időd van! – Kitárom a karomat, hogy megmutassam, mennyire sok. Valamiért fel is pipiskedem hozzá. – Tengernyi, nem is, óceánnyi lehetőséged lesz önálló döntéseket hozni. Én tökre támogatlak benne! Akár helyettem is dönthetsz dolgokról! Neked megengedem.

Teszünk egy kitérőt a menő sárkányok felé – megjegyzem magamnak, hogy azok a kedvencei –, aztán átevezünk a következő témára. Bár Niel gyengéd mosolya meg a még gyengédebb érintése majdnem leplezi a lehangoltságát, azért összeszorul a szívem és terjed bennem a tehetetlen bénultság. Mint amikor Mate-nek összetörte a szívét egy lány, és ettől eltört nála a mécses, én meg nem tudtam mivel felvidítani.
Megerőltetem magam, és kipréselek magamból valamit Niel kérdésére.
– Nem érzem magam sem átverve, sem csalódottnak. Jan bácsi szimplán Jan bácsi. – Ezúttal én vonok vállat. – Szerettem volna, hogy megváltozzon a kedvemért, mert épp baromi magányos meg elkenődött voltam, de ilyet senkitől nem lehet elvárni. Főleg nem egy pszichopatától. Így nézve az egész eset az én saram. – Belesűrítem egy vigyorba az összes nyugalmat meg békét, amit a felszínre bírok hozni magamból. Niel hadd lássa: tényleg okés velem minden, elbírnám a szomorúságát. Ha valaha arra jut, nem akarja egyedül nevelgetni magában a fájdalmat, bármikor szívesen játszom vele papás-mamást.
Jaj… Ez borzasztóan jött ki. Lehet én lázasodtam be, attól borult meg az agyam?
Inkább a vizes-rongyos burritóra meg a férfias kibírásra összpontosítok.
– Hagyd csak rám! Majd én ápollak, ha elkapsz valamit! És a beteg az beteg. A neme tök mindegy. Mindenkinek kijár, hogy néha gyenge legyen és gondoskodjanak róla.
Anyum főnővérként dolgozott és senki nem mert neki feleselni, apum meg igazi keménylegény, aztán náthásan mégis átmentek bébibe. Pont, ahogy kell. Azon, aki folyton, mindenki előtt játssza az erőst, nem lehet segíteni.

Felragyog körülöttem a világ Niel ajánlatára.
– Tényleg?! Meg tudná találni őket?! – kapaszkodom bele az alkarjába. Egy szuszra süvít ki belőlem a fogadkozás: – Örökre adósod lennék, ha segítenél, és bármit megteszek cserébe, bármit!
Valamihez kapcsolódik a könyv, ergo benne is van varázslat. Végre belátja, legalábbis szóban, és én egyelőre beérem ennyivel. Egyébként sem lenne erőm vitatkozni. Nekidől a vállamnak. Belebizsereg a bőröm. Megszámolhatnám a pulzusomat a torkomban. Glóriát haluzok a feje fölé a lámpafényből, mert megkeresné nekem a szüleimet, és úgy van itt mellettem, hogy nem emlékszem, milyen volt magányosnak lenni. Felrémlik a keze melege a kezemben, a gödröcskés mosolyok, a könnyed szavak, amikkel elsöpörte az aggodalmaimat.
Meg akarom csókolni.
És ettől megijedek. Annyira, hogy beindul a menekülési ösztön. Rögtön eltűnik a jobb lábamról a mamusz.
Nyughass, Freddy! Nem félreérteni! Nem belelátni dolgokat! Ne szúrd el ezt is!
Félig pap a srác, akármit is jelentsen, ha meg még nem ígérte el magát Istennek, tuti van más kiszemeltje, és biztos azért ilyen közvetlen, mert így bánna egy lánytestvérrel.
A hüvelyk- és a mutatóujjam közé csípem az ajkaimat, mielőtt megint kiesik közöttük valami világi ökörség. Vagy ennél is rosszabb…

A reggeli jó elterelés, kell közénk torlasznak az asztal. Kell a tószt a barátságunkra, hogy kőbe véssem: barátok vagyunk, nincs itt félreértés, nincsenek irracionális lány-érzések. Koccintunk rá kakaóval, így hivatalos.
Azt hiszem, elkerültem a katasztrófát. Aztán megint olyan lekezelő és hitetlen magával, hogy feladom az elveimet. Kimondom. Az eszem azt sikítja, ne tegyem, a lelkemnek viszont meggyőződése, hogy muszáj hallania, nekem meg muszáj kiadnom magamból. Utána szépen elfelejtjük. Kizökkentem az önutálatból és feloldom a saját feszültségem. Kiengedjük a macskát a zsákból, hadd fusson jó messze. Igen, rendben lesz ez így. Nem kell véresen komolyan venni mindent.
– És én? Én nem láttalak a színpadon. Jól álmodozom, de annyira nem, hogy a semmiből gyúrjak ábrándképeket. Az meg nem volt a legfelspilázottabb, ahogy a kanapén találtalak energia itallal meg chipsszel. Mégis beléd zúgtam. Egy kicsit – toldom hozzá, mert nem bírom el a saját őszinteségem súlyát. Kiiszom az összes kakaómat, addig legalább el tudok bújni a bögrém mögé.
Már a bal mamuszom is oda, és megkérdőjelezem a megérzéseimet. Mi van, ha tehernek érzi? Ha most belerondítottam?
– Öhm… platóian, vagy hogy mondják…? – Gyenge mentés, hangsúlyra inkább kérdés.
Előrekönyökölök és a tenyerem mögé rejtem az arcomat.
– Ha ezek után is áll a meghívás, szívesen megyek koncertre – kukucskálok ki az ujjaim között.
Remélem, a hülyeségem nem most nullázott le minden haladást és baráti érzést. Elengedem én Wonkát, a dinókat is, tarthatunk szünetet, meg minden. Csak, mondd, hogy utána rendben leszünk! Hogy nem ástam el magam előtted örökre!

Hamar beérik a megérzésem: a fejembe szállt a mosolya. Biztos bőkézzel osztogatja, elvégre tinibálvány, vagy mi a frász. Sebaj, elhitetem magammal, hogy ez csak nekem szól, mert tényleg prímán álmodozom, és mert jólesik elhinni. Nem emlékszem, mikor mosolyogtak rám utoljára így. Talán soha.
Szeretném azt a pacsit, szóval hajlandó vagyok bevenni, hogy hozzám hasonlóan pórul járt a szerelemben. Mintha nem egy szőke herceg lenne, tele rajongókkal. Igen, persze, játsszuk el, hogy nem lopkodsz úgy szíveket, mint én… minden mást.
A tenyeréhez csapom az enyémet. Futtában összekulcsolom az ujjainkat is. Megkérdem magamtól, minek, mire volt ez jó, de megint ugyanaz a válasz: csak, mert jólesik. És ez valahogy pont nem ejt zavarba.
– Sok csokit – bólintok az orvosságra. Kiszalad a fejemből, mire írta fel, olyan vígan elvagyok.
Ja, igen. Kurt. Meg az elvetemültségem.
Felsóhajtok.
Azt állítja, félig pap. Ez valahol szerencse. Az eszem tartja a frontot, de ha nem tudnám, hogy szerzetes növendék, akkor a szívem tényleg képes lenne kipécézni magának. Még időben szólt.
Rámeredek, és extra komolyan gyónok.
– Hidd el, hozzám képest százszázalékos jófiú vagy. Hivatalos papírt kaptam a kleptomániámról, de az csak hab a tortán. – Jobb tiszta vizet önteni a pohárba, azaz önként lejáratni magam. Inkább tőlem hallja, mint mástól. Haladok hát előre a listán, és számolom az ujjaimon a bűnöket.  – Részt vettem pár rablásban, az egyik a hírekbe is bekerült. Egy ideig a nagybátyámnak dolgoztam, aki ilyen keresztapa féle a szerb maffiában. Csaltam néhány fogadáson Vegasban. Legyőzhetetlen késztetést érzek elcsenni híres emlékműveket. Rendszeresen hazudok az állásinterjúkon. Még mindig a blippelés előtti személyimet használom. És ghostoltam pár barátomat a depis időszakomban. – Halkan toldom hozzá a befejezést: – Mondtam, hogy Romy okkal próbált távol tartani tőlem.
Összeszorított fogakkal, összepréselt ajkakkal várom, faképnél hagy-e. Nem hibáztatnám érte. Mégis folytatom a sustorgást.
– Mondanám, hogy még elmenekülhetsz, de már tudom, hol laksz meg azt is, hogy nézel ki, és ha most lerázol, sírva fakadok, te meg túl rendes vagy faképnél hagyni egy pityergő lányt. Szóval bocsánat. Bemásztál a toronyba értem, kimenteni, aztán kiderül, hogy végig én voltam a sárkány. – Lezárom a szófolyamot egy mély levegővétellel. A padlót fixírozom csücsörítve, olyan rajtakapott gyerek stílusban, ahogy anyuval csináltam régen. Ha ez sem veszi el az igazság élét, akkor semmi.

Gyakrabban fogok gyónni járni Niel atyához. Könnyebbnek érzem magam, mióta kiteregettem neki a szennyest. Oké, egy icipici részem azért szorong miatta. Bennem van az a kényelmetlen éberség, mint amikor hajszálnyival rövidebb a szoknyád a kelleténél, és ha nincs más, ami lekössön, azon aggódsz, véletlenül se villantsd ki a bugyidat. A többi részem viszont képes lenne elröppenni egy bárányfelhőn. És Niel meg a zsebe épp eléggé leköt ahhoz, hogy ne rágódjam holmi bugyi-villantgatáson. Mintha be lenne csiccsentve a lelkem.
– Tökéletes helyen vagy itt mellettem – erősítem meg. – A maffiózó bácsikám az egyik mumus amúgy. Akit említettem. Mondjuk az nagyrészt az én saram. Miért is akartam megbízni egy pszichopatában? – A plafont fürkészem, várom az égi feleletet. Persze megint nem érkezik. Majd megkérem egyszer Niel atyát, hogy szóljon értem pár szép szót a főnökének. Most nem terhelem ilyesmivel, elég cefetül fest.
Profilból nézegetem az orra vonalát, az apró, bánatos vonalkét a szája csücskében, az árnyékot, amit a pillái vetnek a szeme alatti karikára.
Félrerakom padlizsántök díszdobozát, és odabújok mellé. Kitapogatom a kezét, és megint összefonom az ujjainkat. Most kivételesen okkal teszem. Anyutól azt tanultam, ahol a dumálás meg a lelkizés csődöt mond, ott érintéssel jó vigasztalni. Bár Niel nem árulja el, mi bántja, a vigasztalás ráfér, annyi biztos.
– Nem haragszom – szorítom meg a kezét.
Nem szeretnék átesni a lovon, ezért hátrébb farolok a matracon, onnan küldök vissza egy szórakozott vigyort a sármos mosolyára.
– Megbetegít téged a zsebed? – hüledezem. Először a saját homlokomra tapasztom a mancsom, utána az övére. Egyelőre okésnak ítélem a hőmérsékletét, az enyémnél legalábbis nem forróbb a kobakja. – Szólj, ha rosszul vagy! – kötöm a lelkére, megkísérlem leutánozni hozzá anyu szigorú ábrázatát. Attól tartok, megint csücsörítés kerekedik belőle, egy leheletnyi szemöldökráncolással. – Annyira nem akarom lázasan a világutazást, hogy hagyjalak miatta belázasodni!
Az nem hat meg, engem milyen mellékhatások érhetnek. Kemény fából faragtak. Bármilyen vírust meg oxigénhiányt legyűrnék egy dinós kiruccanás kedvéért. A legújabb, legmágikusabb barátom egészségét kockáztatni érte? Az más tészta.

Hogyan trafál bele minden gyengepontomba, olyanokba is, amikről nem tudtam? Eddig eszembe sem jutott olvadozni attól, hogy valaki a teljes nevemen szólít. És lássanak csodát, megtörténik.
Remélem, nem izzad a mancsom. Az kínos lenne.  Ajjaj, kezdődik a gondolatspirál. Gyorsan lopom Niel szövegét, és emlékeztetem magam, hogy mint a jófiúság, ez is relatív. A nyirkos kézfogás viszonylag alul van a mércén.
– Amikor csatlakoztam az X-ekhez, a suli igazgatója azt ígérte, gondoskodik a szüleimről, de úgy tértem vissza a csettintésből, hogy sem róluk, sem Kurtről nem tudott semmit. Eléggé szét volt csúszva mindenki. Inkább leléptem, mástól kértem segítséget. Az sem alakult jobban. – Az utolsó mondatot csak motyogom, aztán fürgén elterelem a témát. – De örülök, hogy az öt év nem-létezésem közelebb hozott minket – somolygok rá. – Mondjuk én egy fiatalabb, alacsonyabb Niellel is ugyanilyen szívesen barátkoztam volna.
Megint megböködöm a bordájánál. Már nem visszakozom meg szégyenkezem.
Mivel leszavazza a távolságtartást – hip, hip! – meg engedélyt ad a csüngésre – hurrá! –, végleg elfelejtem zavartatni magam.
A nevem megint úgy pördül le teljes hosszában a nyelvéről, akár egy varázsige, és én megigézve könyökölök előre törökülésben. Bólintással jelzem Nielnek: rendben, akkor csüngök tovább.
– Ha nem lennének képességeid, nem lenne mire rácsatlakoznia a könyvnek. – Mindentudóan felszegem az állam. – És látod? Én legfeljebb egy halom széttépett papírrá tudnám a saját könyveimet átváltoztatni. Szóval ne hurrogd le a kedvenc mágusomat, jó? – kacsintok vissza rá.

Pizsamában ülünk reggelihez. Mintha ezer éve együtt élnénk, és bevett szokás lenne.
Magunk elé halmozok mindent, ami beugrik: omlett, bacon, pékáruk, palacsinta mályvasziruppal, tej, kávé, kakaó.
Hol a lebegő gyertyára vigyorgok bamba ámulattal, hol Nielre, és őszintén nem tudom elképzelni, hogyan lehet bármi szuperebb annál a kellemes, megnyugtató bizsergésnél, ami épp átjár.
Koccintásra emelem a pókemberes bögrémet, aminek a párját elé készítettem.
– Egy csodálatos barátság kezdetére!
Mialatt békésen kortyolgatok és falatozgatok, kirajzolódik bennem egy elmélet. Közelebb hajolok Nielhez az asztal fölött.
– Tudod, mi jutott eszembe? Lehet, van valami hókuszpókusz benned – osztom meg vele. – Mármint a Harry Potterségen kívül. Valami spéci képesség, amivel bevonzod az embereket, és amire a lányok különösen érzékenyek. – Felkémlelek az ereklyére, megkocogtatom párszor az alsó ajkam a villával. – Vagy az is lehet, hogy valójában mégsem ébredtem fel, és csak álmodlak. – Betömök a számba egy fél tükörtojást, és jól megrágom a teóriával együtt.